Horror Hava Hain Ház: A győztes meséje

Horror / Novellák (598 katt) Zspider
  2021.02.14.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2021/2 számában.

Horror Hava Hain Ház: A Győztes Meséje


A sötét faggyal és hóval ünnepelte a napfény eltűnését. Elveszett, ősi időkben áldoztak a napnak, hogy visszatérjen, ünnepeltek és fényt gyújtottak, hogy elijesszék azt, ami a sötétben járt. A szitáló hó lassan befedte az öreg kastélyt, aminek postaládáján a Hain név szerepelt.

Bakkecskék sírása és emberek sikolyai szűrődtek ki az romos házból, majd kéményen egy fekete, szenes füstfelhő kíséretében az égbe reppent egy alak. Markolva a seprűjét a női forma útnak eredt. Útja során kacagva ünnepelte győzelmét, de ki ezt hallotta, rettegve rázkódott.

A Horror Hava során három boszorka, a múlt, a jelen és a jövő elveszett lelkei meséikkel versengtek a figyelemért. Az egyikük története győzedelmeskedett.

Az ünneplő boszorkánytól a víz megfagyott, tükör megrepedt, a hóemberek arcán töklámpásként faragott szörny arcok jelentek meg.

Samina Hain, a csábító, már meséjével is elcsavarta az emberek fejét. Holló haja hófehérré vált, bőre továbbra is tökéletes porcelánként csillogott az est fakó fényeiben. Élénk, vérvörös ajkai szinte fáklyaként ragyogtak fakó vonásain. A termékenység boszorkánya érzéki pillantással fordult újra feléd.

– Ó, Drágám! Tudtam, hogy bölcsen választasz és velem maradsz – arcán kaján mosollyal folytatta – örökre.

Ébenfekete, hosszú körme hegyén elkapott egy apró hópihét. A mintát szemügyre vettem, majd finoman a nyelvére helyezte a pihét és borzongva elfogyasztotta azt.

– Imádom a telet! A világ elzárkózik, sötétbe borul, és mindent befed… – a nő a hajára pillantott. – A fehérség. A tél nehéz idő mindenki számára, elzárja az embereket egymástól, magukra maradnak a hidegben hallgatva az évszak hangjait, képzelegve, vajon mi jár odakint. Mégis, ebben a nehéz, betegségekkel, veszélyekkel teli időszakban is az embereknek el kell végezniük a dolgaikat. Régen, hogy meggyőzzék erről egymást, meséket írtak. Emberevő szörnyekről, gyerekrabló lényekről, zajongó manókról, éhes macskákról. Szóljon hát ezen a hideg estén erről a történetem. Legyen a címe… Hűvös Este.


A konyhaasztalnál a pár szótlanul ette a levesét. Kint a hó egyre hevesebben hullott alá. A vad szél süvítése halk, enyhe sípszóvá csökevényesedett a ház szigetelt ablakain. A természet kevéske hangját elnyomta a porcelán és fém karcos dörzsölése és a szörcsögő hangok. A szőke hajú nő felpillantott, kereste a férje tekintetét, de az nem figyelt rá. Hiába az otthon melege, a lakást bejárta egy rideg, hűvös érzés. A nő szólni akart, de valamiért nem tudott, inkább visszafordította a figyelmét a vacsorájához.

Étkezés után a férfi felállt az asztaltól.

– Majd elmosnád a tányérokat? – kérdezte, és meg sem várva a választ kivonult a konyhából. – Köszönöm.

A magas férfi fiatalos arccal rendelkezett, csak a halántékán növekvő, fehér sáv fedte fel az igazi korát. Rutinnal indult meg az emeletre a sötét folyosón. Nem érezte szükségét fénynek, mert egész életében itt élt. Mindig tudta, hogy mi hány lépésre van, akár csukott szemmel is megtalálta az útját. Egy pillanatra mégis a lépcső alján megállt, egy hűvös fuvallat táncolt végig a tarkóján. A hideg kirázta, és körbe pillantva kereste a forrását, de semmit sem talált. Visszalépve a pontra az érzés semmivé foszlott.

A nő finoman felkontyolta a hosszú, nehéz haját. Sóhajtva kipillantott a konyhaajtón, remélve, mégis a férje visszajön hozzá. Egy pillanatig meredt az ajtón kívüli üres sötétségbe. Csalódottan visszafordult a tányérjaihoz, és magányosan nekiállt a mosogatásnak.

