Holdfényt adtam ajándékba
Amikor beugrott a vízbe, én csak álltam a parton, és néztem a víz felszínét, amíg ő fel nem bukkant újra. Hihetetlen jó érzés volt vele lenni, olyankor úgy éreztem, megszűnik a világ, és csak ő, meg én vagyunk ezen a bolygón. Csodálatos volt. Kérlelt, hogy menjek be hozzá, és mártózzak meg a hűs vízben, de valahogy már gyerekkorom óta kirázott a hideg, amikor arra gondoltam, hogy az egész testemet ellepi a víz, aminek a hőmérséklete nem épp optimális. Most sarokba dobva eddigi félelmemet nem érdekelt, és bementem utána a vízbe.
Egész délután lubickoltunk, és már csak akkor vettem észre, hogy eljárt az idő, amikor kezdett sötétedni. Az álmos, éjszakára készülő fák úgy vettek minket körbe és úgy magasodtak fölénk, mintha be akartak volna takarni bennünket az éjszaka hűvös szellője elől az ágaikkal. Amikor már sötétedett, a lány arra kért, hogy kísérjem haza, mert nem szeretett volna egyedül hazamenni, amibe én egyből bele is egyeztem. Elindultunk hazafelé, és közben mesélt magáról. Nem akartam elhinni, hogy az a lány mesél most magáról nekem, akivel eddig csak álmodtam, hogy egyetlen percet is vele tölthessek, és most egy egész délután volt együtt a hátunk mögött. Leírhatatlan érzés volt ez számomra.
Miközben mesélt, én hallgattam és még véletlen sem szakítottam félbe, nehogy azt gondolja rólam, neveletlen vagyok. Én csak hallgattam, amit ő mondott, mint egy jó tanítvány. Én, George Logan, akit mindig arra tanítottak a szülei, hogy legyek mindenkivel tisztelettudó, most sem tettem másképp, és csak hallgattam Brigette-et azon a lágy kedves hangján, ami zene volt füleimnek az autók csapta zaj között.
Ahogy hallgattam, egyre jobban azon gondolkodtam, hogy hol rejtőzött előlem eddig ez a lány, és miért nem találkoztam vele eddig. Bár már nem ma volt az a nap, amióta ismerem, hanem már jó pár évvel ezelőtt, de ahogy teltek, múltak az évek, egyre jobban erősödött bennem az érzés, hogy mintha csak tegnap lett volna, amikor először megpillantottam. Igaz, évek teltek el azóta, de mégis most jött el az a nap, amikor hazafelé sétálva megkérdezte tőlem, nincs-e kedvem bemenni hozzájuk, és egyben akkor megismerném a szüleit. Én gondolkodás nélkül rávágtam az igenlő választ a hozzá fűzött érzelmeim tükrében, de azt is tudtam és éreztem, hogy ez hamar kibukott belőlem, de nem bántam meg.
Sodródtam az árral, és élveztem, hogy vele lehetek. Minden pillanat ajándék volt vele. Amennyire izgultam, a bemutatás annyira jól sikerült. Az apja egy útépítési cég vezetője, és amikor megtudta, hogy én marketing managerként dolgozom, áldását adta ránk, pedig szó sem volt még esküvőről. A bemutatás után elmentünk sétálni, és arról kezdett el mesélni Brigette, hogy milyen jó, hogy én az élete része vagyok, mert megtalálta bennem azt, akit mindig is keresett, azt a személyt, akit el tud maga mellett képzelni és egy életen át szeretni. Szavai nagyon jól estek számomra, és hirtelen szóhoz sem jutottam, pedig én is ugyanannyira, vagy talán még jobban csodálatomra emeltem személyének örök ragyogását.
Séta közben elmondta, hogy az az egyik nagy álma, hogy valaki a telihold fényénél kérje meg a kezét. Annyira meglepett az, amit mondott, hogy torkomban ragadtak a szavak. Megálltam, és mosolyra húzódott a szám. Ő megkérdezte, hogy miért álltam meg és mosolygok. Én csak sejtelmesen annyit feleltem. Semmit. Utána láttam az arcán, az jár a fejében, amiről én nem mondtam egy szót sem. Már két éve volt a párom és elmondhattam, hogy minden arcrezdülését kiismertem ez idő alatt. Séta közben egyszer csak megszólalt, miután én ismét elindultam. Nem tudom miért, de valamiért féltem attól, amit mondani fog. Ahogy átjárta mindenem ez a mondata, éreztem, hogy a félelem a rossztól kezd rajtam elhatalmasodni, és mind inkább annak a felismerése, hogy az, amit mondani akar, nem lesz valami fényes derűt idéző dolog a jövőre nézve. Ebben a két évben én mindent megtettem azért, legalább is azt hittem, hogy működjön a kapcsolatunk, és a következő másodperc töredéke alatt rá kellett jönnöm, hogy mégsem, mert közölte, van egy másik férfi az életében, akit nem régóta ismer.
Amikor ezt meghallottam, eszembe jutott az együtt töltött idő majdnem összes mozzanata és pillanata, ami egyúttal fénysebességgel éreztem, hogy távolodott is egyaránt, mert a tudat, hogy a nő, akit mindennél jobban szeretek, most már másé, belül marcangolt engem, és legszívesebben űzött vadként menekültem volna az emberek elől, vagy épp hozzájuk kérdőre vonva őket, és fájdalmam minden darabját, amit a szívemből szakított ki, megkérdezni tőlük, hogy igaz-e. De nem tettem, mert hisz az emberek azt nem tudhatták, mert ezt csak ő és az a másik tudhatta. Nem értettem, miért nekem mondta el, hogy mi a legszebb hőn szeretett vágya, mikor az a másik csal most már mosolyt az arcára. A szívem azt remélte, hogy még azért kicsit szeret, és ezért mondta el ezt nekem.
