Az átkozott szomszéd

Horror / Novellák (573 katt) n13
  2021.03.30.

Jerome urat, a szomszédot jó embernek tartották a faluban, habár Nick sosem szívlelte. Úgy érezte, hamis a mosolya.

– Ez egy Tartuffe, majd meglátod! – mondogatta idegesen a feleségének. Martha ilyenkor csak mosolygott és lemondóan legyintett a kezével.
– Ugyan már, Nick! Rémeket látsz.

Nick megérzése azért nem volt teljesen alaptalan, mivel Jerome úr kicsit más volt, mint mi többiek. Ezt mindenki tudta. Az a fajta fickó volt, akire nem tudsz rosszat mondani, de nem szeretnéd meghívni egy korsó sörre, vagy egy kerti partira.

Nicken a hideg borzongás futott végig, valahányszor csak hazaért, és Marthát a kerítésnél találta, miközben Jerome úrral beszélgetett. Ilyenkor gyorsan odabiccentett, majd valami mondva csinált ürüggyel gyorsan bement a házba.

– Helló! Bocs, de fel kell hívnom a biztosítót. Jane sírdogál, meg kell néznem! – valamit mindig kitalált, csak hogy ne kelljen a szomszéddal beszélgetni.

Nem is értette, Martha hogy tud vele egyáltalán szóba állni. Talán tetszik neki? Erre még gondolni sem akart.

Jerome úr a negyvenes éveit taposta. Egyedül élt a nagy, gyarmati stílusban épült házban, de hogy miért volt egyedül, arról sosem beszélt senkinek. Az emberek túl szemérmesek voltak, semhogy megkérdezzék. Rebesgettek ezt-azt egy rég meghalt kedvesről, de biztosat senki sem tudott.

Jerome érdekes fickó volt, nem káromkodott és kocsmába se járt. Pedánsan karbantartotta a házat és a kertet, hétvégente templomba járt. Nőügyei sem voltak. Azelőtt a hadseregben szolgált őrnagyi rangban, de egy eltévedt repesz miatt, ami egy gyakorlaton a lábába fúródott, leszázalékolták. Egész szép rokkantnyugdíjat kapott, amiből jól megélt. Imádta a fegyvereket, és mesterien bánt velük. M1-esével gyakran lövöldözött a kertben felállított kólásüvegekre.

A szomszéd kemény kötésű férfi volt, aki szálfaegyenesen tartotta magát. Mindig mosolygott, kivéve a szemét. Azok a hideg, vízkék szemek nem mosolyogtak, inkább a kiadós őrület fényében csillogtak.

A macskával kezdődött. Azt a szombat reggelt Nick sosem fogja elfelejteni. A kislánya, Jane, ahogy sikítva zokog, ahogy a reggeli forró kávé kiesik a kezéből és Marthával lélekszakadva lefelé rohannak a lépcsőn.

A kedves, szürke, sziámi macska a lépcső előtt feküdt holtan. Körülötte hatalmas vértócsa. A fejét valami nehéz tárgyal szétroncsolták.

– Micy! – zokogott fel a kislány és patakzottak a könnyei.

Martha gyorsan felvette, és bevitte a szobába, miközben csitítgatta.

– Nyugodj meg, kicsim! Talán egy róka járt erre este. Micynek nem volt szerencséje. Veszünk majd egy másik cicát.
– Nekem nem kell másik! Olyan úgy sem lesz még egy, mint Micy.

Ahogy Martha elment mellette, Nickkel jelentőségteljesen összenéztek.

A szomszédból puskalövések hallatszottak.

– Ez az átkozott megint lövöldözik – gondolta Nick, miközben egy balsejtelem futott át rajta. Érezte, hogy valami rossz, nagyon rossz dolog fog történni az elkövetkezendő időkben, és érezte, hogy nem tehet ellene semmit.

