Don-kanyarban, őrségben a poéta

Szépirodalom / Élet-halál (57 katt) jocker
  2021.10.15.

Poéta a lövészárokban…

Hómezők fény-káváját nézegetem kint az őrségben,
Szeretnék még majd létet beteljesíteni egészben…
Így éjfél után már könnyen veszek mindent… legényesen!

Csizmám ócska bélése rég elkopott,
Annyit sem ér már, mint egy ingyen kokott!
Eszembe jutott, hogy otthon írtam én verseket,
Egy nagyobb kockás füzetbe, régebben tele lett…

Precíz, német géppisztolyomat közben megnézem,
Harmincegy fok itt a mínusz, lehet, hogy most végem?
Ha orosz támad, reggelre már fagyott a létem.

Hiába van nagyszerű fegyverem,
Itt minden olyan, mint a jégverem,
Befagyott töltényt ki nem lőhetem…

Bárhogy éltem, vagy álltam, itt vagyok, rosszkor voltam rossz helyen,
Ilyen szép hómezőt sohse láttam, szemben a Don-kehelyben…

Az időm bűvös álmokkal megveszteget,
Ígéri, látok én még sötét fényeket...
Hó reggelig majd nem vakít el legyeket…

Itt az egész század arcán gyűlnek a mosolytalan szarkalábak,
Ha erősek lennénk, szabadulásból nekimennénk a muszkának…
De lángol itt minden, lángol a hó, életünket adjuk… hazának?

Itt a háborúban vége mindennek? Már nem lövünk ki golyókat?
Itt, őrségben olyan nagy a hideg, nem gyúrhatok én hógolyókat…
Valaki még beállna közénk, harcban énekelhetné nótánkat.

Hát… miért érzem úgy, hogy az életem a végét járja?
Idehoztak mindenkit, bele, robbanó-pusztulásba.
Nem szeretném, ha a családom szemfedő alatt látna…

A hideg idő vasmarokkal mar az arcunkba,
Innen már nem sokan megyünk vissza a hazánkba!
Majd lefagy a lábam, dúdolgatok, lövészárok szélén élek…
Most itt én vagyok, így mindenki helyett nagyon rettegve félek.

Szarkaláb árkát kitöltötte a lélegzet-pára, ahogy odafagyott,
Szemöldökömről a lógó jégcsapok vége már régen arcomba csapott…

Ha gyújtógránáttal lőnek minket, akkor lángol a hó, a mindenség is,
Piciny lelkem nagyon törékeny, halkan imádkozok, segít talán mégis…
Én is lőttem már az oroszokra, feloldozás nincs, további lét… fétis!

Itt a hóban és kemény fagyban
Benne a jég-lövészárokban,
Senki nem vagyok én már, vagy ha mégis,
Félrenéz mindenki, köztük még én is!

Akár innen is hazasétálnék, ha lehetne,
Közben meg valami vers juthatna az eszembe…
Otthon nyitnék verseknek egy új kockás füzetet,
Sorokban írnám bele új gondolatmenetet.

Már annyira kihűltem, hogy magamon nevetve vitustáncot járok,
A meleg mocsári vizet élvezve álmomban többször is ott járok…
Látom, közelednek fehér-álcaruhás alakok,
Majd’ marokra fogom a fegyverem és odacsapok…

Toporogva táncolok tovább, mert a hideg ömlik rám a sztyeppéről,
Álom mocsaram is lángol, ahogy lőnek rám rejtőzve fehérségből.
Nem értem, miért nem találnak el, tán' emberbaráti kíméletből?

Lehet, hogy tudják, otthon én poéta vagyok?
Itt is, de a lelkem-szívemben megszakadok…
Úgysem jó a fegyverem, itt már nem harcolok…

Előretolt állásban csonttá fagyva, teljesen egyedül vagyok,
Mint mondtam, nem jó már a fegyverem, befagyott, már nem harcolhatok...
Még élek a hó hátán, de lehet, hogy reggelre fagy-szobor vagyok?

Már nehéz ágyúk is lőnek, lángol a hó és hátul a fedezék,
Most vagyok rossz időben rossz helyen, nagyon is peches ember levék…

Madárcsicsergést én már nem fogok hallani,
Kockás-füzetembe ki fog verset faragni?
Itt nem maradhatok, a hideg annyira fáj,
Jó lenne, ha még egyszer nem lángolna a táj.
Fiatal poétalelkem... orosz mennybe száll?
Én nem jöttem, hoztak! A halál engem kaszál?

*

Nézem az álcaruhásokat és mennek visszafelé,
A lelkem már tudja? Már ujjong, helyét szinte nem lelé.
Ha nem váltanak le, itt megfagyok, vagy tán' még írhatok?
Lehet, hogy megmentenek engem a háborús angyalok?

Toporgok folyvást, fázón, lehunyott szemmel,
Világra gondolok nagy-nagy szeretettel,
Vár otthon a családom, talán még majd megölelhetem őket?
Én már gondolatban ölelem angyalokat, mint megmentőket!

Imát is mormolok az éjkirálynő felé,
Már csend van, minek a zaja helyét nem lelé.
Hold csak nézve bámul és süt le ránk,
Tán’ sajnálja, hogy vékony a ruhánk.
Lelkem szinte már násztáncot jár,
Lehet, leszek öreg is immár…

A jéghideg nyugalmam csendje átjárja a poétalelkem,
Már nem a szomorúság, a remény, ami veszettül dúl bennem.
A saját kis-csillagom kialvóban lévő fénye,
Jó erősen belemar az égnek vaksötétjébe…

Vecsés, 2016. szeptember 11. – Kustra Ferenc

Előző oldal jocker