Halálosztó 1.

Fantasy / Novellák (208 katt) Penelope
  2022.05.28.

1.

Körülöttem az emberek hullottak mint a legyek. Egész életemben.

Kezdődött gyerekkoromban a testvéremmel, és apukámmal. Autóbalesetet szenvedtek, amikor 14 éves voltam. Anyámmal maradtunk ketten a világ ellen és a fájdalom ellen.

Aztán jöttek a közeli rokonok halálai szépen sorban. Idővel már hozzászoktam. Mindenhez hozzá lehet szokni. Vagy hozzá kell szokni – mindegy. Végül anyám is magamra hagyott.

Immáron, már felnőtt fejjel a legjobb barátnőm elvesztésével folytatódott eme sanyarú tendencia. Ő alig egy hónapja hagyta el az élők sorát. Megrázott a halála, ez természetes. Nagyon közel álltunk egymáshoz.

Halálának különös körülményei viszont nem hagytak nyugodni, ezért próbáltam utánajárni, hogyan és miért rabolhatták el pont őt. És főleg ki volt az aki végül megölte, és a testét elhurcolta, majd otthagyta egy teliholdas hideg őszi éjszakán az erdőben. Távol a várostól.

Helen mindig titkolózott még előttem is. Ám az utóbbi időben sokkal jobban, mint régebben szokott. Dolgozott valamin, és nyomozott valami után. Mindig beleütötte az orrát olyan dolgokba, amikbe nagyon nem kellett volna, de hát egy olyan embertől, mint amilyen ő volt, senki sem várt mást. Hajtotta a vágy, hogy a Világról mindent megtudjon, és azokat közhírré is tegye. Hitt benne, hogy az emberek okkal születnek és élnek, míg végül okkal is távoznak. Kérdés azonban, hogy az ő távozásának mi volt az oka.

Ennek kiderítése pedig csakis rám várt, hiszen a rendőrség semmit sem haladt eme rejtélyes haláleset kapcsán. Véleményem szerint, nem is nagyon törekedtek rá, hogy felgöngyölítsék az ügyet. Ami roppant módon dühített. Való igaz, hogy Helennek sem volt senkije sem rajtam kívül, de ez nem ad felmentést a hatóságnak a nagy erővel való nyomozás alól.

Magánnyomozó irodát működtetett évekig. Pontosan tudtam, hogy ez mivel jár. Azzal, hogy az ügyfelei iránti titoktartás mindennél fontosabb volt a számára. A munkája megkövetelte.

Furcsa módon a hagyatéki tárgyalás abból állt, hogy megjelentem egy ügyvédnél, aki felolvasta Helen végrendeletét. Abban pedig közölte velem egykori barátnőm, hogy az irodát teljes egészében rám hagyja. Oké, persze ki másra? De akkor is.

A rendőrség már átkutatta röviddel a halála után, vagyis miután rátaláltak a holttestére. Nekem eszemben sem volt odamenni akkor. Ezért fogalmam sem volt, mennyire forgatták fel a helyiséget. Viszont azzal a döntésével, hogy az egészet úgy, ahogyan van, rám hagyományozta, minden megváltozott. Tehát muszáj odamennem. Ez nem lehet kérdés. Belegondolva nagyon jó iránynak is tűnt, hiszen hátha találok valamit, amin a rend őrei átsiklottak esetleg. Mondjuk ez nem valószínű, de próba szerencse.

Zsebemben az ügyvédtől kapott levéllel és kulccsal, az éj leple alatt elindultam Helen egykori irodája felé, hogy fényt derítsek halálának okára.


2.

Pontosan éjfélt ütött az óra, mire átléptem Helen irodájának ajtaját, amit nem volt nehéz, hiszen a rendőrségi szalag, amit ki tudja miért húztak fel, már átszakítva lógott, így az sem állta utamat. Felkattintottam a villanykapcsolót, hogy lássam, mi vár rám.

Alaposan felforgatták a helyiséget a rendőrök. Talán nyomokat kerestek, valamit, ami arra utalhat, mi is történt vele. A fiókok kihuzigálva, papírok a földön szétszóródva.

Odalépve az ablakhoz letekintettem a második emeletről, ki az utcára. Be akartam húzni a sötétítő függönyt, ám közvetlenül az épület előtt, a túloldalon megpillantottam egy ballonkabátban ácsorgó alakot, aki abban a pillanatban nézett fel, pontosan rám. Kabátja majdnem a földet súrolta, gallérja felhajtva, bizonyára a hideg miatt.