Mire a nő felért, fáradtan belépett a hálóba, a férje már az ágyban olvasta a könyvét. A nő unottan mellé feküdt. Megnézte magának a hegyesállú férjét, tekintete végigtáncolt az arcán, majd sóhajtva elfordult, beburkolva magát a takarójába.

– Tudom, hogy zavar, drágám – szólalt meg a férje fel sem pillantva a könyvéből. – Ameddig a Kék Halál odakint van, nem tudunk vendégeket fogadni, még mi magunk is alig járhatunk ki. Egyszerűen túl veszélyes, sajnálom.

A nő szótlanul jobban magára húzta a takaróját.

– Francine, kedvesem…
– Nem ez zavar – szólt közbe a Francine. – Csak…

Nem találta a szavakat, nem kívánt vitát szítani. Érezte, hogy minden elharapott szó egy újabb csepp méreg a szívében, ami lassan túlcsordul. A férje finoman megsimogatta a vállát a takarón át.

– A tél mindenkiből kihozza a letörtséget.

Keze becsúszott a takaró alá, óvatosan megindult lefelé, mire a nő jobban elhúzódott, ki a párja karhosszából.

– Igen… a tél – súgta keserűen a nő.

Reggelinél a tojásaikat ették, miközben a könyvüket bújták. Francine letette az olvasmányát és kipillantott az ablakon. Gyönyörű, verőfényes napsütésnek kellett volna lennie, de a szakadatlan hó elfedte a világosság minden szikráját. Francine a férjéhez fordult.

– Nagyon érdekes, amit most olvastam – a férfi érdeklődve hümmögött neki. – Jacob Grimm, a Grimm mesék egyik szerzője ebben írásában azt feltételezte, hogy a régi népmesék szörnyei az elfeledett pogány istenek. Az árnyékaik elfeledett, de mégis tudat alatt megmaradt foszlányok belőlük, amiket a keresztény öntudat lassan sötét rémekké alakított. Megkapaszkodva a rosszban és elfelejtve a jót ragaszkodtunk hozzájuk, de kicsavartuk azt, amik voltak.

– Mhm – hümmögte egyhangúan a férje tovább olvasva.

– Amir! – csattant fel Francine. – Amir, figyelsz te rám?
– Bocsánat, nem hallottalak rendesen. Mit mondtál?
– Ez a könyv… – Francine fáradtan felemelte a könyvét. – Nagyon érdekes.
– Ez kitűnő – mondta örömtelien Amir és visszafordult olvasni.

Reggeli után a mosogató Francine-t finoman átkarolta hátulról Amir. A hajába szagolt és szorosan hozzá bújt. Francine-t a pillanatnyi kellemes érzés után elfogadta a remény, hogy a párja végre figyel rá. Ameddig a férfi lassan félre söpörte a nyakáról a haját és csókolta azt, ő halkan megszólalt:

– Megcsináltad a lépcső korlátját? – kérdezte elhalló hangon.
– Mi? – kérdezett vissza Amir értetlenül.
– Emlékszel, kértem, hogy javítsad meg, mert mozog és félek, hogy ki fog törni.

Amir elhátrálva elengedte a nőt, majd türelmetlenül sóhajtott egyet:

– Majd ránézek – ezzel sértődötten kivonult a konyhából.
– Maradhatsz is segíteni – súgta csendesen Francine a már rég eltűnt férfi után.

Ezen az estén Amir fáradtan sétált le az emeletről. A konyha felé tartott, amikor a lépcsőn lefelé fordulva a vaksötétben megpillantott egy fakókék alakot. Egy ébenhajú, mezítelen nőt. Fiatal, hetyke mellű, apró, de kerek hátsójú, kékesfehér bőrű lány állt a folyosó végén. Finom, kislányos vonású arca és fáradt, szomorú szemei voltak. Gyengéd vonásai törékenységet sugalltak, de tartása és az a természetesség, amivel fedetlen testtel járta az útját, az erőt és bizalmat árasztottak. Csak a lassan hullámossá váló, térdét seprő tincsei takarták, akár egy ében köpeny.

Amir azon kapta magát, amit nem tett már rég, bámulta a lányt. Valahol szégyellte magát, mégis tekintete nem tudott betelni ezzel a liliommal. A lány nem szólt, csak viszonozta Amir pillantásait. Végül Amir kijózanodott és megszólította:

– Ki vagy te? Hogy jutottál be?

