Linktár

Ess, eső!

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2019/1 számában.

Tompán morajlott a távol. A közeledő vihar villámereket festett az égre, fel-felvillantva az éjszakai puszta méla magányát. A láthatatlan felhők súlya bűntudatként nehezedett a tájra.
Egyedül hasaltam a csatorna oldalában, messze a várostól. A meder alján alig volt némi bűzhödt latyak. Az embernél magasabb, sűrű, száraz nád kókadtan várta az esőt. A sötétben gubbasztó puszta némaságát alig zavarta meg a távoli főúton közlekedő néhány kései autó egyre erősödő, majd halkuló zúgása.

A hetek óta tartó hőség mellé olyan szárazság társult, amilyenről még életemben nem hallottam. Az élet fintora szerint ráadásul csak a ladányi határt érintette. Hiába száguldoztak körülöttünk és öntözték a szomszédos településeket a felhők, a mi földünkre egy csepp eső nem esett. Volt is gondja a meteorológusoknak, mire kitalálták, hogy milyen különleges légáramlatok okozzák ezt az anomáliát. Volt, aki elfogadta a magyarázatot, mert jobbat nem tudott. A hiszékenyebbek rossz energiákról beszéltek. De ha tudták volna…

Türelmetlenül pillantottam a mobilomra, immár sokadszor. Még mindig csak éjfél előtt jártunk húsz perccel.

– Gyere már!

Ezt motyogtam egyre hangosabban, miközben sóváran egyre csak a püspökladányi utat fürkésztem. Kerestem a jelet, ami megszünteti egyre terhesebb magányomat.

***

Egyszer csak Ladány irányában aprócska fénypont jelent meg, ami hamarosan fénycsóvává növekedett. Nemsokára meghallottam Pista ős-öreg járgányának semmivel össze nem téveszthető berregését.

Feltápászkodás közben megcsúsztam, és bevertem a bokám a csatornában heverő biciklimbe. Elfojtottam egy káromkodást – pont a mai napon nem volt ildomos megidézni a rossz erőket. Második nekifutásra sikerült kievickélnem a nád rejtekéből. Kiálltam a csatorna partján húzódó kőkemény, sebhelyekkel tarkított földútra, és hunyorogva intettem egyet a közeledőnek.

Pista leállította a motort. Hagyta, hogy az öreg járgányt magával vigye a lendület. A földön guruló kerék surrogása volt az egyetlen hang, amit hallottam egy darabig.

Éreztem, hogy folyamatosan megkönnyebbülök.

Végül, pontosan előttem, megállt. A porfelhő, amit magával hozott, egy kisebb ménesnek is becsületére vált volna.

– Csá!

Pista most sem vitte túlzásba a köszönést. Levette katonai sisakját gyér szőrzetű fejéről, lehámozta magáról a legalább egy világháborút megjárt motoros szemüveget, és elhelyezte őket a kormányon. Csak ezek után nyújtott kezet. Hanyagul magára kanyarított, hosszú, vékonyra kopott bőrkabátja szárnyai és az alá húzott necc trikó, minek lyukain kikandikált mellének szőrzete, jelezték a dolgokat tudóknak, hogy Nyúzó Pista ezen az éjjelen háborúba indult.

Leszállt a motorról, a lámpát bekapcsolva hagyta. Vállára vetett bőrtáskájából elővett egy félliteres kólás flakont, és meghúzta. Orrának és nyúzott, vékony arcának rusztikus borvirágai mintha fellángoltak, majd kihunytak volna.

Amikor végzett, felém nyújtotta a flakont.
– Kérsz?
Nem kellett megéreznem a rettenetes pálinka szagát ahhoz, hogy nemet intsek a fejemmel.
– Majd fogsz.
Ezt azzal a hangsúllyal jelentette ki, amitől mindig borsódzott a hátam. Megpróbáltam helyrebillenteni belső egyensúlyomat.
– Késtél.
Vártam némi reakciót, de Pista csak a flakont csúsztatta vissza a zsákjába.
– Negyedre itt voltam. Több mint egy fél órája várok rád.
– Ja. Elhoztad?

Ennyi megértésnél többet soha nem kaptam tőle. Baromira elegem lett belőle. Ő kér segítséget tőlem: ideráncigál az éjszaka közepén, majd megesz a kosz és a hőség, és még arra sem méltat, hogy megmagyarázza, miért késik, miközben engem lassan hányinger kerülget az idegtől!

