Jó és rossz felett - A Beyond good and evil története alapján
1. A béke szigete
Sós, friss levegő járta át a tüdejét. Oxigénnel dúsított vére elmosta zavaró gondolatait, kellemesen felszabadító érzést hagyva maga után. Gyenge napsugár csiklandozta az arcát, a pirkadat átmelegítette testileg, lelkileg.
Élelem után kutató sirályok vijjogása elegyült a tenger morajlásával. Igyekezett nem gondolni semmire, mégse haragudott a mellette fészkelődő Yimára, aki megzavarta ebben. Helyette elmosolyodott és kikukucskált résnyire nyitott szemhéja alól. Yima értetlenkedve méregette Jade-t, hogyan lehet képes arra, hogy kitart egy ennyire nehéz pózt, s még csak nem is esik nehezére.
- Na jó, feladom! – nyögte a földről feltápászkodva Yima.
Jade könnyedén leengedte levegőbe emelt lábát, egy utolsó mély lélegzetet vett, majd a gyakorlat befejezését jelezve kinyitotta a szemét.
- Nincs elég kitartásod – kezdte a szentbeszédet. – Keményen kell próbálkoznod és türelmesnek kell lenned. Csak így juthatsz eredményre.
- Ne oktass ki folyton! – vágott közbe Yima. Keresztbe fonta kezeit és a horizontra emelte tekintetét.
- Ez nem fogja őket visszahozni.
Jade végigmérte az ifjút. Hillys távoli falai a víztükör felé emelkedtek, dombjain megannyi torony egyenesedett az ég felé. Apró hajók százai szelték a hullámokat, megannyi apró pont cikázott az égbolton. Nyugalom és béke honolt, amerre a szem ellátott. Semmilyen jel nem utalt arra, hogy bármi is bolygatná a kolónia életét. Hillys képe tükröződött Yima szemében.
- Úgy csinálnak, mintha nem történne semmi. Mintha nem tudnák, mi folyik körülöttük.
Yima is elvesztette a szüleit. Mindez azonban nem magyarázza meg, miért érzékenyebb a többieknél.
Jade komoran fordult Hillys felé. A gondolatok, amiket kiszorítani igyekezett a fejéből, most ismét megrohanták. Hillys valóban idilli képet festett. A legnyugtalanítóbb az egészben viszont éppen az, hogy mindig ekkor érte támadás. Az utolsó óta már éppen elég idő telt el, s a városlakók visszanyerték napi rendszerességüket.
Jade és társai biztonságból kémlelhették a határokat, lakhelyük mindig is kívül esett a veszélyeztetett területektől. Nem telt el úgy bombázás, hogy ne nézték volna végig, és ne adtak volna hálát azért, hogy nem őket érte a baj.
- És mi is pont úgy csinálunk.
Jade Yima-ra nézett. Sokszor lezajlott köztük ez a beszélgetés, és mindig veszekedéssel ért véget.
- Élnünk kell az életünket. A háborút nem mi irányítjuk. Azzal segítünk a legtöbbet, ha magunkon segítünk. – Jade próbált őszinte lenni Yimával, de a fiúnak sosem volt elég ennyi magyarázat. Nem értette meg, miért nem vethetünk véget mi magunk ennek az egésznek. Fel sem foghatta, hogyan bujkálhatunk itt ezen a szigeten, távol a szárazföldtől és nézzük végig, ahogy odaát szenvednek. Haragudott a körülötte élőkre, amiért ilyen világot hoztak létre, s amiben élni kénytelen.
- Ezen a szigeten béke van. Tudom, hogy dühös vagy, amiért elveszítetted a szüleidet. Egy napon bosszút állhatsz rajtuk, ha akarsz. De még túl fiatal vagy.
Jade békítően Yima vállára tette a kezét, de a fiú lerázta.
