Linktár

A segédmókus

Egy novella a gravitáció semlegesítéséről


János és Nóra már tizenöt éve éltek boldog házasságban. Olyannyira kiegyensúlyozott volt a kapcsolatuk, hogy sokan valósággal irigykedtek rájuk. Pedig igencsak fura pár voltak. János nagydarab, izmos férfi volt, igazi macsó alkat; a felesége viszont egy alacsony kis „töltött galamb” diszkrét bajuszkával az orra alatt.

A hölgyemény sajnos finoman fogalmazva sem tartozott a klasszikus szépségideálok közé - ezzel szemben az esze vágott, mint a penge: több nyelven beszélt és két diplomával rendelkezett. Földrajztanárnőként dolgozott egy közeli iskolában, a tudását pedig még a kollégái is elismerték. Amit a természet a külsejében spórolt meg, azt többszörösen adta vissza a mentális képességek terén.

A férjénél azonban éppen fordított volt a helyzet. Ő úgy nézett ki, mint egy igazi szépfiú - néhányan Don Janinak hívták -, viszont elég butácska volt szegény. Alig bírta elvégezni a nyolc általánost, és segédmunkásként dolgozott, amióta az eszét tudta - Nóra anyja gúnyosan csak segédmókusnak nevezte.

Az anyóspajtása természetesen nagyon ellenezte, amikor az egy szem kicsi lánykája, diplomás ember létére egy ilyen „ősemberhez” ment hozzá, de nem tehetett ellene semmit - többévnyi áskálódás után, sajnálkozva ugyan, de képtelen volt ráébredni arra, hogy a két fiatal valóban szereti egymást; olyannyira, hogy az „örömférj” még a cigiről is lemondott, mivel a párja nem élt evvel az élvezeti cikkel. A pufók hölgy számtalanszor elmondta neki, hogy János, a dohányzás káros, ami furcsa módon hatékony eszköznek bizonyult a dohányzásról való leszoktatáshoz. Hogy a bárgyú versike miatt volt-e, vagy a perzselő szerelem okozta, azt nem tudni, de Don Jani letette a cigit; sőt mi több, igazi mintaférj lett belőle. Abbahagyta a játékgépezést, az ivást és a nőzést is - pedig a megismerkedésük előtt mindhárom „sportban” igen erősen jeleskedett. A baráti köre és az ivócimborái értetlenkedve álltak a helyzet előtt, és egy időben igazi beszédtéma volt a kocsmában, mert kissebfajta csodának beillett az életmódbeli változása. Pedig Nóra tényleg csúnya nő volt! Szokták mondani, hogy a szerelem vak, de hogy ennyire, azt senki se hitte volna. A volt ivócimborák szerencsére nem merték Janinak a szemébe mondani az ellenérzésüket, mert ritka nagy erejű ember volt, és jobbnak látták békében lenni vele.

Don Jani életében tehát a züllött cimborák egyre inkább elmaradoztak, és jött helyettük a szolid házasélet. A kigyúrt, jóképű férfi valamiért egyáltalán nem bánta meg ezt fajta a cserét! Legalábbis több értelmét látta ennek az életvitelnek, mint a régebbinek. Példás családapa lett belőle és hűséges társ. A szülei szerint minden tekintetben az előnyére változott meg - nagyon jót tett neki a házasság. Ki tudja, hová süllyedt volna, ha nincs a felesége.

Ami viszont Nórát illette… ő sokkal nyugodtabb, türelmesebb és kiegyensúlyozottabb lett, mint annak előtte volt, amit persze a diákjai is igen hamar észrevettek. Igazi aranyéletet éltek tehát, melyet külön-külön valószínűleg sosem ismerhettek volna meg. Remekül kiegészítették egymást. Nóra volt az ész, János pedig az erő. A nő végezte a házimunkák javarészét, a férj pedig a gyerekekkel foglalkozott. Bár nem volt tanár, valamiért mégis jobban értett az ifjúsághoz, mint a felesége. Boldogságban éltek hosszú éveken át, csakúgy, mint a mesében. Ám az álompár élete természetesen nem volt mindig fenékig tejfel. Emberek révén, előfordult néha, hogy összevesztek, ám a harag általában nem tartott sokáig náluk.

