Linktár

Eldobható...

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2021/5 számában.

Eldobható pohár

Liv unottan dobta be a flakonról lecsavart kupakot a jobb lábánál álló kartondobozba. Bal kezével a prés nyílásába dugta a flakont, bal lábával taposott egyet a gép pedálján. A flakon laposra reccsent, és a gép lejtőjén szépen belecsúszott a gép mögötti nagy karton dobozba. A következő kupakot is unottan csavarta le és dobta a jobb oldali dobozba. Bal kezével a présbe tette a flakont, most a jobb lábával taposott egyet a pedálon. A flakon reccsent, és a lejtőn belecsúszott a nagy dobozba.

Kupak le, …jobb oldali doboz…
Flakon présbe…
Jobb láb tapos…
Flakon reccs…

Kupak le,…jobb oldali doboz…
Flakon présbe…
Bal láb tapos…
Flakon reccs…

Kupak le…
Így ment ez már reggel óta…

Liv már nagyon unta.

A gépies csavarás, reccsentés és taposás közben bőven volt ideje elmerengeni azon, hogy mennyivel jobb volt az előző munkája… Amit szintén nagyon utált, de hát akkor még nem tapasztalta meg, hogy a pocséknál is van még pocsékabb. A régi munkája ugyan nehezebb volt, de változatosabb. Ott mindenféle szerkentyűket szereltek szét; tévéket, mikrókat, telefonokat… mikor mit hozott eléjük a futószalag. A futószalag, amin nem torlódhatott fel a feldolgozandó anyag, mert akinél kupac keletkezett, azt hamar kirúgták.

Liv ügyes volt és gyors. Nála sohasem volt torlódás, és az is ritkán fordult elő, hogy a fémet a műanyagos dobozba, vagy a papír tárolóba dobta volna. Mégis kirúgták... Mert egyszer elkésett…

Azon a hajnalon eltévedt a szintek között és ki is rabolták. Az óráját és a telefonját is elvitték, úgyhogy fogalma sem volt, mennyi az idő. De ez nem hatott meg senkit… A műszakkezdés az műszakkezdés… Mikor egy alig félórás késéssel betámolygott a munkahelyére, már más ült az ő helyén és már javában dolgozott.

– A szalag nem állhat le… – mondta a műszakvezető vállvonogatva.

Livet még mindig nagyon bántotta, hogy hónapokon át hiába hajtott, hiába teljesítette az állandóan emelkedő normákat, hiába volt szorgalmas, gyors és ügyes, mégis ilyen könnyen megváltak tőle. A műszakvezető naponta többször is a fejükhöz vágta, hogy jó lesz, ha csipkedik magukat, mert a folyosókon százak állnak sorban ezekért a helyekért. Livet mégis hidegzuhanyként érte a felmondás.

– Azzal is megelégedhettek volna, ha levonnak a béremből… – dohogott magában.

Hangosan persze nem szólt semmit. Egyrészt a pedálos présgépek zajától úgysem hallotta volna senki, másrészt nem ismerte még az ittenieket. Úgy gondolta, egyelőre jobb, ha csendben meghúzza magát és csak tapos, tapos. Összeszorított fogakkal tapos, hogy ki ne rúgják innen is.

Nem volt könnyű ide bekerülni, nem szeretett volna már az első napon kívül kerülni.

– Drága mulatság lenne… – sóhajtott magában. – Ha az első tíz napon belül elküldenek, akkor egy vasat sem kapok, sőt még én fizethetek…

Liv tudta jól, hogy az első tíz nap bérét levonják a regisztrációra, meg mindenféle adminisztrációs költségre. Szóval, ha kirúgják, mielőtt ledolgozná a belépés költségét, akkor még ő fizethet. Ezért is ellenőrizték olyan alaposan a bankszámláját, mikor felvették. És ezért zárolták a számláján tíz napra a tíz napi munkabérének megfelelő összeget.

Hallotta valakitől, hogy vannak olyan cégek, amelyikek mindenkit csak tíz napra vesznek fel... Aztán gyorsan kirúgják és vesznek fel mást a következő tíz napra… Aztán azt is kirúgják és megint újat vesznek fel… tíz napra… Így aztán állandóan vannak ingyen dolgozóik. Liv csak remélte, hogy ez nem egy ilyen hely. A felvételnél persze nem merte megkérdezni.

Alig várta, hogy az ebédszünetben valami gyorsan bekapott ennivaló és egy megváltó pisilés között hozzájusson némi információhoz. Már nagyon kóválygott az éhségtől és a szomjúságtól, zsibbadt a keze, a lába és feszült a hólyagja. Nem lévén sem órája, sem telefonja, azt leste, mikor kelnek fel végre a gépek mellől a többiek. De egyelőre senki sem kelt fel, a dobozhordó fiúk pedig egyre csak hordták a feldolgozandó flakonokat a gépek adagolótartályába.

Otthonról persze reggeli nélkül indult el, ahogy mindig. A régi munkahelye felé útba esett egy jó kis reggeliző hely, egy automata, ahol hot-doghoz és üdítőhöz lehetett jutni. A mostani munkahelye felé jövet viszont nem talált egyetlen egy automatát sem. A megszokott automata felé pedig nem volt ideje kitérőt tenni.

