A látogató

Horror / Novellák (94 katt) hamvabaholt
  2021.07.04.

Helenai Városi Könyvtár

Öreg, ódon épület, még a gyarmatosítás korában húzták fel kérges kezek, ehhez mérten vaskos, föld barna kőfalai rendíthetetlenül állták az idő ostromát, alkalmasint pedig a feldühödött bennszülöttek nyílzáporát. Valaha a Városháza dicső szerepét töltötte be, mára azonban a tudásra szomjazók egyik legfőbb helyi szentélyévé vált. Nehéz, semmivel sem összetéveszthető könyvillat ülte meg a levegőt, a templomi csendet csak ritkán törte meg valamiféle motoszkálás, amikor lapozott valaki, vagy a helyére tettek egy-egy könyvet. Itt tilos volt nagy zajjal a polcra dobni, sőt, egyenesen devianciának számított, ahogy az is, ha az esetleg hozzá tartozó könyvjelző eltűnt, vagy – még kimondani is szörnyű – beszamárfülezték a jeles művet, megjelölendő, hogy hol tartanak éppen a betűk rengetegében. Szigorú szabályok kötötték az olvasni vágyókat, a különteremben tartott ritkaságokhoz például csak fehér cérnakesztyűben volt szabad hozzáérni, ételt, italt pedig a legszigorúbban tilos volt az olvasótermekbe bevinni, hangoskodni, mást megzavarni a művelődésben, késve hozni vissza a kölcsönzött példányokat, esetleg sérülten visszaadni: minden efféle kihágás szigorú retorziót vont maga után.

Ennek csak a bevezető eleme volt Ms. Harrigan bosszúsan összevont szemöldöke, de már ez is olyan visszatartó erővel bírt, ami komolyan visszavetette a könyvtári garázdák korábban oly népes klubjának kártékony tevékenységeit. Ms. Harrigan a földszinti olvasóterem kérlelhetetlen strázsája volt, aki megkövetelte, hogy a megszokott Miss, vagy Misiss előtagok helyett a Ms. megszólítást használják a neve esetében, családi állapotát személyes titokként őrizte, az erre irányuló esetleges bátortalan kérdéseket csupán aranykeretes szemüvege mögül felvillantott, rosszalló pillantással honorálta, a legtöbb esetben válaszra sem méltatta. Mindig makulátlanul tiszta, fehér blúzában, szigorúan térd alatt végződő, ránc és szöszmentes szoknyájában maga volt az erény és a pedantéria megdönthetetlen szobra, határozott erkölcsi nézetei megkövetelték a tisztes intézmény rendjének betű szerinti betartását és betartatását egyaránt.

Az olvasóterem közepén elhelyezkedő, négyzet alakúra ácsolt, fényezett fából készült pulpitus akár egy bástya, úgy tornyosult a gyámoltalan könyvtárlátogató fölé, magasított talapzatáról Ms. (szigorúan) Harrigan mérte végig az arra tévedőt, szúrós tekintete szinte pőrére vetkőztette a riadt lelkeket.

– Dean Robertson! Haszontalan fiú! A Bűn és bűnhődést így megnyomorgatni! Dosztojevszkij forogna a sírjában, ha ezt látná! – vett át fitymálva egy kötetet az előtte álló riadt gyermektől, aki idegességében a kabátja sarkát kezdte gyűrögetni. Dadogva fogott magyarázkodásba, amit a hölgy fenyegető csendben hallgatott.

– Aaahh... a könyv, a könyv, szóval nem én voltam, Ms. Harrigan. Aaahhz... az úgy volt, hogy édesanyám takarított a szobámban, és véletlenül lelökte az éjjeliszekrényemről.

A tökéletesen manikűrözött, festetlen körmű ujjak egy pillanatra megálltak a könyvön keletkezett ráncos gyűrődés simogatásában, ahogy az acélos tekintet lassan Robertsonék legkisebb gyermekére emelkedett, aki eddigre már többször is megfogadta, hogy a jövőben az esetleg kikölcsönzött könyveket széfben fogja tartani. De legalábbis az apja szerszámos ládájában, közvetlenül apja dugi whiskey-je és a felnőtt magazinok mellett, védve mindenféle káros mechanikai behatástól.

– Nagy fiú vagy már, Peter Robertson. Édesanyád takarítja a szobádat? Illene már neked csinálnod és levenni némi terhet szegény asszony válláról, nem gondolod?