Már nyitottam a számat, hogy mondjak valami cifrát, aztán meggondoltam magam. Lenyeltem kikívánkozó szavaim. Úgysem lett volna semmi foganatja.

– Ne fogd vissza magad!

Gyűlöltem, hogy szavak nélkül is belém látott. Még jobban bezárkóztam, és azért se káromkodtam. Visszabattyogtam a partra, előbányásztam a nádba rejtett hátizsákomat, és kivettem belőle az összetekert ostort.

Pista arcán ugyanaz az elégedett mosoly jelent meg, mint azon a régi napon, amikor meglátta a múzeum helytörténeti kiállításában. Akkor találkoztunk először. Aznap én voltam a teremőr, mert a kolléganő szabadságon volt. Én kísértem ezt az ápolatlan, pálinkaszagú figurát, aki a testét körüllengő szesz-felhő ellenére nem keltett ittas benyomást. Ettől függetlenül egyáltalán nem tetszett, ezért árgus szemekkel figyeltem minden mozdulatát. Különösen az után, hogy igen nagy érdeklődést kezdett mutatni Táncos Gábor ladányi csikós karikás ostora iránt.

– Tudtad, hogy Táncos Gábor nagy táltos hírében állt? – kérdezte reszelős hangján.
Már akkor belopta magát a szívembe, amikor ismeretlenül letegezett. Meg sem várta, mit válaszolok, beszélt tovább.
– Hetven évvel ezelőtt olyan szárazság volt Ladányban, hogy porrá omlott a fű a barmok szájában. A sok okos tudósnak sok okos magyarázata volt, a sok okos gyerek meg ezeket mind meg is tanulta. Az öregek azonban tudták az igazságot: átok verte a vidéket. Egyedül Táncos Gábor találta meg a marháinak a legkövérebb füvet és a legtisztább vízmosást. Mondogatni is kezdték, hogy Táncos Gábor átkozta meg Ladányt, de a legtöbben nem hittek ennek a szóbeszédnek. Hiszen Gábor, ha olyan kedve volt, igen szívesen segített másoknak, nemhogy átkozott volna! Na, mindegy. Az volt, hogy amikor már az ő barmai is kezdtek lesoványodni, és még a legjobb vizek is megposhadtak, akkor Gábor alaposan bedörrent… Márpedig az ő haragjától, ahogy mondják, még az ördögök is féltek. Lényeg a lényeg, egy éjjelen fogta magát, megivott néhány pohár bort, nyakába kanyarította a szűrt, vállára vette az ostorát, és szürke heréltjén kilovagolt a fekete határba. Azok, akik valamiért arra jártak, éktelen ricsajt, bőgést, nyerítést hallottak, és ez így ment egész éjjel. Hanem hajnalra megeredt az eső! Úgy hullott az áldás, mintha az égi zsilipkaput nyitották volna meg. Reggel aztán megjelent a kocsmában a Táncos Gábor. Úgy nézett ki, mint aki felvette a harcot egy egész pokoli sereggel. Húzóra lenyomott egy nagy pohár bort, aztán hazament. Mindenki tudta, hogy egy sötét táltossal verekedett meg azon az éjen, és nyert. Így segített Táncos Gábor a ladányiakon.

Megmosolyogtam a történetet. Ismerős volt: a táltos-hagyomány legtöbb elemét felleltem benne. Valamikor én is szerettem a táltosos meséket, nagy kedvencem volt a Fehérlófia. Azután felnőttem, maradt a gyermeki emlék és valami egyre fakuló rajongás egy régen volt gyermeki világ iránt.

Egyébként Nyúzó Pista akkor sem szóval, sem kézzel nem érintette az ostort. Végignézte a kiállítást és távozott. Nem gondoltam volna, hogy egyszeri találkozásunknak ismétlése lesz, és ilyen közel fogok kerülni ehhez az emberhez és a munkájához.

Hamarosan megtudtam, mikkel foglalatoskodik. Ennek ellenére (vagy éppen ezért) először hangosan tiltakoztam, amikor arra kért, hogy a mai kirándulásunkra hozzam magammal az ostort. Hiszen a múzeum gyűjteményének egyik darabjáról volt szó, amit nem lehet engedély nélkül hurcolászni! Ezen kívül semmi nem indokolta, hogy miért éppen Táncos Gábor karikás ostorát, és mondjuk, ne egy műtárgymásolatot vigyek magammal, ha már arról volt szó, hogy használni kell.

Szokása szerint ugyanis sokszor nem mondott többet annál, ami éppen elég volt a következő lépésre.

