A rejtélyes baleset

Szépirodalom / Novellák (857 katt) Tad Rayder
  2017.07.05.

1.

Mick mindig arról álmodott, hogy egyszer lesz a tengerparton egy háza és boldogan él a családjával békességben, nyugalomban. Mick Johnson ehelyett itt ül a Maine állambeli Portland kórházának falai között már több mint tíz éve. Amikor megkérdezik tőle az orvosok vagy a tiszteletbeli betegtársak, hogy mi történt aznap, akkor nem tud semmi érdemlegeset mondani, csak annyit, hogy nem tudom, nem emlékszem. Micknek autóbalesete volt tíz évvel ezelőtt, furcsa körülmények között hagyták magára a baleset helyszínén.

Mick már tíz éve ugyanazon az útvonalon jár a kórház falai között. Szobájából lemegy a büfébe, utána pedig bemegy a társalgóba a barátai közé, s ott el szokta fogyasztani, amit vett. Ilyen barát Klara Mckenzie, aki anno nagyon rég Magyarországról disszidált Maine-be a II. világháború tájékán. Itt éli le fiatal éveit, mint tanárnő, a porlandi egyetemen irodalom szakos volt, idős korára meg a családtagjai beadták ebbe az idősek otthonába, ahol jó barátságot ápol Mick Johnsonnal. Most már idestova tíz esztendeje, hogy Klara hű barátja Micknek, aki elfogadta anno évekkel ezelőtt Klara közeledését, és mint kiderült, de erről majd később, egy napon kerültek az intézmény falai közé. Klara volt az egyetlen igazi barátja Micknek az intézményben, és ha még nem is sokkal, érzelmileg nagyon meghálálta. Másnak ez nagyon kevés, de Klaranak épp elég volt ahhoz, hogy egy életre magába zárja Mick arcvonásait.

Annak ellenére, hogy Mick elég zárkózott egyéniség volt, megpróbálta Klara kimozdítani ebből a megszokott kerékvágásból. Mick számára hiába volt kedves Klara törődése, még is jó pár évbe is bele tellett, amire annyira megszokta a közeledését, hogy megbízzon benne. A nővérek is csak néztek, hogy az, amit ők nem igazán tudtak Micknél elérni, igaz, évekbe tellett, de elérte, hogy szívjon Mick egy kis friss levegőt, s kiment vele az udvarra. Azóta is napjainkig nagyon nagy sétákat tesznek ebéd után a hegyek alatt a völgyben, ahonnan még éppen lehet látni az intézményt.

Mint már mondtam, Mick már tíz hosszú esztendeje az intézmény lakója, de soha nem volt még ilyen furcsa érzése, mint ma, 2011. június 26-án. Miután visszajöttek Klaraval a délutáni sétából, Mick furcsán kezdett el viselkedni. Klara aggodalmasan kérdezgette, de Mick semmit sem mondott, csak nyugtalan volt, s látszott rajta, hogy valami nincs rendben. Idegesen járt kelt a folyóson, és valamit magában motyogott, amit azóta nem csinált, mióta behozták. Mindenki kíváncsi volt a hirtelen változás okára, de nem jutottak semmire.

2.


Mick érezte, hogy közeleg. Úgy félt a találkozástól, mintha egy vérszomjas fenevaddal találkozna a dzsungel mélyén. Pedig nem. Csak érezte, hogy közeleg az az ember, aki anno cserbenhagyta a baleseténél, és ez az érzés rosszabb volt, mint egy fenevadtól félni. Bizonyos értelemben ez az ember is az volt, mert érzéketlen, együttérzést nem tanúsítható valakinek állította be Mick. Miután a nővérek adtak Micknek egy nyugtatót, higgadtabb lett és egy kis idő után el is aludt. Amíg aludt, addig sem gondolt arra a saját elmondása szerint érzéketlen rémre. Másfél óra elteltével, mint aki nem érzékelt semmit, folytatta ezt a kellemes nyári napját, miután megkereste Klarat. S újra beszélgettek, este pedig kimentek sétálni. Új szelek süvítettek át a völgyben, ami megcsapta mind a kettejük arcát. Klara először gondolkozott, hogy megkérdezze-e Micket, de végül is megkérdezte a balesetről. Jól tudta, hogy az első percben Mick nem fog válaszolni, akkor érzékenyen érintette és akkor hagynia kell.

- Mick, szeretnék valamit kérdezni.
- Igen, Klara? Mondjad!
- Valamire emlékszel a balesetből? - S amíg ezek a szavak elhagyták a száját, furcsa, remegő félelem fogta el, mert nem tudta, hogyan fog rá Mick reagálni. Az első harminc másodpercben Mick hallgatag volt, mint egy temetésen szokás lenni, de aztán megszólalt és csak ennyit mondott.
- Igen, stoppolni szerettem volna a tengerpart melletti országúton, s akkor következett be a tragédia.
- Ennyi az egész, amire emlékszel? - kérdezte Klara meglepődve.
- Utána hosszú másodpercekig feküdtem mozdulatlanul az országúton, és csak annyit láttam és gondoltam, hogy cserbenhagyott ez a szemét. Az arcát, mikor kiszállt a kocsiból, egy életre magamba véstem.
- Miért?
- Azért, Klara, mert ahogy fölém hajolt, láttam az arcát, amit nagyon csúnya, ocsmány hegek tarkítottak. S amint látta, hogy milyen az állapotom, beült a kocsiba és elhajtott. S azóta sem láttam, de az arca itt van az emlékeimben.
- Értem. Ne haragudj, hogy megkérdeztem.
- Nem haragszom. Miért haragudnék? Sőt örülök neki, hogy valakinek elmondhattam, mert ezt még senkivel nem osztottam meg, és már nagyon nyomta a lelkemet.
- Nagyon sajnálom. Örülök, hogy én voltam az első, akinek ezt elmondtad, Mick.
- Én is örülök, Klara, mert így úgy érzem, mintha mázsás kő esett volna le a szívemről.
- Azt elhiszem - mondta Klara.
- Menjünk vissza, már biztosan aggódnak értünk.
- Igazad lehet - szólalt meg a maga higgadtságával Klara.
- Nekem mindig igazam van - tréfálkozott Mick.



