Need for Fear

Szépirodalom / Novellák (128 katt) bombahoppa
  2021.07.03.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2021/7 számában.

Az unalomrohamokra Paradoxont szedek, illegális ugyan, de a Metadoxon sajnos gyenge volt, így is dupla szilvóriummal kell kísérnem, hogy megfelelően felpöröghessek. Az mekkora hülyeség már, hogy a gyógyszert és az alkoholt nem szabad keverni. Persze a hülyeségnek nincsenek határai, én például igazoltan mentális állapotfüggő vagyok, kell a zsongás, a bizsergés. Stressztabletta plusz oldószer. Ahogy távolodik a józanság, érzem, egyre jobban vezetek. Oda kell érnem időben az esti bulira, és még hosszú az út. Fő a biztonság, ezért nem kapkodok, csak követem az utat, hagyom, hogy ő vezessen. Iszom megint, átjár, ellazít az alkohol, és elengedem a kormányt, tartja a sáv az autót. Gyorsítok, jöhet az amfetamin. Kicsit később pedig Need For Speed, élőzök is egy kicsit. Bal kézben a pálinkás üveg, jobb kézben a telefon. A kormányt a térdemen egyensúlyozom. Nem aggódok, nyár van, süt a nap, tiszta az idő, ilyenkor a legbiztonságosabbak az útviszonyok. Kimaxoltam már az új kocsit, jöhetnek a kihívások, húzogatom a strigulákat. Félreállok tankolni, a nitrót is teletolom, a büfében jólesik a hideg sör, amíg betölt a pálya, én is rátöltök. Visszaszállok, de nem cél nélkül cirkálok, ahogy szoktam, hanem egyenesen kifelé hajtok a városból, vár a koncert.

Az autópályán kicsi a forgalom, uncsi. Kiválasztom a megfelelő lehajtót a hegyek felé, és már az út követi a kocsit, nincs az a hajtűkanyar, ami ne maradna a kerekek alatt, én csak dudálok és nyomom a gázt, a benzinkúton felvett random stoppos meg sikít. Las-síts! Én meg rátaposok a gázra. Las-síts! Padlógáz, ha jó a kedved, sikkants nagyokat! LAS-SÍTS MÁR! Előbb még velem együtt vedelt, pertut is ittunk, tegezhet. Erős lehetett neki a tisztaszesz, köhögött is tőle, mostanra teljesen leblokkolta a srácot és keresztbeállt benne. Fél szemmel figyelem, ahogy az utasom halálsápadtan imádkozik és keresztet hány. Becsukja a szemét. Én is behunyom a szemem, és bal lábbal is a gázra lépek, belepréselem magam a háttámlába, érzem az ülésrugókat a hátamon, mély nyomot hagynak, nonfiguratív vázlatterv, visszafele be kell ugranom egy tetoválószalonba bevarratni, meg kell örökítenem, szuvenír az útról, csak nekem.

Bal kezemben trombita, szívok egyet, jobb kezemben a félig teli palack, van még bőven, belenyalok. Sikítanak a gumik is örömükben, a szerpentin meg kísér alul, mint egy hűséges pásztorkutya, nem lehet lerázni, az út végén megpaskolom majd, megérdemli, talán kap egy jutalompuszit is. A kis cuki. Imádom, ahogy a kutyák, az út és a szerencse behódolnak. Igámba hajtják fejüket, szolgalelkük hálás, hogy elkísérhet, minden rezdülésemet figyelik. Jó ez így, megnyugtat. Felérek a fennsíkra, immár ideje leszállni az amfetamin-körhintáról, lassítok. Kiszállok, hátramegyek a csomagtartóhoz, félredobálom az alkoholos rekeszeket és a készpénzzel teli sporttáskát, káromkodok, mert már megint túl sok dolgot csomagoltam, és megkeresem az elsősegélydobozt. Felforgatom, valami tompítót keresek, mert többször már nem állhatok meg, ideje átgondolnom az útitervemet. Higgadtan.

