A miértekre sosincs válasz

Szépirodalom / Novellák (140 katt) n13
  2021.01.01.

Walthauser Gézáné, született Kászon Irén mindig is törékeny egészségnek örvendett, ezért egész életében sűrűn látogatta a különböző orvosokat és specialistákat. Szinte már számolni se tudta, hányféle gyógyszert szedett különböző testi bajaira.

– Géza! Szép, ünnepélyes temetést szeretnék, ha meghalok – nyafogta férjének –, mert biztosan tudom, hogy én fogok előbb elmenni.

Géza bá kisandított a barkácsújságból, nem szólt semmit, csak felhúzta bozontos szemöldökét, hümmögött párat, majd letette a vastag szivarkát, csendesen a szekrényhez kocogott és egy kupica jóféle brandyt töltött magának.

– Eh, hagyd már, Ircsi, megint bolondokat beszélsz. Te mindenkit túl fogsz élni! Tölthetek neked is egy ujjnyit?

Erre Irén tagadóan megrázta a fejét, és egy hosszú, véget nem érő litániába kezdett, amiben többek között felsorolta az alkohol egészségre káros hatásait, majd saját beteges természetének összes aspektusát, de a konklúzió végül is az lett, hogy Géza bá is követhetné a példáját, mert neki se kéne annyit inni és dohányozni, és hogy jobban törődhetne ő is a saját egészségével.

Géza bát ez hidegen hagyta. Mivel igazi férfinak gondolta magát, visszahuppant a fotelba, kezébe vette a barkácsújságot, és újra elmélyülten tanulmányozni kezdte a kis csináld magad könyvespolcot, miközben jóízűen eregette a plafon felé a szürke füstkarikákat.

Géza bá nem volt túl bőbeszédű, se különösebben okos, vagy szellemes, sőt még csak jóképűnek sem lehetett nevezni. Ellenben néha kifejezetten undok és rosszindulatú tudott lenni, főleg ha fáradt volt, vagy részeg, de Irén nagyon szerette a nagydarab, hallgatag férfit, mert tette a dolgát és mindent megcsinált, amire csak szükség volt.

Már az aranylakodalmuk közeledett, amikor egy szürke, februári reggelen Irénke néni nagyon gyengének érzete magát. A szíve össze-vissza vert és majd kiugrott a helyéből. Eszébe jutott, hogy előző nap fogyott el a szívgyógyszere, ezért este már nem tudta az adagját bevenni.

– Géza kedves! – szólongatta még alvó párját. – Lennél olyan jó, és hoznál nekem a gyógyszertárból Heartalint? Nagyon ver a szívem, és félek, hogy a holnapi napot már nem érem meg!

Géza bácsi nehezen ébredt. Lassan tápászkodott fel, fújtatott és krahácsolt, mint egy kiszuperált gőzmozdony, majd valamit dörmögött a bajusza alatt. Komótos rutinnal húzta fel a meleg ruháit, mert kint fagyott és a csípős hideg dérrel vonta be a kopasz fák ágait. Géza bácsi lassan, megfontoltan mozgott, de tette a dolgát. Irén néni az ajtóból még kedvesen utána szólt.

– Ha úgyis a gyógyszertárba mész, visszafelé ugorj már be a zöldségeshez, és hozz nekem egy kiló érett citromot!

Géza bá talán nem is hallotta az utolsó szavakat, vagy csak nem akart válaszolni. Nem szeretett feleslegesen beszélni, azt olyan asszonyos dolognak tartotta.

*

A temetés tényleg szép és ünnepélyes volt. A hozzátartozók frissen vasalt, fekete ruhákban gránit arccal mozdulatlanul állták körül a sírt és szomorúan nézték, ahogy a sírásók a koporsót a szemerkélő hóesésben lassan leeresztik a fagyott sírgödörbe.

Walthauser Gézáné, született Kászon Irén sűrűn záporozó könnyeivel küszködött. Akkurátusan törölgette őket pici, fehér zsebkendőjével, miközben azt suttogta.

– Isten veled, Géza!

Elméjét a fájdalom, a pótolhatatlan veszteség érzése töltötte ki, de hirtelen egy apró, tétova gondolat furakodott közéjük. De miért pont ő?

Előző oldal n13