Végül győzött a kíváncsiságom, elhoztam és a kezébe adtam. Féltő gonddal tekerte le a nyélről az ostort. A karikás kiengedve hosszabb volt egy embernél. Egyszerű ember- és állatábrázolások díszítették a fából készített nyelet. Szép darab volt, de semmi különleges nem különböztette meg a kiállítás többi darabjától.

– Nem érzed az erejét?

Pista teljesen átszellemült. A szikkadt, borvirágos arcú, cinikus figura rajongása egy egyszerű kellék iránt több volt, mint nyugtalanító.

– Soha nem hallottam még arról, hogy a táltosoknak mágikus ketyeréik lettek volna.
Pista tovább simogatta az ostort.
– Persze, hogy nem. A meséket nem a táltosok, hanem a nép egyszerű gyermekei találták ki. Ők csak abból táplálkozhattak, amit láttak vagy hallottak. Azt tudták, hogy a táltosok zárkózott, maguknak való emberek, akiket nem láttak szívesen… még a segítőket is, nemhogy az ártó szándékúakat… Féltek tőlük a tudásuk és a hatalmuk miatt. Igénybe vették a szolgálataikat, de elkerülték őket, ha lehetett. Ugyan mit tudnak az egyszeri emberek? Még csak nem is sejtik, milyen erők vannak a világban, és milyen súlyos teher lehet a tudás és a hatalom.

* * *

Hirtelen felemelte a fejét. Összetekerte az ostort, és visszaadta.

– Készülj!

Halkan szólt. A térdem remegni kezdett, a testemet még jobban kiverte a nyirkos izzadtság, noha nem láttam és hallottam semmit. Pista egyszerűen tudott valamit arról, hogy eljött az idő.

Bizonytalan léptekkel indultam meg a leshelyem felé, miközben az elmém azon zakatolt, hogy ezt már tényleg nem hiszem el. Ez az egész dolog nem normális! Mit keresek én itt? Jól van, láttam én már érdekes és hihetetlen dolgokat Pista mellett, de ez… Most komolyan elhiszem, hogy ezért nem esik az eső Ladányban?

– Hé!
Megfordultam a hangjára.
– Tudsz mindent, igaz?
Bólintottam.
– Mondd!
– Elbújok a nád mögött. Várok, amíg megérkezik. Figyellek benneteket. Aztán, amikor a vége felé jársz, előjövök, és megcsapom…
– Nem! Nem a vége felé. Csak akkor avatkozol közbe, ha azt látod, hogy veszíteni fogok. Érted? Csakis akkor!

Villámokat szórt a szeme, én mégis észrevettem a hangjában egy árnyalatnyi félelmet. Pista fél? Atyaúristen. Akkor mit szóljak én? Mi lesz velem, ha veszít?
Valahogy sikerült megemberelnem magam.
– Rendben. Persze. Csak akkor, ha veszítenél. Bízhatsz bennem.
Minden szavam égetett, ennek ellenére még egy mosolyt is kipréseltem magamból.
Legnagyobb meglepetésemre Pista visszamosolygott, ám ez a mosoly fájdalommal volt tele.
– Képzeld azt, hogy a mesében vagy, mint a gyerekek. Te segítesz visszahozni az esőt. Segíthetsz a gazdáknak, az öregeknek, a földnek, az állatoknak...
Hirtelen harapta el a mondatot.
– Bújj el!

Nem mondott többet. Lecsusszantam a csatorna oldalán, és újra belehasaltam a porba. Izzadt ujjaimmal a karikás nyelét markoltam, miközben a nád szárai között az egészen valószerűtlen figurát figyeltem. Pista aszott alakja a motor fénycsóvájának színpadán mozdulatlanul állt a sötét háttér előtt.

Megnéztem a mobilom kijelzőjét. Az idő 23.52 volt.

* * *

Néhány perccel később közeledő autó zaja ütötte meg a fülem. Jobbra tekintve újabb fénycsóvát pillantottam meg a nádrengeteg takarásában. Hamarosan kibontakozott a sötétből a hatalmas terepjáró, ami komótosan közeledett a szárazon ásító gödröket kerülgetve, néha nagyot zöttyenve.

Néhány méterre Pistától megállt. A sofőr oldalán kinyílt az ajtó, amin kilépett valaki, csak a lábait láttam. Aztán az ajtó becsapódott, és az ormótlan bakancsba bújtatott páros elindult Pista felé.