Közben a stoppos kiszáll, kidobja a taccsot, majd futva menekül, pont, ahogyan írva vagyon. Érzem, hogy valahonnan rejtett kamerák segítségével Hunter S. Thompson és Terry Gilliam figyel és csiszolgatja a jelenetet. Ma már senki sincsen biztonságban, mindenki megfigyel mindenkit, a Big Brother folytatódik. Ami a nézőknek egy kamera általi homályos, primer paranoia, az nekem rivaldafény és premier plán, életem filmje, a főszerepben bombahoppa! Ez az egyetlen real time valóságshow, reklámszünet és szponzorált termékmegjelenítés nélkül, ráadásul a főnyereménye is rám vár. Szóval szökik a stoppos, de nem kár érte, unalmas fazon volt, ő az a langyos takony típus, aki miatt lesből támad az ásítás, még a végén túllassulok miatta. Érzem a fáradtságot, ezért betolok gyorsan két ristrettót is. Felpörgök, filózok a Félelem és reszketésen, eszembe jut a jelenet a denevérekkel, a denevérről beugrik a Bacardi, megszomjazom.

Hűtőtáska kinyit, koktél lesz ebből, nem is akármilyen. A fősulis bulik örökös sztárja, az adu ász, az all-inn kör kísérője, és ez nem a VBK, vagyis a vörösboroskóla, hiszen az az agráregyetemeken dívik. Ez bizony a fehérgalléros pénzügyi szektor, a közgázszféra kedvence, a rumos kóla. Special recept bombahoppa ajánlásával, ahány deci Bacardi, annyi csepp kóla, jádezöld long drink pohárban. Ebbe kell kapaszkodni, amíg lecseng az adrenalinhullám. Nagyobbat robban, mint a TNT. Explodálja az ingereket, viszont nem terheli túl az agyat, mint az LSD. Nem csak ajánlott, hanem kötelező is nagyobb adagokat fogyasztani belőle, csak kiegyensúlyozottan kell növelni a komponensek arányát. Hogyan készül? Szükséges mennyiségű narancsot vágjunk félbe, ebben van a létfontosságú C-vitamin, helyezzük egy lapos kehelybe, jégágyra, és a narancsok mindkét felére tegyünk egy-egy mentalevelet, fotózzuk le, hashtag esztétika. Ezután hagyjuk, hogy a jégkockák felolvadjanak a tálban. A körítésre a továbbiakban semmi szükségünk, a szívószálat se vegyük elő, nem kell. Egyetlen csepp kóla kell a pohár aljára, felöntjük a jéghideg Bacardival. Ha jól csináltuk, akkor a kóla mintha benne sem lenne, egyetlenegy pici buborék táncol csak a koktél tetején, ami hamar kidurran a szénsavtól, de ez csak vizuáltrükk. Hunyjuk be inkább a szemünket, és úgy kortyolgassuk, élvezzük a perzselő, kubai napsütést! Castro például imádta, amikor kipróbálta a receptemet. Hemingwaynek túl erős lenne, ő citrusokkal tompította a rum erejét. Daiquiri Direct. Fura volt a csávó, de csíptem.


Visszaülök a kormány mögé, az anyósülés üres, a hat henger duruzsol, tűz a nap. Kezdem elveszíteni a fonalat, nem sietek, lassan vezetek. A csomagtartóban találtam egy XXL-es zsák füvet, Sinsemilla Superior, most már ráérek. A film pereg tovább, a tempomat tartja a sebességet, feltekerem a hangerőt, a lábammal a filmzene ritmusát dobolom, majdnem minden mindegy, a mobiltelóm már repülő üzemmódba tettem, talán én is elszállok. Azt tervezgetem, hogy érkezés után a helyi klubban összerántom a haverokat egy kis jammelésre. Egy feldolgozás parti bestofnineties ütős lesz, Charlie-val kezdünk majd, a zenészeknek négy dupla viszki kell. Ugyan kedd este nem sokan szoktak lenni a klubban, de hamar szétfut majd a hír, meglepetésbuli sztárfellépőkkel, a koncert felénél a szünetben már telt házra számítok.