Riadtan hőköltem hátra. Nem értettem a reakciómat, hiszen végiggondolva, lehet, hogy csak vár valakit odakint, és egyértelmű, hogy ha felkapcsolódik a lámpa valahol, automatikusan odanézünk.

Tehát, racionálisan végiggondolva, teljesen felesleges frászt kapnom tőle – döntöttem el magamban, miközben próbáltam a szívem heves dobogását lecsillapítani.

Nem is foglalkoztam többet az ácsorgó alakkal, hanem gyorsan besötétítettem az irodát, és leültem az íróasztalhoz.

Bekapcsoltam a számítógépet. Vártam és vártam. Kis idő elteltével felvillant egy ablak, ami jelezte, hogy jelszó kell a belépéshez és az adatok hozzáférhetőségéhez.

– Ó, bakker! – szaladt ki a számon. – Mi a jelszavad, Helen?

Törtem a fejem ezerrel, vajon hogyan tudok bejutni, ha egyszer gőzöm sincsen, mi a jelszó. Nem értek a számítógépek feltöréséhez, ez tény. Tény azonban az is, hogy muszáj valahogyan megoldanom ezt a csöpp kis problémát. Vagyis nekiláttam, hogy mindenféle szót végig próbáljak.

Sorba bepötyögtem mindent, ami egykori barátnőmről eszembe jutott. De hiába. Aztán az ugrott be, hogy lehet kicsit túlbonyolítom. Ezért nemes egyszerűséggel beírtam, hogy: titok

Vigyorogva vettem tudomásul, hogy ennyire egyszerű az egész. Láss csodát, feltárult előttem a titkok kamrája, vagyis számítógépe.

A háttér egy épület volt. Láttam már korábban ezt a házat, ha jól rémlik Helen lakásának a falán. Bekeretezve. Semmi extra nem volt ugyan benne, hacsak az nem, hogy vajon miért tette fel a monitor háttérképének. De ő tudja. Vagyis tudta.

Nem láttam túl sok mappát, de azok közül, amik mégis ott sárgállottak, az egyik felkeltette az érdeklődésemet, hiszen -fontos- elnevezést kapott.

Furcsa izgatottság lett úrrá rajtam, amikor rákattintva megnyílt előttem. Vagy húsz irományt láttam abban az egyetlen mappában. Elnevezve nem voltak, ezért egyesével nyitottam meg, és olvastam át őket. Mindenféle, számomra teljesen érthetetlen dolgokról írt. Kezdtem úgy vélni, hogy ezzel semmire sem megyek, de azért nem adtam fel. Van még mit olvasni.

A negyedik íráshoz érve, kikerekedett a szemem. Nekem címezte.
Majdnem elsírtam magam. Pedig nem engedhettem meg ezt a luxust. Még nem.


„Drága Viki!

Amikor ezt olvasod, akkor én már egy jobb helyen vagyok. Tudom, hogy semmit sem értesz, és valószínűleg teljesen össze lehetsz zavarodva, hiszen végig, a nyomozásom alatt titkolóztam előtted, amit joggal sérelmeztél. Tudod, hogy rossz szokásom volt mindig beletenyerelni a dolgokba, és ezúttal is így történt. Azonban már tudom, hogy semmi sem véletlen.

Nagyon remélem, te olvasod a soraimat, és nem más. Kicsit félve kezdtem el írni ezt a búcsúlevelet. Őrlődtem a között, hogy mit tárhatok eléd, meddig mehetek el, hogy ne sodorjalak veszélybe. De ha tényleg eljutottál idáig, hogy sikerült belépned a gépembe, akkor ez az út vár rád. Hú, de zavaros lehet számodra most mindez.

Sajnos nem tudom, hogyan magyarázzam el úgy, hogy ne nézz teljesen bolondnak. Igaz, bizonyára már mindegy mit is gondolsz rólam. De a legutóbbi nyomozásom nagyon fontos dolgokra derített fényt. Ahhoz viszont, hogy átlásd mindazt, amit én is, saját magadnak kell megtapasztalni bizonyos dolgokat. Ne aggódj, végig vezetni foglak. Mindenre gondoltam – remélem.

Megpróbáltam előrelátó lenni, ezért az ügyvédemnél hagytam egy levelet, amiben arra kértem őt, halálom után minden harmadik napon juttasson el hozzád egy borítékot.