Pete természetesen nem gondolta. Sőt, ami azt illeti, úgy érezte, még túl sokat is vállalt a háztartási feladatokból azzal, hogy bútortámasztékul kölcsönadta a jobb sorsra érdemes irodalmi remeket ezermester apjának, aki miatt ebbe az izzasztó helyzetbe került.

– Ki volt hát a regény főszereplője? – kérdezte Ms. Harrigan hirtelen támadt gyanútól vezérelve, mert ismerve az ifjú családi hátterét nehezen hitte, hogy közülük bárki is elolvasott volna a könyvből akár egy betűt is.

– Raszkulnyikov. Raszkulnyikovnak hívták, lebaltázott az elején egy uzsorás asszonyt – válaszolta győzedelmes mosollyal Pete, aki valójában egész hosszan beleolvasott a regénybe. Tetszett neki a fent említett jelenet, Ms. Harrigant képzelte az öregasszony helyébe, ezért további akciókra éhesen továbblapozta Dosztojevszkij remekművét. Csalódnia kellett természetesen, ám mint látjuk, a szépirodalom olykor igen körmönfont módszerekkel toborozza híveit.

– Raszkolnyikov – javította ki bólogatva az asszony, és bár a gyanú árnyéka még nem tűnt tova, a lelke mélyén már megbocsájtott a szeleburdi ifjúnak. Nem szűkölködött ugyanis nemes jellemvonásokban, csupán nehezen viselte, ha imádott könyveinek baja esik. – Utoljára még elnézem neked, ifjú Robertson. Most utoljára – mondta hűvösen és kegyes kézlegyintéssel útjára bocsájtotta a léha gyermeket, aki felszabadult vigyorral az arcán, szinte ugrálva az örömtől, lendületesen megindult a kijárat irányába, útközben kis híján ledöntve a lábáról egy magas, kalapos úriembert. A férfi elnéző mosollyal nézett utána, majd határozottan a pulpitusra lépett és hangosan az ott foglalatoskodó nőre köszönt:

– Üdvözlöm, madam!

Ms. Harrigan kezeiből kis híján kihullott a már sokat szenvedett Bűn és bűnhődés. Madam? Mit képzel ez, talán valami nyilvánosházat vezet? Ráadásul a kalapját sem vette le, micsoda modortalanság? Ellenben jól öltözött férfiú és nincs híján a természetes bájnak, sugárzó mosolya még egy nála érzéketlenebb hölgyet is napsütötte mezőkre és lágyan morajló tengernek partjára utaztatna néhány röpke pillanatra.

– Maradjunk a Ms. Harrigannél. Miben segíthetek? – vetette oda végül szigorúan, mert báj ide, báj oda, mégiscsak a férfinem egyik példányával állt szemben, aki, ha még oly szemrevaló is, akár porszívóügynök is lehet. Akkor pedig mélyen rangján aluli, s mint ilyen, méltatlan arra, hogy ritkán felvillantott mosolyai egyikével kápráztassa el.

A bizonytalan státuszú úriember azonban nem tört meg a hűvös modortól és léha jelleméről ismételten tanúbizonyságot téve, könnyedén a pulpitusra könyökölt. Többen döbbenten hördültek fel, amikor ezt meglátták, természetesen csak halkan, igen kulturált formában, hiszen könyvtárban meglepődni sem illik mindenféle indokolatlan zajkeltéssel. Helena város könyvtárában pedig ez egyenesen tilos volt és mint ilyen, természetesen büntetendő.

– A Jane Doherty élete és halála című kiadványt keresem, szépasszony. Úgy hallottam, maguknál megtalálom.

Szépasszony. Ms. Harrigan szája késpenge vékonyságúra húzódott össze, az aranykeretes szemüveg mögött pedig igen veszélyes szikrák kezdtek pattogni, de, mint jól nevelt úrihölgy, sosem mondta ki bántó gondolatait. Legalábbis nem azonnal. A könyv pedig valóban a könyvtár birtokát képezte, amire nagyon is büszke volt, bár pályafutása alatt még senki nem kérte ki olvasás céljából, csupán a könyvritkaságok listáját bővítette. Műértővel van hát dolga, ez kissé enyhítette kedvezőtlen első benyomását a tiszteletlen látogatóval szemben.

– A könyv megtalálható a könyvtárban, tisztelt uram. Ám kikölcsönzése nem lehetséges és olvasni is csak bizonyos szabályok betartásával áll módjában. Mivelhogy ritkaság, mint azzal Ön is nyilvánvalóan tisztában van.

