Oasburg Street 102

Szépirodalom / Novellák (256 katt) retykristof
  2022.06.05.

A tengerparti naplemente utolsó sugarai érintették meg a partot, amit lágyan fodrozó hullámmal érintett a víz. A szél csendes volt, és nyugodt. Mark fel s alá járkált, idegesen szívta cigarettáját nagyokat sóhajtva. Hirtelen egy árny jelent meg mögötte. A lassan közeledő alak elnyújtott árnyéka fel sem tűnt Marknak, tekintete továbbra is a messzi hullámokba veszett. Látszott, hogy annyira belemélyedt a gondolataiba, hogy észre sem vette az alak közeli lépteit. Hirtelen kezdett levegő után kapkodni és próbálta nyugtatni fortyogó elméjét. Az alak hirtelen csapott le rá, és átölelte hátulról.

– Jól vagy? – kérdezte egy finom női hang.
– Persze, semmi gond, csak gondolkoztam – válaszolta Mark elcsukló hangon.
– És miről? – a lány mellé lépett, átkarolta Mark erős kezét, válasz azonban nem érkezett.

Ott álltak ketten, és nézték a lenyugvó nap utolsó sugarait, és Mark nem sejthette, hogy hosszú sötétség következik az életében. Talán olyan, ahol többet már nem kel fel a nap.

Mark száguldott a kopár földúton, mellette élete párja, ki mindig támogatta, Sophie, az az életvidám, mosolygós hölgy, aki az életet jelentette számára. Az a mosoly, melyet most is kapott tőle, futótűzként járta végig egész testét, lelkét elöntve nyugalommal. De mégsem volt teljesen nyugodt.

Sophie érezte Mark jelenlétén a feszültséget. Azt a feszültséget, ami sokáig elkísérte őket elmúlt nyolc évük napjain. Boldogok voltak együtt, de Mark megváltozott. A kilométeróra már hetvenet mutatott, és Mark csak merült bele az utat körülölelő sötét tájba. A köztük átívelő csendet csak a kintről beszűrődő tompa menetzaj, és a motor gyenge morajlása törte meg.

– Nem biztos, hogy készen állok rá – szólt Mark némi indulattal a hangjában. Sophie csak szorította a kezét, mert tudta, hogy mással most nem tud segíteni. – Annyi biztos, hogy boldoggá tesz, hogy itt vagy mellettem, és tudod, amikor volt az a nagy hullám kettőnk közt, még mindig érzékenyen érint, de örülök, hogy megoldódott. Szinte már nem is emlékszem rá hogy, de megoldottuk. – Mark egy halvány mosolyt eresztett meg, tekintetét lassan Sophie felé fordította, majd vissza, az utat fürkészni. Nagy teher nyomja a szívét...

– Végre otthon – Sophie arcáról sugárzott a megnyugtató boldogság, és csalogatóan invitálta Markot negyedik emeleti lakásuk felé. A liftben egy csókot váltottak, majd Sophie Mark vállára hajtotta a fejét. Mark lehunyta szemét, és lelke olyan érzéssel töltődött fel, amelyre már régóta szüksége volt.

Sophie a konyhába sietett, Mark a nappaliban leheveredett az öreg kanapéjuk végében, ujjai körkörösen jártak, csak meredt maga elé üveges tekintettel. Sophie a konyhában volt. A kávéfőző egyre erősödő sípolása vonta el Mark figyelmét a gondjairól. Kezében Sophie-tól kapott svájci bicskát nyitogatta, hirtelen felállt, és remegni kezdett.

– Sophie, gyere gyorsan! – üvöltötte át kedvesének a nappaliból, Sophie pedig egy pillanat alatt termett előtte. Mark kezeiből gyorsan ömlő vér távozott, és terítette be a kanapét, és folyt végig a padlón.
– Segíts, kérlek! – Arca hófehér lett, és hirtelen levegő után kezdett kapkodni. Sophie konyharuha után sietett, és megpróbálta ellátni a vérző férfit.

– Miért történnek velem ezek? – kérdőn nézett Sophie-ra.
– Nem tudom… – remegő hanggal választ a lány.

A pár már nyolc évet élt egymással, és a kezdetben oly erősen izzó és parázsló szerelmük egy idő után nyugodt, tiszteletteljes szeretetté alakult át. Azóta minden nap, amennyi időt tudnak, együtt töltenek, és már csak egymásra számíthatnak.

– Csak bírjuk ki még ezt a pár napot. Ez az időszak mindig ilyen számodra. De orvosra lenne szükséged. Akkor okosabbak lennénk – Marknak ez sovány vigasz volt, mégis Sophie-ból terjedt az átáramló nyugodtság, és a tudat, hogy lassan mégis minden rendbe jön.
– Nem lehetek érted elég hálás az életnek. Az, hogy te itt vagy, a legnagyobb dolog az életben, amit elértem. Nélküled kevés dolgot tudnék végigcsinálni. Nagyon sok támaszt kaptam tőled eddig, és tudom, nem mindig viselkedtem veled jól…

A mondatot már kevésbé erőteljesen, elgyötört hangon mondta el.