S hogy mi tartotta össze ezt a két nem mindennapi, nagyon különböző embert? A szerelem, az ellentétek vonzása, vagy egyszerűen megőrültek? Ne kérdezzék! Vannak dolgok, melyekre nincs meg a logikus magyarázat. Boldogok voltak, csak ez, ami fontos.

Az utóbbi egy-két évben viszont Jani valahogy sértődékenyebbé vált. A leginkább talán akkor haragudott meg, amikor a felesége szellemi fölényével kellett szembesülnie. Talán kevesebbnek érezte magát emiatt, és megpróbált művelődni egy kicsit. Pár hónapja rákapott például a tudományos-fantasztikus jellegű témákra, sőt nagyritkán az asszonyának szakkönyveit is elővette - bár meglehet, csak az ábrákat nézegette bennük. Nóra aggódott kicsit miatta, mert attól félt, kisebbrendűségi komplexusban szenved. Pedig meg volt neki a magához való esze, mindössze a műveltséggel volt némi problémája. A tanárnőt azonban egyáltalán nem zavarta ez a dolog. Elég egy nagyokos a családban, valakinek értenie kell a gyakorlatias dolgokhoz is. A kapcsolatukat így gondolta teljesnek. Mindössze abban volt bizonytalan, hogy a férje is ugyanígy érez.

A masszív izomzatú férfi most is a foteljában terpeszkedett egy sci-fi magazint lapozgatva. Kicsit szomorú, de ugyanakkor eltöprengő képet vágott - mint egy komor diák az érettségi vizsgára készülődvén.

- Mi a baj, szívem? - kérdezte Nóra kíváncsian. - Min gondolkodsz annyit?
- A kezembe akadta egy cikk a repülő csészealjakról - felelte János. - Már megint ufót láttak egy katonai támaszpont felett. Azt írják, úgy lebegett, mint egy léggömb, aztán elképesztő gyorsulással, pillanatok alatt elviharzott. Azon kezdtem törni a fejem, hogy működhet egy ilyen izé.
- Érdekes téma.
- Igen, az. És tudod, mire jöttem rá?
- Na vajon mire?
- A gravitációsemlegesítés módjára.
- Ez igen! - biccentett a pufók hölgy, igyekezvén elrejteni hitetlenkedő mosolyát. - Kíváncsian hallgatlak. Szerinted például, mi az a gravitáció?
- A gravitáció nem más, mint dimenziónk visszaható ereje a belsejében lévő energiákra - felelte a kigyúrt férfi olyan természetességgel, mintha az időjárást közölte volna.

Nóra nagyot nézett.

- Lefordítanád?
- Rém egyszerű. Szerintem mi mindannyian egy energia világban élünk, amely talán gömb alakú lehet, akárcsak a bolygónk. Ezt az energiagömböt - nevezhetjük például téridőnek -, összetartja egy erő. Az erőt talán isten keze fejti ki, persze az is meglehet, hogy külső dimenziókkal történő kölcsönhatásból fakad. A mi dimenziónk rabul ejtett néhány energiaformát… ezek anyagiasultak; csillagokat, bolygókat és egyéb képződményeket hoztak létre. Minden ilyen anyagi halmaz erőhatást fejt ki a téridő energiaszerkezetére - belülről kifelé. De mivel a téridőt is összetartja valami, így az visszahat a belsejében lévő dolgokra. Pontosan ugyanakkora erővel, mint amekkorával rá hatnak a benne lévő energiák. Ez okozza a gravitációt. A visszahatás. A téridő energiaszerkezetére ható erő nagysága mindig az adott test tömegétől és térfogatától függ. Például egy kisebb tömegű, de nagyobb térfogatú meteorit kisebb erővel hat, így a visszahatás sem túl jelentős. A meteor gravitációja relatíve alacsony lesz. Egy nagyobb tömegű, de kisebb bolygó viszont jelentősebb erőt fejt ki a körülötte lévő dimenziókárpitra. Ennél fogva a visszahatás is ennek megfelelő lesz. A gravitáció pedig nagyobb.
- Leszakad az arcom! - álmélkodott Nóra. - Ez nagyrészt alapfizika, de nem a hullámfüggvények esetében szokták alkalmazni. Érdekes meglátásaid vannak, bár vitathatóak, azt hiszem. Ami azt illeti sose szerettem a fizikát.
- Én se - tűnődött János. - De mostanában egyre gyakrabban foglalkoztatnak a tudományok. Fogalmam sincs, hogy miért. Úgy érzem, valami kimaradt az életemből. Többet kellett volna tanulnom. Valósággal vonzani kezdett a világmindenség megértése. Álmomban gyakran járok az űrben.
- Furcsa lettél az utóbbi időben - grimaszolt Nóra. - Ki hinné, hogy téged ilyesmi is érdekel.
- Valójában alig egy féléve kezdett ez foglalkoztatni, amióta láttam egy ufókról szóló műsort. Állandóan az idegen lényeken jár az agyam. Néha szinte beszélgetek velük gondolatban. Megpróbálom kitalálni, milyenek lehetnek. Elképzelem, hogy idelátogatnak, s megfigyelnek bennünket. Van, mikor szinte túlzásba viszem ezt a játékot.

