XII.LFP.AMF - Kőleves

Horror / Novellák (118 katt) Deepankrin
  2021.09.12.

Nevezés a XII. Lidércfény pályázatra
XII.LFP.AMF - Kőleves

Kapcsolódó képek:
/conceptart_07.jpg, conceptart_09.jpg, conceptart_11.jpg, conceptart_03.jpg, karakter_concept03.jpg, karakter_concept06.jpg, szorny_concept03.jpg, vad_concept01.jpg/


Ian Pole: Kőleves

A horizonton, a felkelő nappal ellentétes oldalon is rőt fény festette meg a látóhatár alját, és fekete füstfellegek mocskolták be hajnali égbolt kékjét. Longsard faluja égett. A hollók és a varjak a nappal kellve indultak el a közeli erdőből, hisz okos állatok révén tudták jól, ott terített asztal várja őket früstökre. Mostanában volt rá lehetőségük bőviben, hogy megtanulják.

A magyar huszár csukaszürke lován lassú poroszkálással haladt fel a tanyához kanyarodó jeges, kövecses úton. Napcserzette arca akár fiatal emberé is lehetne, de őszes borostája és sötét karikás, fáradt szeme aggastyánt idéz. Kopottas, kék atilláját fázósan húzta össze magán. A mellette szaladó gyermekek kifakultak a kelő nap fényében, de nem tűntek el. Sosem tűntek el teljesen. A tanya felől női sikolyokat hallott, de nem ugratta vágtába a lovát. Mire az udvarházhoz ért, már úgy is elcsendesedett minden.

A módos parasztgazdára valló porta udvarán társzekér állt, bakján fiatal huszár, földije Kálnási strázsamester ordonánca. A rekviráló szekér éhes öle már jóllakatva lisztes zsákokkal és füstölt húsokkal. A halom tetején párosával összekötött tyúkok csapkodtak, mikor a csukaszürke mén fehér párát fújtatva megtorpant mellettük.

A legény zavartan emelkedik fel a bakon, majd fejével a ház felé int. A huszár biccent neki, majd leszökken a nyeregből, és a kút mellett kiterített három gyermek holtteste felett átlépve a nyitva álló ajtó felé indult.

Kálnási strázsamester elébe jött. Fegyverövét igazgatva lépett ki a beszakított ajtón. Megtorpant, mikor meglátta az érkezőt, és megcsóválta a fejét.

– Csak nem gondoltad meg magad, Andorás? Simonyi Óbester urunk már Lyonnál jár a legényekkel. Most vándorolna csak gazdag zsákmány a borjúba!

A huszár nem felelt, csak lenézett a lába elé, nem lépett-e rá a legkisebb gyermek fehér kezecskéjére, majd arrább igazította a csizmája orrát. A strázsamester követte a pillantását, majd felvonta a vállát.

– Ma nekik, holnap nekünk. Ha nem mi, akkor mások. A verébnek meg mindegy, hogy a héja kapja-e el, vagy a róka. Rutén földön, mikor Napóleon mellett hadakoztunk, és nem ellene, még nem voltál ilyen finnyás te sem.

Andorás nem nézett földijére, a két áttetsző gyermeket nézte, kik vele jöttek. A hét éves forma kisfiú a kútba bámult, a tíz-tizenkét nyarat látott leány a halottak mellé guggolt, mintha fel akarná kelteni őket. Andorás tudta, hogy nem fognak felkelni, hogy velük jöjjenek, mivel az ő halálukhoz nem volt köze.

A strázsamester látta, hogy hiába vár választ, így a lába elé köpött egy hegyeset. Lehelete fehéren bodorodott a februári csípős hidegben.

– Legyen hát! A szabadító obsit leveled ott van a szekéren a tarsolyomban. Vedd ki, és takarodj el! Nincs egymással immár dolgunk. Elpuhultál Andorás.

Sötét alak mozdult Kálnási mögött a házban, és véres, keskeny kéz markolta meg az ajtófélfát. Kibomlott hajú, sebes arcú asszony lépett tántorogva a küszöbre megszaggatott, friss vértől szennyes alsóruhában. Nem takargatta, hanem kihúzta magát, és a strázsamester széles hátára mutatva igaz gyűlölettel sziszegett valamit. Andorás nem értette, de Kálnási, aki megtanult franciául, annál inkább. Fejcsóválva fordult meg, és előhúzta a pisztolyát.

– Csúnya egy átok ez. Vidd magaddal inkább a gyehennára, némber! – mondta, és mellbe lőtte a nőt, ki úgy dőlt el, mint egy lisztes zsák.

Andorás kivonta a szablyáját, majd előre lépve mellkason szúrta földijét úgy, hogy a kard hegye annak hátán bukkant ki. Előre lökte a megtántorodó testet, majd pisztolyt rántott, és lelőtte a bakon felpattanó ordonáncot. A fiatal huszár lebucskázott a szekérről.

Andorás volt pajtásához lépett, aki félig felkönyökölve, átszúrt mellkasában a hideg vassal még küzdött a légvételekért. Kálnási arcán nem volt harag, vagy csodálkozás, csak fáradt belenyugvás. A huszár kihúzta társából a pengét, majd levágta annak erszényét az övről. Ekkor szólalt meg hetek óta először. Száraz, hideg hangja volt, mint az észak felől most fújó böjti szeleknek.

– Elviszem a családodnak.

A strázsamester zihálva bólintott, majd szája szélét véres hab verte ki, és hátra ejtette a fejét.



A nap égi útja végén járva vörösre puffadt óriásként trónolt még a horizont peremén, kifakult fényével ajándékozta meg az aprócska, alföldi falucskát, mielőtt alá bukna a rónák mögött.

Mária fáradt arccal terelte be a gyerekeit a megroggyant tetejű viskóba. Heten voltak, és folyton éhesek. A legidősebb fiú tizenegy, a legkisebb leány három éves. Kiabálva, mohó várakozással ülték körbe az öreg asztalt, ő pedig híg árpalevest mért nekik a kondérból. Mindnek csupán egyetlen mérővel jutott. Még két napig fog kitartani a pár marék, penészes gabona, aztán újra kéregetnie kell a módosabbaktól a faluban, bár szinte biztos, hogy nem fog kapni. Mindenki szűkölködött. Amit nem vittek el a katonák, azt már javarészt felélték a népek. Két nagyobb fia folyton a határt járta, mint az éhes toportyánok, és hoztak is néha fonnyadt zöldségeket, kevéske tavalyi gabonát, vagy amit imitt, amott találtak, de gazdák bottal verték el őket a górék közeléből. Hogy két nap múlva mit fog adni sivalgó gyerekei elé, azt nem tudta.

A korán megvénült testű, sovány asszony tekintete gyakran elidőzött az udvaron álló nagy körtefán. Tavaly nyár végén guta ütötte meg, és kiszáradt a fa. De egy termést még hozhat a legvastagabb ága. Egy rossz kötele akad hozzá az istállóban. Megszabadulna mindentől, és csak a semmi csendes nyugalma várná. Lelkének egy utolsó tiszta lángja borzadva rázkódott össze a gondolatra, mert megjelent egy kép előtte, ahogy gyermekei fogják sírva a csupasz lába fejét. Aztán sóhajtva kiszedte a kondérból az utolsó mérőt, amit magának jutott volna, és szétosztotta azt is a hét tányér között.