Megérkezek, hála a jó égnek már a többiek is teljesen készen vannak, megvolt a közös zenekari beállás, csak rám vártak. Egy hullámhosszon vagyunk, betámogatnak, kihagyom a mikrofonpróbát, minek az, ne várassuk a nagyérdeműt. Iszonyatos bulit tolunk, de túl magasan szállok, benézem az adagolást, és a koncert vége felé elveszítem a fonalat, becsapódok. Pánikroham. Hanyatt fekve észreveszem, hogy számtalan tarka pánikdarab hámlik a hangzavarban a mennyezetről, hull a színes hó, kavarog, mint a konfetti, aztán, ahogy a projektor villódzó fényeiben feltápászkodok, a konfettifelhő egyetlen amorf testet ölt és tovább présel lefele a mélybe. Felülnék, de besüllyed alattam a színpad, félek, hogy teljesen beszakad és elnyel, minden ijesztően mozog és hullámzik, mégis kristálytiszta a kép, nem szédülök egyáltalán. Kapaszkodom a padlóba, kimászok valahogy, és a többiek segítenek felállni. Egybefolyik, összeáll a tömeg, nő a zsongás, visszhangzik minden, ennek ellenére tisztán, egyenként hallok mindenkit, minden zörejt. Lelassul a szívverésem, nem kapok levegőt, mintha Godzilla ülne a mellkasomon. Gerjednek az erősítők, senki nem találja az ütemet, csak a füst és lábdob, meg a basszus zakatol a fülekben. A hangmérnökök szünetre mentek?

A közönség egy hatalmas, csápoló százlábú, ezerfejű korpusz, elsöprő szembeszélben vigyorog rám az ördögi maszkok fala, összevissza, ütemtelenül csápolnak. Lepattanok a falról, visszahúz a mélység. Megbénulok, valami bekattan bennem, bizsereg a lábam, csíp, mintha hangyabolyba léptem volna, lenézek, de nem látok semmit... Derékig beszakadt alattam a színpad, mélyről hörgök, ahogy elnyel a sötét, egyedül maradtam, forog a koncertterem. Szédülök, lehet, napszúrást kaptam az úton, zaklatott minden, tiszta lázálom, hülye hangyák, hogy tudnak csípni... milyen gyorsak, fel-alá rohangálnak a lábamon, nem látom a lábaim a színpad alatt, de tudom, ez az az apró, vörös fajta, meg se tudnám fogni őket, túl kicsik. Jéghideg szódával locsolom a lábamat, az lemossa mindet és hűsít is. Frissíti a vérkeringést, hamarabb készen állok a következő körre. Nagy nehezen kimászok. Iszom a szódából, majd a fejemre nyomom a szifon maradékát. Csak amikor kiürül teljesen, akkor veszem észre, hogy rossz színpadon vagyok, a közönség segítségére most nem számíthatok. Nekem viszont gyors pánikszerviz kell, ezért a telefonos segítséget választom, de még nem hívhatom a pszichiáterem, max. a következő körben, a visszataps alatt. Minden lelassul, szerencsém van, ahogy mélyről zúg a basszus, fretless javul az állapotom. Felveszem a napszemüveget, mert annyira vakítanak a reflektorok, hanyatt dőlök, minden egyes fotont érzek a bőrömön, csiklandoznak, nevetve számolgatom őket, némelyiknek nevet adok, hiperérzékeny lettem.

Végre vége a koncertnek, lassan elcsitul minden, kisétálok a még mindig hullámzó folyosón a szabadba, mélyre szívom a friss levegőt. Micsoda trip volt! Már nem szédülök, lassan megnyugszom, és érzem, hogy kezd kitisztulni a fejem. Hajnalodik, úgy döntök, az lesz most a legjobb, ha felmászok egy szivárvány hátára, és onnan, a magasból nézem majd a napfelkeltét. Közben felhívom a lélekdokim, azt hiszem, lesz mit mesélnem neki.

Előző oldal bombahoppa
Vélemények a műről (eddig 4 db)