A tanárnő felnevetett.

- Még mindig jobb, mintha kocsmáznál! Na, folytasd az elméletedet, ha már nekikezdtél! Hogyan lehet kikapcsolni a gravitációt? Kíváncsivá tettél!
- Rendben van. Ott jártunk tehát, hogy a gravitációt a visszahatás okozza: dimenziónk visszahat a belsejében lévő, anyagiasult energiaformákra. Ám a világűrben némely képződményeknek már nagyobb a kifelé ható ereje, mint a világunkat összetartó erő. Ezeket a képződményeket fekete lyuknak nevezik. Mivel dimenziónk már képtelen olyan visszaható erőt kifejteni, mint amilyen a belsejében lévő fekete lyuknak az ereje, ezért folytonossági hiány keletkezik a téridő energiaszerkezetén.
- Vagyis kilyukad.
- Úgy van. A fekete lyuk nyitni kezd a háromdimenziósként megismert térnek a negyedik kiterjedése felé. Behatol az energiaszerkezet belsejébe. Minél nagyobb az ereje, annál mélyebben.
- Hogy lehet a háromdimenziós térnek négy kiterjedése? Ezt még elképzelni sem tudom. Bár a húrelméletnél már hallottam hasonló dolgokról, de valahogy mégsem fér a fejembe. Őszintén szólva az ilyesfajta elgondolásokat fantáziaszüleményeknek tartom csupán. Hiába foglalkoznak vele komoly tudósok, én valahogy képtelen vagyok azonosulni olyasmivel, amit nem tudok még csak el sem képzelni!
- Ha nem tudsz valamit elképzelni, attól az még lehet létező. Mellesleg három vagy négy… elég alacsony számok ezek. De a helyzet az, szívem, hogy egy végtelen világ vesz körül bennünket, amit lehetetlen számok közé beszorítani! A végtelen akár még végtelen dimenziós is lehet. Mi csak hármat érzékelünk, a jó ég tudja mennyi kiterjedésből, ám ez legyen a mi bajunk… vagy éppen szerencsénk. Ám a végtelent akár két dimenzióban is el lehetne képzelni - vagy egyetlen vonalként - ám ez a mindenségnek csak az általunk megismert perspektívából történő megfigyelése lenne, ezért nem látnánk át teljes egészében, de még így sem vagyunk képesek elképzelni a világegyetem elképesztő méretét… te például el tudod képzelni a végtelent?
- Nem igazán - felelte Nóra meglepett arcot vágva.

Egyre jobban elámult a férjének az eszmefuttatásán. Hihetetlen volt számára, hogy filozófiai fejtegetésekbe fogott. Ez régebben igencsak távol állt az érdeklődési körétől - vagy legalábbis nem beszélt róla. Hiába, olykor évek is kevésnek bizonyulnak ahhoz, hogy rendesen kiismerjünk valakit.