Kintről valami erősödő zsezsegést hallott, majd egy kiáltást. Valaki közeledett a róna felől, mégpedig asszony. Bár övék volt a falu utolsó háza, mégse volt az udvarban kutya, aki megugassa a jövevényt. Az öreg kuvasz éhen döglött a tél elején. Akkor még volt egy fél oldal avas szalonnájuk a padon, így elásta a kimúlt jószágot a kiszáradt körtefa alá. Ha most döglött volna meg, leves lenne belőle.

Mária kilesett az ajtón. A lemenő nap fényében maga korabeli, batyus asszonyt látott közeledni a szántók felől. A hideg szelek lobogva kaptak fekete szoknyájába, főkötőjébe. Féltucat fiatal libát terelt maga előtt, miknek meglepő módon kötélpányva volt a nyakán. Az asszony odakapta a fejét az ajtó éles nyikordulására, és elmosolyodott.

– Szép jó estét kívánok neked, leányasszony! Befogadnál-e egy magányos vándort éjszakára? Csak egy fedél reggelig, mit remélek, meg egy tál meleg étel ebben a hidegben.

Máriának valahonnan ismerős volt az asszony, de nem tudta honnan. Mintha egy kellemetlen álomban látta volna már. De az a hat liba…

– Magának is! Megszállhatik nálam, ha épp akar. De vacsorával nem szolgálhatok, mivel az nincsen nekem se – mondta végül, és megrántotta a vállát. Hol volt ő már attól, hogy szégyenkezzen emiatt.

Az asszony mosolyogva bólogatott, majd beterelte az udvarba a libákat, és kikötötte pányvájukat az istállóban.

– Azon segíthetünk végül, ha van egy nagy lábos, meg pár vedér víz. Egy finom, fűszeres, sűrű leves elűzi az éhséget, leányasszony. Beléphetek-é a házadba?

Mária összerezzent, valahol belül egy vékony hang tiltakozóan felnyüszített benne, de megkordult a gyomra, és venyigévé aszott lába megremegett. Félreállt az ajtóból, és bólintott.

– Gyüjjék csak akkor! De mint mondtam, elemózsiát nem adhatok. Magam vagyok a gyermekekkel. Az uram idegen földön katonáskodik, második éve nem láttam színét se.
– Tudom, lelkecském, tudom – mosolygott az asszony, és Mária vállát megérintve a házba lépett nagy batyujával. Kellemetlen szaga volt, mint az ecetnek, vagy egy bakmacskának. – Ilyenek ezek a férfiemberek. Elvonulnak idegen földekre, dicső háborúkba. Azutt vagy visszagyönnek, vagy nem. A magunkfajta asszonyok meg boldoguljanak, ahogy tudnak. Igaz-e? – Körbepördült a döngölt földpadlón, majd sarkait összecsattintva leült egy hokedlire a kemence mellett. A gyermekek, mikor a magassarkú cipőjét a padlóhoz csapta, úgy maradtak, mint a viaszbábuk. Szájuk elnyílva, némelyiknek még kezében a kanál. Az asszony lefitymálva nézegette őket, mint egy kupec, majd a combjára csapott.

– No, meg van-e az a nagy lábas, leányasszony?

Mária, mint aki álomból ébredt, összerezzent, majd bólintott.

– Meg hát. A spórban ég a tűz. Itt van három meszely víz is hozzá, de mit főzünk majd benne?

Elmosolyodott az asszonyság, de úgy, hogy fogai kivillantak a szájából. Fekete vasfogai voltak cserepes ajkai mögött. Nyögve a batyujába nyúlt, miből gyermekfejnyi, simára kopott követ vett elő.

– Hát kőlevest, lelkecsém!
– Kőlevest?! Ne ugrasson, asszonyanyám, messze van még Szent György hava! Én meg ippeg nem vagyok ám tréfás kedvemben! Ki hallott már olyant, hogy kőből levest főzni?
– Ejnye hát! A jó Rébi sosem tréfál! Azt ígértem, jól lakunk ma mindahányan. Megtanítalak a varázslatára! Tedd csak oda azt a fazikat, hadd vessen lobot benne a víz!

Mária úgy is tett, de furcsán érezte magát, mintha mézgás álomban cselekedne. Mikor a nagy lábas alatt forrni kezdett a víz, Rébi asszony belesublintotta a követ. Kanállal megkavarta, hogy csak zörgött. Főzte egy ideig, majd megkóstolta.

– Hmm. Finom kis leveske, de kellene bele egy kis só. Az csak van itthon, gondolom.

Mária bólintott, majd odatolta a csorba sós csuprot, a másik beleszórt fél marékkal.

– Jó lesz ez! Figyel jól, lelkecske! Mi asszonyok tartsunk össze! Ezzel a varázzsal mindig jól lakathatod az éhes szájakat. De a varázst nem adom ám ingyen! Egy jószágod nekem adod – kavargatta a lobogó vizet Rébi, majd néha meg is kóstolta. – Még nem az igazi, de már majdnem. Egy kis zöldség van-e itthon?
– Van pár fonnyadt gyökér, meg murokrépa a szakajtóban. Ha az jó lesz. De jószágom az nincsen – felelte Mária révetegen, és odanyújtotta a kosarat, miből az asszony kiszedte a silány zöldségeket, majd egy éles késsel felaprította. Göcsörtös ujjú, töredezett, hosszú körmű keze volt, mint egy koszos csirkeláb.
– Elég, ha ígéred, lelkem. Elég, ha ígéred. Jobb lesz ez így. Úgy se tudnád etetni. Kálnási, az urad, már nem tér haza – suttogta Rébi a másik arcába hajolva.

A kába asszony most látta csak, hogy oly horgas orra van vendégének, mint egy nagy, sárga csőr. Édeskés bomlás szag áradt a szájából, mitől Mária megtántorodott. Lelke utolsó tiszta lángja immár nagyon is elfogadta volna azt a képet, ahogy a körtefáról lelógó, hideg tetemét körbe veszik a gyerekei, majd halk szisszenéssel kialudt szívében, mint egy elkoppantott gyertya.

– Ippeg jó lesz a leves, leányasszony! Kóstold csak! Már csak egy dolog van hátra… Hozd bele a húst! Az egyik libádat! Mindtől zsengébb, annál jobb! – rikkantott Rébi, és a spórhoz húzta a fa tekenőt, hogy ne vesszen kárba a vér.

Mária üveges tekintettel bólintott, és az asztal mellől a legkisebb libát ölbe vette, majd a teknőbe fektette. A bibircsókos, púpos rémség kezébe csúsztatott valamit. Mária tétován nézegette, és forgatta a borotvaélesre fent, fanyelű konyhakést, mintha még sose látta volna. Rébi biztatóan simogatta meg a hátát, úgy noszogatta együttérző hangon.

– Ugyan már, lányom, hisz tudod, én csak vendég vagyok a házadban. Tenmagadnak kell megszegned a kenyeret!