A szívem kalapálni kezdett. Most már kivehettem a hatalmas termetű férfi dagadó izmait. Még jobban elgyengültem, ahogyan összevetettem az erő kolosszusát és a mellette inkább aszalt szilvának, mintsem embernek tűnő alakot.

Ez össze fogja csomagolni Pistát. Én pedig megígértem, hogy segítek, ha vesztésre áll. Már most vesztésre áll!

Hallhatatlan sirámaim nem hallotta meg a két alak. Egy szót sem szóltak, csak álltak egymással szemben. Nem volt szükségük szavakra.

Néma, mozdulatlan párbajuk az akarat harca lehetett. Erre jutottam legalábbis azok után, hogy percek teltek el, de láthatóan nem történt semmi. De vajon mire számítottam? Arra, hogy egymás torkának esnek, mint két óvodás? Esetleg bucskáznak egyet, átváltoznak, és hatalmas bika vagy ló képében tépik, rúgják és marcangolják a másikat? Az egyik lehetőség nevetséges, a másik lehetetlen volt.

Így viszont kezdtem megnyugodni. Ha akaratban kell legyűrniük egymást, akkor van remény. Pistánál akaratosabb emberrel én még nem találkoztam.

Szinte levegőt sem mertem venni, úgy néztem a két szoborszerű alakot. Emberi mivoltukról csak az arcukon csorgó verejték árulkodott, láthatatlan erőfeszítésükről pedig lassan görcsbe merevedő arcuk. Megbűvölve bámultam párbajukat, és mintha én is érezni kezdtem volna az egymásnak feszülő erőket, amik képesek voltak betegséget gyógyítani és okozni, a természet hatalmát befolyásolni, átkot hozni és levenni.

Belém nyilallt egy váratlan kérdés. Ha ezek így küzdenek, akkor honnan fogom tudni, ha az emberem vesztésre áll?

Az aggodalom áttörte a varázst, és feszülten figyelni kezdtem. Mintha csak erre várt volna, Pista szája szélén nagy adag nyál indult lassú folyásnak. Rámarkoltam az ostor nyelére, és mozdultam volna, amikor a másik fickó térde rogyott. A kezem ökölbe szorult, alig tudtam elfojtani diadalkiáltásomat.

Örömöm azonban korainak bizonyult. A kopasz fickó testén patakokban folyt a víz, de Pista tekintetét nem engedte el. Valami egészen irgalmatlan erőfeszítéssel, csigalassúsággal felemelkedett. Olyan erővel vicsorgott, mintha a saját fogait akarná kettéharapni.

Újra kiegyenlítődtek az erők, és nem történt semmi. Látszólag eseménytelenül teltek a másodpercek, a percek… vagy az órák, a napok? Nem néztem meg a telefonom, nem mertem letépni a tekintetem a hihetetlen jelenetről.

Nem mertem és nem akartam.

Pista orrán vér lövellt ki, az arca jobb oldalán rángatózni kezdett egy izom. A testén, mintha áram kapta volna el, végigtáncolt egy mozdulat. Térde a földnek csapódott, egy pillanatra még a karjára is rátámaszkodott, de a szemkontaktust nem tépte szét. Ott térdelt a porban, fölébe magasodó ellensége előtt, és én nem láttam mást a szemében, csak a könyörtelen ellenállást és a háborút.

Állj fel! Gyerünk!

Kiáltottam volna? Vagy csak magamban adtam ki a parancsot? A szemben álló felek nem foglalkoztak a külvilággal. A nagydarab fickó úgy magasodott Pista fölé, mint egy különösen dagadt keselyű, és Pista hiába próbált talpra evickélni. Minduntalan visszanyomta valami kérlelhetetlen erő.

– Állj fel! – szűrtem a fogaim között.

Szuggerálni próbáltam Pistát, aki az erőlködéstől meggörnyedve lihegett, és hiába akart lábra állni.

Nyúzó Pista elbukott.

Belső szemeim előtt megjelent a halott Pista. És abban a pillanatban, amikor rájöttem, hogy a barátom meghalhat, mintha felébredtem volna egy mákonyos álomból. Minden kitisztult előttem. Eltűnt a fejemről az a furcsa burok, ami miatt valami bizarr meseként éltem meg ezt a hihetetlen jelenetet, és ami miatt nem voltam képes rendesen gondolkozni.

Rájöttem, hogy ez a valóság, és hogy a valóságban a barátom halálos veszedelemben forog. Nem foglalkoztam az esővel, az emberekkel, az idegen fickóval, csak bajba jutott barátom szenvedését láttam. Felugrottam, üvöltve átszeltem a közöttünk feszülő távolságot. Nem gondolva a következményekkel, nagyot suhintottam, és a kibontott karikással célba vettem a hatalmas testet.