Az a világ, amit Paige hozott létre, s amit mostanra Jade-del közösen felügyeltek, arra volt hivatott, hogy menedékül szolgáljon azon gyerekeknek, akiknek a háború tönkretette az életét. Szívszorító érzés volt, hogy nem tudja Yima tudtára adni. Mindent elkövetett ennek érdekében. Előtérbe helyezte Yimát mindegyik gyerekkel szemben. Többet foglalkozott vele bármelyiküknél. Úgy gondolta, a vele töltött több idő megéri a fáradozást.
Az utóbbi időben ugyanis fáradozásnak élte meg. Haragudott Yimára, amiért az olyan csökönyös volt. És emiatt haragudott saját magára is, amiért duplán kudarcot vallott. Nem tudta jobb belátásra bírni Yimát, és elveszítette a kontrollt érzelmei felett. Hogyan is mondhatta azt, hogy álljon bosszút? Mindennél jobban szereti a gyerekeket, sosem tenné ki őket veszélynek.
- Menjünk föl reggelizni! – indítványozta Jade. – Biztos te is éhes vagy.
- Jade… - Yima ijedten a lány felé fordult. Egy közelükben álló fa törzsében talált kapaszkodót. – Jól vagy?
Jade nem válaszolt rögtön. Megdörzsölte szemhéjait, majd megrázta a fejét.
- Csak leeshetett a vérnyomásom. Hirtelen fordulhattam. De már jól vagyok.
- Biztos?
Jade mosolya nem volt őszinte, de Yima nem faggatózott tovább. Szó nélkül indult el Jade előtt, aki az apró sziget partjáról feltekintett a világítótoronyra. A felkelő nap első sugarait megtörten verte vissza, így hunyorogva tudott csak gyönyörködni benne. Tömör erődként büszkén magasodott a kék égbolt előtt. Gondolatai ismét kitisztultak, ahogy átjárta a jóleső érzés, hogy ez a csendes reggel talán egy nyugodt nap ígérete.
Ezt a gondolatot gyökerestül tépte ki a fülébe hasító robaj. Távolinak, mégis minden eddiginél közelebbinek érezte. Legrosszabb félelme hasított tudatába. Még egyszer nem vallhat kudarcot, uralkodnia kell magán, tisztán kell gondolkodnia.
Felnézett az égre. A meteorok, amik eddig elkerülték a szigetet és biztonságos távolságban záporoztak a szárazföldre, ijesztő valósággal szelték keresztül a légkört. Jade éppen felocsúdott, mikor nem messze tőlük elsüvített az első meteor.
- Vigyázz! – Jade rávetődött Yimára, hogy megvédje a szétrobbanó szikladaraboktól.
Miután megbizonyosodott róla, hogy nem esett bajuk, a hátára kapta Yimát. Futásnak eredt, nem törődve vele, mi kel ki a meteor belsejéből.
Biztonságba kell helyeznem Yimát és a többieket - gondolta Jade -, semmi más nem számít.
Felkapaszkodott a tetőre vezető ösvényen, Yima testsúlyát meg sem érezte. Az adrenalin szétáramlott az ereiben, az ereje megsokszorozódott. Az apró test erősen kapaszkodott a nyakába, de eszébe sem jutott megigazítani.
Meteorok csapódtak körös-körül mindenfelé a földbe, homok kavargott a levegőben. A légzése elnehezült. Talán a torkára tapadt kezek, talán a felkavart füst okozta azt, hogy egy pillanatra elszédült. Talán ezek együttes ereje bénította meg Jade érzékszerveit, mindazonáltal egy csapásra elgyengült. A fejében villámok cikáztak, utolsó emléke a földet érés volt, aztán rászakadt a kongó, sötétlő csend.
Egyedül volt és fázott. Nyoma sem volt a meteoroknak, de a szigetnek se. Valaki azonban mozgott a sötétben.
- Yima? – próbálta erőtlenül Jade, de nem jött ki hang a torkán. A fagyos hang, ami megszólalt, nem az övé volt. Vastag csápok bontakoztak ki a semmiből és csavarodtak köré.