A hideg szelek elkísérték a csukaszürke lovat és gazdáját a magyar pusztaságba is, ahogy poroszkálva haladtak az öreg szekérúton. Késő délután lett, mire az obsitos vitéz a régi tanyához ért. Messziről is látta, hogy a ház a tűz martaléka lett a csűrökkel együtt, így le se ment a portához. A keresztúton málházott le, és rakott egy kis tüzet. Neki nincs már keresnivalója az üszkös romok között, a faluba meg nem akart éjjel bemenni. Lova elé vetette a maradék penészes zabot, maga komiszkenyeret falatozott némi szárított hússal, majd a tűzbe meredt. A két gyerek szintén mellé kuporodott, térdüket átkarolva nézték a lángok táncát, míg azok parázzsá nem apadtak. A férfi egyre nagyobbakat pislogott fáradt szemével, szemhéja lassan elnehezült. A lány ekkor dúdolni kezdett, a kisfiú pedig suttogva beszélni. Sosem hallotta őket, csak ilyenkor, mikor az álom mezsgyéjén járt.

– Kérlek, hagyjatok! – nyögött fel önkéntelenül, és megpróbálta befogni a fülét. Hangja csikorgott, mint egy régen nem használt zsanér. Tudta, hogy hasztalan könyörög. Ivott egy kortyot a kulacsából, és inkább lökött egy újabb fát a tűzre, majd üldögélt tovább égő szemmel.

Aztán egyszer csak lova, Regő hangosan prüszkölt, és felkapta a fejét. Füleit hátra sunyta és kapált. A huszár nem nyúlt se pisztolya, se kardja után. Kezeit a térdén nyugtatva bámulta a sötétséget. A hold fénye halványan megcsillant egy élesre fent konyhakés pengéjén, melyet egy vézna árny markolt. Másik három, kisebb árnyék csatlakozott hozzá a tűz fénykörén kívül. Nem mozdultak, csak nézték őt.

– Én éhes vagyok! Nagyon éhes! – nyöszörögte a legkisebb árnyék vékony gyerekhangon a késesnek. – Csinálj valamit, Jankó!
– Ma este nem eszünk. Még nem – suttogta a Jankónak nevezett fiú, és visszahúzta a többieket a sötétbe.

A huszár maga köré csavarta a pokrócát, és megpróbált megint aludni, de a két gyerek nemsokára halkan énekelni kezdett a feje mellett.


Másnap reggel lovagolt be a faluba. Kálnási portája előtt látta az árokparton leütött keresztet, és a rá kiszögezett asszony maradványait. Soványan és ügyetlenül rakták meg alá a máglyát, nem emésztette el a tűz a testet, csak megaszalta és feketére rágta. Az asszony üresre perzselt szemgödrökkel nézett vissza rá, ajkak nélküli szája néma sikolyra nyílt.

Két lovaslegény várt rá a kereszt mellett persecutor mentében, combjukra támasztott, felhúzott karabéllyal. Húsz tavaszt se látott még egyik se. A magasabbik a fegyver csövével intett neki, így követte őket a kocsmáig.

A kocsma tisztaszobájában az őszbe csavarodott bajuszú, félszemű csendbiztos ült egy mázas korsó borral és fakupával maga előtt. A huszár az asztalra dobta obsitlevelét. A komiszáros nem nyúlt érte, ellenben mutatta, hogy üljön le. Pár percnyi hallgatás után kifelé intett fejével kereszt irányába.

– Kálnási kenyeres pajtásod asszonya. Harmad napja van ott, ahogy mondják. Már kikezdték a lábát a vadak.

A huszár felvonta a vállát. Száraz hangján nehezen szólalt meg, lassan öltötte a szavakat, mint akinek idegen a beszéd.

– Tegnap éjjel érkeztem. Három napja még Fehérvárott jártam, így közöm nincs hozzá. Nincs dolgunk egymással, Osváth uram.
– Nem gyanúsítottat akarok, fiam. Abból máris van fölös számmal, bár csak ma hajnalban érkeztünk mi is. Kit lógassak fel? A kovácsot? Szőke Gyurit? A plájást? Répánszki Palkó komádat a túlvégről? Mind részt vettek benne. Agyon verték, megfeszítették, megégették, mint boszorkányt. Okkal, mert rákapott az édes húsra. Előbb a sajátjai közül tűnt el vagy kettő, majd más gyerkőcök következtek. A harmadiknál ütöttek rajta. Levest főzött épp Szőke Gyuri karon ülő fiából. A sajátjai meg körbe ülve az asztalt várták a vecsernyét. A falu rögvest bosszút vett rajt. Mit kellene tennem? Akasztassak fel mindenkit? Egyszerűbb lenne csak téged, fiam – sóhajtott a csendbiztos, majd telemert egy fakupát és a másik elé tolta.

A huszár belekóstolt a savanyú homoki borba, és a hozzá szegődött két áttetsző gyermeket nézte, kik az asztal körül kergetőztek egymással.

– Hát az övéivel mi lett? – kérdezte a csendbiztost, miután kiitta a kupáját.
– A kölykeivel? Szétfutottak, mikor az anyjukat a keresztre szögelték. Azóta a környéken keringenek. Éheznek meg fáznak. Itt be nem fogadják őket, az bizonyos. Aszongyák a népek, hogy éjszakánkint anyjuk lábához ülnek, és enni kérnek tőle. Előbb-utóbb majd éhen vesznek, vagy agyonveri őket valaki, ha kínjukban rabolni próbálnak. Boszorkány gyermekei.

Osváth csendbiztos is beleivott a maga borába, majd leoldotta erszényét, és az asztalra borította tartalmát. Harminc ezüstpénz lapult benne. Harminc Mária Terézia tallér.

– A törvénykezés nem hisz a boszorkányságban, fiam, így, mint persecutor komiszáros, én sem hiszek. Viszont nem tehetek úgy, mintha nem történt volna semmi. Figyelmeznem kell bizonyos dolgokra. Például arra, hogy ez már a harmadik falu a járásban, ahol ez megtörténik. Sanyarú idők járnak, éheznek a népek. De nem ennyire! Meg kell hallgatnom hangokat. Olyanokat, akik azt mondják, boszorkány fertőzi a környéket, kit átkok táplálnak. Háborús időkben, mikor ember embernek a farkasa, pedig sok átok születik. Ezek a hangok egy vénségesen vén boszorkányról suttognak. Egy pusztakócsi mocsár szélén álló, kicsiny házról suttognak. Hogy ott kellene kereskednem, ha válaszokat akarok.
– Hát kereskedjen, csendbiztos uram!

A komiszáros három takaros dukátoszlopot rakott a tallérokból maga elé.

– Látod, fiam? Hatvan forint. Ez egy persecutor egy évi bére. Nincs immár kinek átadnom, mert Galgóc Tamás szíven szúrva hever valahol a sóút mellett a Meggyescsárda után a pusztában. Testvére, Sándor se húzza sokáig az ispotályban, mert neki meg a fejét érte kardvágás. Őt haza hozta a lova meghalni. Bóhrem, a rác betyár után mentek parancs szerint. Magadfajta obsitos vitéz volt, mielőtt pusztai farkasnak állt. Veszett hírű szablyavívó, de pokolra való egy természet. Elmart maga mellől mindenkit, mégis minden tettét megússza, mintha maga az ördög vigyázná. Nem akadunk nyomára, vagy ha mégis, hát kacagva elemészti a fogdmegeket. Gyilkosságok, csúffá tett leányok, égő porták, elhajtott marhák követik az útját, amerre csak jár. Nekem meg három lovaslegényem maradt az egész járásra. Szellemeket, boszorkányokat űzessek velük? Ez a Bóhrem is épp elég nagy falat lesz, úgy hiszem.

