Tüske

Horror / Novellák (611 katt) SzaGe
  2021.05.09.

Imádtam a kertemet. Elkápráztatott a zöld megannyi árnyalatával, főleg amikor a fű megéledt téli álmából; egyszerűen mesés látványt nyújtott a tavaszi zsongás idején. A virágok pedig úgy díszítették a kert széleit, akár a torta szélein kacsintgató, színes cukorkák, amik türelmetlenül várják a születésnapozó gyerekek armadáját. Viszont egyetlen fa nőtt a kertem közepére, mégpedig egy akácfa, ami édesanyám halála után sarjadt. Tudom, furcsán hangzik, de mégis ez volt a kedvencem, még ha szúrtak is azok a fránya, hatalmasra nőtt tüskéi. Ezért felmászni nemigazán vágytam rá, de azon a bizonyos napon kivételt tettem. Mégpedig azért, mert szerettem volna megkeresni a legnagyobb tüskéjét. Egy kicsit csaltam a létrával, hiszen azon másztam fel a fatörzs közepéig, de akkoriban a „szükség törvényt bont” elvén éltem a mindennapjaimat. Igazából ez az eszme csak jó kifogásnak tűnt, hiszen a méretes tövisektől jobban tartottam, holott tudatában voltam annak, hogy sose okoznának nekem fájdalmat.

Kölyökkoromban bezzeg nem használtam efféle segédeszközöket, ha éppen mászni támadt kedvem. Nemhiába mondogatta édesanyám, hogy elkényelmesedik az ember, ha túllép a negyedik ikszen. Én pedig már két évvel el is hagytam. Bár eme helyzetben inkább óvatosságból tettem, amit tettem. Anyám ezt úgyse értette volna meg. Ráadásul eléggé frusztráló az idő múlása, de ha egyedül él valaki, akkor alattomos és sunyi módon lelassul, mintha az univerzum így akarná megleckéztetni a szingliséget. Vagy csak az érzéseim bosszantanak, s így ösztönöznek, hogy rálépjek jómagam is a családalapítás ösvényére. De mi van, ha nem akarok? Mi van akkor, ha nekem mást utat szánt a sors? Szaftos kérdések áztatták akkori életem kiszáradt kenyérdarabját.

Két percnyi keresgélés után ráakadtam a világ legszebb tövisére! Legalább hat centiméter hosszú volt, és egy sas talonjára hasonlított. Ez érdekes jelenség volt, hiszen az akácfák tüskéi egyenesen nyúlnak a szélrózsa minden irányába. Egyszóval tökéletesen görbült a maga nemében. Óvatosan mozgattam jobbra-balra, nehogy kettétörjem, míg leszakad a helyéről. Ténykedésemet siker koronázta egy halk reccsenés kíséretében. Már csak a lefelé vezető utat kellett valahogy megszerveznem, mert a tüskeszüreti eufóriában felmásztam az akácfa legfelső ágára, ami még valamennyire elbírta a súlyomat.

Mielőtt elindultam óvatos léptekkel lefelé, eszembe jutott egy régi film, amiben az ősembereket egy kardfogú tigris kergetett fel a fára. A szerencsétlenül járt férfiak – jobb híján – leették az összes falevelet, mindezt két nap leforgása alatt. Arra gondoltam, vajon én képes lennék napokig akácfaleveleken élni, míg alant egy nagyfogú szörny lesné minden mozdulatomat? Aligha. Mégis megpróbáltam a televízióban látottakat, és leszakítottam egy levelet. Az íze nem volt kimondottan rossz, csak keserű, de legalább az akácfalevél rágcsálást is kipipáltam az instant bakancslistámról.

Épségben és tüskeszúrás mentesen értem földet olyannyira, hogy a NASA parancsnoksága is állva tapsolt volna a visszatérésem tiszteletére. De nem tétlenkedhettem. Tennem kellett a dolgomat, és a tüske volt az utolsó esszencia akaratom megvalósításához.