* * *

A hirtelen mozdulat fékezésre és irányváltásra kényszerítette az ostort. Hatalmasat csattant, amikor megakasztottam a hullámzását; nagyobbat, mint gondolhattam volna. A dörrenés végigvisszhangzott a tájon, majd megsokszorozott erővel tért vissza. A fülemben valósággal ordított a karikás hangja, mintha egy megriasztott ménes egyszerre nyerített volna fel.

A tarkómon felállt a szőr. A csattanást sercegés követte, és én megdermedtem a mozdulatban. A kezemben tartott ezernyi, kékes villámnyaláb önálló életre kelve valósággal úszott a levegőben, és belemart az előttem parádézó fekete mén hátába.

A fickó felüvöltött, amikor az ostor vékonya a bőrébe vágott. Én semmit nem értettem. A látomástól lebénulva fogtam a nyelet, az ostor pedig a talajra zuhant. Mintha az előbb villámot tartottam volna a kezemben, és egy ló rúgkapált volna előttem…

Az idegen táltos megfordult. Tekintete gyűlöletben égett, és én ebből a tekintetből mindent kiolvastam, amit nem akartam tudni leendő sorsomról.

Ekkor egy hang szakította ketté a csendet.

– Használd az ostort!

Pista rekedt ordítása kirántott a varázsból. Még fogva tartott a gyűlölettel teli tekintet, de a karom valamiért megemelkedett. A karikás hátra csapott, ahogy lendületet vettem, és újra nagyot dörrent. Abban a pillanatban meghasadt a világ szürke kárpitja, és én megláttam azt, mit rejt el előlünk az a bizonyos függöny.

Az ég ragyogó ezüstös színben játszott, a Hold fénylő korongja lüktetett rajta. Előttem egy fekete lángnyelvekből álló, hatalmas, hatlábú mén tombolt tűzben forgó szemekkel. Körülöttünk a puszta a szivárvány minden színében tarkázva lobogott, mozgott állandóan, mintha élne. Ebben a másik világban jómagam aranyló kezemben egy csokornyi égig érő villámot tartottam, amit megsuhintottam.

Nem volt időm csodálkozni. A táltos paripa fekete párát lehelt felém, de elég messze volt ahhoz, hogy ne érjen el. Táncos Gábor ostora újra átszelte a közöttünk levő távolságot, és rácsavarodott a mén nyakára. A hatlábú ló felüvöltött, ahogyan bőrébe égett a villám, és én újra a sötét pusztában álltam, félig vakon a lángoló tengertől, ami az előbb körülvett…

– Ez az! Folytasd!

Kábultan ütöttem újra és újra, az ostor pedig engedelmes rendszerességgel tépte szét az általam valóságnak nevezett illúzió szövetét, és tárta fel, hogy mi rejlik alatta. A mozdulat eleje a fülledt pusztán született meg, a vége az örökké mozgó lét-tengerben halt el, ami nem volt más, mint egy naiv mesevilág és egy őrült látomás megelevenedett keveréke.

Nem ámulhattam, hiszen minden erőmet lekötötte a dühödt és sebzett ménnel való viaskodás. Hiába volt közöttünk az ostor, hiába égettem a testébe kéken izzó folyamokat az akaratomnak engedelmeskedő villámnyalábbal, a mén sokkal nagyobb és erősebb volt nálam. Bár felrepedt a bőre, és kivillant alóla a tüzes hús, minden csapás kivett valamit az erőmből, ellenfelem pedig egyre közeledett. A sebekkel mintha nem a fájdalma, hanem a dühe és az ereje nőtt volna.

Éreztem, hogy lassan elfogyok, éppen ezért hálásan fogadtam, amikor egy aranyszínű árny vetődött a fekete mén hátára. Pista barátom visszatért, és folytatta a harcot. Ellenfelünk megugorva került volna arrébb, de nem tudott szabadulni attól a táncoló fényben fürdő, vörös lánggal égő táltostól, amely a mellső lábaival megrúgta a gerincét. A fekete csődör felnyerített, és végre ki tudott fordulni. A pillanatnyi szünetben erőt merítettem, és újra rácsaptam ellenfelem védtelenül hagyott oldalába.

