Amikor a szív hazatalál

Szépirodalom / Novellák (34 katt) Tad Rayder
  2022.06.22.

1. fejezet

Fáradtan és megviselt lélekkel ültem a tóparton, ahol néztem a látóhatáron a lenyugvó napot, ami különös, csodálatos színeket festett a néma víztükörre. Mintha a tó túloldalán egy árnyékot véltem volna felfedezni, ami gyorsan eltűnt a part menti fák között, de nem voltam benne biztos. Akkor hittem el, hogy nem csak a képzeletem játszott velem, amikor egy hangot hallottam a távolban. A szél felém sodorta.

– Gyere Nick!

Hangzott a hívogató kérés, ami elindított engem a tó túloldalára.

– Gyere! – hallottam ismét. – Elviszlek, egy helyre, ahol megtalálod önmagad.

Amikor átértem a part menti fák közé, egyre beljebb mentem a hang hatására az erdőbe, és rájöttem, hogy csak a képzeletem játszott velem, mert sem árnyék sem hívogató szavak nem voltak, amiért most itt vagyok. Ahogy rám esteledett, a fák között láttam a fodrozódó vizet a hold fényében, ami úgy csillogott, mint a Sarkcsillag fent az égbolton. Az elmémben elhatalmasodott az árnyék emlékének képe és nem tudtam hova tenni. Sem a jelenemben sem a múltamban nem volt emlékem róla. Ahogy pár lépést tettem a sötétben. jobb oldalt neszre lettem figyelmes. messze a tó fényétől. Mintha az árnyék lett volna ismét. és ugyanaz a megszólítás és hívogató hang lett volna. Az árnyék ott volt az erdő sötétjében, és egy ösvény előtt állt, mintha kiutat akart volna nekem mutatni. Elindultam az ösvény irányába és nem akartam hinni a szememnek. A régi boldog énemet láttam, ahogy mosolyog, és az a Nick tényleg boldog volt. Nem csak szabad voltam, mint a madár, de az öröm is sugárzott az arcomról, mint egy vonás, amit le sem tudnék tagadni. Egy pillanat alatt eltűnt az ösvény, és elindultam ki az erdőből hazafelé, a víz csillogását követve.

Amikor hazaértem megint az a sivár hangulat fogadott, mint általában szokott, és az a kínos csend, ami a házat uralta amióta Harperrel megromlott a házasságunk. A csend jobb volt, bár olyankor jobban egyedül éreztem magam, mint amikor veszekedtünk, mert akkor legalább éreztem, hogy törődnek velem. A csendnél minden jobb volt. Egy idő után éreztem, hogy a lelkem belefáradt ebbe az egészbe, és inkább hagytam, hogy sodródjak az árral és keressek egy olyan helyet, ahol nyugodtan el tudok tölteni egy kis időt. S hogy mibe is fáradtam el? Elmesélem…

5 évvel korábban, 2012 tavaszán
(Akkor kezdődött minden veszekedés.)

Közös barátaink, Logan és Avery meghívtak bennünk egy nyaralásra, amit készségesen, örömmel elfogadtunk. Az úti cél Mexico volt, mert mindannyiunkat vonzott az ottani élet, és az emberekben lévő temperamentumosság. Minden nap megmártóztunk a tenger hűs vizében, ami a testünket kellemesen ringatta a habjai között, amit nagyon élveztünk. Avery azt mondta, este még el kellene menni egy partira, hogy több embert is megismerjünk, és nagyobb legyen a tájékozódási lehetőségünk. Egyikünk sem ellenkezett az ötlet ellen, így este egy még számunkra soha nem látott nagyságú partiba csöppentünk bele, ami a szállodától, ahol megszálltunk, nem messze volt elérhető. Jól éreztük magunkat, de bennem valami félelem kezdett motoszkálni, amint megláttam azt, ahogy Harper az emberek felé közeledett. Valami megmagyarázhatatlan érzés kerített hatalmába, ami eddig még soha sem. Talán a féltékenység. Igen az volt. A féltékenység marta a lelkem minden pontját, amikor megláttam az elbűvölő feleségem, ahogy mással beszélget.

Amikor visszatértünk a szállodába, ki-ki a maga szobájába, az ágyban fekve megemlítettem neki a témát, amit láttam, és ő nyugodt hangon csak annyit felelt.

– Nincs, mitől félned, téged szeretlek.