– Immár annyira magam mellett érezlek, hogy belehalnék, ha elveszítenélek – közben szorosan fogta a kezét, és úgy várta a reakciókat Sophie-tól. Sophie arca, mint mindig, most is könnyen fürkészhető volt. Az ajka két szeglete mosollyal telt meg, és kerek arcáról sugárzott a nyugodtság. Az amire Marknak most a legnagyobb szüksége volt.

– De nem kell az orvos, nincs rá szükségem… – zárta le ezt a beszélgetést Mark.
– Én most lefürdök, de csatlakozhatnál – említette Sophie, és azzal el is tűnt a hálószobájukban, majd meztelen teste átsuhant a szobán, és a fürdő felé vette az irányt. Mark egy kicsit megkönnyebbült. Egy ideje már üldözték a semmiből jövő negatív gondolatok, a kedvtelenség, és úgy érezte, mintha nem minden lenne olyan csodaszép, amilyennek látja. De Sophie teszi neki azzá. Ha nincs is más, akire számíthat, ő ott lesz mellette mindig. Legalább ameddig a sors úgy akarja.

A szobát sötétség járta be. Az egyetlen fényforrás a régi antik lámpából jött, melynek szűrt fénye enyhén világította be a szobát, és a színek együttese szürke ködös hatást adott. A telefonhoz nyúlt, a kagylót a füléhez emelte, és cigarettát gyújtott. Oly csendes volt minden. Csak a nyitott fürdőből kiáramló tompa víz csobogását, és a kagylóból ritmikusan zakatoló tárcsázást lehetett hallani. Pár másodperc múlva egy törékeny, öreg hang hallatszott a vonal másik oldalán.

– Halló? – halkan szóltak bele a vonal végén.
– Anya! Én vagyok az, Mark. Tudom egy ideje nem beszéltünk, de szerettem volna hallani a hangod – kissé elfojtott hangon beszélt, de Mark erőt vett magán.
– Fiam! – gyengéden szólt vissza az anyai hang. – Olyan rég hallottalak, mesélj, hogy érzed magad?
– Nem vagyok a legjobban – Mark hangjából eltűnt az lelkes hangnem. – Nagyon furcsa dolgok történnek velem, amiket nem tudok megmagyarázni… És a lelkem nagyon gyenge… Talán csak az évforduló, tudod, ami apához köt…
– Mikor jössz haza? Végre itthon akarlak tudni.
– Még egy ideig nem tudok. Egy pár nap múlva viszontlátjuk egymást. Elmegyünk hozzád Sophie-val, és egy keveset újra együtt lehetünk.

Pár másodperc csönd törte meg a beszélgetést, halk szipogás, és sóhaj jött a másik oldalról. Mintha sírna.

– Rendben fiam, várni foglak, csak gyere végre haza… Most mennem kell.

A telefonból egy hosszas búgás következett. jelezve Mark számára. hogy a hívás véget ért. Azóta nincs az anyja rendben. amióta az apja meghalt. És a szíve legmélyén érzi, hogy ő sem. Nem mutatta ki, mert nem akarta, hogy édesanyja még tovább eméssze magát a gyász tengerében. Onnantól kezdve ő lett volna a család feje, mégsem érezte magát elég erősnek ahhoz, hogy egyben tartsa őket. Mark saját maga és gyávasága elől menekült. Még most is könny szökik a szemébe, amikor megmaradt emlékei fájdalmasan szelik át a lelkét, és elméje legrosszabb rémképei felelevenednek előtte. Feláll, mélyeket szív, és a cigaretta utolsó parazsa a hamutartó mélyére távozik.

Egy cetli esik le az ős dohányzóasztal kopott barna pereméről. A kis sárga cetli gyűrött, elnyűtt, szélén szakadás, rajta alig kivehetően de olvashatóan egy felirat:

„18:30 szerda, Oasburg street 102., 1. emelet, 4. lakás… Tudom, mi történik veled.”

Mark falfehér lett az írás láttán, és a földre ejtette azt. Nem tudta ki írta, és hogy került oda. A veszedelmesnek tűnő üzenet minden egyes szava úgy száguldott Mark elméjében, mint egy megvadult gyorsvonat. Teste ernyedt lett, nehezen vette a levegőt. Fújtatott, és a szíve a torkában dobogott.

Leült a kanapéra és megpihent, másodpercekre becsukta a szemét. A fürdőből egy női hang lágy dallama szelte át a szobát, és a dúdolást lassan ének is követte. Az ének beragyogta Mark elméjét, és angyali hangja fényt gyújtott a szürke fakó szoba kellemetlen atmoszférájába.

„Miért sírsz? Miért sírsz? Te drága!” – szólt a női ének. – „Tudom ám, mi történik veled.”

Mark szeme egy pillanat alatt nyílt ki, ahogy ezek a szavak megérintették, egy pillanat alatt állt fel, és kiáltott a fürdő felé…

– Sophie, mit mondtál? – zilálta elnyelt hangon – Sophie…
– Te drága, te drága… – folytatta a hang – Miért sírsz?

