Egy éjszaka Gretna Greenben

A jövő útjai / Novellák (761 katt) Mortelhun
  2021.07.04.

Gretna Green. Mond neked bármit is ez a név? Nem? Na várj... Skócia, szökevény házasságok, esetleg a legnagyobb brit vonatszerencsétlenség? 266 halott? Semmi? Talán mindegy is. Történt ott velem valami. Pár napja én sem tudtam sokat erről az aprócska faluról, de aztán itt mentem keresztül, miközben menekültem saját magam elől. Egyszerűen csak beültem egy helyi búfelejtőbe egy korsó sörre meg pár jó tőzeges whiskyre és ott ragadtam. Napok vagy hetek teltek el, míg a pubban ültem, de az is lehet, hogy csak félóra. Annyit tudok, hogy ittam. Sokat. És cigarettáztam közben, az egyiket szívtam a másik után. Körülöttem hullámoztak az emberek, dartsoztak, énekeltek, emitt idősek diskuráltak, amott fiatalok csókolóztak. Mintha csak észre sem vettek volna. Láthatatlan voltam, vagyis azt hittem. Egyszer csak megszólított a füstből és neonfényből egy fiatal hang.

– Szabad lesz?

Felpillantottam.

Egy nálam olyan 20 évvel fiatalabb srác állt ott, borostásan, szakadt farmerban, fején baseball sapka. Kezében egy korsó sört szorongatott. Bólintottam. Leült. Bár nem vágytam társaságra, de valahogy mégsem volt ellenemre, hogy hozzám csapódjon. Belekortyoltam a sörömbe, majd lehúztam a maradék italomat is.

– Na és milyen az életed?

Megütközve néztem rá. Erős felütés volt. Mégis ki a fene ez? Ő visszanézett rám azzal a zöldesszürke szemeivel, inkább kíváncsian, mint kérdőn. Magam sem tudtam miért, de válaszoltam neki.

– Jó, egész jó…
– Hazudsz. Ezt mondod, de nem így érzed, ismerlek.
– Ismersz?

Bólintott. Még egy piáért intettem a csaposnak, és miután konstatáltam, hogy üres a cigis dobozom, egy újabbat bontottam fel, majd ráérősen rágyújtottam. Lelkembe mart a füstje.

– Akkor szar – válaszoltam, majd a szemeibe fújtam a füstöt. Arca sem rezdült.
– Család?
– Van. Remek feleség, két srác és egy kiscsaj.

Rágyújtott ő is. Ugyanazt szívtuk. Piros Marlborot.

– Azt csinálod, amit szerettél volna?
– Dehogy. Egy kibaszott gyár irodájában rohadok napestig, és mindenki elbaszott anyagát én hozom rendbe.
– Hobbi?
– Szerinted van rá időm?
– Mióta nem zenélsz?

Megütközve néztem rá. Honnan tudja…? Mindegy is, már nem számított.

– Olyan 10-12 éve hagytam abba. Tudod, hogy van ez. A család mellett minden átértékelődik, választanod kell. Felvett egy ritmust az életem. Meló, aztán irány haza, aztán család, pihenés, majd újból meló, nincs hobbi és nincs barát sem. Ez van.
– Tehát már nincs hobbid, mert nincs rá időd, ahogy mondod, barátok sincsenek, mert nem fér bele az életritmusodba, ergo üres az életed.
– Pontosan.
– De családod van.

Hosszan és csendben néztük egymást, miközben szívtuk a cigiket. Nem szóltunk. Némán ittunk még egy kört. Ő felállt. Lecsapott az asztalra egy 50 fontost.

– Mégiscsak megvan mindened. Ez engem megnyugtat. Már nem félek a holnaptól. Van, miért élnem. Köszönöm. Az estét pedig én állom.

Lehúztam a maradék piámat és hosszan néztem saját magam után, ahogy kisétáltam az ajtón.

Előző oldal Mortelhun
Vélemények a műről (eddig 3 db)