*

Pár hét múlva aztán bekövetkezett az, amitől Nick tartott. Elvesztette Marthát. Az a nap örökre az emlékezetébe égett. Tikkasztó, nyári meleg volt, és ő épp az öreg Fordot bütykölte. Valami baj volt a gyújtáselosztó körül, és próbált rájönni, mi az. Martha a kis Jane-nel hátrament a gyümölcsfákhoz. A cseresznyék már sötét színben pompáztak, és Martha egy hosszú létráról szedte kosárba őket, míg Jane lent játszott mellette az illatos fűben.

A szomszéd ismét üvegekre lövöldözött. Nick nem is figyelt rá, már hozzászokott. Ám az egyik lövés után éles női sikolyt, majd egy hatalmas reccsenést hallott, aztán a kis Jane fülrepesztő sikoltását!

– Apa! Apa! Gyere gyorsan!

Nick azt hitte, ébren álmodik. Ledobta az aszfaltra a villáskulcsot és ész nélkül futott hátra. A látvány, ami a szeme elé tárult, borzalmas volt. Martha szétroncsolt fejjel a cseresznyefa alatt feküdt kitekert pózban, mozdulatlanul. A létra mellette feküdt, a cseresznyéskosár kiborult és tartalma szerteszét gurult. A kis Jane, kezével eltakarta az arcát, és torka szakadtából sikított. Jane eltakarta kezével az arcát, és torka szakadtából sikított.

– Meghalt! Lelőtték!
– Kicsoda? Ki volt az? – Nick nehezen fogta fel a valóságot, annyira valószerűtlennek tűnt minden. Marthához lépett, leguggolt és a pulzusát próbálta kitapintani. Nem érzett semmit.
– Ne! – hördült fel Nick.
– Ő volt! – mutatott Jane remegő ujjal a szomszéd ház irányába.

Nick erejét az izzó düh megsokszorozta. Felpattant, és őrületes iramban futni kezdett a szomszéd ház irányába. Átvetette magát a kerítésen, és máris a szomszéd kertjében találta magát.

Jerome úr szálegyenesen, puskával a kezében állt vele szemben és szokásához híven mosolygott.

– Nahát, Nick, minek… – de nem tudta befejezni a mondatot, mert Nick egy állatias üvöltéssel rávetette magát, majd tiszta erejéből ütni kezdte. A szomszédot a földre döntötte a lendület, és az M1-es kiesett a kezéből.

– De hát miért? – hörögte, ahogy a szája kirepedt, és megtelt habos vérrel.

Nick csak ütötte, mint egy bolond. Jerome eleinte nem védekezett, de aztán a seregben tanult önvédelmi fogással kiszabadította magát, és nagy nehezen maga alá gyűrte a vérben forgó szemű Nicket.

– Állj le, haver! – parancsolt rá Nickre, amikor hirtelen puskalövés dörrent, és Jerome megdöbbenve vette észre azt a füstös szélű, vörös lyukat az ingén, ami körül egyre gyorsabban kezdett szétterjedni a sötét, ragacsos vér. Hörögni kezdett, erőlködött, még akart valamit mondani, de előre bukott.

Nick hitetlenkedve nézte. Nem fogta fel, mi történt. A kis Jane előtte állt kezében a puskával.

Végre felfogta, a lánya megmentette! Óvatosan feltápászkodott.

– Nyugi, tedd azt le! – kérlelte a kislányt. – Nem lesz semmi baj!

A kislány szeme koromfekete volt és idegen. Szája ördögi mosolyra húzódott.

Mintha nem is Jane lenne – futott át Nick agyán.
– Te nagy balfék!

A férfi hirtelen meg sem bírt szólalni, mialatt a kislány felemelte a puskát, és Nick szeme közé célzott.

– De hát miért? – bukott ki mégis Nickből a kérdés.

Érezte, ahogy a felismerés letaglózza. Tudta, hogy esélye sem maradt.

– Miért ne! – felelte a kis Jane, majd rutinosan meghúzta a ravaszt.

Bumm, visszhangzott az újabb lövés, és Nick csodálkozásába véres csontszilánkok vegyültek, miközben szétrobbant a feje.

Előző oldal n13
Vélemények a műről (eddig 9 db)