Mark erőtlen léptekkel ment a fürdő felé. A tus hangja még mindig hallatszott, a résnyire nyitott ajtón enyhe fény szökött ki. Mark remegő kézzel nyúlt a kilincs irányába. A levegő hirtelen fagyott meg, miközben a tus elhalt, és már csak az utolsó cseppek adták az egyetlen hangot a dermesztő szobában. Mark heves szívdobogása kelletlen tompította hallását, de ezt jól kivette. Benyitott az ajtón. A nő a kádban volt. Mark falfehér lett, amint meglátta a Sophie élettelen karjából csöpögő vért. Kedvese karján egyenletesen felvágott erek sokasága, a szeme nyitva, és meredten bámult előre. Meztelen teste immár mozdulatlan, a kezében borotva, mely most egyet jelentett a végső mozdulat kegyetlen fegyverével. Mark meredten nézte, majd hirtelen a nő ránézett és kiáltott:

– Miért sírsz te drága?

Mark vállát egy felülről érkező kéz ragadta meg. Hirtelen ugrott fel a kanapéról, és értetlenül keresett magyarázatot az események heves forgatagában.

– Mark, elaludtál – Sophie angyali hangja volt az, Marknak idő kellett mire felfogta, csak álmodta.

Hirtelen rogyott le a nő lábához. Oly szorosan ölelte meg, mint még soha. Teljes szeretetéből, és odaadásából, teljes erejéből. Sophie Mark fejét simogatta végig, és nem kérdezte meg az okát. Markot túlságosan régóta gyötrik kínzó álmok, gyötrik rémképek, képzelgések. Nem kérdezett semmit, csak odaadóan, mint oly sok éve már, megölelte Markot.

Másnap reggel Mark kialvatlan volt, a tegnap este emléke nagyon mélyen foglalkoztatta. Sophie előtt próbálta tartani magát, de tudta nem szükséges, ő tudja minden baját, és kitart mellette, amíg a dolgok egyenesbe jönnek.

Reggelihez terítve Sophie kirakta a porcelán étkészlet minden darabját. Szerette volna elterelni Mark gondolatait a kínzó rémképekről. A férfi kávéját kortyolgatva az ablakon meredt kifelé. Az idő napsütéses volt, élvezte, hogy az arcát finoman simogatja a szél, és az egész házat átjárja egy nyugodt légkör, csak az ő szívét dúlták az érthetetlen események vihara.

– Lassan indulok dolgozni, később jövök – szólt Sophie, és egy kedves mosolyt engedett Mark felé. Sophie arcán látszott az aggodalom. Tudta nem szívesen hagyja egyedül őt, mert az elmúlt napokban Mark egyre furcsább dolgokat tapasztalt. Szíve erősebben dobogott, majd Mark felé sietett, és egy hosszú ölelés után elkezdett készülődni.

Mark leült az asztalhoz, de csak a reggeli kávé csúszott le nagy erőlködéssel a torkán.

Kis idő múlva Sophie már a kabátját vette. Gyönyörű piros garbó, fekete szoknya rejtette el idomait, majd lenge tavaszi kabátját magára kapta, és egy csókkal búcsúzott a férfitől.

– Tudod mit szeretek még mindig? – nézett fel Sophie Markra. – Azt hogy nyolc év után is annyira szerelmesen tudsz rám nézni, mint mikor legelőször találkoztunk.

Mark belepirult ebbe a mondatba. Kellet egy pár másodperc, mire észbe kapott, de Sophie megkapta a választ.

– Mert már akkor tudtam, hogy addig nem nyugszom, míg a páromnak nem mondhatlak. És minden alkalommal próbálom megélni a pillanatokat, de félek, hogy egyszer elveszítelek.
– Sose megyek el. Nagyon szeretlek! – Sophie mélyen Mark szemébe nézett, és csókot adott az ajkára.

Egy pillanat múlva a nő finom léptei már a lépcsőházban hallatszottak, halk dúdolás kíséretében szűnt meg lassacskán a hang. Mark leült a kanapéra. A külső ingerek most jobban megérintették, mint eddig bármikor. Sophie-nak nem szólt arról, amit tegnap talált. Utána akart járni, egyedül. A szíve megtelt kétellyel, ugyanis tudta, hogy Sophie-nak mindenképpen szólnia kellett volt. Nem titkolózott előtte soha, mert nála jobban senkit sem szeretett, senkit sem tisztelt. Sophie jelentette számára a mindent. A legtöbbet, amit egy férfi elérhet. Azt, hogy legyen mellette egy olyan ember, aki a végsőkig is kitart, és nem hagyja el, még a legrosszabb pillanatban sem. Az elmúlt napok nehezebbek voltak. Az apja halálának évfordulóján mindig furcsa események kezdődnek, a hangulata dermedt lesz, és érzi, a gyász sosem múlik el benne.