- Végre megtaláltalak! Olyan régen kereslek, hogy már nem mertem reménykedni! - A hang felerősödött és többszörös visszhang kíséretében betöltötte a fejében levő kongó ürességet. Földöntúli jellem volt ez, nem emlékeztetett emberre. - Annyi éve már! Annyi hiábavaló áldozat és halál nyer így értelmet! Minden egyes kirobbantott háború megérte a fáradozást! És úgy látszik, ez lesz a legutolsó!
Jade számára furcsán ismerősen csengtek a szótagok. Furcsa kettősség zajlódott le benne. Ugyanannyira rettegett a gazdájától, mint amennyire vonzotta. A nyálkás, cuppogó hangok sem zavarták.
- Vess véget a szenvedéseknek! Gyere el hozzám, és véget ér a háború! Kellesz nekem!
Az utolsó mondat, mint egy sikoly, megálljt parancsolt a csalogató érzésnek. Elvágta azt a mézes fonalat, amit örömmel követett. A kijózanodással felérő villámcsapás fehérre mázolta az uralkodó sötétséget, szétszakította az egyre szorongatóbb csápokat, és Jade ismét egyedül volt.
- Jade… - szólította egy távoli hang. Ez is visszhangzott, de jóleső érzéssel töltötte el. Őszinte bizalom és nyugalom szállta meg. A hang egyre közelített, majd egy kettős árny vetült fölé. Aztán a két alak eggyé vált és a szédülés elmúlt. Jade örömmel nyúlt az agyarakkal keretezett arc felé.
- A gyerekek! – Jade visszanyerte öntudatát. Feltápászkodott és Paige felé fordult. – Hol vannak a gyerekek?
- Nyugalom, nyugalom! – Egy tömzsi, de feltűnően ruganyos mozgású disznó segített visszanyerni az egyensúlyát. Hangja mély volt és emlékeztetett a röfögésre, mégis érthetően szólt. Biztonságérzetet sugárzott magából, tökéletesen elhitette az emberrel, hogy ura a helyzetnek. – A toronyban vannak, biztonságba helyeztem őket.
- És Yima? – nézett körül Jade.
- Itt volt veled. Wooffal találtunk rátok. Már nyugtalankodott egy ideje, meg sem lehetett állítani, egyenesen hozzátok vezetett. Mostanra már visszaérhettek.
Jade aggódva forgolódott jobbra-balra. Nem értette, miért maradt hirtelen abba a robajlás-sorozat.
- Mi történt a meteorokkal?
- Az ion-pajzs kívül tartja őket – mutatott a horizont felé. – Amint látod, még működik, rákötöttem a generátorokra, de nem fogják sokáig bírni.
Hát persze, az ion-pajzs! Nem értette, honnan ez a hirtelen jött tompa csend. Ez a házilag barkácsolt verzió azonban sokkal haloványabb színt produkált, mint a főhálózatról működtetett.
- Gyors megoldást kellett találnom…
- Persze, hiszen lekapcsolták az áramot – emlékezett Jade. Az árvaháznak nem futotta a számlákra, ezért sokszori felszólítás után nemrég megvonták a szolgáltatást.
A foszforeszkáló plazmarácsokon túl azonban idegen lények sorakoztak. A pajzs kérgét kaparászták. Azonnali fenyegetést és sokkal égetőbb problémát jelentettek pillanatnyilag, mint a kiegyenlítetlen tartozások.
- Mit tegyünk?
- Ha áttörnek, harcolnunk kell. – Paige farzsebéhez nyúlt, előhúzott belőle egy félméteres vasdarabot és átnyújtotta Jade-nek. – Tudod, hogy kell használni.
- A kandzsi-m, hát persze! – azzal a vasdarabot a közepénél megcsavarta és végeit ellenkező irányban széthúzta. Ezzel megkétszerezte a bot méretét, s ismerős mozdulatot téve vele védekező pozícióba állt. Egyszerre világossá vált számára, mit kell tenni. Régen tapasztalt bizonyosság mondatta vele a következőt:
- Menj a gépházba, Paige bácsi. Feltartóztatom őket.
- De Jade, túl sokan vannak!