Kérdései után gyorsan megindult lefelé a lépcsőn óvatosan lepillantva a lépcsőfokokra, mivel a korlát túl instabilnak bizonyult, hogy abba kapaszkodjon biztosan. Mire leért és felpillantott, a fiatal nő eltűnt. Amir hallotta, ahogy a felesége kilépett a zuhanyból. Inkább megindult vissza hozzá.

Mikor leült az ágyra, figyelte, ahogy Francine takaróba csavarva kisétál, és gyorsan átveszi a hálóköntösét. Amir lopott pár pillantást a kedvese meztelen alakjáról közben. Akaratlanul is a gondolatai összehasonlították a két nő alakját, majd rájött, hogy mennyivel többet látott a rejtélyes alakból, mint a saját feleségéből azon az estén.

– Amir? – szólította meg Francine. – Minden rendben van?
– Csak… – súgta fáradtan a férfi. – Biztos a Kék Halál. Ez a bezártság nem tesz jót az embernek, de ameddig nem állítják meg, nincs választásunk.
– Szerencsére legalább nem végzett senkivel, akit ismerünk, vagy akiért nem lenne kár.

Francine megjegyzésére Amir akaratlanul is biccentett. Feleségével ellentétben nem szeretett viccelni a halálról, de kivételesen élvezte a sötét humor élét. Mikor Francine lefeküdt, a férfi a könyvéért nyúlt, de inkább letette és elment aludni. Ahogy az álom lassan elnyelte, párszor még kinyíltak a szemei, egy pillanatra látta az ajtóban elvonulni a kék lányt, de már késő volt és elaludt.

Napok teltek el, mire Amir elmesélte Francine-nak, hogy mit látott azon az estén. Francine sértetten semmibe vette a témát, a férfi hallucinációjának tudta be, és még inkább elutasította az érdeklődését utána.

Azon az estén, Francine már a fürdőben átöltözött, hogy Amir ne lássa, nem akarta, hogy a férfi összehasonlítsa őt egy fiatal fruska nehéz évektől még meg nem változott testével. Amir remélte, hogy a felesége is látta azt, amit ő, de a büntetés, amit az őszinteségért kapott, csak frusztrálta. Lassan azt kívánta, bárcsak újra látná a rejtélyes alakot. Miközben az őt látványosan elkerülő felesége bevonult az ágyba, a férfi feszülten kidörömbölt a hálóból.

– Keresd őt! – búgta sértetten Francine. – Legyél vele boldog!

Hetek teltek el, hírek jöttek, hogy a Kék Halál egyre jobban szedi az áldozatát. Amir sótlan és savanyú pörköltjét ette, próbálta lenyelni az undorát, és megjegyzését a felesége egyre gyengébb főztjéről. Francine figyelte a megvetést a párja minden harapásában, de nem foglalkozott vele, ha nem csak a halálhíreket hordta volna haza, de a kért fűszereket is, akkor talán ehetőbbet főzött volna.

Amint Amir befejezte a vacsoráját, Francine elvette a tányért előle és megvetően várta, hogy távozzon. Amir sértetten kivonult konyhából, körbe pillantott a pókhálós folyosón. Elment a földön álló festmény mellett, aminek szege kihullott a falból, majd elérkezett a lépcsőhöz, aminek a korlátja már attól megremegett, ha valaki a közelébe lépett.

Végigmérte a könyvespolcát, fogytak az olvasmányai, már nem volt, mi elvonja a figyelmét. Ott ülve az ágyában kuncogott magán, miért szenvedett ennyit? Mi értelme ennek a negativitásnak? A kedvesével kéne lennie, nem leselkedni bájai utána, hanem kóstolni őket. Mikor a felesége belépett a szobába, odalépett hozzá és megölelte, keze a fenekére tévedt, másik a tarkójára, egy határozott mozdulattal közel húzta magához.

Francine egész nap a konyhában robotolt egy szörnyű vacsoráért, amire még be se vallották neki, hogy nem finom. Nagy nehezen eltakarította az összes edényt, és tisztára suvickolta a tányérokat. Megindult felfelé, át a férje érdektelenségének múzeumán. Számára elérhetetlen pókhálók, festmények, amik azóta sem lettek visszaszegelve és többek között egy veszedelmesen instabil korlát. Fáradt, izzadt és frusztrált volt. A napjai fénypontjainak számított, mikor a férje nem tartózkodott otthon és igazán önmaga lehetett.

Mikor felérve Amir letámadta, fogdosta és csókolni próbálta, a nő csak elhúzódott. El akarta magyarázni, hogy nem érzi jól magát, nem érzi magát vonzónak, túl feszült, de mire szóra nyithatta volna a száját, Amir már félúton volt kifelé a szobából. Francine tehetetlenül nyúlt felé, de inkább megindult a fürdőbe.