Márk egész nap a gondolataiba mélyedve próbált válaszokat keresni. A dolgozószobában ült, kényelmes széke mindig komfortot adott, még a legnehezebb időben is. Az elnyújtott délelőttöt kora délután követte, amikor Mark úgy döntött, meglátogatja az Oasburg sétányt. Egy ismeretlen üzenet ismeretlen feladótól nagy veszélyeket rejtett már önmagában. Az elkeseredettség azonban az ismeretlen ösvény sötétséggel mázolt útját is képes fénnyel megtölteni. Reménnyel. Egyedül akart nekivágni, hogy kiderítse, mi történik vele, mi magyarázza a furcsa jelenségeket, a szűnni nem akaró aggodalmát. Túl sokat ígért a rejtélyes üzenet.

Aznap késő délután Sophie teát készített Marknak, Mark sokáig gyötrődött azon, beszéljen e neki a történtekről.

– Mark, évek óta ismerlek, azonnal megérzem, ha valami bánt… – szólalt fel Sophie.

Mark tudtára adta, hogy bármi is bántja, neki mindig elmondhatja. Mark ezt tudta jól. Ez egyike volt azon tulajdonságoknak, amiért odavolt ezért a nőért. Mark akárhogy akarta, nem tudta megjátszani előtte érzelmeit. Egyrészt, mert bármit érez, azonnal kiül az arcára, másrészt pedig nem lett volna értelme semmit eltitkolni Sophie elől. Most azonban úgy döntött, erről nem kell tudnia. Ha valakiért meg szeretné ezt tenni, az Sophie, hogy végre teljes lélekkel és figyelemmel rá tudjon koncentrálni. Csak rámosolygott Sophie-ra, aki ettől nem lett nyugodt. Érezte a bajt.

– Tudod melletted néha úgy érzem, mintha nem is léteznék. Miért titkolózol előttem? Miért hallgatsz el dolgokat.

Itt azonban a titkok elrejtése már nem volt oly könnyű.

– Sophie, találtam egy üzenetet, aminek a végére akarok járni. Ez az üzenet végre választ ígér, olyan választ, amit évek óta keresek.
– Milyen választ fogsz találni, és hova akarsz menni?
– Kaptam egy címet, ami talán választ adhat arra, mi történik velem, már hosszú évek óta.

Sophie erre nem felelt. Ideges volt, a szemei csukva voltak. Sírva fakadt, évek óta a töretlen mosolygós jókedvét most átvette a borús, levert hangulat. Egy idő után azonban már feszült lett. Magából kikelve üvöltött Mark felé, Markot a döbbenet fogta el, és már egyre gyengébben hallotta Sophie hangját. Hirtelen kezdett fehéredni minden, mikor Sophie szavai áthatoltak elméjén.

– Melletted nem is létezem! – üvöltötte Sophie.

Mark megrökönyödött, és az asztalnak támaszkodott. Utolsó lélekjelenlétével még hallotta a becsapódó ajtót, amint Sophie elviharzott, és utolsó szavai még ott csengtek a fülében.

„Melletted nem is létezem!” Elfehéredett a kép, a hang, a szoba, minden, csak az utolsó mondatot hallotta magában, szüntelen, újra és újra.

Mark pár órával később a padlón tért magához. Nehezen vett magán erőt, hogy olyan erőre kapjon, amitől fel tud állni a padlóról. Kezeit megvetette a recsegő parkettán, végtagjai remegtek. Több idő kellett, amíg rendesen magához tért, és észrevette, hogy Sophie nem jött vissza. Kezeivel idegesen tárcsázta kedvese számát, de az a következőképp felelt:

„A hívott szám az előfizető kérésére nem kapcsolható...”

Markot gyötörte a bűntudat, hogy a nővel, aki mindig támogatta, most szembefordult, és elárulta. A nőt, akit annyira szeret még mindig.

Estére Mark egyre idegesebb lett, Sophie nem jött haza. Évek óta talán most először volt Sophie ennyire ideges. A lány mindig megtartotta magában a haragot, de amikor az előtört, minden érzelmével támadta Markot. Mark tudta, hogy ez nem sokszor fordult elő, leszámítva egy esetet. Réges-rég, amit már a múlt ködös homályába rejtettek mind a ketten.

Mark agya úgy kattogott, ahogy az óra ütötte a másodperceket. Egyre közelebb került az időponthoz, amikorra oda kell érnie a rejtélyes címre.

Hatalmas döntés előtt állt. Szíve azt diktálta, hogy várja vissza Sophie-t.

Kattogó agya viszont vágyott arra, amit az üzenet ígért. Azt, hogy talán választ lel a kérdéseire, és ezek a válaszok majd megnyugvást adnak életére, kapcsolatára, és jövőjére.

Nem akarta bántani, nem akarta megtenni, nem akarta kijátszani, mert ő jelentett a világon mindent. De meg akarta tudni, mi történik az életével. Végre minden kérdésre választ akart kapni. Az egyetlen reménye a tépett, gyűrött papíron fellelt rövid üzenet, amelyre támaszkodhatott.

Egyre erőteljesebben vette a levegőt, próbált megnyugodni, és összpontosítani. A nő, kit szeret, otthagyta. Mark mindig erős jellem volt, megtörhetetlen, de úgy tűnt, megtörni látszik. Az évek folyamán majd belebolondult a sok látomásba, a sok gyötrő órába, kedvtelenségbe, értetlenségbe és gyászba. Most úgy tűnt, hogy egy ekkora, erős jellem is meg tud törni.