Tudom most mit gondolsz, de hidd el, nem bolondultam meg. Mivel racionálisan gondolkozol, muszáj lesz ezt levetkőznöd, ha meg akarod érteni, mi történt velem, és kik kaptak el. Legyél nagyon óvatos, és járj nyitott szemmel. Hallgass a megérzéseidre, és akkor nagy baj nem lehet. De azért tudd, nekem már így jó. Ezért kérlek. ne bánkódj, hogy már nem vagyok.

És még valami. Amint összeáll a kép számodra, írd meg kérlek, hogy mások is megtudják az igazságot. Hiszen a Világ, abban a formában, ahogyan eddig ismerted, hamarosan megváltozik.

Kezdésnek, amíg nem kapsz tőlem levelet, itt adom az első útmutatást. Emlékszel a festményre, ami a lakásomban van bekeretezve? Ugyanezt láthatod a gépemen is – biztosan feltűnt. :-) Nézz utána annak a helynek. Ha gondolod, fel is keresheted az épületet.

És csak óvatosan.

Puszillak:
Helen


Még kétszer átolvastam a levelét. Kissé nehezemre esik felfogni, mi is van. Jó, néhány dolgot megmagyarázhat esetleg. Például, hogy miért nem sikerült kézre keríteni a tettest a hatóságoknak. Van egy olyan gyanúm, hogy ez magasabb körökben zajló valami lesz – tűnődtem.

Tehát, első dolgom az legyen, hogy rájövök melyik épületet is ábrázolja a lakásán és a gépén lévő kép, és menjek el oda körbenézni.

Néztem, néztem az épület képét, de nem ugrott be, hol lehet vagy egyáltalán mi a neve. Kinézetre nekem aztán semmit sem mondott. Aztán megláttam egy -képek- mappát, amit megnyitottam hamar. Mázlimra néhány semmitmondó kép között az épület képét is megtaláltam. Elő a Fooglet. Képkeresés, és márkis kidobott egy találatot.

Kremsier-kastély. Hm... hát jó, akkor holnap első dolgom lesz ellátogatni oda. Lássuk mi vár ott rám.


3.

Nem aludtam jól éjszaka, amin cseppet sem lepődtem meg. Álmomban újra és újra felbukkant az utcai lámpa fényénél ácsorgó különös figura. Pedig annyira sokat nem foglalkoztam vele. Elalvás előtt pedig kimondottan azon agyaltam, hogy mi vár rám a kastélynál, lesz-e értelme egyáltalán odamennem. Illetve nem tudtam letagadni magam előtt azt a tényt sem, hogy kissé aggódok, nehogy én is Helen sorsára jussak a végén. Garancia semmi arra nézve, hogy ép bőrrel megúszom ezt a kalandot. Annyit viszont biztosan tudok, hogy egy sokkal izgalmasabb jövő vár rám, akármi is legyen a végkimenetele. Mintha Helen ténykedéseit folytatnám.

Bíztam benne, hogy a túlvilágról figyel valamilyen módon, és segít nekem, hogy ráleljek a gyilkosára.

Reggel nyolc óra múlott. Odakint nagyon fújt a szél, és csak öt fokot mutatott a hőmérő. Nagyon nem volt ínyemre, hogy kint császkáljak. De hajtott a kíváncsiság is. Ami nálam nagy szó, hiszen meglehetősen unalmas eddigi életem, semmiféle izgalmat nem tartogatott. Talán éppen itt az ideje, hogy belevessem magam a kalandokba.

Erőt véve magamon, kimásztam a jó meleg takaróm alól, és olyan fél óra alatt megreggeliztem, és felöltöztem. Az ajtóból még visszafordultam, és a fejembe nyomtam egy sapkát. Hosszú hajam kikandikált alóla. Az ajtót soha nem zártam be, se akkor amikor otthon voltam, se akkor amikor nem. Valahogy jobban bíztam én az emberekben annál, mintsem feltételezzem, hogy pont hozzám törnének be. Egyébként is alig van valamim, amit érdemes lenne elemelni. Helen e miatt a könnyelműségem miatt mindig lehordott a sárga földig, de nem zavart különösebben.

Még lefekvés előtt a számítógépről leszedtem az útvonaltervet, amivel könnyedén a kastélyhoz találok. Az autómban pedig a szél sem zavart. Felcsavartam a fűtést, és bekapcsoltam a zenét. Telefonom a táskámban pihent, bíztam benne, hogy senki sem fog megzavarni a mai napon. Igazából túl sokan nem is zargathattak, elvégre alig voltak barátaim.