A csendbiztos három tallért vett le az egyik oszlopból, és az obsitos levélre tette.

– Ez lenne az előleg. A tanyádat két esztendeje gyújtották fel, mert feleséged, meg gyermeked kolerában halt meg. Bajt érzek felőled, és hidd el, van orrom hozzá. El kell menned, vagy így, vagy úgy. Ha itt maradnál, előbb-utóbb történne valami. Valami rossz. Ide nem illessz, nem kellesz, és nem fog senki ríni utánad, ha többet nem látnak itt. Nincs semmid. Kell a pénzmag az újra kezdéshez. Keresd meg te nekem a boszorkányt, szerezz bizonyosságot, és megkapod Galgóc Tamás jussát! Ha el is végzed a dolgot vele, megkapod Sándorét is. Aztán valóban nem lesz dolgunk egymással, Andorás.


A huszár hóna alatt egy nagy, kerek kenyérrel, és vállán degeszre tömött abrakos tarisznyával lépett ki a kurtakocsma színéből. A tarisznyát a nyereg mögé kötözte, majd száron a keresztig vezette a lovát. Tudta, hogy a rogyott tetejű ház feketén ásító ablakaiból figyelik minden mozdulatát. A bőrén érezte az éhes tekinteteket. A kenyeret Kálnási asszonyának lábához dobta, majd övéről kopott bőr erszényt oldozott le. Megoldotta a száját, és a kenyérre öntötte a tartalmát, hogy a házból is jól lássák a rézkrajcárok, ezüst garasok rövid záporát. Odalökte az erszényt is, és elmutatott a legközelebbi falu irányába dél felé. Ezt a vállalását ezzel teljesítette. Ő maga nyeregbe lendült, és kelet felé fordította a lovát.

Lassan poroszkált a sóúton, míg csak rá nem kezdett sötétedni. Kiemelkedett a nyeregből, hogy a lemenő nap utolsó sugaraiban valami szálláshelyet nézzen magának. Legalább egy csenevész, szélfogónak való bokrot, vagy keskeny vízmosást. Bal felől a leány szaladt elébe lobogó szoknyával. Ahogy sötétedett, úgy telt ki, és vált kézzel foghatóvá az alakja, akár csak a mögötte integető öccsének. Mikor látták, hogy figyel rájuk, mind a ketten egy irányba mutattak. A huszár nézte a rónát egészen addig, ahol az beleolvadt az egyre sötétedő égboltba, de nem látott semmit.
Felvonta a vállát, és megoldotta a málhát. A leány elébe került pördülő szoknyájával, és dühösen toppantott. Újra keletnek mutatott egy irányba türelmetlen mozdulattal, az öccse arra is szaladt, néha hívogatóan integetve. Így hát Andorás utánuk léptetett a lóval. Fertályóra poroszkálás után tábortüzet látott maga előtt egy ősrégi, csapott dombbá laposodott kurgán tövében. A pusztán, egy ilyen tiszta, hideg éjszakán fél bécsi mérföldre is ellátszik egy tábortűz fénye, ezt mégis csak akkor vette észre, mikor már szinte besétált a fénykörébe.

Két szép pej ló volt megpányvázva egy bokornál. A tűznél vállas férfi ült egy kiterített szűrön, kezében fakanál, mivel néha kavart egyet a bográcsban rotyogó birkapörköltön. Fekete dolmányt, fekete kalapot viselt, széles övében két felől egy-egy szablya. A szűr másik szélén fiatal, siheder korból alig kinőtt cigánylány guggolt egy rossz pokróccal takarva. Nyakában szegecselt bőröv és bőrpányva, melynek végét a férfi fogta. A hideg ellenére is ezt a bőr pányvát leszámítva mezítelen volt a pokróc alatt. Apró almányi melleit csak hosszú, fekete haja takarta. A szeme viszont varázsos és ijesztő volt egyszerre. Hideg kéken villant rá az érkező huszárra, ki furcsa bizsergést érzett ettől a gerincében és az ágyékában.

– Nem számítottam vendégre, vitéz uram – szólalt meg öblös, mély hangon a férfi. Nem tűnt pedig különösebben meglepettnek. Egy nagy, franciakovás pisztoly hevert mellette szűrön bal kéz felől, de nem kapott utána.
– Ugyanis senki ember fia rám nem találhat, meg nem láthat, ha én nem akarom. Ezt ígérte nekem az én Katerinám – mondta társalkodós hangnemben, de durván megrántotta a pányvát, mitől a lány orra bukott guggoltában, hogy a pokróc lecsúszott róla. Meztelen bőre ingerlően sejlett fel a lángok fényében.
– Senki Isten fia! Csak az láthatja meg a tüzed, kinek magának is még életében a pokol szelei szaggatják a lelkét. Emígyen szólt az első vállalásom, Bóhrem – sziszegte a lány gyűlölettel, és újra magára csavarta a pokrócot.
– Akkor hát ördög hozott, atyámfia! Ülj csak le a tüzemnél! – bólintott a férfi, és igazított egyet a hasábokon.

Andorás biccentett, majd leszerszámozta a lovát. Pokrócát a tűz mellé terítette átellenben a fekete emberével, és rátelepedett. A gyermekek körbejárták a tüzet, majd, mikor a cigánylányhoz értek, riadtan visszarebbentek a huszár lova, Regő mögé a sötétbe.

Andorás félrehajtott fejjel nézte a mezítelen leányt, mert látta, hogy annak szikrázóan kék szeme követi a két gyermek mozgását. Eddig azt gondolta, hogy csak ő láthatja őket. A fekete ember félreértette pillantását, mert sötéten elvigyorodott.

– Tetszik a fáta, komám? Megmászhatod a szukát, ha van bátorságod. Mert külseje bár gyereklányt formáz, nőstényfarkas ez! Én sem úszom meg véráldozat nélkül, akárhányszor gyakom meg. Karmol és harap a boszorkány. Elemésztene, ha tehetné, de nem teheti – mondta Bóhrem, és megemelte a pórázt. – A neve van a pányvába írva, így el nem tépheti, és nem lehet ártalmamra, míg a nyakában van. Ha megszabadulna, bizton szétszaggatna mindkettőnket, vagy elbájolna, hogy egymás farkasaivá váljunk. De míg nyakában van, akár meg is hághatod, nem védekezhet másképp, mint ahogy a süldő lányok szoktak. Karmol, meg harap. Na?

Andorás a betyárra nézett, majd megrázta a fejét. Amaz felnevetett, és két fatálat vett elő az iszákjából.

– Ha nem, hát nem. Pedig megéri azt a kis birkózást, mert olyan forró az öle mélye, hogy kovácsolni lehetne benne.