Azután megcsókolt és azon nyomban elaludt. Másnap, mintha mi sem történt volna nem emlékezett semmire, hogy mit is beszéltünk elalvás előtt. Én nem szóltam neki, inkább elengedtem a dolgot, és jól éreztem magam a nyaraláson. Nem tartott sokáig, mert, ahogy készülődtünk a naphoz, ismét azt láttam, hogy a szálloda halljában Harper ugyanazzal az emberrel beszélget, aki nekem nagyon nem tetszett. Volt benne valami számomra, amitől féltem. Hirtelen ez az idegen ember arra ébresztett rá, hogy elveszíthetem a feleségem. Természetemből adódóan, mivel csendes, nyugodt voltam, nem csináltam semmi olyat, amivel a férfi tudtára adhatom, hogy igen is felfigyeltem arra hogy másképp néz a feleségemre. Hagytam a dolgokat a saját medrükben folyni és a hét elkövetkező napjaiból volt egy nap, amikor az éjszakát sem töltötte Harper a szállodában. Az az éjszaka mintha örökké tartott volna számomra. Ideges voltam Harper hollétét illetően, de persze tudtam, vagyis sejtettem, hol van. A számomra ismeretlen férfi behálózta a feleségem, és amikor megláttam az első fénysugarat a tenger fölött, bíztam benne, hamarosan megint velem lesz, de persze tudtam, hogy már nem csak az enyém, hanem valaki olyané, aki más, mint én. Amikor másnap reggel megjelent, az arcára rá volt írva minden, mi történt az éjjel. Nem szólt semmit csak némán leült az ágy szélére.

Én megkérdeztem tőle, mire volt ez jó? Ő jobb, mint én? Hallgatása tovább fokozta a megérzésem igazságát, hogy az ismeretlen férfi ágyba vitte a feleségem, és ezzel a házasságomat a szakadék szélére sodorta. Ez volt az ok, amiért odáig jutottunk, ahol most vagyunk.

Ezért szoktam kimenni inkább a tópartra kicsit elszakadni a külvilágtól, a mindennapos veszekedéseket hátrahagyva, és csak ülni, bámulni a zavartalan vizet, és gyönyörködni benne. Ahogy nézem a tó tükrét, amikor odahajolok föléje, meglátom sivár, gondterhelt arcomat, és megrémiszt a valóság, mert mindaddig látom szépnek a tükörsima vizet, amíg az arcom látványa el nem rondítja, és teszi elviselhetetlen gonosz víztömeggé, ami lehúz a mélybe. Ilyenkor rájövök, hogy az életem romokban hever, és ez is csak egy darabig ad megnyugvást, de amíg ad, addig menedékül is szolgál. A tópart az otthonom, és már az árnyékot sem látom, hogy legalább az ösvényen túl, amit ő mutatott, lássam önmagam régi boldogságomban. Talán lesz számomra lehetőség, hogy találkozhassak régi önmagammal, aki boldog volt.

2. fejezet
Menedék és vigasz


Harper a konyhában főzte a kávét amikor én lejöttem az emeletről, és adtam az arcára egy puszit. Amikor rám nézett, láttam a tekintetében a gúnyt, és azt, hogy nem vagyok számára szívesen látott személy, de mivel egy házban éltünk, és nem kívánt egyikünk sem elköltözni, így ez elkerülhetetlen volt. Minden más lett a nyaralás óta, és úgy élünk egymás mellett, mint két idegen. Néha én teszek feléje lépéseket, de úgy érzem, hiába. Bármit is tett, elnézem neki, mert szeretem. A kávé lefőtt, kiöntöttem, és leültem az asztalhoz, hogy a reggelinél elolvassam az aznapi újság híreit. Miközben én az újságot olvastam, ő tudomást sem vett rólam, kiment a konyhából, és leült az előtérben levő kanapéra. Én félbehagytam az újságolvasást, és odamentem hozzá. Mondtam neki, szeretnék veled beszélni. Ő látszólag az arcán kiülő meglepettséggel nézett vissza rám, de nem szólt semmit. A beszélgetésből nem lett semmi, így megint maradt a magány, aki hűséges társként az elmúlt években soha nem hagyott el. Harper tudta, hogy ezután hol talál meg. Legalább erre jó volt az együtt töltött idő. Ha másra nem is, hogy kiismerjen annyira, hogy ha egyedül érzem magam, hová szoktam kimenni. Ahogy ültem a parton, és köveket hajítottam a tóba, felkavarva ezzel az állóvizet, mint ahogy az elmúlt évek tették a lelkemmel, egyszer csak odalépett hozzám, és csendben leült mellém. Éreztem, hogy valami súlyos és fontos dolgot fog mondani, de én nem szóltam semmit, ugyanúgy, ahogy ő tette, amikor odamentem hozzá a kanapéhoz.