Helen mindig zaklatott, keressek már magamnak párt, de úgy voltam vele, hogy keressen a fészkes fene. Ha keresni kell, az már régen rossz. Majd rám talál a szerelem, ha eljön az ideje. Egyébként is sokkal jobban érzem magam egyedül. Nem kell senkihez sem alkalmazkodni, nem kell senkinek sem a rigolyáit elviselnem. Szabad vagyok, mint a madár, és azt teszek amit csak akarok. Tökéletes élet számomra.

Természetesen akadtak ismerősök, és barátnők, akikkel eljártunk ide-oda olykor. Viszont ők sokkal elfoglaltabbak voltak, nem nagyon értek rá apró-cseprő dolgaink átbeszélésére. Nem úgy mint Helen. Vele bármikor össze tudtunk futni, és csevegni. Bár ő is meglehetősen elfoglalt volt, rám azért mindig szakított időt. Mondjuk mennyivel jobb lett volna, ha beavat a dolgaiba, és nem titkolózik mindig. Viszont most lehetőségem adódik belelátni a titkos életébe. Ki lenne olyan bolond, hogy ezt elszalassza?

Egyetlen férfi volt az életemben. De ő már gyerekkorom óta. Az egyetlen, aki abból az életemből maradt. Amolyan tudós-féle lett belőle. Otthonosan mozog a tudományos világban is, és úgy összességében mindenféle témában. Olykor Helennel eljártak kettesben vacsorázni. Reméltem, hogy kialakul közöttük valami szorosabb kapcsolat is, de azt hiszem, Helen nem akarta. Az eddigi eseményeket alapul véve, igazat kell adnom akkori döntésének.

Jelenleg azonban egyedül álltam neki kinyomozni, amit kell. Nem akartam őt belevonni semmibe. Azt sem tudom, mit találok majd, vagy egyáltalán találok-e valamit.

Jó egy órás út után odaértem. Na de hova is? A látvány, ami fogadott, teljesen más volt, mint amit a festmény tükrözött.

Leállítottam az autómat, és kiszálltam. Magát az épületet nemes egyszerűséggel úgy tudnám megfogalmazni, hogy romhalmaz. Illetve nem teljesen. Láttam én már ennél sokkal rosszabb állapotban lévő épületeket is, de akárhogyan is forgattam a fejem, akkor sem tükrözte a kép általi látványt. Nem volt teteje, sem ablakai. Ha egykor csodás kert vette is körül esetleg, hát annak is vége lett. Száraz, térdig érő gaz fogadott. Alig tudtam átverekedni magam rajta, hogy egyáltalán az épület közelébe kerülhessek.

Omladozó falak mindenfelé. Ám amikor körbejártam, majdhogynem a guta ütött meg, ugyanis, valahonnan a távolból kutyaugatást hozott a szél. Mintha a kutya ugatása minden perccel egyre közelebbről jött volna. Óh, de remek, most akkor merre fussak, ha kutyák támadnak rám? Hamarosan megjelent két hatalmas állat, de szerintem azok nem is kutyák, hanem kutyának álcázott medvék lehettek. Szerencsémre, vagy sem, egy férfi hangját hallottam, amint rájuk parancsol, hogy menjenek vissza. A kutyák pedig szót fogadtak. Végre ismét meg mertem moccanni.

Azt sajnos nem tudtam megállapítani, hogy melyik az épület eleje és melyik a hátulja. Lényeg ami lényeg, hogy itt-ott fent még képeket is találtam, vagyis az épületre faragott képmásokat. Ugyan megkoptak már, de azért, miután elővettem a telefonomat és lefotóztam, rá tudtam közelíteni és így láttam, hogy egy férfi és egy nő profilképe lett kitéve a falra.

– Talán a ház ura és annak neje lehetett? – tűnődtem.

A hölgy haja kontyba volt fogva, fején egy kalap, nyakában egy nyaklánc látszott. Ami érdekes volt, hogy közvetlenül az épület másik oldalán, a hölgy másik oldaláról készült a profilkép.

A férfi pedig nagy, göndör szakállal és amennyire ki tudtam venni, szintén göndör hajkoronával rendelkezett.

Amit furcsállottam, hogy több ilyen kör alakú helyet találtam körben a ház falán, amiben egykor talán ugyanúgy képek lehettek, vagy sem. Ki tudja. Mindenesetre azok többsége jelenleg üres volt. Csak ezt a két személyt találtam. Az is lehet, hogy teljesen lekoptak, vagy leestek, esetleg megrongálták – bár ahhoz túl magasan lettek elhelyezve, és ha a másik három megmaradt, akkor a többi sem tűnhetett el csak úgy.

