Egy legenda a Smaragd királyságból 1. fejezet (részlet)

Fantasy / Novellák (677 katt) yodamester91
  2017.09.21.

A néma, sötét szürkületben a kastély lőréses ablakaira vadul záporoztak az esőcseppek. Ez a dombtetőre épített, bevehetetlennek vélt erőd biztosított oly gyakran védelmet az alatta elterülő falvak lakói számára. Egészen távolról, városokon kívül, erdőkön és mezőkön túl kikörvonalozódott a fellegvár formája. Méltóságteljesen emelkedve a táj fölé, félelemmel vegyes áhítattal töltve el az arra járók szívét. Most mégis a szellő játszi könnyedséggel hatolt át az ódon kőbástyán, mintha csak gúnyolódni akarna eme több évszázados, büszke várral. Süvöltve tört át a szél a falon, hideg nyugtalanságot hozva a teremben suttogó alakok számára.

Szomorú nyikorgással tárult ki a vaskos fa ajtó, mögüle egy gondterhelt, szakállas férfi lépett elő remegő kézzel a jegyzetei közé temetve arcát.

- Milyen, súlyos az állapota? - szegezte hozzá a kérdést egy határozott hang a tömegből.

A kérdező Lorenzo bíboros volt. Egy hat láb magas, erős felépítésű, negyvenes évei végén járó férfi. Erejének, rangjának és a királyságban betöltött bizalmi pozíciójának hála nagy tiszteletnek örvendett az udvarban.

- Most már nem tehetek érte semmit, a király meg fog halni. A kór, mely családját is sújtotta, bármi legyen az, végül ő magát is elérte.
- Mennyi, ideje van még hátra? - kérdezte a bíboros, miközben szórakozottan babrált a nyakán lógó kereszttel.
- Egy vagy két nap, csak az Úr a megmondhatója, az ő kezében van. Ha gondolja, eminenciás uram, feladhatja neki az utolsó kenetet.

A hallottak nehéz súlyként telepedtek a csarnokban lévőkre. A szobán nyomasztó csend lett úrrá, melyet csak a kandallóban lévő parázs sziszegése és az esőcseppek kérlelhetetlen kopogása tört meg.

- Egy év sem telt bele, és elment a királyné, a trónörökös és most ő is - üvöltötte magából kikelve a jelenlévőknek Havasföld hercege.
- Nemesek, kik az uralkodó ellen voltak, ki fogják használni az alkalmat. Fel kell készülnünk minden eshetőségre.
- Gondoskodnunk kell az utódlásról, értesítenünk kell a koronaherceget mihamarabb a kialakult helyzetről.
- A király fivére kíséretével együtt úton van, napokkal ezelőtt levélben értesítettem bátyja romló állapotáról. Igazából bármikor megérkezhet - szólt higgadtan Lorenzo az egybegyűlteknek.

Pislákoló fáklyák fénye félhomályba burkolta a jelenlévőket, arcukon helyeslő bólintás futott végig a bíboros szavaira.

- Ezek aljas gyilkosságok, merénylet a korona ellen, nem maradhatnak megtorlatlanul - a társaság egy fiatal tagjának ingerült bekiabálásai törték meg a szoba csendjét.
- Mondja, tisztelt grófom, mégis kin szeretne bosszút állni, a sorson? - a már lenyugodott IV. Clémenttől, Havasföld hercegétől jött a kérdés, a zömök alacsony, donga lábú férfitól.
Ékes felszólalásait mindig nagy érdeklődés övezte, alacsony, beteges termete ellenére.

- A legnagyobb bűn, melyet egy nemes elkövethet, hogy fellázad a törvényes hűbérura ellen. Drága királyunk, az Úr bocsásson meg neki, megszegte az ősi törvényt. Praedestinare „örök elkárhozás” a jussa. Átkot hozott saját és családja fejére.

Clément szavai után vad morajlás futott végig az embereken. Veszekedés, kiabálás, egymás túlharsogása lett úrrá a csoporton. Havasföld hercege karjának egy erőteljes, határozott rántása után érezte, hogy a terem egy kevésbé megvilágított sarka felé vonszolják.
Lorenzo bíboros távol a kíváncsi fülektől lendületesen teste minden erejével a hideg kőfalhoz taszította a megszeppent Clémenttet.