- Na, látod! - bólintott János elégedetten. - A mindenséget sem tudod elképzelni. Az emberi elme képességei ugyanis korlátozottak - korántsem végtelenek -, mivel az elme is a fizikai testbe van szorítva. Nem kerülheti el a korlátait, melyeket a fizikai törvények határoznak meg. Ám az igazi tudás nem az agyban, hanem a lélekben keresendő; ennél fogva az a körülmény, hogy mit bírunk elképzelni, csupán másodlagos fontossággal bír egy dimenzióelmélet kidolgozásakor. Amit nem tudunk elképzelni egy az egyben, azt szimbolikusan, leegyszerűsítve képzeljük el. Ha előre akarunk jutni, akkor csak egy dolgot tehetünk: meg kell próbálnunk elképzelni az elképzelhetetlent, hogy a dolgok között lévő összefüggéseket fel tudjuk deríteni. A többdimenziós elgondolás pedig közel sem olyan lehetetlen, mint ahogyan elsőre hangzik. Az univerzum ugyanis végtelen, de mégis tágul. Már ez is ellentmondás, melyet egy többdimenziós modellel talán fel lehetne oldani.
- Mi történt veled? Nem ismerek rád! Elképesztő ez a gondolatmenet. Ez most vallás, vagy tudomány?
- Egy bizonyos szinten túl, már nem választható el egymástól a kettő. Van egy pont, ahol találkozni fognak. Persze ez még szentségtörésnek tűnhet.
- Te érted egyáltalán, amit beszélsz?
- Bele vagyunk kényszerítve egy háromdimenziós világba! Erre álltak rá az érzékszerveink, és az agyunk is ennek megfelelően fejlődött. Egyes filozófusok szerint a tér nem létezik abban a formában, ahogyan mi ismerjük. Mi csak síkban mozgunk, bármerre is indulunk el. Mikor pedig valaminek a mélységét mérjük, akkor magunkat csapjuk be, mert a mélységet az elménk állítja elő.
- Ezt magyarázd egy hegymászónak.
- Mindegy, ez már filozófia. Ám akárhogy is van… mindahányan a téridő foglyai vagyunk. Dimenziónk börtönében élünk.
- És szerinted miért?
- Hogy miért, az már tényleg vallás! Egyelőre maradjunk csak a tudománynál. Bár a távoli jövőben talán összeházasítják ezt a kettőt. Az se lenne nagyobb csoda, mint a mi házasságunk… legalábbis anyukád szerint biztosan így van. Csodák néha igenis történnek!
- Rendben - mosolygott Nóra. - Akkor tegyél csodát te is! Magyarázd meg nekem, hogyan lehet legyőzni a gravitációt! Kíváncsian hallgatlak, drágám!
- Először is ismernünk kell a minket körülvevő energiának a tulajdonságait. Mijük szokott lenni általában az energiáknak?
- Gondolom, töltésük.
- Töltésük természetesen! Erről már a kisiskolában tanulunk, de hogy mitől van, azt ritkán próbálják megmagyarázni. Szerintem töltést a különböző minőségű energiáknak az egymásra gyakorolt hatása hozza létre. Bennünket javarészt egy homogén dimenzió vesz körbe. Egy homogén energiának pedig csak akkor lehet mérhető töltése, ha kapcsolatba lép egy másik fajta energiával. Ha az akciót reakció követi. Ha például mindenütt csak protonok lennének, és sehol se lenne elektron, akkor a protonoknak nem pozitív lenne a töltésük, hanem semleges; mivel elektronok híján, nem lenne mire hatást gyakorolniuk. S mivel nem fejtenének ki mérhető változást az őket körülvevő világra, azt hihetnénk nincsenek. Pedig vannak. Elképzelhető, hogy a világűrben, ahol légüres tér létezik csupán, az égvilágon semmi sincs. De én úgy gondolom, mégiscsak van valami! Egyfajta energiamező.
- A sötét energiáról beszélsz. A tudósok is feltételezik a létezését. Szerintük a sötét energia okozza a gravitációt, a sötét anyag pedig feloldja azt. A kettő aránya határozza meg az univerzum tágulási sebességét.