Hogy elkerülje anyja kérdezősködését, számon kérő faggatózását otthonról inkább nem hozott magával ennivalót. Anyjának ugyanis nem mondta el, hogy kirúgták a munkahelyéről. Meg persze azt sem mondta el, hogy felkíváncsiskodott a napszint kapujához. A kapuhoz, ahol aztán hiába várakozott hosszú órákon át.

Csak egy pillantást szeretett volna vetni a fény világára… de nem sikerült.

Tudta, hogy a kapun kilépőkártya nélkül nem juthat át, de reménykedett, hogy egy kártyás éppen átkel és ő kibámulhat egy percre a nyíló ajtón. Órákig várt hiába… elaludt… kirabolták. És persze azt sem mondta el az anyjának, hogy mennyire vágyik a napszintre. A napszintre, ahol az emberek szépek, egészségesek, napbarnítottak… Ahogy a tévében látta.

Na, és persze arról sem beszélt az anyjának, hogy hetek óta nem a munkahelyére sietett reggelenként, hanem az „aknához”. Az „aknához”, ahol a napszintiek szemete lezúdul a földalatti szintekre. Az „aknához”, ahol minden flakonért, kupakért, papírdarabért, fémdobozért és mindenféle más hasznosítható vacakért meg kellett verekedni a többiekkel. A többiekkel, akik ugyanolyan éhesek, durvák, és valahonnan kirúgottak voltak, mint Liv.

Esténként, miután szétválogatta és eladta az aznapi zsákmányát, zsákként zuhant az ágyába. Nem is nagyon hiányzott a tévéje, amit eladott, hogy az árát befizesse a bankszámlájára. Reménykedett benne, hogy előbb-utóbb valahová felveszik. Akkor pedig a számláján ott kell lennie a tíz napos kauciós összegnek.

Úgy tervezte, hogy anyjának majd csak akkor meséli el, hogy új helyen dolgozik, ha szerencsésen átvészelte ezt a rázós tíz napot.

Liv már nagyon szédült, amikor végre hirtelen elsötétült a terem. A nagy zaj miatt nem hanggal jelezték az ebédidő kezdetét, hanem egyszerűen lekapcsolták a világítást. Azt biztos, hogy mindenki észreveszi.

A mennyezeten végigfutó fénycsövek elsötétültek, és csak a folyosóról szűrődött be annyi fény, hogy az eddig gépiesen taposó lányok kitaláljanak a prések és a kartondobozok közül. Mire Liv kitámolygott a széles folyosóra, a lányok már minden automatát megszálltak. Liv most nem válogatott, beállt a legközelebbi sorba.

– Teljesen mindegy, mi van az automatában, csak kaja legyen! – gondolta.

De nem volt szerencséje. Az automatában tonhalas szendvicsek voltak. Liv utálta a tonhalat… De nagyon éhes volt.

Letépte a celofánt a szendvicsről. Szétnyitotta a zsemlét és a celofánnal óvatosan megfogta a halszeletet. Nagy nehezen kioperálta, és a szemetesbe dobta.

– Egy árva zsemle, némi majonézzel… – gondolta. – Hát ezzel nem húzom ki estig.

Undorral majszolta a tonhalszagú zsemlét, és beállt egy másik sorba, ahol végre hozzájutott egy hot-doghoz.

Majszolás és sorban állás közben egy beszélgetésre lett figyelmes.

– A lusta-dög napszintiek miért nem tudják levenni a kupakot, és egyenesen a présbe dobni a flakont? – nyafogott az egyik sorban álló lány.
– Te nem kicsit vagy ám hülye… –fordult hátra az előtte álló.
– Miért? – kérdezte a nyafogós.
– Persze, meg lehetne oldani, hogy odafönt kupaktalanítsák és préseljék a flakonokat. Csak szervezés kérdése. De akkor nekünk nem lenne munkahelyünk… Te liba !

A lányok lassan befejezték az ebédet. Az eldobható poharakat és tányérokat beledobálták egy kartondobozba és elkezdtek az újra kivilágított munkaterem felé lépegetni. Bemenni nem tudtak, csak az ajtónál toporogtak, mert a dobozhordó fiúk még nem végeztek. Zörgő kerekű kis targoncáikkal még mindig ki-be járkáltak.

Liv gyorsan elrohant a mosdóba és azon bosszankodott, hogy nem volt ideje szóba elegyedni senkivel.

A mosdóból jövet még gyorsan megivott egy üdítőt. Végre enyhült a szédülése. Éppen zsebre akarta tenni az üdítős poharat, amikor egy vörös hajú lány rákiabált;

– Hülye vagy? Ha meglátja a főnők-asszony, egyből kirúg!
– Ezért? – vette elő a poharat a zsebéből Liv. – Ez egy eldobható pohár… Benne van az üdítő árában.
– Az hát! – pattogott tovább a vörös hajú. – Oda dobd be! – mutatott a kartondobozra.
Liv bedobta… Nem akart balhét…
– A szarevők… – jegyezte meg egy fakó hajú lány csendesen. – Még ezt is összegyűjtik és eladják.
– Te csak ne szarevőzz! – emelte fel a hangját a vörös hajú. – Te is épp olyan eldobható vagy, mint ez a pohár!
– Eldobható… Hát persze… – gondolta Liv és visszaült a taposós présgéphez.