Tudta jól, ha ennek a végére jár, sok dolog, amit addig nem értett, világossá válik. Végre megláthatja azt a fényt, amit évek óta keres. Végre lelke megpihenhet, újra visszatérhet önmagához, a valósághoz, és a szerelméhez. Csakis ez az egy motiválja. Az, hogy a nő, akit szeret, akit imád mindig ott lesz mellette. Ők ketten együtt. Szomorú volt, amikor Sophie elment. Az elhagyatottság érzete, és a nő távolléte a szoba élettel teli, sárga és zöld színekben pompázó atmoszférája hirtelen szürke, egyhangú, lehangoló lett. Mark magára vette a régi fekete dzsekit, tömött zsebébe rakta a kocsijának kulcsát, rágyújtott, és még egyszer körbenézett a házban.

Gondolataiba mélyedt, majd erősen, hosszan beleszívott cigarettájába. Tétován állt meg a bejáratnál. A kinyíló ajtó árnyéka baljós előjelű volt, ahogy egybeolvadt Mark árnyékával. Kettejük sötét játéka vészjóslóan olvadt egybe egymással. Az üzenet túlságosan sokat ígért, és a legnagyobb lélek nyugtalansága is pokolba taszíthat egy oly hatalmas és erős embert, mint Mark. Meg akart küzdeni a démonokkal, amik szörnyű árnyként egyre inkább rátelepedtek és úgy emésztettek fel közös életüket, mint a rák a testet. Marknak a tudat sokat jelentett. Halkan bezárta maga mögött az ajtót, majd lassú léptekkel elindult az ismeretlen felé, az igazság felé. A fény felé.

Az út mellett álló lámpák enyhén pislákoló fénye, és a fénytelen sötétség játékba kezdtek, Mark az útra koncentrált, és a végső úti célja felé. Gondolatai százával cikáztak a fejében, egyre borúsabb, vészterhes gondolatok.

A vele szembe érkező, egyre elnyúló, erősödő fény egyre nagyobb intenzitással törte meg a tekintetét. Annyira elmélyedt ködös gondolataiban, hogy autója átgurult a másik sávba. Az utolsó pillanatban húzta vissza.

Marknak gondolataiból sikerült visszatérnie. Most még pontosabban meredt az útra.

A kocsi egyhangúan verte a kavicsokat az alváznak, és út unalmas hossza már majdnem véget ért.

Amikorra elért a 102-es számhoz, az ereje kitartása, és lélekjelenléte azonnal kiszállt belőle. Elkezdett remegni, és testét már alig tudta uralni. Kiszállt a kocsiból, bár úgy vélte, a testét már nem is ő irányítja. A ház előtt állt meg. Az üres, kopottas házat már rég befedte a borostyánáradat, elkezdte újra a természet uralni. Mark nedvességet érzett maga körül, majd mintha finom, enyhe kések vágnák apró mozdulatokkal karja és arca minden szegletét, az eső váratlanul, és nagy intenzitással csapott le rá. Szemét becsukta, hogy erőt merítsen belőle. A távolból rázuhanó esőcseppeket érezte a teste minden pontján. Most már mintha tisztábban látná, és érezné az őt körülvevő világot. Most már tisztán lát. A segítő meleg fényt oly közel érezte magához, mint még soha. Ez adta meg neki a végső energiát. Benyitott az ajtón.

A bejárati ajtó hatalmas nyikorgással törte meg az évek óta itt húzódó csendet. A levegő ázott, nedves volt, tapintható a porrengeteg, amely ellepte az emeletes ház minden szegletét.

A ház elsőre lakatlannak tűnt, egy lélek sem volt jelen, és Markot most nyugtalanította ez a rideg, komor világ, amibe belépett. A lépcsőhöz egy nedves, fénykorában vörös színben pompázó szőnyeg vezetett. Mark elindult felfelé a még mindig tökéletes gyönyörben úszó márványlépcső fokain, lépésről lépésre. Minden egyes léptével felverte a hosszú ideje rajta álló port. Hatalmas ürességet érzett magában. Végre tudott úgy koncentrálni, ahogy régen, teljes elméből, teljes figyelemmel. A cipője halk kopogása hallatszott a lépcső márvány fokain, ahogy tökéletes visszhangot kölcsönzött a hangtalan atmoszférába.

Az első emelet szintén kihalt volt, úgy, mint az egész ház. A szoba felé lépkedett. Egyetlen szoba volt nyitva, ahonnan enyhe szűrt fény húzódott ki a folyosó fehérre festett falára. A 4-es lakás… Tudta, ez lesz az a hely, amit várt, ez lesz a végső állomás, amiről az üzenet szólt. Most már nem fordul vissza. Az elméje, szíve, és lelke tisztult, és habár retteg, testét földöntúli erő és energia vette hatalmába, ami a cél felé viszi.