– Azon a nyaraláson úgy érzem, elveszítettem valamit, ami addig számomra nagyon fontos volt, és valahol még most is, hisz megosztjuk egymással az életünket, a házat, de már nem olyan, mint előtte volt. Nem csodálkozom rajta, mert tudom, én hibáztam, és azt hiszem, méltó büntetést kaptam az élettől ezért a hibámért. Együtt maradtunk, mégis nagyon távol kerültünk egymástól. Mintha ez a ház, amiben élünk, nem lenne más a házasságunk fent maradó látszataként, mint menedék, és vigasz, hogy van hol mégis álomra hajtani a fejünk, de boldogtalanságba zárva.

Ahogy hallgattam a szavait, el sem akartam hinni, hogy eljutottunk idáig, hogy ő kezdeményezett egy ilyen beszélgetést. Nem tagadom, jól estek azok a szavak, amiket hallottam, mert beismerően hatottak, és igazak, de nehéz hinni benne, hogy ezt rendbe lehet hozni, bármennyire is szeretném. Azt mondják, az idő mindent megold, mégis nehéz volt benne újra bízni, hogy ez még jó irányt is vehet. Harper felállt mellőlem, és egyedül hagyott a gondolataimmal. Felvetette bennem a kérdést. Miért pont ennyi idő után jutott mindez eszébe, és az, hogy talán még nincs késő? Tagadhatatlanul elgondolkodtam rajta, mégis csak a feleségem, és mindennél jobban szeretem. De az élet néha teremt olyan helyzeteket, amikor még a hőn szeretett emberben is nehéz bízni. Azt hiszem ez most olyan. Nem értettem, hogy miért várt ennyi időt ezzel a beismerő vallomással. Talán a szíve mélyén ő is vágyott arra, amire én. Újra a közös, boldog életünkre. Félek. Bár szeretem, de félek, hogy újra elveszíteném, és nem maradna más számomra ismét, mint a társas magány. Ezt nem akarom. Még várok, de szeretném, hogy újra boldogok legyünk, és azt hiszem, ahhoz nem kell mást csinálnom, csak figyelni a mindennapokban. A tó túloldalán mintha megint feltűnt volna az árnyék, és mint ismerős jó barát felemelte volna a kezét, hogy üdvözöljön. Azt hiszem, először féltem az árnyéktól, akit követtem az erdőbe látatlanban is, de most már tudom, hogy ő csak utat mutatott egy olyan jövő felé, amiben saját magam láttam a múltban. S az árnyék nem volt más, mint én egy boldog múltból, amikor mosoly volt minden nap.

3. fejezet
Újrakezdés


Az árnyék megmutatta a helyes utat egy rég elrontott házasság helyrehozásához. Nehezen és félelemmel telve, de annál nagyobb örömmel engedtem ismét közel magamhoz Harpert, mert végre reményt kaptam az élettől arra, hogy újra boldog lehetek vele, és rendeződik közöttünk minden. A kapcsolatunk kezdett a régi fényében tündökölni, és hasonlítani az öt évvel ezelőtti állapothoz. A nevetés újra mindennapos vendég lett a házban, és amikor egymás szemébe néztünk, láttuk az egymás iránti tiszteletet és őszinteséget. Hiányzott, és végre azt láttam a szemében, mint a kapcsolatunk elején. Az örömöt, hogy együtt vagyunk. Harpernek volt egy ötlete, hogy hívjuk meg Logant és Averyt vacsorára. Bennem felötlött a múlt, de beleegyeztem. Vacsora közben azt mondták, hogy nagyon jó újra látni így minket boldogan és mosolyogva. A rózsaszín köd eltűnt, de megint jól éreztük magunkat egymás társaságában, ami azt hiszem, nagyon fontos volt mindkettőnknek. A tópart továbbra is kellemesen megnyugtató hely maradt számomra, de már nem voltam magányos. Vacsora közben Harper megemlítette azt a helyet, ahova az ismeretségünk kezdetén annyiszor elvittem, a helyet, amit szerettem, mert még a tónál is nyugodtabb hely volt és gyönyörűbb. Azt hittem, már nagyon régen elfelejtette, de most rájöttem, hogy hiába történt, ami történt, a szép emlékek megmaradtak elrejtve a szíve mélyén. S rájöttem, ismét boldogok voltunk, hogy újrakezdtük.