Egy fatálat a huszár elé lökött, a másikba magának mert a sűrű pörköltből. Iszákjából cipót húzott elő, majd kettétörve az egyik felet Andorásnak nyújtotta. A huszár megint megrázta a fejét, mire Bóhrem homlokráncolva engedte le a kezét, és a fél cipót a másik táljába dobta.

– No hát miért nem eszel? Tán attól tartasz, megétetlek valamivel? Mivégre tenném? Nincs rá szükségem, atyámfia. Bóhrem vagyok! Senki férfi le nem győzhet harcban! Ez Katerina második vállalása.

Mikor a huszár így sem nyúlt a kenyérért, vállat vont, és enni kezdett. Aztán hirtelen megállt a szájában a falat, és zsírtól fénylő mutatóujját a huszárra bökte.

– Nem! Megvan! Te azért nem eszel velem, mert a romlásomra törsz! Nem engedi a tisztességed, hogy közös kenyeret együnk, aztán megölj!

Megcsóválta a fejét, majd bekapott még egy falat ürühúst, és maga mellé tette a tálját. A huszár nem tiltakozott, csak ült tovább a tűzbe bámulva.

– Tudod, nagyot hibáztál. Ha eszel, aztán megvárod, hogy elaludjak, talán sikerült volna. Talán. Láthatod, hogy a tisztesség is csak egy olyan kölönc, amit az ember önként aggat magára, hogy nehezítse a saját életét. Mivégre jó az? Na, legyünk túl rajta, komám, mert elhűl ez a jóféle étek –mondta a fekete ember, és a derekához kötözte a pányva végét, majd felállt a tűz mellett.

Andorás is felállt, és elővonta szablyáját. A másiknál kettő volt, elő is húzta őket, és szerető szemmel pillantott végig borotvára köszörült élükön.

– Előbb jóllaknak ők, aztán jóllakom én. Ugye, tudod, hogy nincs esélyed ellenem, atyámfia?
– Tudom – bólintott a huszár, és pengéjét vágásra emelve hirtelen átugrotta a tüzet úgy, hogy csizmás lábával szétrúgta a bográcstartót, de magát a zsarátnokot is. Mindenfelé repült a parázs.

Bóhrem védekezően keresztezett szablyákkal lépett hátra egyet a tüzes záporban, de nem ő volt a célpont. Andorás fegyvere a térdelő leány nyakára sújtott le átvágva a pányvát, a szegecselt bőr nyakörvet és ujjnyi hosszan még Katerina vékony bőrét is. Az ugrás után lebbenő atillával és rézsut tartott karddal fordult meg.

– De talán majd neki… – tette hozzá száraz hangon, és Bóhremre nézett. Az elsápadva engedte le szablyáit.
– Mit tettél?! – hörögte a férfi, de ekkor Katerina felüvöltve átbucskázott a fején, hogy egy pillanattal később borjú nagyságú, fekete farkasként vesse rá magát kínzójára.

Andorás egy ideig nézte, ahogy a vadállat harapja, marcangolja a fekete embert, majd, mikor a fájdalomsikolyokat felváltotta a csontok ropogása és a csámcsogás, hüvelyébe lökte a kardját, és a lovához fordult, hogy megnyugtassa a félelmében pányváját rángató állatot.

Egy könnyű érintést érzett a vállán, így visszafordult. A boszorkány állt mögötte leány alakjában mezítelenül. Aprócska száját, nyakát friss vérmáz borította. Gonoszul, kihívóan elmosolyodott, és a huszár arcába hajolt. Andorás rezzenetlenül állta a fagyott hegyi tó kékségű szemek pillantását, és ezúttal nem érzett bizsergést az ágyékában. A leány pár szívdobbanásnyi ideig incselkedve szaglászta a férfit, mint egy toportyán, néha kidugott nyelve hegyével meg is nyalintva a bőrét.

– Csak a férfiak felett van hatalmam. Azok közül is csak azokon, akiknek még nem jegyezte el a kárhozat a lelkét. – Kislányosan vékony, szinte nyafka hangja volt. – Te nem vagy gonosz, de a lelked elfáradt. Megbékélt a világ sötétségével. A lelked üres és kérges, de van még tartásod, amitől ember maradsz.

Végigsimított a huszár negyednapos borostával benőtt arcán, és fél lépést hátra lépett.

– Nem hiszek a hálában, de az adósságban igen. Három ajándékot adok neked szabadulásomért cserébe – felmutatta gyűrűs ujját.
– Első a szavam. Elmondom, hogy vén ellenfelet választottál a harminc ezüstért magadnak huszár. Vénebb, mint a puszta fagyott földje, amin állunk. Csak koronkint elfelejtik. Ilyenkor megbújik a lápi unkák fehér hasában, nem kívánt gyerekek hantjában, elveszejtett bojtárlegények testéből sarjadó nőszőfű szárában. Véres szájjal, fekete lélekkel elmondott átkokon hízik fel. Vállalja a paktumot, és olyankor erőre kap. A láp nyugatvégi partján, két villám sújtotta öreg fűzfa között áll a háza. Sose hidd el, amit látsz a világi szemeddel! Egy marék sót dobj a lábad elé, mikor átléped a küszöbét, különben elbájol. Ne egyél, ne igyál, ne vegyél semmiből, mivel kínál! És puszta acél nem fogja a testét. elveszejtett – suttogta a lány, majd előre nyúlt, és kihúzta a huszár szablyáját. Élveteg mosollyal dugta ki hegyes nyelvét, és lassan végignyalta vele a penge élét úgy, hogy kiserkedt rajta a vére. Ezután visszadugta a kardot a hüvelybe, és felmutatta középső ujját. – Így. Ez a második ajándékom. Ezzel a bűvölt vassal döfd keresztül a szívét, ha meglátod igaz alakjában!
– Honnan tudom, melyik az igaz alakja? – kérdezte Andorás rekedten.

A boszorkány kézháttal letörölte a szájáról a vért, majd hozzásimult a vitézhez. Puha ajkaival körbe kóstolta a férfi állát, száját. Vadvirág illatú volt a lehelete. Andorás a dolmányon keresztül is érezte a karcsú test hőjét. Keze szinte önkéntelenül felemelkedett, hogy átkarolja a keskeny derekat, de hirtelen eszébe jutott Bóhrem hörgése és a csontok roppanása. A mozdulat félbe maradt, és lehanyatlott a karja. A lány félig csalódottan, félig kuncogva felmordult, majd hosszan homlokon csókolta a férfit. Olyan forró volt a szája, mint az izzó fém. Mint a billogvas, de a huszár állta zokszó nélkül.

Katerina hátralépett, és felmutatta a mutató ujját.

– Ez pedig a harmadik ajándékom. Egy igazlátó szem. Mások tán úgy hívnák ördögpecsét. De neked nem árthat, tőled nincs mit elvenni általa.

A boszorkány lehajolt, és kivette a földre dobott nyeregtáska mellől a huszár gyűrött csákóját, majd a férfi fejébe igazította.

– Viszont kinek van szeme hozzá, megláthatja. A Nazarénus Isten szolgái, vagy akik elígérkeztek a kárhozatnak. Jobb, ha nem látják rajtad, mert bajba sodor.