Az ajtó résnyire volt nyitva, mintha valaki odabent várná őt. A folyosó nesztelen hangjait hirtelen megtörte az egyre hangosodó és mélyebb dübörgés. Mark egy alakot látott a távolban, akinek sikító hangja erősen csengett bele Mark fülébe, gyengítve őt, félelmet keltve, az alak csak közeledett felé, és dübörgő léptei egyre hangosabban visszhangzottak a folyosó színtelen atmoszférájában. Egy női alakot vélt benne felfedezni, ahogy fenyegetően felé fut. Mark szívét megtöltötte a félelem és a gyengeség. Az árny halálhörgése, és sikításának együttese, ahogy halálra rémítette, Mark egy kiutat látott… csak egy lépés előre. Azzal átadta magát, és benyitott a szobába.

Hirtelen minden elcsendesült.

A nyirkos szoba hűvös érzete csapta meg Mark arcát, amikor az árny elől menekülve betért a végállomás és végjáték egyhangú helyszínére. A szoba régi építése, a régóta elhagyatott lakás, a korhadó falakból áradó émelyítő szag, és a nesztelen csend keltette Markban az izgalom és félelem közös érzését. A régi stílusú bútorok, a falra szegezett képek, az ócska perzsa szőnyeg mégis oly ismerősnek tűnt. Mintha már járt volna itt. Egyedül egy tárgy volt eltérő. Egy új és modern fotel, amely háttal helyezkedett el Mark előtt, ez bontotta meg a kísérteties szoba minden egyes elemének oly jól összerakott összhangját.

Egy új stílusú fotel, amely háttal fordulva állt az ablakkal szemben. Az eső zuhogott és csapkodta az üveget. Villámok hirtelen fénye, és annak elhaló halk dörgése jelezte, hogy Mark feje felett a viharfelhők még nem múltak el.

Mark gyorsan lélegzett. Egy alak emelkedett fel ülő helyzetéből. Barna kabátot viselt, a farmerja viseltes, fekete kalap volt a fején, arcát félig fedte a sötétség, a másikra érkező fény megvilágította arcvonásait. Idősebb személy, arcra kifejezéstelen, érzelemmentes.

– Mark – szólt rekedtes mély hangján…

Ekkor két másik alak jelent meg az ajtóban, közvetlenül Mark mögött. Az anyja, és Sophie. Mark feléjük fordult. Ugyan a két személy megnyugtatta, mégsem értette, hogy kerültek oda. Összezavarodott. A fejében össze-vissza cikázó gondolatmenetet a barna kabátos úr szakította meg.

– Mark, örülök, hogy eljött. Én voltam, aki elhelyezte önnél a cetlit a lakásában, amikor utoljára magánál jártam.

Markot leverte a víz. Egy általa nem ismert személytől olyan információkat kap, amikről fogalma sem volt, megborította lelki erejét.

– Mikor járt maga ott? Nem emlékszem…
– Mark, maga még mindig nem sejti, mi áll a dolgok hátterében? Mik okozzák a furcsa látomásokat, a szűnni nem akaró elhagyatottságot, az értetlenséget?

Mark némán állt, és nézett az alak rezzenéstelen arcára. Az alak karba tett kézzel a szemébe nézett, mintha keresne valamit Mark tekintetében. Most nehéz volt olvasni benne. Zavart volt, és félt. Mark hátrafordult, és a két másik személyt vizsgálta. Az anyja ott állt, néma arca fürkészte a fia arcát. A szeme megtelt könnyel, a szája lebiggyedt, és aggodalom ült a személyben. Mellette a nő, akit oly sok éven át védett, figyelt, szeretett, most is a szíve szinte súgta neki, hogy meghátrál, elfut vele, és elfut a világ elől. Sophie arcán enyhe mosoly ült most is, akárcsak mindig, szavak nélkül is értette Mark, hogy mindent, amit egy nőtől kaphat, minden szeretet, támogatást, érzelmet felé akar nyújtani most is, és ameddig csak tart.

– Mondjátok el mi folyik itt! – nézett kérdőn, és erőszakosan az anyjára. – Sophie, mondd, mi történik velem?

Az anyja behunyta a szemét, az eddig töretlen asszony most könnyekben tört ki. Némán állt tovább, a zokogása azonban áthatotta Mark egész testét.

– Mark – szólalt fel újra a barna kabátos – kérem, mondja meg nekem… Sophie most itt van velünk a szobában?

Mark szeme kikerekedett. A szemei vörösödni kezdtek, és hófehér lett a bőre. Nem hitt a fülének.

– Persze hogy itt van, ott áll édesanyám mellett. Sophie mondj valamit.

Az anyja keserves sírása folytatódott. Más nem is törte meg a szoba csendjét, csak az édesanyja keserű, fájdalmas zokogása. Sophie nem felelt. Továbbra is megnyugtató mosolyát sugározta Mark felé. Mark értetlen lett. Egyre inkább kezdte kínozni egy nem múló fájdalomérzet, ami eddig erősebb lett, mint eddig bármikor. Néhány másodperc csönd következett, az anyai sírás még mindig nem hagyott alább, az eső csepegése viszont már enyhült.

