Jeges szív

Szépirodalom / Novellák (648 katt) macika
  2018.01.01.

Sokáig éltünk életem párjával boldogan, legalább is én azt hittem, hogy ő is boldog velem.
Soha még egy hangos szóváltás sem volt köztünk.

Teltek az évek és eltávolodtunk egymástól, úgy könyveltem el, hogy biztosan fáradt, hiszen munka után maszekolni jár, hiába mondtam, ne vigye túlzásba, mert nem élünk olyan rosszul, hogy mindennap menjen munka után dolgozni és alig keresett vele valamit, igaz, hogy legtöbbször a barátoknak segített. Már alig találkoztunk, hiszen mind a ketten hajnalban indultunk a munkahelyünkre, csak ő nem jött haza, általában tizenegy, éjfél felé hallottam, hogy jön, már se kedvem, se energiám nem volt ahhoz, hogy várjam. Hiába is vártam, nem kérdezett semmit, evett, megfürdött, hátat fordított és aludt. Szombati nap volt és eldöntöttem, hogy elég, beszélnünk kell, nem hagyom, hogy újra kitérjen előle.

Reggel felkeltem, főztem egy kávét és szóltam, hogy beszélnünk kell, persze nem akart, azt mondta, várják a haverok, mert segít nekik. Én annyit mondtam, hogy így nem tudok tovább vele élni, hosszú hónapok múltak el és még az esti puszin kívül semmi, se egy kedves szó, se egy ölelés, pedig jó lett volna, ha egyszer érzem, hogy kíván engem, és hozzábújva elaludni.
Mondtam, hogy őrülten fájnak ezek a dolgok, hogy ilyen hideg a kapcsolatunk, hogy olyan velem, mintha albérletbe lakna nálam, de csak nézett maga elé, nem válaszolt semmire. Megkérdeztem, van-e valakije, már az sem érdekel, csak legyen vége ennek a hidegségnek, ami naponta át kellett élnem.

Szerettem volna, ha a jég szíve felolvad, magához ölel, de nem tette. Felállt, elindult az ajtó felé és csak annyit mondott, hogy bolond vagyok.

Este nem jött haza. Teltek a napok, nem hívott, nem jött, úgy döntöttem, véget vetek ennek a fagyos kapcsolatnak, és akkor már biztos voltam benne, hogy van valakije.

Nagyon fájt, én úgy gondolom, mivelhogy nem vagyok sírós és veszekedős sem, tudnia kellett azt is, hogy ezt szépen meg tudtuk volna beszélni, és emberhez méltóan befejezni ezt a kapcsolatot.

Három nap után összepakoltam a cuccát, és közben azon tűnődtem, mi gátolta meg abban, hogy elém álljon és elmondja, hogy elhagy. Most utólag tudom, a hölgy, akibe szerelmes lett, ott még zajlott a válóper, tehát oda nem mehetett, ezért húzta az időt nálam, de azt is tudta, hogy ezek után már nem maradhat itt, mert félt a szemembe nézni és elmondani, hogy vége.

Pontosan egy hét múlva megjelent, belépett az ajtón és közölte, hogy pakolni jött. Én csak annyit mondtam neki, hogy nem kell már pakolnia, mert én már mindent összepakoltam. Kivitte a csomagjait és a jég még jobban átölelte a szívét, tizenkét év után csak annyit mondott: szia.

Most már csak nevetek magamon, nevetek, hogy akkor mennyire megviselt ez az állapot, ahelyett, hogy kidobáltam volna a cuccát az ablakon, szép csendben végignéztem, hogy elmegy. Pár hétig a barátjánál lakott.

Mikor lezajlott a válópere a hölgynek, akkor oda költözött, már nem voltam szomorú, inkább dühös, nem szabadott volna ilyen sok időt várnom, sokkal hamarabb kellett volna kész tények elé állítanom. Nem tudom, hogy még mi történik velem, de nem várom az időtől többé, hogy megoldja a problémákat, mert a problémát nekem kell megoldanom, és minél előbb, annál jobb, végződjön jól vagy rosszul.

Előző oldal macika