- Talán a kettő ugyanannak a dolognak a különféle megnyilvánulási formája, de most maradjunk egyelőre az én elméletemnél, ha megkérhetlek rá. Megpróbálom elmagyarázni a tömegvonzás okait. Egyszerűsítve, nem bonyolítva. Na, szóval… a teret képező energiamező valószínűleg homogén, tehát töltés nélküli. Ez az energia körülvesz bennünket, ám nem csak mi vagyunk benne ebben a mezőben, hanem az is bennünk van! A minősége ugyanis félig anyagi, de félig anyagtalan! Ha nem lennének valamelyest anyagi tulajdonságai, akkor nem tudna ránk semmiféle hatást kifejteni, s mi se őrá… mivel teljesen kívül esne az érzékelésünkön. Persze ez nem így van! A téridő hatással van ránk természetesen, de ugyanakkor mi is hatással vagyunk a téridőre! A nagysűrűségű égitestek például hatalmas erőt fejtenek ki rá. A legnagyobb erőhatás mindig az adott test tömegközéppontjában éri el ennek a furcsa energiának a szerkezetét ennél fogva ott kell a legnagyobbnak lennie a visszaható erőnek, vagyis a gravitációnak.
- Eddig egész jónak tűnik, bár a téridő fogalma hagy némi kívánnivalót maga után, ám ezen most nem akarok vitatkozni, mert nem vinne előre. Magyarázd el inkább, milyen lehet a szerkezete ennek az energiának!
- Valószínűleg hasonlíthat a folyadékokhoz. A fény egyenes vonalú hullámmozgással terjed, mint ahogy a tó tükre is hullámzik, ha követ dobunk bele. De ha az téridőn halad át a fény hullámmozgással, akkor azt már három dimenzióban kell elképzelnünk. A mikrokozmosz olykor leképzi a makrokozmoszt. A vízmolekulák például apró gömbök, melyeknek a felülete érintkezik egymással. A térdimenziónk is ilyen apró energiagömbökből állhat.
- Ez persze csak feltételezés.
- Valóban az. Megpróbálom kitalálni a dimenziónk tulajdonságait, a rajta áthaladó fény, és a különböző égitestek mozgását megfigyelve.
- Rendben, akkor folytasd!
- Szerintem a teret képező gömbök igen rugalmasak, és állandóan érintkeznek egymással, egybefüggő mezőt képezve. Gömböket csak azért mondok, mert szeretünk részecskékben gondolkodni, és így talán egyszerűbben követhető a dolog.
- Szimbolikus modell, értem én.
- Bocs, ha túlmagyarázom. Na, szóval… a rugalmas gömbök belapulnak, ha például egy bolygó keveredik közéjük. Az égitestekkel kapcsolatba kerülő, nagyon apró energialabdacsok összepréselődnek a nyomás hatására. Minél nagyobb erő hat rájuk, annál több lapul össze a bolygó belsejében, és természetesen körülötte is… ezért annál nagyobb lesz a visszaható erő, vagyis a gravitáció, és annál távolabbról fejti ki erejét. Az energialabdák állandóan érintkeznek egymással. Vagy összepréselődve, vagy kitágulva, de mindig érintkeznek. Kivéve akkor, ha olyan erőhatás éri őket, melyet már képtelenek elviselni, és elszakadnak egymástól. Ekkor lesz folytonossági hiány a dimenzió energiaszerkezetén, vagyis így alakul ki a fekete lyuk. És még egy megfigyelés: a fény elhajlik a bolygók körül. Szerintem ez azért van, mert ezek a félig meddig virtuálisnak nevezhető részecskék ott össze vannak préselődve, így a fotonok a torz energiavonalat követik.
- Nem vitázom. Folytasd!
- A teret képező, elképzeltnek titulált részecskéknek két fő állapota lehet tehát: az összepréselt és a kitágult állapot. Az első esetben energiahiány lép fel náluk. Ezt jelölhetjük, mondjuk pluszjellel, mert oda plusz energia kell. Ehhez képest a kitágult állapot energiatöbbletet jelent. Ezt pedig jelölhetjük mínusszal. A világunkat képező, eredetileg semleges energia, egy égi testel történő kölcsönhatás miatt szétosztódik, és kétfajta minőséget vesz fel, tehát dipólussá válik. Ez pedig töltést jelent! Minden bolygó, minden csillag energiát szorít ki maga körül… és hogy mennyit, az nem pusztán az égitestek térfogatától függ, hanem sokkal inkább attól az erőtől, melyet kifejtenek a téridőre. Az égitest tömegközéppontjában vannak a leginkább összepréselve a részecskék, mivel ott éri őket a legnagyobb erőhatás; ezért ott a legnagyobb az energiahiány, vagyis a pozitív töltés. Ám ahogy kifelé haladunk, a távolabbi, külső mezők, ehhez képest egyre negatívabbak lesznek… minél messzebb kerülünk a tömegközépponttól, annál inkább. A belső részek tehát pozitívak, a külsők viszont ehhez képest negatívak lesznek. Ez nem teljes mértékben, de egy kissé hasonlít az atomok felépítéséhez, ami nem véletlen, ugyanis az atomok is egy semleges energia szétosztódása miatt jöttek létre.
- Ez utóbbit fejtsd ki bővebben! - ráncolta a homlokát Nóra.