A csapások között, amikor éppen nem a másik világban jártam, láttam, hogy Pista már újra a lábán áll. Az ellenségtől nem kellett félnem, mert lekötötte a Nyúzó Pistával folytatott akaratháború, így csak a saját erőmtől függött, hogy mikor ütöm meg újra és újra. Odaát pedig ennek a viadalnak az igazi arca mutatkozott meg: a vérvörös és a sötét mén tépte, marcangolta egymást, miközben én akkor csaptam le a mágikus karikással, amikor éppen nem fenyegetett az a veszély, hogy a vörös táltost találom el.

Végtelennek tűnő idő után, amikor már a karom, a vállam és a fejem is szétrobbanni készült, a két oldalról gyötört pára végül feladta a küzdelmet. Kibontakozott az ostor és a vörös mén halálos öleléséből, és vágtának eredt a ragyogó pusztán. Hirtelen tűnt el a messzeségben, mintha nem a tér általunk ismert szövedékein utazott volna tova.

* * *

A vörös mén az erőfeszítéstől remegve állt. Az ostor utolsó sercegése is elhalt, és ekkor a lüktető valóság eltűnt a szemem elől. Visszatértem az éjjeli puszta sötétségébe, a szikkadt, poros útra, ahol egy hatalmas test feküdt kiterítve szétszaggatott ruhában, vállán és hátán a küzdelem nyomaival.

Pista szinte nyelte a levegőt. Odatántorogtam hozzá. Kinyújtottam a karom, és Pista elfogadta a segítséget. Erőt kellett vennem magamon, nehogy vele együtt essek össze. Végül sikerült talpon maradnom, és tartottam a nagy harcot vívott táltost.

Néhány lélegzetvétel után Pista már meg tudott állni a saját lábán.

– Köszönöm – motyogta. – Köszönök… mindent…
Visszanéztem legyőzött ellenfelünkre, aki kiterített békaként hevert a poros úton. Kétségbeesés nyilallt belém.
– Csak nem…
– Nem halt meg, csak elájult. Nos, ha felkel, egy darabig biztosan emlékezni fog a verésre, amit kapott.

Megkönnyebbülten vettem egy nagy levegőt. Ekkor már tudtam mosolyogni, ha fáradtan is.
Győztünk. Legyőztük a sötét táltost.

Tébláboltam egy darabig, nem tudtam mihez kezdeni az élménnyel. Tennem kellett valamit. Összetekertem a karikás, ami engedelmeskedett nekem. Furcsa volt: mintha lüktetett volna az érintésem alatt, és valahogy biztatóbban simult a kezembe, pedig néhány pillanattal ezelőtt még világokat hasított ketté. Megsimogattam, mintha ugyan egy élő állat lenne, amelyik az ölembe törleszkedik.

– Ugye, milyen csodálatos mágikus ketyere?

Megmosolyogtam Pista kötekedő kérdését. Jó volt hallani, hogy kezd visszatérni az életkedve.

A csatorna partjára ballagtam. Eltettem a karikást a hátizsákomba, majd elővettem a flakonom, és nagy kortyokban nyeltem a langyos, áporodott vizet. Életemben nem ittam még ilyen jót. Elégedett sóhajtottam, és Pista felé nyújtottam a flakont.

Pista a pálinkát tartotta a kezében. Borvirágai izzásán láttam, hogy már jót húzott belőle.

– Kérsz?

Csak egy pillanatig vacilláltam. Elvettem tőle az italt, és nagyot kortyoltam belőle. Az íze sem volt jobb, mint a szaga, az ereje azonban kimondottan jólesett. Kiöblítette a számból a port, kimarta a szívemből a félelem maradványait, és lazított feszült idegeimen. Pista egy szót sem szólt, csak bólogatott, mintha előre látta volna.

– És most mi lesz? – kérdeztem.
Pista felnézett az égre.
– Eső.

Követtem a pillantását. Súlyos, sötét felhők gomolyogtak az égen, mint már napok óta minden éjjel, eredmény nélkül. Én azonban megéreztem valamit, a természet aprócska üzenetét. Hűvös szellő simított végig az arcomon – nem éreztem ilyet hetek óta. Libabőrös lett tőle a hátam.

– Ez tényleg varázslatos – motyogtam.

A szellőből hirtelen szél kerekedett, ami egy pillanat alatt megszabadította a pusztát a fülledt levegőtől, és üde, friss illatot hozott. Majd leesett az első csepp, amit követett a többi, míg végül az egész határ ázott. Készen állt rá, hogy felfrissülve új életet leheljen megfáradt tagjaiba.