A férfi töretlen vigyorából nem derült ki, hogy mi mindennel van tisztában, ám olvasási szándékától láthatóan nem sikerült eltántorítani, ezért Ms. Harrigan sóhajtott egyet és folytatta:

– Cérnakesztyűt biztosítunk az Ön részére, amennyiben nem rendelkezik vele. A könyvet a külön olvasóteremből nem hozhatja ki, azt a szekrényből csupán munkatársunk veheti ki és ő is rakhatja vissza. Érthető?

A kérdés nem ért el számottevő célt. A vigyor töretlenül vágta ketté a pimasz ábrázatot, a kabát zsebéből közben gyári csomagolásban előkerült egy pár szeplőtelenül fehér, minőségi cérnakesztyű, amit tulajdonosa diadalmasan meglobogtatott.

– Mehetünk? – kérdezte a férfi, és nem átallt rákacsintani az általa szépasszonynak nevezett könyvtáros hölgyre. Ms. Harrigan lemondó sóhajjal látott neki a papírmunkának, miközben az adatokat írta fel, azon gondolkodott, hogy kellene egy kemény tekintetű rendőr, vagy legalább biztonsági őr a könyvtárba, aki az etikett ilyen módon történő lábbal tiprása ellen teljes szigorral fel tudna lépni. Micsoda alak! Azt persze már végképp méltóságán alulinak érezte, hogy ő kísérje el a kellemetlenkedő ügyfelet.

– Doris! Kísérd az urat, kérlek, a különterembe és vedd le neki a Jane Doherty-t! – szólt hátra halkan munkatársnőjének, egy csendes, de roppant kedves, szemüveges lánynak, aki mosolyogva intett a kesztyűit diadalmasan lobogtató kalaposnak.

Ayden Zacarias Zeleb. Micsoda különös név. Bár egy ilyen alaknak...

*

A záróra, mint minden, ami a városi könyvtárban történt, csendesen jött el, szinte belopakodott az öreg, kétszárnyú ajtón, amin szépen formált réztábla jelezte az épület előkelő státuszát. Az ablakokba lassan árnyak költöztek, az emberek pedig ásítozva csukták be és vitték vissza könyveiket, majd elindultak hazafelé, hátrahagyva szeretőiket, szerelmüket, az egymásnak csattanó pajzsokat, vagy a gonoszul burjánzó képletek erdejét. Sietősen csavarták nyakuk köré a sálat, és köszönést mormogva, Ms. Harrigan szúrós tekintetétől kísérve elhagyták az épületet. A terem lassacskán kiürült, az olvasólámpák fénye egyenként lekapcsolódott, csak a csend maradt ott változatlanul, annak szigorú őrével egyetemben.

Immáron „nyugodt” körülmények között készülve a zárásra, Ms. Harrigan kedélyesen, kényelmesen végezte a szükséges papírmunkát, kezében szép, jól megrángatott betűket formálva villogott a drága Waterman töltőtoll, hangos, határozott döbbenésekkel csapott le a bélyegző és zizegve-zörögve sorakoztak katonás rendbe az űrlapok és egyéb nyomtatványok. Az ürességtől kongó terem falai szinte játékosan verték vissza a munkavégzés zajait, míg napközben csend uralta a helyet, most szinte viháncolásnak hatott ez a kakofónia. Még Ms. Harrigan is elmosolyodott és kis híján dúdolni kezdett egy régi dalt, igyekezvén valami ritmust belevinni a bélyegzés ütemébe, ám még időben észbe kapva, némán megrótta magát önfeledtségéért. „Csak semmi móka, Anne, nem a táncházban vagy!” A rendreutasítás éléből mit sem vett el az, hogy még élete virágában sem járt hasonló intézményben, ellenben jó érzés töltötte el attól, hogy valakit ismét a helyes útra terelhetett, még ha az jelen esetben saját maga volt is. Erről a kellemes gondolatról eszébe jutott a délutáni pimasz fráter és egyszerre megállt a kezében a bélyegző. Belsejét zavaró érzés öntötte el, egy percig csak állt meredten a síri csöndben, igyekezvén emlékei között felidézni, hogy a kalapos mikor hagyta el a könyvtárat. Nem jutott eredményre.