Egyre jobban furcsállta a férje kiselőadását. Kíváncsi volt a folytatásra.

- Az atomot alkotó protonok, elektronok és egyéb, általunk ismert részecskék csupán jelentéktelen hányadát képezik az atom teljes szerkezetének - közölte János. - A legnagyobb része szerintem az a titokzatos mező, amelyből a téridő áll. Nevezhetjük sötét energiának, mint ahogy a kutatók. Sajnos még nem tudják kimutatni, de nélküle valószínűleg nem lenne anyagi test, ugyanis az anyagi világ feltehetően a sötét energia és az atomokat alkotó energiák kölcsönhatása miatt jön létre. De mi most maradjunk csak a különböző égitesteknél, például a bolygóknál, mivel a gravitáció az alapkérdés. Ha a sötét energiában töltéskülönbség jön létre egy égitesttel bekövetkezett kölcsönhatás miatt, akkor a bolygók közelébe kerülő tárgyak az energiatöbblet irányából mindig az energiahiány felé - vagyis a negatív töltés felől a pozitív felé fognak áramlani - tehát a bolygó belsejének az irányába. Mégpedig annál sebesebben, minél nagyobb a töltéskülönbség a kiindulási pontjukhoz viszonyítva.
- Ez eddig világos - sóhajtott Nóra. - De még mindig…
- Nem mondtam el a lényeget. Igaz?
- Úgy van. Ám csak röviden, ha lehet, mert kezdesz megijeszteni, szívem.
- Kár. Pedig sokáig filozofálnék.
- Ezt furcsállom, ami azt illeti. Viszont szeretném már tudni a gravitáció semlegesítését. Már sokadszorra kérdezek rá.
- Na, jó. A minket körülvevő részecskék olykor mintha lélegeznének.
- Hogy érted ezt?
- Ha mondjuk egy bolygó halad a pályáján… akkor összepréseli az útjába kerülő gömböcskéket. Még egyszer mondom, ez csak szimbolikus modell.
- Rendben van. És?
- A gömböcskék kilapulnak. Mondhatni kilélegeznek. Pozitív töltésűvé válnak. Ahogy az égitest továbbhalad, a részecskék a rugalmasságuknak köszönhetően kitágulnak, és energiát vesznek vissza távolabbi társaiktól. A bolygó haladási iránya előtt, és a mögött, az energia folyamatosan ritkul és sűrűsödik. Egyfajta mozgási egyensúly jön tehát létre. Ennek pedig nagy szerepe van abban, hogy a bolygó miképp forog, vagy billeg, ha például egy csillag gravitációs mezejében kering. Súrlódás nincs, mert a térdimenziónk részecskéi alkalmazkodnak a bennük lévő égitestek mozgásához, így a súrlódási erők egyfajta egyéb mozgássá alakulnak át: például forgássá. A forgási irány pedig attól függ, hogy a tömegközéppont merre mozdul el az égitest mértani közepétől. A bolygók ráadásul egymás mozgására is hatást gyakorolnak. Ám a lényeg az, hogy a sötét energia módosítható.
- S mit akarsz mindebből kihozni?
- Azt, hogy nekünk is játszanunk kell a töltésekkel. Először is önmagunk körül kell semleges állapotba hoznunk az energialabdacsokat. Ez meglehetősen bonyolult dolog, csak elviekben mondom el.
- Csak elviekben, mert én azt már nem érteném?