- Nincs időnk vitázni, a pajzsok nélkül végünk van! Meg kell védenünk a gyerekeket, amíg nem jön a segítség!
Paige sokatmondó pillantást váltott Jade-del. Tudta, hogy a lánynak igaza van, de volt ebben az egyetértésben valami nyugtalanító dolog is, ami a segítséget illeti. Vagy csak félreérti bácsikáját, és az iránta való őszinte aggódást olvasta ki a szeméből?
Nem volt ideje tovább rágódni. Az ion-pajzs hajszálvékonnyá halványodott és utat engedett néhány földönkívülinek. Jade előrelendült és keményen, gondolkodás nélkül lesújtott. Az idegenek légzőkészülékére célzott, jól irányzott csapást mért a smaragdzöld üvegburára és ripityára törte. Hörgő sikoly metszette a teret és a fuldokló test a földre zuhant. A másik gondolkodás nélkül Jade-re vetette magát, a lány nyakára fonva jéghideg ujjait. Felemelkedett a földről magával rántva túszát. A levegőben folytatódott a viaskodás. Jade igyekezett kiszabadítani magát fogva tartója kezéből, de egyre kevesebb energiája maradt a küzdelemre. Elhűlő tekintete találkozott a zöld maszk mögötti lényével, majd lelassult körülötte az idő.
Fagyott levegőt lélegzett, és távolról ismét mámorító hang szólította.
- Shauni! Várok rád, Shauni! Gyere el hozzám és vége lesz…
Jade ismét a szigeten találta magát. A nyakára fonódó ujjak engedtek a szorításon és Jade aláhullott a magasból. Sajogtak a tagjai. Mégis erőt vett magán és újra felállt. Kézbe vette elejtett fegyverét és készen állt az újabb hullámra. De csupán távolodó alakokat látott. Az ion-pajzs egy utolsó leheletnyi villanást követően végleg kihunyt, utat nyitva a robajlásoknak. Ezúttal azonban égbelövellő villanások sorjáztak, távozó idegenek meteorkapszuláinak felszálló füstölgése.
Jade csak állt és bámulta a rombolás és a kőzápor hagyatékát.
„Várok rád, Shauni!”
Egy kicsavart fatörzsön ujjnyi mély bemetszések nyomát fedezte fel.
„Gyere el hozzám…”
- Jade! – Paige döcögött felé kurta lábain. – Hála Istennek nem esett bajod! Épp időben adták fel, a pajzs nem bírta már tovább.
Jade a földön fekvő holttesthez lépett. A betört légzőmaszk mögött mozdulatlan, de még így is ijesztő test rejtőzött. Az átélt borzalom még mindig fogva tartotta.
- Látom, elintéztél egyet. Szép munka! A legsebezhetőbb pontján támadtad. A többinek biztosan inába szállt a bátorsága – nevetett fel Paige. – Na, tessék, megjött a felmentő sereg, éppen időben… - bökött Paige az égboltra, többet tudomást sem véve a halottról. – Jönnek learatni a babérokat.
Jade fekete pöttyöket látott kiemelkedni a szárazföld felől. Gyorsan közelítettek sugárhajtású hajóikkal és egyenesen a sziget felé tartottak. Nemsokára nehézség nélkül landoltak azon a helyen, ahol Jade megküzdött a védelmi vonalon átszivárgó idegenekkel. Az űrhajó fenekén, annak kör alakú nyílásából a földre irányuló kék transzfer-sugáron keresztül marcona egyenruhások árasztották el a területet.
- Asszonyom, most már megnyugodhat – lépett oda Jade-hez az egyik katona –, az Alfa-osztag megérkezett. Nem vesztegettük az időt, azonnal elindultunk, ahogy tudomást szereztünk a támadásról. Szerencséjük, hogy elijesztettük azokat a férgeket, különben bajuk is eshetett volna. Ne köszönje, ez a dolgunk!
- Nem értelek…
Jade az árvák körében ücsörgött a nappaliban. A kandallóban csendesen recsegett a tűz, a rádióból halkan szólt az alfa-osztagot dicsőítő szólam. Paige fel-alá járkált a nappalival egy légtérbe épített konyhában, s nem talált nyugtot.