S a tettes Brian Wilkoch azóta is éli világát, mert nem tudták elkapni azóta sem, s legkevésbé rábizonyítani valamit, mikor az az utolsó kép róla a baleset óta, hogy elhajt az autójával, és azóta sem látta senki. Legalább is olyan, aki tudott is róla valamit mondani. Minden reggel felkelt, megcsinálta a maga kávéját, és semmi bűntudat nélkül élte magányos életét. Gondolta, lehet, hogy magányos vagyok, de legalább szabad. Elég rossz felfogás egy hatvan éves, idős embertől. De ez neki teljesen megfelelt. Egyszer csak kapott egy levelet egy ismeretlen feladótól. Az állt benne, menjen be a portlandi idősek otthonába, ott lesz valaki, aki az ön életében nagyon fontos személy. El kezdett gondolkodni, hogy ki is lehet ott, de nem jutott semmire. Így hát kis gondolkodás után úgy döntött, hogy elmegy, és megnézi, ki is az a titokzatos személy.

A baleset óta eltelt jó pár év, s annak ellenére, hogy azóta sem tudták elkapni Briant, ő már százszor megbánta, amit tett, mert tudta, hogy a pokol kénköves útja már ki van számára kövezve. De azt még sem tudta megtenni, hogy elmegy a rendőrségre és feladja magát. Talán önsajnálatból, talán félelemből.

Amikor belépett az idősek otthona ajtaján, odament a recepcióhoz és átnyújtotta a nővérnek azt a levelet, amit kapott. A nővér elolvasta, és egy kis töprengés után rájött, hogy ki is lehet valójában az, aki szemben áll vele. Először szólt Klaranak, és megmutatta neki azt a furcsa alakot, de Klara sem tudta ki ő. Csak akkor jöttek rá, hogy ki az, mikor Mick torkaszakadtából ismét üvölteni kezdett, és idegesen járkált a folyóson s közben azt ordította, ITT VAN! ITT VAN! VIGYÁZZANAK VELE! Klara megdöbbenten eszmélt rá.

- Te úr isten, ez az az alak, aki elütötte Micket.
- Biztos benne Klara?? - kérdezte a nővér meglepetten.
- Igen, biztos.

Brian türelmesen várt a recepciónál, és álmában sem gondolta, hogy kivel fog találkozni perceken belül. Mick továbbra is nyugtalan volt, és csak azt hajtogatta, hogy ITT VAN, ITT VAN!! VIGYÁZZANAK VELE! Mindaddig, amíg egy nyugtatót nem adtak neki. S végre eljött a pillanat, amikor Brian Wilkoch és Mick Johnson találkoztak. Mick nagyon nyugodt volt a gyógyszer hatása miatt, de felismerte azt a férfit, aki anno cserbenhagyta. Brian sem felejtette el az arcvonásokat, amiket akkor éjjel látott, csak éppen az az arc mára már ráncos volt és megfáradt, de a pillantása még mindig az a kétségbeesett volt, mint akkor éjjel. Ami természetes is volt, mert egy életre megjegyezte mindazt, ami történt vele.

Brian kicsit félve, de talán rettegve köszönt Micknek.

- Csak el szeretném mondani, hogy mennyire megbántam, amit akkor tettem.
- Azt meghiszem - felelte Mick.
- Azóta minden éjszaka előjön álmaimban a baleset, és az, hogy akkor és ott önt cserbenhagytam. Nem szeretnék semmit ezen a világon, csak azt, hogy ön megbocsásson nekem.
Mick mindezt végighallgatva csak ennyit mondott.
- Akkor bocsátanék meg önnek, ha most elmenne a legközelebbi rendőrségre és feladná magát.
Brian nem tudja, miért, de nem lepődött meg azon, amit Mick mondott.
- S tudja miért?? Azért, mert egy életre belém vésődött az a pillanatkép, amikor ott feküdtem félholtan az országút szélen, és belenézhettem az ön szemébe, amiről azt hittem, az lesz az utolsó dolog, amit láthatok.

E beszélgetés után Brian megfogadta Mick tanácsát és feladta magát. Briant életfogytig tartó fegyházra ítélte a Maine állambeli bíróság cserbenhagyásos gázolás miatt. Talán ez méltó büntetés egy évekkel ezelőtt elkövetett bűncselekmény miatt egy idős öregembernek, aki talán már soha nem nézheti meg a szabad életben a naplementét.



Sümeg, 2013. III. 2. Péntek - 2013. VIII. 26. Hétfő

Előző oldal Tad Rayder
Vélemények a műről (eddig 1 db)