A két diplomával rendelkező, pufók hölgy egy kissé már az „alkonyzónában” érezte magát. A férjét mostanság, mintha kicserélték volna. Talán valóban elrabolták a földönkívüliek, és a klónját rakták a helyére?

- Nem fogyasztottál te varázsgombát véletlenül?

Jánosnak azonban ezúttal sem tűnt fel a meglepetés, melyet okozott, mert lendületesen folytatta a fejtegetéseit. Furcsa módon, nagyon lázba hozta ez a téma.

- Ha semlegesíteni szeretnénk a gravitációt, épp annyira kell - mondjuk úgy -, felfújnunk a részecskéket, amennyire a világűrben vannak normális állapotukban. Egy semleges burok vegyen körül bennünket, mint valami gömb. Ezután már nincs más dolgunk, mint váltogatni a töltéseket. Ha alattunk negatívvá tesszük a részecskéket, akkor felettünk pozitívak lesznek. Emelkedni fogunk. Ám ha megfordítjuk a dolgot, akkor ereszkedünk. Ezt pedig természetesen bármely irányba megtehetjük. Arra repülünk, amerre akarunk! Minél nagyobb a töltés különbség, annál gyorsabban. Mindig a negatív töltés üldözi a pozitívot, miközben magával visz bennünket is. Mi pedig a többlet irányából a hiány felé mozdulunk el. Ezt a módszert a korong alakú tárgyakkal lehetne a leginkább alkalmazni, mert ez az a forma, amely a leginkább megfelel ennek a technikának.
- Mint az ufók, szívem? - vonta fel a szemöldökét a tanárnő. - Csak eljutottunk hozzájuk végül. Sejtettem én, hogy az alkonyzónába kerültem.

Mosolyogva csóválgatta a fejét.

- Élénk fantáziával elképzelhető, hogy tényleg így működnek a repülő csészealjak - már ha valóban léteznek egyáltalán. Ám ha készíteni szeretnénk egy ilyen szerkezetet, akkor előbb nem ártana, ha reakcióba tudnánk hozni valahogy a sötét energiát… ami szintén nem biztos, hogy létezik.

Aztán csak sóhajtott egy mélyet, amint jobban átgondolta a dolgot.

- Igazán fantáziadús elmélet volt, csak az a baj, hogy semmiféle bizonyított tudományos alapja nincsen. A tudomány sajnos nem ismer el mást, csak a rideg tényeket. És igazság szerint én is azokat szeretem a leginkább. Légből kapott dolgokra nem lehet alapozni! S bár a húrelméletet például fizikusok dolgozták ki, mégsem tanítják az iskolában, mert nincs olyan kísérlet, amivel igazolni lehetne. Így nem lehet több mint puszta fikció. Csupán ennyi a baj az ehhez hasonló elgondolásokkal, semmi több. De azért gratulálok. Döbbenetes tőled ez a képzelőerő!
- Kár, pedig azt hittem, feltaláltam a spanyolviaszt.

János kézbe vette az újságot, és kivonta magát a társalgásból. Nóra vidáman nézett rá, aztán kiment a konyhába. Grimaszolt egyet és elkezdett mosogatni.

- Hihetetlen, micsoda dolgokat talál ki - suttogta maga elé.

Fancsali arccal egy mocskos tányér felé nyúlt. Utált mosogatni.

***

A vrexon bolygóról érkezett grovlok hajó mindeközben álcavédelmének biztonságában, földközelben lebegett. Svaplin főgrum kisfia épp a legújabb tananyagot programozta a tudatalattijába. A számítógép remekül működött - alig néhány perc alatt az agyába töltötte a gravitációsemlegesítés elméleti alapjait, miközben a relaxációs hanghullámok kellemes állapotba ringatták.