4. fejezet
Álom a hegytetőn[/big


Ajkai összefonódtak az enyémmel, és amikor elhajolt tőlem, éreztem még csókjának ízét a nyelvem minden zsigerében. Az illata szabályosan megrészegített, kifelé jövet mintha alkoholos befolyásoltság alatt lettem volna, úgy tántorogtam ki a szobából faltól-falig. Ő ott maradt, azt mondta, még összeszedi magát. Ezután elindultunk fel a hegyekbe, és az idő is kegyes volt hozzánk. Az úton egy csepp istenkönny sem éreztette velünk jelenlétét. Amikor felértünk a hegytetőre, egy faházikót véltünk felfedezni az erdő fái között, ami kellemesen romantikus környezetben volt elrejtve. Csendes vidék volt, ami mindennél többet ért, távol a város zajától, és a nyüzsgő emberek hadától. Az erdő fái úgy ontották magukból a különféle illatokat, hogy már-már émelyítően hatott ránk, de élveztük. A csend volt az, ami felbecsülhetetlen volt. Az erdőből a házikó mellett állva meglátta Harper azt, amit meg akartam neki mutatni. Bár még távol volt, de a fák közti árnyékok mutatták az utat hozzá. Ahogy egyre közelebb értünk, láttam rajta, hogy egyre izgatottabb, és így rajtam is úrrá lett ugyanaz az érzés.

Már csak pár lépésnyire voltunk a céltól, amikor megkértem, hogy hunja be a szemét, és akkor nyissa ki, amikor szólok, addig meg fogja meg a kezem, hogy vezethessem. Valósággal remegtek a lábai az izgatottságtól, és izzadt a tenyere, ahogy a keze beleült az enyémbe. Amikor szóltam, és kinyitotta a szemét, a lélegzete elállt a gyönyörű látványtól, mert nem más tárult a szeme elé, mint a Csendes óceán teljes egészében.

– Ez gyönyörű! Nem hittem volna, hogy láthatok ilyen csodát az életemben, de te ezt megadtad nekem és ezt köszönöm.

Az óceán szépsége annyira magával ragadta, hogy álomnak nevezte a látványt. Attól függetlenül, hogy itt laktunk tőle nem messze, ő ilyen formában még sosem látta, és nem volt ezen a helyen. Leültünk a sziklaperem szélére, és csak csodáltuk a horizontot. Egészen ránk esteledett, és mi belefeledkeztünk a látványba, de azt hiszem, inkább Harper, én csak engedtem az időt hagy szaladjon, hisz én is élveztem a vele töltött időt. A fényekből már csak az óceán mélysötét kéksége csillogott, ami minket arra ösztönzött, hogy ideje hazaindulni. Úgy éreztem, kézzelfogható álmot adtam Harpernek, ami mindig megmarad benne. Még napokkal a látvány után is csak annak szépségéről tudott beszélni, ami biztossá tette számomra azt, hogy sikerült valami olyannal meglepni, amit még soha senkitől nem kapott. Amikor csak el akartunk vonulni a világ elől, és kettesben lenni, erre a helyre mentünk. Mindkettőnk számára megnyugvást adott az óceán morajlása és a sirályok éneke. Azt hiszem, ez tette igazán széppé a helyet. Amikor volt időnk, mindig kijöttünk ide, valósággal ez lett a mi zarándokhelyünk.

5. fejezet
Minden jóra fordul


Újra rendeződni látszottak köztünk a dolgok, és aránylag kezdtünk megint jó viszonyt ápolni egymással, különösen azóta, hogy a vacsorán, amit a barátokkal költöttünk el, megemlítette Harper a hegytetőn eltöltött időt. Az hittem, már nem is emlékszik rá. A reggeleket, mielőtt ő felkelt volna, én mindig azzal kezdtem, hogy szedtem a házunk melletti réten egy gyönyörű virágcsokrot, és a reggelije mellé odatettem egy vázába, és bevittem neki a szobába. Persze féltem, hogy hogyan fog ennyi idő után reagálni az ilyen gesztusra tőlem, de amikor kinyitotta a szemét és meglátta, hogy mivel készültem neki, az arcán megjelentek a könnyek, és arra kért, hogy menjek oda hozzá.