– Mark, ez már a harmincnegyedik találkozásunk. És amit most el fogok magának mondani, minden egyes szót ugyanúgy, ugyanolyan formában már többször hallotta tőlem. A mostani talán egy olyan alkalom lesz, amiben mindketten bízunk, hogy nem lesz több ilyen… – a barna kabátos nagyot sóhajtott, majd mélyen belenézett Mark szemébe, és közeledett felé.
– Nem ismerős ez a lakás? Nem ismerős innen semmi?
– Még életemben nem jártam itt – zavartan válaszolta Mark, és kissé elhúzódott a férfi elől a biztonságot nyújtó anyai háttérbe.
– Mark, sokadjára játsszuk el ezt a történetet. Én az egész történetét kívülről ismerem. Mindig reménnyel tápláltam azt, hogy nem fog visszaesni… De újra és újra ugyanaz történik meg. Sophie nem létezik. Maga úgy gondolja, nyolc éve alkotnak egy párt. Ez nem így van. Sophie nyolc évvel ezelőtt halt meg. Itt, ebben a lakásban. Ezen a helyen éltek ketten. Ez volt a maga otthona egészen a haláláig.
– Nagyon szeretted őt, fiam – szólt végre fel az anya, hangja azonban elcsuklott.

Sokadjára látja így a fiát, mégsem tudja a mai napig felfogni, hogy történhetett ez vele.

– Itt éltek együtt, majdnem tíz évig boldog kapcsolatban. Azt gondolja, az apja halálának traumája okozza ezt az ismeretlenséget, látomásokat? Az apja röviddel az ön születése után halt meg. Az igazi ok Sophie halála. Mához pontosan nyolc éve történt, hogy ön… megtalálta a fürdőszobájuk kádjában… Valaki halálra késelte. Ön talált rá… Már holtan. Sophie akkor halt meg. Nyolc évvel ezelőtt. Annyiszor hallottam már a történetét. Az összes rémálmot ismerem, az összes látomást szinte magam előtt látom. Maga mind a mai napig nem tudta elfogadni, hogy a lány, akit oly sokáig szeretett, nincs többé. Kitalált egy alternatív életet, amiben Sophie nem halt meg, hanem együtt éltek tovább. Ezért látja a saját maga, vagy Sophie vérző kezét. Ezért gyötrik e nap közeledtével súlyos rémképek, látomások, melankólia, és magány. Ezen a napon, melyet egy egyszerű vágással az elméje nem megtörténté nyilvánított, a tudata egy része próbálja figyelmeztetni, hogy a valóság megtörtént, de nem elég erős ahhoz, hogy bevallja önmagának, hogy mi is a valóság a két világ között. Egy világ, amiben a fájdalom, a gyász várja, szemben azzal, ahol boldog, és Sophie még él. Egy elképzelt világ, az ön fejében.

Markot minden egyes szó késszúrásként ért, amit a barna kabátos férfi felé mondott. Megtorpant, és az egész teste zsibbadt. Hirtelen ürességet érzett magában.

– Maga az igazságért jött ide. És ez az igazság. Tudja, honnan tudom mindezt? Honnan tudok mindenről, amit átélt? Maga mesélte el, többször, újra meg újra. A törések után pedig, újra kezdődik minden elölről. Újra a parton kezdődik, ahol maga és Sophie először találkoztak. Az egész körkörösen újra és újra forog magában. Eddig többször is elértük, hogy visszatérjen közénk, a valóságba. Most az édesanyjával úgy határoztunk, megmutatjuk azt a helyet, ahol minden véget ért az ön számára. És ezek után talán végleg el tudja fogadni, melyik az igazi valóság.
– Sophie, mondj már valamit! – Mark kérdőn nézett rá, majd az anyjára.
– Fiam, nincs itt senki más, csak én – az anyja elcsukló hangon, könnyes szemmel közölte a kiábrándító és fájdalmas valóságot.
– Mark, figyeljen! Egy olyan világban él, amiből ki kell lépnie. Egy meghasadt tudat szörnyű dolgokra képes. A legutóbbi beszélgetésünk alkalmával rátámadt az édesanyjára. Maga továbbra sem képes elfogadni azt, hogy a nő, akit szeretett többé már nincs. Jöjjön velem!

Mark nem mozdult. Nem akarta elhinni. Nem tudta elhinni. Egy szörnyű, nehéz érzés nehezedett a mellkasára, nehezen vette a levegőt, teste minden ízében remegni kezdett. Nem ez az igazság, ez lehetetlen. Hisz itt áll anyám mellett. Majd odapillantott. Sophie eltűnt. Marknak hirtelen felremegtek a rémképek a halálra szabdalt nő, az aszott hús, és vér szaga hirtelen csapta meg az orrát. Meginogott. Az anyja sietett oda hozzá, és karon ragadta. Mark behunyta szemét, és próbálta lassítani a légzését. A szíve majd kiszakadt a helyéről. Az anyja tartotta. Az orvos is odalépett. Mark üvölteni kezdett. Itt már bizonyos volt mindkettőjük számára, hogy többszörösen is, egy ilyen nagy és erős férfi is meg tud törni, elérheti az olyan mélypontot, ahol már tudatosult benne a szörnyű felismerés. Marknak egy jelenet játszódott le a fejében. A fürdőszobai kilincset lenyomja, és benyit, a kádban pedig megtalálja a forrón szeretett egyetlen kedvesét, amint utolsó lehelete kiszáll a testéből.