- Nem értelek, Paige bácsi… Mi aggaszt annyira?
- Hát, lássuk csak… - Paige hirtelen megállt és komoly arccal Jade-re nézett. – Először is összeesel nekem minden látható ok nélkül, és le merném fogadni, hogy mi az az ok.
Jade kissé megijedt attól, ami következni fog, nem tudta, milyen magyarázattal szolgálhatna a hirtelen jött víziókkal kapcsolatban. Keményen állták egymás tekintetét:
- Nem eszel! Megvonod magadtól azt a keveset, nem törődve a következményekkel! Mi lett volna, ha a parton ájulsz el, és nem értek idejében a gyűrű védelme alá? Szerinted ott is biztonságban lettetek volna?
Jade fellélegzett. Nem ugyanarra gondoltak hát, de Paige-nek igaza van. Az étel sokkal sürgetőbb ügy.
- Te tudod a legjobban, Paige, hogy szűkösek a készletek. A gyerekeknek sokkal fontosabb jól lakniuk, mint nekem.
- Jól lakni? – Paige nem hitt a fülének. – Jade, te egyáltalán nem eszel, se sokat, se keveset. Nem is értem, honnan van energiád egyáltalán a létezéshez.
Jade körülnézett a gyerekeken. Egyesek arcán értetlenkedés, másén félelem ült. Még mindig nyomát viseli rajtuk a megrázkódtatás - gondolta. Most igazán itt lenne az ideje a bátorításnak. Meg kell nyugtatni őket, hogy minden a legnagyobb rendben van, és mindez nem fog megismétlődni.
- Majd szerzek enni. Újra munkába állok, és akkor lesz pénz élelemre. Most, hogy a háború eddig elhúzódik, kénytelenek leszünk mindketten a szárazföldön boldogulni.
Paige észrevette, hogy Jade kitért a válasz elől, de gondolatban megdicsérte ezért.
- Jó – bólintott. – De nem szeretném, ha valami olyat csinálnál, amivel…
- Újra fotózni fogok – hadarta Jade.
- …veszélybe sodornád mag… MI?
Paige-et elöntötte a pulykaméreg. Ettől a választól félt a legjobban, és nem tudott nem szemet hunyni aggodalma felett.
- Az túl veszélyes! Nem nyomozhatsz megint a saját szakálladra. Amikor a múltkor a veszélyeztetett állatfajok után nyomoztál, akkor is csak a jóisten mentett meg téged a kalamajkától!
- Bácsikám, bácsikám! – emelte fel tiltakozásul a tenyereit Jade. – Először is, ez egy nagyon jól fizető alkalmi megbízás! Másodszor, ha akarsz, elkísérhetsz, senki nem tiltja!
Jade szavai látszólag lenyugtatták Paige-t. Nem kezdett el újra járkálni, csak kimerülten nézett maga elé. Totálisan lefegyverezték a hallottak.
- Na, meggyőztelek?
A gyerekek most mind Paige-re néztek. Őket meggyőzte Jade érvelése.
- És ki vigyáz rájuk, amíg távol vagyunk?
- Vállalom! – Jade és Paige is a hang irányába fordult. Yima most előlépett a sarokból, ahol eddig magányosan álldogált. Mivel még mindig nagyon fiatal volt, de így is a legidősebbnek és legnagyobbra nőttnek számított, ezért egyikük se látta akadályát, hogy megvétózza a felajánlkozást. A többiek titkon felnéztek Yimára, egészen biztosan hallgatni fognak rá.
- Jó, nem bánom! – szólt Paige. – De Woof azért itt marad és szemmel tart titeket.
A megtermett szőrös domb most megmozdult neve hallatán, leborítva magáról a rátelepedett gyerekeket. Nagyot vakkantva rázogatta farkát, körbenyalogatva maga körül mindenkit, akit ért. Mind felnevettek kedvencük akcióján.