Sárát az egyik közösségi hálózaton keresztül ismertem meg, és némán várakozott a szobámban, míg én akácfára másztam. Jó ég, anyám mennyire utálta az internetet. Ördögtől valónak tartotta a technológiai fejlődést. Annak idején egy vacak mikrohullámú sütőre se bírtam rábeszélni. Egyedül a televíziót tűrte meg a házban, viszont azt is csak este lehetett nézni. De a legjobban az fájt, hogy nagyon csúnyán nézett, ha lányokkal akartam megismerkedni. Állandóan arról beszélt, hogy ne hagyjam magam elszédíteni. Hogy a nők csak kihasználják a jószívű férfiakat, és hogy a lábuk között bűzös démonok hemzsegnek. Úgy éreztem, anyám teljesen birtokolni akart. Valószínűleg azért, mert apám is hasonló dolgok miatt lépett le az életünkből. Szerintem nem tudott neki megbocsátani, de sose beszéltünk ezekről a dolgokról. Elnyomtuk magunkban, mint valami agyon taposott egeret, amit a csibész gyerek söpör a szőnyeg alá, amikor rosszalkodni támad kedve.

Idővel a szomszédos településen, ahová dolgozni jártam, megismerkedtem egy nővel. Titokban akartam tartani a dolgot, ami egy ideig működött. Ám a nő csalfa volt. Mondhatni, több vasat is tartott egy időben a kovácstűzhelyében. Mukkanni se tudtam, mikor elmondta az igazat. Csak bambán néztem magam elé. Mit is mondhattam volna? Végül kacagva sarkon fordult és otthagyott. Ekkor döbbentem rá, hogy anyámnak igaza volt nőket illetően. Végig sírtam az éjszakát, akár egy ötéves kisgyerek, és másnap reggel bocsánatot kértem tőle.

Édesanyám két hónapra rá meghalt. Az orvosok azt mondták, hogy szívroham vitte el. Elviselhetetlen űrt hagyott maga után. A magányosság bestiája minden órában kitépett belőlem egy darabot, mert magamat okoltam a történtekért. Miattam idegeskedett, mert hűtlen voltam. Pedig ő előre megmondta, mi lesz a sorsom, ha odaadom magamat a poshadt szagú démonoknak.

A temetés után egyik pillanatról a másikra feltűnt az akácfa a kertem közepén. Először arra gondoltam, kivágom, hiszen olvastam róla régebben, hogy agresszív faj, de valamiért nem tudtam megtenni. Hagytam növekedni, ami naponta legalább fél métert jelentett. Aztán egy éjszaka felkeltem az ágyamból, és kinéztem az ablakon. Anyámat láttam sétálni a fa mellett, miközben sötét lepel kígyózott a teste körül. Intett egyet csontos kezével, végül eltűnt a holdfényes éjszakában. Moccanni se tudtam az ablak mögött, mint akinek földbe gyökerezett a lába. Ez egy jel volt számomra. Úgy éreztem, hogy anyám lelke tovább élt az akácfában. Nem igazán hittem az ilyesmiben, de azon az éjjelen sok minden megváltozott. Reggelre más emberként ébredtem fel. Első dolgom volt a fához kimenni. Óvatosan megsimogattam, suttogtam hozzá. Teljesen megnyugtatott. Olyan volt a közelsége, akár egy csecsemőnek az anyja ölelése.

Az eset után vettem egy laptopot a spórolt pénzemből, és beköttettem az internetet. Hamar rákaptam a közösségi hálók ízére. Sára jókor jött, vagy inkább kapóra. Álmában se gondolta, hogy pásztoróra helyett kis időre elsötétedik majd a világ körülötte, mert lecsaptam egy fejszével. Mikor magához tért, rémülten, de inkább sikítva vette tudomásul, hogy kikötöttem anyám kedvenc tölgyfaszékébe, mégpedig a nagy tükörrel szemben. Sára vergődve próbált kiszabadulni, főképp mikor megmutattam neki a tüskémet. Kicsit sajnáltam, mikor láttam a könnybe áztatott szemfestékét lefolydogálni az arcán. „Szükség törvényt bont!” – jutott eszembe aznap másodjára sajátos életfilozófiám. Ennek okán szükségszerű volt egy rongyot beletuszkolnom Sára szájába. Belemarkoltam a hajába, és hátrahajtottam a fejét. Feltartottam a tüskét az akácfa irányába, jelezve ezzel akaratomat a túlvilág felé. Végezetül beleszúrtam ficánkoló áldozatom bal szemébe. Muszáj volt tövig belenyomnom. Sára szemfestékes arcán már a vér is csordogált. Belenéztem a tükörbe, ahol édesanyám büszkén nézett rám teljes életnagyságban. Bár arca fakó volt, élettelen, mégis megörvendeztette a szívemet pár pillanatra. És megint igaza volt, mert az emberi szem a lélek legnagyobb tükre.

Szerettem édesanyámat, akármilyen boszorkány is volt.

Előző oldal SzaGe
Vélemények a műről (eddig 1 db)