Talán a... de nem, egészen biztosan nem látta kimenni. Minden munkatársától elköszönt, ellenben Dorisra nem emlékezett, pedig mindig felderült egy kissé, amikor távozáskor rávillantotta szívből jövő mosolyát. Olyankor a lány egész arca felragyogott, és egy pillanatra Ő is kevésbé érezte sivárnak az életét. Amint a különterem ajtaja felé pillantott, látta, hogy az ajtó alatt fény szűrődik ki, ám semmilyen zaj nem utalt arra, hogy bárki is tartózkodna odabent. Egyébiránt nagyon helyesen! Rossz érzéstől vezetve indult meg a helyiség felé, tempós léptekkel suhanva, szinte úszva a katonásan rendezett könyvespolcok sorai között, kemény sarkú cipőjének koppanásai nem sok jót ígértek annak, aki záróra után még a könyvtárban tartózkodik, ne adja Isten évődik az intézmény alkalmazottjával. Határozott mozdulattal lökte be az ajtót és csípőre tett kézzel megállt, szúrós szemmel mérve fel a lehetséges szabályszegők jelenlétét a teremben, de senkit nem talált. Az olvasólámpa ellenben világított, az értékes könyvritkaság pedig hanyagul, nyitottan az asztalra dobva, Ms. Harrigant ennek láttán egyenesen a rosszullét kerülgette. Micsoda mulasztás! Holnap aztán megkapja a magáét az a lány, mosolyogjon bármilyen szépen. Tűrhetetlen! Felháborító!

Ekképpen zsörtölődve indult, hogy a könyvet a helyére tegye, amikor különös dologra lett figyelmes. Az egyik papírkosárban valami élénk színnel vonzotta jórészt a fehér árnyalataihoz szokott tekintetét, közelebb lépve az idegen cérnakesztyűjét találta ott, erősen átitatódva valamilyen pirosas-barnás folyadékkal. Őszinte rémülettel kapott a szívéhez. Tinta! Egészen biztosan kiömlött a tinta, beszennyezte a könyv lapjait, emiatt nem mertek a szeme elé kerülni. Minden világos.

Riadtan szaladt az asztalhoz, hogy szemügyre vegye a kárt, szinte a könny is elfutotta a szemét elkeseredésében, de aggodalma feleslegesnek bizonyult. A könyv sértetlennek látszott. Szeretettel vette kézbe, becsukta, végigsimított a gerincén, aztán óvatosan a polcra helyezte. Azaz csak helyezte volna, ugyanis a terjedelmes kötet túl vaskosnak bizonyult. Homlokát összeráncolva próbálkozott kicsivel erőteljesebben, de nem járt sikerrel. „Valamit felpakolt ez a lány, aminek nem itt van a helye!” – gondolta ingerülten, és nekilátott a jegyzék alapján ellenőrizni, melyik kötet lehet a kakukktojás. Észre sem vette, de már hangosan zsörtölődött, lehordva mindennek a fiatalságot, sőt, még illetlen megjegyzéseket is tett, mint például a „teremtésit”, vagy az „iskoláját”, amikre talán az átlag polgár nem pirulna el, de egy megfelelően szigorú zárdában nevelkedett apáca egészen biztosan keresztet vetne. Vulgaritás ide, vagy oda, a nyomozás nem járt számottevő eredménnyel. Sőt, semmilyen eredménnyel. Az összes kötet igazoltan a helyén strázsált, egyedül a Ms. Harrigan ölelésében pihenő fóliáns lakrésze maradt szabadon, ahová az egyébként könnyedén becsúsztatható könyv egyszerűen nem fért be. Skandalum! A hölgy értetlenül álldogált egy darabig, papírmunkához szokott karjait is kezdte húzni a méretes iromány súlya, ezért végső elkeseredésében magától eltartva aprólékosan ellenőrizte, hogy egyáltalán a megfelelő szerzeményt igyekszik e beszuszakolni a helyére.


**

A hosszú, szívet tépő sikoly szinte gurgulázva vágtatott végig a könyvtári polcok sorai között és verődött vissza az öreg falakról, ám miután elhalt, ismét egykedvűen visszakúszott a Csend.

Ez talán az egyetlen baj a könyvekkel. Tele vannak írva tudással és érzelmekkel, kalandos történetekkel, szerelemmel, naplementével, hősökkel, árulókkal, szentekkel és ördögökkel. Ám ha nem olvassuk el őket, nem tanulunk tőlük. Akit ismerhetnénk, nem ismerjük. Amit tudhatnánk, nem tudjuk. Akkor csak unottan sorakoznak, némán szemlélnek tragédiát, örömöt, bánatot, egyszerű tárgyak maradnak. Mint egy befelé fordított festmény.

A külön terem padlójára hullott, vaskosra hízott kötet borítóján ez állt:

Doris O'Donnel élete és halála. Szerző: Ayden Zacarias Zeleb

Előző oldal hamvabaholt
Vélemények a műről (eddig 4 db)