Ahogy odaléptem az ágy mellé, megfogta a kezem, és lehúzott maga mellé. A következő pillanatban lágy érzéki csókot lehelt az ajkamra, amivel tudtomra adta, hogy még mindig szeret, és hogy nagyon jól esik neki, hogy figyelek rá. Nap-nap után megtettem, és a sokadik ilyen alkalom után megkérdezte tőlem, miért vagyok ilyen jó hozzá, amikor meg sem érdemli. Én csak annyit mondtam neki, hogy mindenkinek jár egy második esély arra, hogy bebizonyítsa annak az ellenkezőjét amit tett. A szívemet nem tudtam meghazudtolni egyszerűen képtelen voltam azt mondani, hogy nem szeretem, és hogy nem érdekel. Inkább e helyett összeszedtem magam és megmutattam ismét azt az arcomat amilyen talán az elején is volt, de ezt csak ő tudná megmondani, akkor milyen voltam, és ő ezt a szerencsémnek hála díjazta. Ahogy én, ő is bizonyította minden nap, hogy szeret és azt, hogy megbánta azt, amit évekkel ezelőtt tett, és én hittem neki, mert őszinte szándék tükröződött az arcán. A szívemet éveken át marcangolta, mint egy vadászó tigris harap az áldozatából, de én kitartottam. A mosolya nekem mindent megért amikor meglátta a virágokat, és az az örömkönny legördült az arcán. Őszinte mosoly volt a javából, és onnan tudtam, hogy minden jóra fordult köztünk.

6. fejezet
Régi önmagam


Most már, amikor kimegyek a tóhoz, nem szívesen teszem, mert mindig az a Nick jut eszembe, aki éveken át voltam. A régi önmagát kereső, lelkileg megtört ember, aki magányában talált ide a tó nyugalmához. Emlékszem, azokban az időkben, amikor magam alatt voltam, olyan voltam belülről, mintha az előttem elterülő tó legmélyebb pontján lennék, és egyszerűen nem tudnék feltörni a felszínre. A magány tartott vissza a felszíntől. Ború nélkül nincs szivárvány. Most már az árnyékra sincs szükségem, mégis hálás vagyok neki, mert nélküle nem biztos, hogy most azon az úton lennék Harperrel, amin. Már nyugodtan dobálhatok kavicsokat a tóba, felzavarva ezzel a nyugodt vizet, mert tudom, attól még az én lelki állapotom nem változik, mint régen ahhoz hasonlítottam. Tagadhatatlanul arra volt szükségem, hogy Harper újra a régi fényében tündököljön az életem mindennapjaiban, és ahogy most ránézek a parton, látom a szemében az örömöt, hogy ismét olyanok vagyunk, mint régen. A szívnek szüksége van a szerelemre, de méginkább a törődésre, és ez az, amit újra megadhatunk egymásnak. Harper egy pillanattal később a szemembe néz, és úgy néz rám, mint talán még soha. Hallgat, és egyfolytában mosolyog. Imádtam a mosolyát, de ezt talán még soha nem láttam, ahogy most tette. Odahajolt hozzám, és halkan a fülembe súgta: hárman vagyunk. Nem akartam hinni a fülemnek, de amikor rájöttem, hogy mit mondott, megöleltem és el sem akartam engedni, annyira örültem a hírnek. Eddig is jó úton haladtam afelé, amióta újra egymásra találtunk, hogy megtaláljam a régi önmagam, de most már biztosan tudom, ez a helyes út amin most vagyok.

7. fejezet
Megtépázott szerelem


A múltban történtek most már csak rossz álomnak tűnnek, és most annak az ellentettje rajzolódott ki köztünk. Ahogy teltek a hónapok, és a pocak is egyre jobban nőtt, a figyelmem is vele együtt növekedett nem csak rájuk, de a házimunkában is, hogy bár még csak pár hónapos terhes volt Harper, szerettem volna minél nagyobb terhet levenni a válláról, és inkább magamra vállalni azokat, amikben nem igazán vagyok otthon, de most szükségét éreztem. Jó érzés volt újra kimondani, hogy egy pár vagyunk, és ezt a pocak is bizonyította. Ahogy egyre jobban közeledett az idő Harper számára, úgy látta be igazán, hogy anno mekkora baklövést követett el. Boldogok voltunk, mert a megtépázott szerelmünk kiállta az idő próbáját, és most egy fiú képében tette teljessé az életünket, és biztos lehettem benne, hogy a szív hazatalált. Kiteljesedett a kapcsolatunk és jobb volt, mint valaha. Az árnyék csak segített, hogy megtaláljam ezt az életet, amit most élek, hogy boldog lehessek. Harper és a kisfiunk rá a bizonyíték, hogy egy elveszettnek hitt kapcsolatból is lehet jövő.

Írta: Németh Balázs
Sümeg 2021. 7.22.-8.2.

Előző oldal Tad Rayder