Amir még hallotta a zuhany hangját, miközben lefelé tartott a lépcsőn. Egy pillanatra ismét látta a kékes derengést, de most fentről. Visszarohant a lépcsőn, felérve, az emeleti folyosó végén, a gyengén beszűrődő holdfényben újra látta a lányt. A szépséges, törékeny vonásokon elmerengett. A lány szinte nem evilági formája lassan közelítette meg őt, de Amir szégyentelenül csak az intim részeit bámulta. Akár egy éheztetett kutya a ketrecén kívül hagyott csirkecombot. Nem rejtette el, hogy nem figyeli a szépséges teremtmény tekintetét.

– Elhanyagoltak? – kérdezte egy lágy, szinte távoli hangon a lány. – Nem kapod azt, ami jár neked?

Hűvös, apró kezei végigsimogatták a férfi karjait egészen az arcáig. Azt irányítva a lány rákényszerítette, hogy a szinte transzban lévő férfi a szemébe nézzen.

– A feleséged nem teljesítette a kötelességét – súgta a lány, közben a kezei a férfi inge alá csúsztak.

Már ez a kevés érintés aktusnak érződött Amir számára. A korlátig hátrált, ahogy a hűvös, apró női testet közeledett felé. Még a ruháin át is érezte, mihez ér hozzá, és mennyire puha ez a test. Amir remegő ajkakkal lehajolt a lányhoz.

– Elhanyagoltak? Nem teljesítette a kötelességét, ugye? – kérdezték az telten vonzó ajkak.
– I-igen – dadogta Amir csókra hajolva.
– Ahogy te sem teljesítetted – súgta a csók pillanata előtt a lány és meglökte a férfit.

Amir tudata felriadt, ahogy a gyenge, remegő korlát megadta magát a háta mögött, és ő zuhant a mélybe. Nyakát törve halálos koppanással a lépcső alján.

Francine rémülten rontott ki a zuhanyzóból a hang irányába, de mielőtt még egy lépést tehetett volna, megpillantotta a lányt. Ez a szépséges szellemalak békés nyugalommal lebegett a nő felé. Francine rettegve hátrált vissza a fényben úszó fürdőbe, ahol a lány alakja szinte áttetszővé vált. A még nedves, habos és meztelen nő hangtalanul, félelemmel a szemében hátrált el tőle.

– Elhanyagolta férfiú kötelességeit, de te is a tiédet, ugye? – kérdezte a lány kísérteties hangján. – A kötelességeid helyett kijártál játszani.
– Én nem! – üvöltötte el magát Francine. Elcsúszva a kövön a hátsójára esett. A földön már pókjárásban mászott hátrafelé a lány alakja elől egészen a fürdőkádig.
– Kint játszottál ahelyett, hogy tetted volna a dolgod – búgta az idegen hangján a szellem, és a törölközők alól kivett valamit, amit a nő lába elé dobott. Egy kék koponyás maszkot, és abban egy foltokban rozsdállt kést. – Elhanyagoltad a kötelességeidet.

A lány monoton, szinte már csábító szavai, amikkel ítélkezett felette, csak hergelte a tüzet Francine-ban. Felkapta a Kék Halál maszkját és kését. Az álarcát felhúzva, esve-kelve megindult az alak felé. Sikoltva rontott az neki rutinos, ösztönös vágással, nem az első lány, akire a férje szemet vetett, és ennek a pengének a végén végezte. Csak a vágás után a lendülettől tovább lódulva fogta fel a Kék Halál, hogy ez most más volt.

A penge és a nő átlépett a szellem testén. Akaratlanul a férje után zuhanva a leszakadt korláton túl. Egy második csattanással landolt, ha a zuhanás nem is, a saját szívébe mártott kés biztosan végzett volna vele.

Samara és Samantha karba tett kézzel figyelték testvérüket. Samina édes mosollyal fordult feléd.

– Ezzel vége a leghosszabb Horror Havának. De a hideg téli estéken jusson eszedbe, hogy vajon tényleg mindent megcsináltál? Ha a hideg ürességből valaki eljön érted, megbüntet vagy megjutalmaz? – Samina hangosan felkacagott. – Vigyázz magadra odakint, drágám!

Samina egy csókot küld neked, majd Hain Házának ajtaja bezárul.

Ez évre.

Előző oldal Zspider
Vélemények a műről (eddig 2 db)