Megsimogatta a férfi törődött arcát, majd tűnődőn nézett a fáradt szemekbe fagyott kék pillantásával.

– És végül hallgasd meg az utolsó ajándékom! A ráadást. Nem adósságból, hanem csak tenmagadért. Immár tudja, hogy érkezel, és hogy érte mész. Elibéd fog menni. Hajnalban indulj, és meg ne állj semmiért! Be ne térj sehová, míg a házához nem érsz! Oda is csak a hajnal első sugarával lépj be! És sose higgy a két szemednek, csak a harmadiknak, mit tőlem kaptál!

Ellépett Andorástól, és felkapta a szűrt a tűz mellől, nehogy kirágja a szétrúgott parázs. Magára terítette, majd körbepördült vele. Hollószárnyként lebbent a hosszú fekete haja is, és úgy takarta be, mint egy kendő. Mikor megállt a pörgésből, már fekete, vörössel szegett deákruha borította a testét.

– Most viszont hamarosan itt az éjfél. Nekem pedig teljesítenem kell harmadik vállalásomat Bóhremnek. Mégpedig, hogy a lelke nem kerül a gyehennára. Majd tán még látjuk egymást, vitézuram!

Ezzel a törékeny leány a rác betyár véres maradványaihoz lépett, és olyan könnyen húzta be a sötétbe a nagy testet, mint egy üres liszteszsákot.

Andorás lábával összehúzta a tüzet, újra a helyére tette a köveket, és a pokrócra telepedett. Most először nem bánta, hogy félálomban hallja a gyerekek énekét, mert legalább elnyomták a távoli kántálás hangját a sötétből.


Hajnalban felnyergelt, és nekivágott sóútnak. Vetett arra egy pillantást, amerre Katerina távozott, de nem látott arra mást, mint egy fekete dolmányos madárijesztőt egy karóval puszta szikes földjébe ütve. A szalmakóc fejen billegő kalap és a faág kezekre szegelt szablya pengék ismerősnek tűntek. Ahogy távolodott, halk nyikorgást hallott, és visszapillantva látta, hogy a bábu lassan utána fordul annak ellenére, hogy a hideg pusztai szelek ezúttal keletről fújtak. A huszár mélyen a homlokába húzta a csákóját, és elporoszkált keletnek.


A nap szürke felhőréteg mögül tompán sütött, és a pusztán végig süvöltő szelek csontig hatoló hideget hoztak magukkal. Délre egy csárdához ért. A hosszú ház vastag kéménye barátságosan füstölt az ebédnekvaló alatt. A csárda nyitott istállója felé ösztökélte Regőt, majd, mikor már majdnem odaértek, megrántotta a szárt, mert eszébe jutottak Katerina szavai. Regő horkantva torpant meg, és nem értette, miért nem mennek a fedett helyre, ahol bizton tudta, hogy friss széna, netán ropogtatni való zab várna rá. Andorás konokul birkózott lovával, és végül sikerült vissza terelnie a sóútra, hogy folytassák keserves utukat kelet felé.

Az ég sötétszürke lett, és a szél már fagyott, szúrós esőcseppekkel is korbácsolta lót és lovasát. Végtelen hosszúságúnak tetsző, sivár órák múltak tova, mikor bal kéz felől egy kis faluhoz értek. Andorás, mikor kidörzsölte a szemei elől az odafagyott zúzmarát, látta, hogy a szélső ház ablakaiba feszített hólyagot halvány sárga fény festi meg belülről. Bizonyára jó meleg van odabent. Eddigre átfagyott ujjaival már alig tudta tartani a szárt, de tovább nógatta lovát az üres pusztába. Az pedig ment remegő inakkal, fejét majd földig lógatva.

Hamarosan fekete viharfellegek ülték meg a szürke eget, és olyan erős hullámokban csapott rájuk a szél, hogy lovának minden lépésért megküzdve bele kellett feszülni a szélbe, neki magának meg a lova nyakába hajolni. Az eső zuhogni kezdett, se nem víz, se nem jég cseppekben. Már nem vágyott se csárdára, se falura, csak egy vastag szűrre. Olyanra, amit Ruténföldön hagyott abban a kis faluban. Még a gondolatai is lelassultak, majd megdermedtek, mint télen a varangy. Hirtelen eget-földet összeborító csattanással vágott be a villám mellette egy magányosan álló, kiszáradt kőris alig embermagas csonkjába.

Regőnek ez már sok volt, és elnyújtott, hisztérikus nyerítéssel ágaskodott fel, hogy aztán a fagyott, vizes talajon megcsúszva az oldalára zuhanjon. A huszár elgémberedett végtagjaival nem tudta megfogni a lovat, csak a lábát érkezett kiakasztani a kengyelből és kigurulni az esést. Kábán hunyorogva tápászkodott fel. Még látta lova farát beleveszni a szürkeségbe. Tántorogva indult utána, átázott, majd ráfagyott ruhájában reszketett minden izma. Csizmája sima talpa rendre megcsúszott kenőcsösre ázott talajon, de ment, hogy megfogja a jószágot. A gyerekek előtte szaladtak pár méterrel, mutatták, merre ment Regő. Aztán pár percnyi szaladás után hirtelen megtorpantak. Ott állt a ló a zuhogó esőben, és lehajtott fejjel böködött egy fakerítést. A huszár szeme elé ernyőzte reszkető kezét, és hunyorogva bámult az ítéletidőbe. Egy keresztúton jött végig, ami egy tanyához vezetett. Fél pillanatig tétovázott, majd megfogta lova szárát, és a kerítés apuját lábbal belökte. A két gyermek hirtelen tiltón felemelt kézzel fordult elé a porta küszöbén, de dühösen rájuk morrant, és átlépett halovány testükön. Ha nem megy fedett helyre, hát itt pusztul a lovával együtt.

A portán takaros kis ház állt, mellette istálló barna fakapuval. Ezt is belökte a vállával, és belépett a hodályba. Barátságos, száraz meleg fogadta, meg friss szalma, gané és jószágszag. Meghitt, régi jó illatok. A szelemenfára olajlámpás volt akasztva, halvány fénnyel világítva meg a tehénistálló belsejét. Tehén ugyan nem volt benne, csak pár kecske, meg szárnyas jószág egy karámba jól elrekesztve. A padon felfűzött tavalyi dohány száradt. A huszár remegő, kék ajkakkal oldotta meg lova szerelvényét, és engedte, hogy a rossz bőrben lévő pára a szénához menjen. Ezután rázta csak le mentéjéről a vizet, és csapkodta össze fázó karjait. Nyikordult mögötte az istálló ajtó.