A távolság megnőtt köztünk, hiába volt most ott mellettem, az, amit mondott, összedöntötte bennem az álmot, hogy ő az igazi, és minden róla szőtt szép, ami egykor tényleg az volt, sötét kút mélyén tátongó, kétségbeesett, gyötrelmekkel teli valóság lett, ami úgy tépte szét a szívem apró darabokra, mint valami az éjszaka sötétjében váró gonosz az áldozatát. Úgy éreztem, széthullik körülöttem a bennem felépített világ, és olyan apró, kicsi puzzle darabok lesznek belőle, mint a szívemből, amit soha nem tudok majd összerakni.
A séta a vidám, önfeledt örömből átváltott komor, zavaros gondolatú, fájó szavakat hallató időtöltéssé, ami tudtam, nyomot hagy az életemben, és nem akartam elfogadni, de nem tehettem mást. Értetlenül álltam az egész előtt, és még az élettől is elment a kedvem. Egymást követő napokon azon gondolkodtam, mit és hol rontottam el. Talán az egész életem? Nem hiszem, de az adott pillanatban és a szakításunk óta eltelt időben a félelem, hogy már, mint ember sem kapom vissza, óriásinak láttatta bennem a világfájdalmat, ami tombolt a lelkemben. A beszélgetések, amik egykor felvirágoztatták a lelkét, tovaszálltak, és néma csend vette át a helyüket. Egyedül éreztem magam a világban, mint ha csupasz volnék és védtelen, de tudtam, hogy azzal nem lesz jobb, hogy ha elengedem magam, és lelkem magányához társként szegődök.
Megbeszéltük Brigette-tel, hogy elválnak útjaink, amit nehezen, de elfogadtam. Nem tehettem mást. Megtanultam elviselni a nélküle való életet és valamilyen szinten továbblépni. Amint azt ugye tudjuk, kimondani mindig könnyebb, mint megtenni. Hát nekem sem sikerült. Néha elgondolkodtam rajta, hogy lehet ezzel az egésszel, hogy őt elveszítettem, a lelkem is odalett, mert néha olyan gondolatok futottak át agyam rejtett féltekéjén, amik előtte még soha sem. Gonosz dolgok voltak ezek. Bár tudtam, hogy soha nem tenném meg, mert maga a személyem nem olyan beállítottságú, de eljátszottam néha a gondolattal, hogy a pasit elteszem láb alól, és ezt olyan módon teszem meg, ahogy azt ember még nem élte át. Sötét gondolatok olyan lényt szabadítottak ki belőlem, ami azt hittem, hogy soha nem is létezik, és amikor egyre többet gondoltam arra, hogy meg kellene tenni, és ráadásul örömet is okozna, rájöttem, hogy az a szörny, az én vagyok, aki azt hittem, hogy nem létezik, vagy legalább is eddig nem ismertem.
Néha ezzel kapcsolatban a lélek folyóján evezek egy csónakban, úgy árad belőlem a nyugalom, máskor meg dühöngő fenevadként pusztítanám el az áldozatom, akinek az utolsó zihálása felett őrült üvöltést hallatnék. Gyakran tör rám életének kioltásának szomja, de a féltékenység kegyetlen tőrje hiába van a szívemben, nem adom meg ezt az örömöt magamnak, mert józan mivoltom még mindig erősebb annál a szörnyetegnél, aki eszét veszve mészárolná le azt az embert, aki miatt elveszítettem életem szerelmét. Ha megtenném, öröm és bánat egyvelege hasítana belém. Az öröm azért, mert kielégítettem szörnyeteg énem dühöngő vágyát, de ugyanakkor a bánat is ott bújt volna meg árnyként, mert biztos lehettem volna benne, hogy ami eddig megmaradt Brigette-ből, még az is szertefoszló emlék maradt volna csupán, mert soha többé nem állt volna velem szóba.
Az álom véget ért. Amikor felébredtem, egy cella bűzös, nyirkos falához voltam közel húzódva, és akkor jöttem rá visszatérve a valóságba, hogy mind az, amit álmodtam, jobb lett volna, hogy ha úgy történt volna valójában. De sajnos nem így történt, mert egyik éjjel beteljesítettem szörnyeteg énem vérre éhes vágyát azzal, hogy megöltem őt, és kielégítettem a féltékenységem dühödt állat módjára tomboló akaratát. Pengét szúrtam a szívébe. Azt akartam, hogy ő neki is annyira fájjon, mint nekem, a vér másodperceken belül körberajzolta a földön fekvő testet, de a kés pengéje hiába találta el a szívét, nem vérzett el, mert nem húztam ki azonnal, amit én ámuló gyönyörrel néztem végig. S elégedett voltam. Ahogy rámeredtem a haldokló, az élet utolsó szikráit mutató testre, a szemében megláttam a hold fényét, ami fölöttünk tündökölt, és én úgy éreztem, mintha a holdnak áldoztam volna, pedig csak holdfényt adtam ajándékba.
Sümeg, 2021.06.26.