– Mark, amit most lát, az a valóság… Amit lát, tényleg megtörtént. Órákon át csak zokogott a kád mellett mikor megtalálta, és a kezét fogta.
– Én találtam rád. A fürdőben voltál, a kezeit szorítottad, és fájdalmas üvöltésed még most is szörnyű emlékként lebeg előttem. Én húztalak ki onnan, és hívtam a mentőket.

Mark üvöltése alább hagyott. Már nem volt olyan keserves. Egyre ritkábban vette a levegőt. Most már ő is tudta az igazat. Sophie meghalt. És már nem jön vissza. A szeretett nő utolsó emléke a kádban ért véget, ahogy a kezeit fogja.

Nehezen, de erőteljesen vitték a fürdő felé. Mark továbbra is mozdulatlan volt, a lábai elzsibbadtak, nem érzett semmit.

Amint beléptek, arcát megcsapta a fagyos levegő. A zöldre festett fal színei homályosították a látását, de a falakra rászáradt vér enyhe látványa is elég volt számára a felismeréshez. Ahhoz a felismeréshez, amit már régóta el kellett fogadnia. Azt, hogy Sophie nincs többé, és nem jön már vissza. Azt, hogy a lány, aki hosszú évekig az egyetlen volt számára, nincs már. Nem foghatja a kezét, nem ölelheti, nem lehet mellette, és nem hallgathatja azt a nyugodt hangját, és a számára oly fontos támogatás tőle többé már nem érkezik. Sophie meghalt. Mark lelke megtelt ürességgel, olyan ürességgel, ami már többé nem pótolható.

– Mit érez most, Mark? Kérem, mondja el! – kérdezte aggódó, ám nyugodt hangon az orvos.
– Ürességet. Teljes ürességet.

Mark még nem tért magához. A szívét a megdöbbenés és csalódottság heves árja, mint hömpölygő vízesés ragadta magával, a teste megbénult, de nem üvöltött már. Elfáradt, érzelmei hirtelen intenzitással törtek rá, amit a lelke már nem tudott elviselni. Már képes volt látni a saját szemével az igazságot. Az átélt rémképek újra és újra leperegtek a szeme előtt, maga előtt látva, ahogy megtalálja halott kedvesét.

– Sophie még itt van velünk?
– Nem, már nem. Csakis én vagyok itt. Azért, mert nem tudtam feldolgozni, hogy a halott menyasszonyomra rátaláltam a közös lakásunk fürdőszobájában. – Mark utolsó leheletével mondta ki az igazságot.

A levegő továbbra is fagyott volt. A doktor tudta, hogy ez eddig a legnagyobb törés. Nézte Mark üveges tekintetét, de mégis bizakodó volt. Ahogy hosszú ideje az édesanyja is. Ott ült a fia mellett, kezét erősen, és támogatóan szorította, kedvesség, és melegség áradt a testéből. Mark csak enyhén érezte a rá nehezedő külső ingereket. A lelke most akkora lökést kapott, ami teljesen megbénította. Csak a lelke kínzó fájdalmát érezte. Mást nem, csak ott belül, azt a pokoli kínt. A kínt, ami nem múlik el soha.

Pár nappal később Mark, édesanyja, és a doktor a part felé vették az irányt. A doktor ült a volán mögött. Marknak a szemében és tekintetében még mindig az őrjítő merevség és fájdalom, melankólia lakozott.

– Jól vagy fiam? – édesanyja hátrafordult az anyósülésről és megfogta fia kezét.

Mark enyhe mosolyt engedett meg. A keze szorítását viszonozta.

– Persze, egyre jobban.

Mark kiszállt, majd behajtotta maga mögött az ajtót. Az ablak még résznyire nyitva volt. Mark elindult, majd megállt. Mélyen szagolt bele a levegőbe. Majd fejét hátra szegte, rágyújtott, és folytatta:

– Csak tudod, megvisel apa halála…

Azzal elindult a part irányába lassan ballagó léptekkel. Az anyja kikerekedett szemekkel szótlanul nézte, ahogy a fia sziluettje lassan eggyé válik az aranysárga ragyogó nap elmosódó látványával.

A tengerparti naplemente utolsó sugarai érintették meg a partot, amit lágyan fodrozó hullámmal érintett a víz. A szél csendes volt, és nyugodt. Mark fel s alá járkált, idegesen szívta cigarettáját nagyokat sóhajtva. Hirtelen egy árny jelent meg mögötte.

– Jól vagy? – kérdezte egy finom női hang.
– Persze… Csak gondolkodtam… – Mark rámosolygott a nőre, és megfogta két kezét. – Nagyon szeretlek Sophie.
– Ne aggódj Mark – folytatta bársonyos hangon, miközben a férfi szemébe nézett, és gyengéden a hajába túrt. – Én sosem megyek el…

Előző oldal retykristof