Veszélyes vadászat I.

Fantasy / Novellák (1312 katt) Brule
  2011.04.15.

Tavasz volt. A nyárfákról és fenyőkről lassan csöpögött az olvadó hó. A százéves törzsek recsegtek–ropogtak a friss reggeli szélben, a természet ébredezett.

Grönlandtól nyugatra, a Medvék–szigetének egy védett fjordjában, egy sárkányfejes hajó horgonyzott. A Farkas–klán harcosai medvevadászatra készülődtek. Vidáman ugratták egymást, csipkelődtek, pedig nem egy bátor harcost tépett már szét a „mennydörgő”! Lars Olaf, a vezérük, bosszúsan kémlelte a partot, tekintetével egy alakot keresett, aki még a hajnali szürkületben elhagyta a hajót. Végül felmordult, vállat vont, s pancsokat kezdett el üvölteni az embereinek.

- Az Istenekre, ennek a fiúnak van bátorság a szívében – mondta Félszemű Horsa.
- Inkább ostoba vakmerőség, mint bátorság. Megvárhatta volna a többieket, ha szétmarcangolja a medve, nem kerülök Vörös Erik szeme elé.
- Sose féltsd, Lars, Odin kedveli őt. Az amulettem megvédi – tette hozzá.
- Az amuletted, mi? – vigyorgott Lars. – Amit attól a halott druidától vettél el, ostoba babonaság.

Több szó nem hangzott el köztük. A vezér a vízbe vetette magát, emberi követték, kigázoltak a partra, s laza félkör alakzatot fölvéve a sziget belseje felé vették az irányt.


A fiú, aki oly vakmerően elhagyta még hajnalban a hajót, most gondolataiba merülve követte a vadállat nyomait, amit még kora reggel fedezett fel. Björn Svenson, Vörös Erik mostohafia, ruganyos léptekkel haladt a csapáson. Még alig látott tizennyolc tavaszt, de már birkózásban vállra fektetett bárkit, aki kihívta. Apját nemegyszer elkísérte portyáira; ám medvére most először vadászott, itt a ködös nyugaton. Vállig érő, vörös, dús haját szél borzolta. Magas volt, nyúlánk, izmos testalkatú. Természete lobbanékony: mint Eriké; anyjától, Inától, inkább makacsságát örökölte. Tetőtől talpig vastag bundába burkolózott. A tavaszi kék égbolt ellenére metszően hideg volt a levegő! Egy rövid hajítódárdát és egy hosszabb lándzsát markolt jobb kezében. Az oldalán pedig vadásztőr függött. Nyakában egy furcsa amulett lógott bőrbe varrva, még Horsától kapta a hajón indulás előtt. Párja az öregnél maradt.

- Varázserejű – mondta. – Megvéd az ártó szellemektől!

Björn kedvelte a félszeműt. Gyakran mesélt neki, - ha épp olyan kedve volt és nem részegedett le – régi csatákról, meg vadászatokról.

Furcsa bizsergés futott végig a testén és ez visszarántotta őt a jelenbe. Ösztönösen megállt, lekuporodott, dárdáját dobásra készen tartva. A hóbuckák közül hirtelen, egy fehér „hegy” emelkedett ki. A jegesmedve mellett egy fóka véres maradványai árválkodtak.

- Itt az út vége – gondolta. - Most bebizonyítom, hogy Vörös Erik vére vagyok!

A medve véres pofájából mennydörgő bömbölés tört elő. Szélvészként rontott Svensonra, hogy eltiporja, széttépje ezt a vakmerő ember – férget, aki megzavarta.

A fiú az utolsó pillanatig várt, amikor az állat két lábra emelkedett, s árnyéka eltakarta a napot, Björn felemelte a széles pengéjű lándzsát, a végét szilárdan leszorította a fagyott talajra: a csillogó penge egyenesen a medve szívét célozta. A többmázsás test lezúdult, hogy karmos mancsaival bezúzza a vakmerő koponyáját és mellkasát; egyenesen bele a csillogó acélba. A hatalmas állat mordult még egyet s kimúlt.

Levegő után kapkodva próbálta magát kiszabadítani. Miután sikerült, percekig ült lihegve a földön, kezei, lábai reszkettek az erőfeszítéstől. Néhány kisebb zúzódással megúszta a találkozást

- Férfi vagy. Igazi férfi most már – gondolta.

Jócskán fent járt már a nap az égbolt közepén, mire sikerült megnyúznia. A hóban kiterítve a bunda még hatalmasabbnak tűnt. Éppen végzett: véres kését tisztogatta a hóban, amikor lépéseket hallott a háta mögül.

- Thorra, szép zsákmány!
- Az.

Büszkén fordult hátra, hogy eldicsekedjen a részletekkel, ám szemei elkerekedtek: mert nem Lars és emberei csörtettek felé a hóban!

Előző oldal Brule
Vélemények a műről (eddig 1 db)