- Nagyuram, ön valóban úgy gondolja, hogy ezek a rejtélyes halálestek a véletlen művei?

Az erőteljes szorításban kényelmetlenül fészkelődő Clément zavarodottan nézett a bíborosra.

- Véletlenek? De hát, eminenciás uram, önnek kéne a legjobban tudni, amik történnek, nem holmi véletlenek, vagy futó balszerencse okai, büntetések, melyet Isten szabott ki, Antonius Selvora, a királyunkra.

A bíboros ingerülten engedte el füle mellett a megjegyzést.

- Az Isten szerelmére, beszéljen már, Clément, maga ott volt, a király pohárnokaként szolgált azon a napon. Mikor lett rosszul pontosan az uralkodó? - faggatta ingerülten a vörös ruhás pap Havasföld hercegét.

Miután a herceg lopva körülnézve megbizonyosodott arról, hogy más nem hallgatja ki a beszélgetésüket, halkabbra fogta hangja erejét. A még mindig meghökkent Clément folytatta.

- Miután elfogyasztotta a vacsoráját a nagyteremben, ahol minden nap tölti az est ebédjét. Nem sokkal azután, hogy bort töltöttem a kelyhébe, szörnyű görcsök törtek rá.
- Bort töltött neki? Honnan származott az a palack?
- A flaska Marcus Selvo neve napi ajándéka volt a bátyja számára. Tudom, mire gondol, eminenciás uram - nézett a herceg az elfehéredett bíborosra.
- Többen is ittak a flaskából, nézzen jól meg, én magam is két pohárral benyakaltam abból a borból.
- Ön is, bíboros uram, mint mindenki más, hallotta a szóbeszédet. Két évvel ezelőtt, az akkor még csak, Antonius Selvo hercegként ismert ifjú hadsereget állított fel, zsoldosokat bérelt és vezette saját hűbérura, a királya ellen, hogy megszerezze az áhított trónt. A harcmezőn, serege élén hősies küzdése ellenére patthelyzet alakult ki, melyet mindkét fél megsínylett. Látván a kegyetlen mészárlást, hogy megelőzze a további vérontást, Selvo herceg kihívta párbajra az akkori uralkodót. A balga király pedig belement - jegyezte meg Clément, majd szomorúan csóválta meg a fejét.
- Hősiesen viselkedett a harcmezőn, bátor volt, hogy párbajra hívta a királyát, de az árulásán ez mit sem változtat. Ezért bünteti az Úr Antonius Selvot. A sors elvette tőle a feleségét, a gyermekét, és most az ő életét követeli, ez a büntetése.
- Most pedig, ha megtenné, eminenciás uram - nézett le Havasföld hercege karjára, melyet a bíboros még mindig görcsösen szorongatott.
- Ohh, bo-bocsánat – Lorenzo, az egyház hercege könnyed mozdulattal engedett a szorításból, mire Clément megkönnyebbülésében hálásan felsóhajtott.

Lorenzo egy ideig még fürkészte beszélgető partnere tekintetét, majd egy biccentésével jelezte, hogy lezártnak tekinti a beszélgetésüket.

IV. Clémet hálásan oldalgott odébb és veszett bele az egymással veszekedő nemesek tömegébe.

Lorenzo egy ideig figyelte a távozó Clément csoszogó sziluettjét.

Lehetséges lenne, hogy Havasföld hercegének a lába mellett még máshol is küzdenie kell a visszamaradottsággal? Vagy az ostobaság álarca mögé rejti el titkait?

Távolról élesen felharsanó kürtszó zavarta meg a bíboros gondolatmenetét.

- A koronaherceg megérkezett, Marcus Selvo a kapu alatt - a terem egyik lőréses ablakánál egy ifjú nemes örömittasan a kiabálta a szobában megjelentek számára.

Előző oldal yodamester91
Vélemények a műről (eddig 1 db)