Mióta feltalálták az elmefeltöltés technikáját, a tanulás igen szórakoztatóvá vált. Semmi erőlködés, csak kellemes zene, jó érzések, s elképesztő szellemi élmények. Az agyhullámok összekapcsolódtak a számítógéppel, s közvetlenül a tudatalattiba töltődött a tananyag, melyet elsőre megjegyzett mindenki. Bár voltak veszélyei, a grovlokok mégis az egyik legjelentősebb technikai ugrásnak tartották a „holotanulást”. Elképesztő képességeket hozott ki mindenkiből - szinte misztikus az egész. Svaplin főgrum gyermeke is imádott tanulni. Néha szinte hiánya volt, ha kimaradt pár nap. Elméjében élénk képek peregtek, miközben kapcsolatba lépett a szuperszámítógéppel. Valósággal egyé vált a rendszerrel. A kivetítő teremben volt, „galaxisok” között - a tananyag ugyanis bővelkedett a vizuális effektekben. A fiatal grovlok remekül érezte magát; ezeket a perceket szívesen kimerevítette volna az idők végezetéig. Valami azonban megzavarta: az apja érkezett meg egy diszkrét telepatikus üzenettel. Finoman vonta ki a relaxációból. Olyan volt, mintha megjelent volna a kivetítő teremben, egyenest a csillagok között.

- Fiam, már megint hangosan tanulsz. Túl hangosan. Tudod, mit vettünk észre? Odalenn a földön… egy telepátiára érzékeny ember ösztönösen ráállt az agyhullámaidra. Persze azt hiszi, magától jött rá néhány dologra, de mi tudjuk ugye, hogy ez nem így van!

A fiatal grovlok megrettent, mire a kellemes lelki érzet tüstént szertefoszlott. Az „égi zene” elhalkult.

- Nem akartam bajt - hebegte félénken.
- Ne aggódj, semmi komolyat nem tudott meg - érkezett a válasz. - Nem is szívesen avatkozom közbe, mert ilyenkor káros lehet, ha megzavarlak, de néha tényleg feldühítesz! Hányszor mondtuk már neked, hogy emberek közelében ne erőltesd az agyprogramozást. Ezek a lények igen primitívek, de akad köztük néhány fogékonyabb fajta is. Még az elméd is károsodhat, ha összeakadsz valamelyikkel. Raboljuk csak le mi az itt élők gondolatait, de sose legyen fordítva! Világos voltam, kisfiam? Nehogy már a wraklosz kapja el a srixont.
- Elnézést kérek.
- Semmi baj. De máskor figyelj oda!
- Úgy lesz.

***

Nóra közben végzett lassan a mosogatással, de még mindig a párjának a „kiselőadásán” tűnődött. Lám, mindig tud valami érdekeset produkálni az élet. Őt személy szerint nem nagyon tudták lekötni az ilyesfajta elmélkedések, mert bár logikusak is lehetnek akár, mégis túlságosan elrugaszkodottak a hétköznapok realitásától. Olyasmit feltételeznek ugyanis, ami túlmutat az ember által felfogható dolgokon. Ismeretlen dimenziók, húrelmélet, bránok, meg az ehhez hasonlók… igazság szerint nem hitt az ilyesmiben. Kicsit mesének tűnt az egész. Még egy fizikaprofesszor szájából is az lenne, nemhogy a Jánoséból. Akárhová is fejlődik a tudomány, mindig lesznek olyan dolgok, amelyek a hittől fognak függeni, semmi mástól. Mint például az isten létezése. Talán ha bebizonyítanák, hogy létezik, akkor többen követnék az útját. De csak érdekből tennék ezt, nem pedig szívből - így nem lenne próbatétel az élet. Ha valaki szeretni akar másokat, vagy a Teremtőjét, akkor valóban szeretnie kell őket, nem pedig csak azért, mert jutalmat vár érte. Ezért van talán, hogy nincsen bizonyíték az istenre; és nem is lesz egy ideig. Persze ez is csak egy feltevés, és mindenkinek a saját „piszlicsáré” csatáit kell megvívnia az életben, miközben jó, ha meg tud maradni civilizált lénynek. S bár az emberi szellem szárnyaló, de a földön kell győzni, mielőtt a mennybe, vagy egy másik dimenzióba kerülhetnénk.