– Na de lássuk, mi van belül.

Sajnos az épület odabent még siralmasabb látványt mutatott, mint kívül. Néhány ablakot befalaztak. Sok helyen belül is a falakat már birtokba vette valamiféle kúszónövény. A felső szintre felmenni lehetetlennek látszott, hiszen a lépcső, mely egykor felvezetett, immár pont a felénél teljesen hiányzott. Bár életveszélyesnek tűnt, felmentem ameddig tudtam. Sajnos a sok lépcsőfok hiányát áthidalni nem voltam képes. Nem vagyok én zerge, hogy hatalmasat szökelljek.

Találtam egy kötelet az egyik falnál, ami fentről lógott le. Valaki biztosan feljutott a felső szintre. Hát, én ezt a mókát, úgy döntöttem, ezúttal kihagyom. Régen szuperül másztam kötelet a suliban, de az már mikor volt kérem.

Inkább a földszinti egykori termeket jártam körbe, és találtam egy fürdőszobát is. Bár megkopott már a csempe, mégis elárulta, hogy talán ötven éve még lakhatták az épületet, és biztosan bizonyos részeit fel is újították. Érdekes volt ott lépkedni, ahol egykor oly sok más ember is tengette mindennapjait. A múlt szelleme rátelepedett a megkopott falakra, megannyi emléket őrizve a régi időkről. Ha ezek a falak beszélni tudnának, biztosan sok érdekes történettel szolgálhatnának.

Úgy döntöttem elidőzök még ott egy kicsit, bár a tátongó ablakok szabad utat engedtek a szél játékának. Ezért, ha már felfelé nem lehetett jutni, hát lefelé vettem az irányt.

Odalent furcsa módon nem omlott be semmi, egy tökéletes pincerendszer fogadott. Több részre volt osztva, talán még lovakat is tartottak odalent, hiszen mintha itatótálak lettek volna a fal mellet elhelyezve.

Sőt, találtam egy részt ahol még lejjebb is vezetett talán egykor az út, vagy pedig csak a kazánnak adott helyet az a sötét gödör, vagy odúszerűség, ahova négy-öt lépcsőfokkal lehetett lejutni. Elég kísérteties érzést ébresztett bennem, mert emlékeztetett egy sírgödörre. Hogy mi célt szolgálhatott, elképzelésem sem volt így hirtelen.

Mert na, ha kazán lett volna ott, akkor miért kellett még mélyebbre lemenni, miért nem felelt meg a kazánnak simán a pince egy eldugott zuga? Több ablakot itt is hol téglával, hol betonnal befalazva találtam.

Természetesen le kellett mennem, megnézni közelebbről a lyukat.


Ott ácsorogtam előtte, a sötétben, hiszen, bár nappal volt, valahogy mégsem jutott le oda a fény. Ezért bekapcsoltam a telefonomon az elemlámpát, és lemásztam azon a pár lépcsőn. Muszáj volt közelebbről is szemügyre vételeznem. Leguggoltam, és a hideg földet tapogattam. Mintha lezártak volna vele valamit. Ha esetleg járat lehetett vagy még egy eldugottabb pincerész, akkor az irányát tekintve, az erdő felé vezetett.

Felvettem a földről egy fadarabot, és csak úgy a kíváncsiságomnak engedve, elkezdtem kapirgálni a falat.

Magam is meglepődtem, amikor pillanatokkal később egy kemény dolgot kopogtathattam meg. Először arra gondoltam, lehet, hogy csak egy nagyobb betontömb lehet, de amikor tovább kapirgáltam róla a földet, előkerült egy kicsike láda. Tompa puffanással ért előttem földet.

Körbenéztem, hátha valamiféle átverés áldozata lettem, és hátha figyel valaki, jót kuncogva a markába. Aztán eszembe jutott hirtelen, hogy biztosan ez is olyan geoláda-szerűség, amiket egyébként előszeretettel kutattam fel a környéken. Igaz, hogy ilyennel még soha nem találkoztam, mivel azok műanyag kis dobozok szoktak lenni, nem pedig ilyen fa, réginek tűnő dobozkák.