– Takarodjon innen, míg jól van dolga! Vagy istenúccse kieresztem a vérit! – csattant rá egy zaklatott női hang. Lassan fordult meg. Egy pirospozsgás arcú fiatalasszony állt az ajtóban kék ruhában, fehér főkötőben, mely alól vállára bukott befont búzaszín haja. Kezében rövid nyelű, ganéhányó vasvilla. Nézték egymást, és mindketten remegtek. Egyik a hidegtől, másik a félelemtől. A huszár végül tarsolyába nyúlt, és egy Mária Terézia tallért fricskázott a nő lába elé a döngölt földre.
– Csak, míg csitul az idő. Megfizetem – mondta reszelős hangon, de a nő nem engedte le a villát.
– Nem kell a pénze! Csak menjen el! Kérem! – Az utolsó szó kiáltás volt. Tele kétségbeeséssel. A huszár egy kis kezet látott, ami a nő rokolyáját markolta. Hat-hét év körüli fiúcska bujkált anyja mögött. Pillanatra kisandított a vászon mögül, nagy, tágra nyílt szeme tele volt rettegéssel. Mögöttük a nyitva maradt ajtón át kilátott a sártengerré lett udvarra. A vihar teljes erővel tombolt. Újra a nőre nézett, majd egykedvűen bólintott, és újra meghúzta lován a hevedert, hogy nekivágjon az ítéletidőnek.
– Ka-katona a bá-bácsi? Mi-mint édesapá-áám? – dadogta mekegve a kisfiú, mikor az asszony félrehúzta az ajtóból, hogy a huszár elmehessen mellettük. Odakint ismét hatalmasat dördült az ég. Valahol a közelben vágott be mennykű. A fiatalasszony gyermekére nézett, majd a csurom víz huszárra és lentebb engedte a vasvillát.
– Várjék kend! Az ördög vigye el! – sóhajtotta szinte dühösen. – Vegye le a nyerget arról a gebéről, mielőtt összeesik! Maga meg jöjjön be a házba! A tallérjáért melegedjen, egyen-igyon tisztességgel!

A huszár leszerszámozta a lovat, majd követte a szőke asszonyt a házába, ott borzongva leült a kemence mellé, hogy száradjon, melegedjen.

– Adnék forralt bort, de se fűszerem, se mézem nincs már – mondta az asszony, és egy fonott üveget húzott elő az almáriumból, mit egy mázas cserép bögrével együtt a férfi elé tett az asztalra. – Körtepálinkám van, majd ad némi melegséget belülről is. Ezt véletlenül nem lelték meg a rekvirálók.

A huszár öntött egy jó ujjnyit, és felhajtotta. Karcos, erős pálinka volt, végigmarta a torkát, de nem bánta. Pont erre volt most szüksége. Felhajtott még egyet, és bár az erős szesztől köhögni kezdett, az átmelegítette a végtagjait, és kellemesen a fejébe szállt.

A nő odapillantott a köhögésre.

– Vagy kecsketejem és kútvizem is van. A teheneket mind elhajtották. Vacsorára tegnapi csirkelevest tudok melegíteni, ha tetszik. Torma is lesz hozzá.
– To-órma-aa! Az fi-inom! – mekegte boldogan a fiúcska, és a kemence sutba ült egy szépen faragott, lakkozott töröksíppal.
– Télelőn katonák jöttek. Nem voltak túl kedvesek. Elvettek mindent, amit akartak. Azóta dadog szegény – mondta a szőke asszony, és kenyeret tett az asztalra. A huszár oldalról látta az arcán, hogy ebben a mondatban jóval több fájdalom van, mint elsőre sejlik.
– Hogy hívják? A fiút – kérdezte. Ezúttal meglepően könnyen jöttek a szavak a szájára.
– Bandika. Az apja után – mondta a nő, oda se nézve lábast rakott a spórra.
– Bandika… – ismételte meg halkan ízelgetve a szót a férfi, mitől valami beleszúrt ott belül. – Az apja is katona?
– Az volt. Sípos volt a tüzéreknél. Több mint két éve nem hallottam felőle. Aszonták, kik vele szolgáltak a faluból, hogy elesett orosz földön. Csak a sípot hozták haza, mást nem – húzta meg a vállát a nő, mintha mindegy lenne, majd törölt egyet a szemén, és visszakérdezett.
– Osztán Kendnek van, ki haza várja? Asszony? Gyerekecskék?

A huszár úgy nézett az asszonyra, mint ha az megütötte volna. A nő válla felett meglátta a leányt, meg a fiút, ahogy kezükkel ernyőzve leselkednek be a házba az ablakon keresztül. Őt nézték. Elfordította róluk a tekintetét. Inkább öntött még egy pálinkát, felhajtotta, és a bögre aljába bámult. Azt se bánta már, hogy érezte, be fog rúgni.

Az asszony megsejdítette, hogy fájó pontot ért a kérdése, így a fiára villant a szeme.

– Hamarosan vacsorázunk. Bandika! Játssz addig valamit a vitéz úrnak, ahogy apád tanította!

A szalmaszőke kisfiú engedelmesen bólintott, és belefújt a sípba. Ügyesen és értőn játszott rajta. Pont azt a nótát találta, mint Andorás úgy szeretett. Még annak előtte, mikor még lelke volt. Mikor még felesége volt és kisfia. Tanyája és jószága. Élete és értelme az élethez.

Hallgatta a töröksíp egyszerre fájó, egyszerre édes dallamát. Valami kaparni kezdte a torkát, égetni a szemét. Lelke kihűlt, halott héján repedések futottak végig. Úgy érezte magát, mint mikor otthon volt a saját házában. Keze megszorult a cserépbögrén, és az roppanva engedett kérges markának. A maradék pálinka az asztalra fröccsent, a cserepek szétszóródtak, a férfi pedig zavartan felpattant.

– Ejnye, no! Nincs baj. Öreg bögre volt már, bizton repedt is – törölte fel az asztalt gyorsan a fiatalasszony egy gyolccsal. Majd mély pléh tányért tett az asztalra gőzölgő levessel. És nyugtatóan simította meg a férfi hátát. – Inkább egyék Kend! Míg jó forró! Csirke leves. Tegnapi ugyan, de higgye meg, igen finom!

A huszár lenézett a gőzölgő levesre. Benne csirkeláb, zöldség, mellette torma. Az éhség kicsit magához térítette, és bólintott köszönete jeléül.

Halk dübbenést hallott. Az ablaknál a lány dühösen nézett rá, és öklével verte az üveget. A férfi keserűen csóvált meg a fejét. Hogy egy pillanat, egyetlen rövid pillanat sem jut neki, hogy embernek érezhesse magát. De most ehhez a kurtányi időhöz azért is ragaszkodni fog. Vissza akart ülni az asztalhoz, de újabb dübbenés. Nem állhatta meg, hogy oda ne nézzen. Most úgy látta a lányt, mint akkor először. Mikor még élt. Egy ablakon át. Csak most ő volt bent, a lány meg kint. A lány dühös vonásai elmosódtak, és szája ijedt sikolyra nyílt, mikor hirtelen belepte a tűz. Belekapott a hajába, a ruhájába. Lángolva égett, mint a kályhába vetett csutkababa. Mint azon a napon abban a rutén faluban.

Bent álltak a portán a szekérrel. A szekér ölében ezúttal nem zsákok voltak, hanem két magyar huszár kötésig meztelen holtteste. Úgy húzták elő őket a ház mögötti ganédomb alól, ahonnan egyikük csupasz lábfeje kilógott. Sok szúrás, ütés nyoma volt a sápadt testeken. Csizmájukat, ruhájukat ellopták a sakálok. Kálnási beszélt valamicskét szlávul, így ő faggatta az asszonyt, miközben kicsavarta a karját.