De ha már itt hever előttem, természetesen neki kell esni, és megnézni mi is van benne. Lesöpörtem a tetején lévő földet, kinyitottam, és a telefonommal belevilágítottam. Mi más fogadott volna benne, ha nem egy levélke? Nemes egyszerűséggel leültem a legelső lépcsőfokra és megvilágítva a levelet elkezdtem olvasni.


„Viki!

Biztos voltam benne, hogy rálelsz erre a levélre. Egy kis történetet mesélek el benne neked, ezzel pedig kezdetét veszi új életed. Idővel megtudod majd, kiről is szól az alábbi mese, ami bár annak tűnik, mégsem az.

Hosszú idő után üldözötté váltam. Üldöztek az emberek és azok vezetői, a Tanács kopói, és a lázadók néhány tagja is. Így Magyarországra menekültem. Itt egy kicsiny városka közelében lévő birtokon húztam meg magam. Ez a terület először Báthori András, majd Nádasdy Ferenc birtokában volt, később pedig a gróf Széchenyi család fennhatósága alá került. Eleinte horvát megszállás alatt állt, majd tűzvész pusztított a területén, de ezek ellenére is virágzásnak indult. Én az 1800-as évek közepén érkeztem ide, ahol jó ideig maradtam 1872-ben építtettem ezt a kastélyt, hogy otthonomul szolgáljon a következő évtizedre. Reménykedtem benne, hogy itt senki sem talál meg, valahol mégis sejtettem, hogy előbb-utóbb ismét rám lelnek. Az épületet neoreneszánsz stílusban építtettem meg. Az aljába pincerendszert ásattam, egyrészt, hogy legyen hova visszavonulnom a forró nyári napokon, másrészt, hogy baj esetén, el tudjak menekülni.

A kastélytól nem messze, gőzmalmot és egy szeszgyárat húzattam fel, hogy munkát biztosítsak a helybéliek számára.

Rendszerint, a megbízott ügyintézőm járt el a nevemben, én magam csak ritkán mutatkoztam az emberek előtt.

Amikor túl sok volt a magány, torporba vonultam.

Egy napon, bár nem állt szándékomban felvenni senkit sem, mégis megesett a szívem egy fiatal lányon, így szolgálatomba fogadtam. Makacsságának és kitartó unszolásának végül engedtem. Ami hibának bizonyult.

Olyan vágyakat ébresztett bennem, melyeket már régen nem éreztem senki iránt. Akartam őt! Más nőket pillanatok alatt az ujjaim köré tudtam csavarni, őt viszont nem. Kitartóan udvaroltam neki, még a képmását is megfaragtattam a kastély falaira, végül pedig beadta a derekát. Akkor végre az enyém lett.

De nekem ez nem volt elég, és megmutattam neki valódi kilétemet, ragadozó mivoltomat. Az évszázadok alatt megkeményedett szívemet megolvasztotta. Soha életemben nem követtem még el olyan ostoba hibát, mint akkor. Ő viszont nem ijedt meg tőlem.

Másnap azonban eltűnt a kastélyomból. Elkeseredtem, de megértettem miért ment el.

Egy hét telt el, amikor ismét megjelent, sajnos nem egyedül. Csalódottság lett úrrá rajtam. Elárult. Apjával tért vissza, aki vadászokat toborzott, hogy megölessen. Felégettette a gőzmalmot és a szeszgyárat, azután a kastély következett. Én a titkos pincerendszeren keresztül egyszerűen kijutottam, de az épületet elveszítettem.”


Visszatettem a dobozkába a levelet, és felálltam a lépcsőről. Szóval ezt is Helen tette ide valamiért. Mármint persze azért, hogy elolvassam, de ez meg mi a csuda akar lenni? Nem értem mihez kéne ezzel kezdenem. Gőzöm sincsen mi ez a sok zagyvaság, amit a levél tartalmaz. Kiről íródott és mi ez a réges-régi történet. Valóban megtörtént vagy csak kitalálta valaki? Mi az, hogy valakire vadásztak, és mik azok a furcsa dolgok, amiket leírt benne? Tanács kopói, lázadók? Egyáltalán ki lakott itt egykor?

Cikáztak az agyamban a gondolatok.

Bepattanva az autómba, hátam mögött hagytam az épületet. Az anyósülésen pihent a doboz, amit természetesen nem hagyhattam ott. Egyetlen ember jutott eszembe akihez fordulhattam, ha válaszokat akartam. Márpedig azokat nagyon akartam, mert csak úgy juthattam el a célig, ha megpróbálom összerakni a kirakós minden egyes darabkáját.

Előző oldal Penelope