– Hol van az urad? Az olajütő mester! A Pável nevű!

Az asszony sírva tekergett a markában, és rázta a fejét.

Andorás dühtől sápadt arccal nézte a két halott vitézt. Ladkó is jó pajtása volt, de Mihály a húgának volt a gyűrűs vőlegénye. Ez évben lett volna a lakodalom. Dühében a saroglyára csapott, de úgy, hogy ökléből kiserkedt a vér. A lefogott nőhöz lépett, és szőke hajába markolva durván megcibálta.

– Hol vannak a gyilkosok, te cemende? Nem tudod, mi?! Na, hátha ettől megered a nyelved! – ordította, és tenyerével a nő tarkójára csapott, majd a szekér mellett álló egyik huszár kezéből kiragadta a fáklyát, és a ház nádfedelére vetette.
– Ez az, Andorás! Gyújtsd fel az egészet! – kiáltotta Kálnási, és kifeszítette a nő karját, mert az úgy kezdett sikoltozni és vergődni, mint egy megszállott. A férfi alig bírt vele.

Andorás a gyűlölettől nem is hallotta, mit sikoltozik összefüggéstelenül a nő. Nem is érdekelte. A tüzet nézte, mely vígan falta ropogva a kiszáradt nádat egyre nagyobb lángot vetve. Aztán az ablakon át mozgást látott a szobában. Egy fehér ruhás, tíz-tizenkét éves forma, hosszú hajú leány rángatta elő öccsét az ágy alól, ahol eddig bujkáltak.

Ijedten sikoltva ajtó felé szaladtak, mikor fent a padon berobbantak az olajoshordók. Vörös förgeteg kélt, és folyékony tűz ömlött le a plafonból beborítva a leányt és a kisfiút. Vörös lángokkal borítva hadonásztak, majd összerogytak a földi pokollá váló szoba közepén. Aztán kirobbantak az ablakok is, és a tűz kicsapott rajta úgy, hogy Andorás hátratántorodott. A lángok a szűrébe kaptak, így ledobta a földre, és botladozva elhátrált.

Az asszony földöntúli hangon sikoltott fel, végigkarmolta Kálnási arcát, és kiszabadított kezével Andorásra mutatott rikácsolva. Még akkor is tagolatlanul ordított, mikor Kálnási többször is keresztülszúrta, majd átvágta a torkát. Andorás remegve, megroggyanó térdekkel bámulta hol a lángoló házat, hol a véres torokkal bugyborékolva átkozódó asszonyt.

Hirtelen megint a száraz szobában találta magát, és mintegy álomból ébredve, megborzongva meredt vendéglátójára. A szőke fiatalasszony előbb furcsálkodva, majd erősödő ijedtséggel nézett rá. A huszár eltolta magától, és lassú mozdulattal levette fejéről a gyűrött csákóját.

– Ördögpecsét! – suttogta a nő elsápadva, és Andorás lehunyta a két szemét. Hirtelen vörös derengéssel látta a szobát, mintha híg vörösborral teli üvegpoháron nézne keresztül. Látta a saját kezét, ahogy ledobja a csákót az asztalra, a pléh tényér mellé, melyben levágott gyermeki kézfej lebegett vérlevesben. Egy halott asszony kihűlt tetemét a pad alá gyömöszölve, egy bakkecskét a kemencesutban, a két rutén gyermek lángoló körvonalát az ablakban. És látta magával szemben a horgas orrú, púpos banyát pikkelyes csirkelábakon, elnyílt szájában hegyes vasfogakkal, mint egy farkascsapda. Olybá festett, mint egy sosem látott rémmadár és egy öregasszony keveréke. A vörös derengésben fekete lüktetéssel pumpált egy folt a démon hordómellkasában. Andorás rekedten felhördült, majd sima mozdulattal rántotta elő a szablyáját, és döfte markolatig boszorkány mellébe bal felől. A penge recsegve hatolt át a bordákon, és a huszár érezte a karjára nehezedő súlyt. Kinyitotta a szemeit.

A szőke fiatalasszony markolta a csuklóját, és abba kapaszkodott, ahogy lábából szökött az erő. Szája döbbent csodálkozással nyílt ki, ahogy gyilkosa arcába meredt. A hátán kibukkanó penge hegye a vastag búzaszín hajfonatot is felnyársalta. Andorás arcán először a döbbenet futott végig, majd leplezetlen, nyers iszonyat, mikor felfogta a tettét. Valamit mondani akart, meg akarta volna magyarázni, de a nő tekintete megüvegesedett, és elengedte a csuklóját. Aztán váratlanul felsikoltott. Hosszú, velőtrázó fejhangon sikoltott, majd lecsúszott a pengéről, és száz meg száz fekete varanggyá mállott szét a teste. A bakkecske kiköpte a sípot. Dühös prüszköléssel ugrott le a sutból, orrlyukaiból sötét füstfelhőket fújva, de a huszár ballal kirántotta övéből a kovás pisztolyát és szétlőtte a fejét. A varangyok szétugráltak a szobában, a férfi, amennyit tudott, undorodva széttaposott csizmájával. Az asztal alatt találta meg a búzaszőke hajú fiatalasszonyt átvágott torokkal, aki bizonyára nem akart kőlevest főzni vendégével. Andorás fejét rázogatva, botladozva lépett ki a házból. Csak el innen minél messzebb!

A viharnak nyoma se volt, a levegő hűvösen friss volt, ráadásul már hajnalodott. A két gyerek azonnal mellé szegődött, amint átlépte a küszöböt. Remegő izmokkal, és kapkodó mozdulattal tárta ki a nyikorgó istálló ajtót. Regő halkan nyihogva üdvözölte gazdáját. Ekkor hallotta meg a sírást, pusmogást. Előhúzta a szablyáját. Majd tucatnyi ijedt gyermek volt egy rácsos akol fülkébe zárva, hol korábban csak libákat, kecskéket látott a szeme. Hat-tíz év közötti fiúk, lányok vegyesen. Legörbülő szájjal, rémülten nézték a katonát. Az kardjának egyetlen csapásával levágta a pányvát a rácsról, és kitárta az ajtót. A szablya hegyével nyugat felé bökött.

– A legközelebbi falu arra van! Eridjetek! – mondta, és azoknak több se kellett; csoportba verődve elszaladtak, ahogy csak a lábuk bírta. Egy hét éves forma, szalmaszőke kisfiú maradt csak. Tétován állt meg az istálló ajtóban.
– Nem hallottad?! Eredj haza te is! – mordult rá a huszár, és a nyerget feldobta Regőre, de a szőke fiú megrázta a fejét.
– De én itt lakom! Anyával! – mondta, és egyáltalán nem volt mekegő hangja.

A huszár keze megállt a heveder meghúzása közben, és töprengve nézett a gyerekre. Végül felsóhajtott.

– Bandika… Igaz-e? Na, akkor te majd velem jössz, mert anyád így akarta – mondta, és előre tette a nyergen a pokrócot, hogy majd ne törjön fel a fiú ülepe a hosszú út alatt. Közben észre se vette, hogy a két rutén gyermek egyre halványodva beleveszett a falu felé szaladó gyerekek csoportjába.

Vége

Előző oldal Deepankrin