XII. LFP. AMF - A garabonciás

Fantasy / Novellák (34 katt) Aedua
  2022.06.20.

A hideg Botár csontjáig ette magát, belesajdult a fiú minden porcikája. Összedörzsölte két kezét, és bekopogott a tömör tölgyfa ajtón. Léptek nesze hallatszott és egy morcos öregúr pillantott ki a függöny mögül, majd el is lépett a kicsiny ablaktól. Botár hat ujja már karommá gémberedett, ezért ököllel dörömbölt újra a fán.

– Takarodj innét, csavargó! – kiáltott ki az öreg. – Csordásfarkasok botorkálnak erre, honnan tudjam, hogy nem közülük való vagy? A héten már kettőt elragadtak a szomszédból!
– Apám kicsapott hazulról! Éhezem, csak egy kancsó tejet adjon, vagy pár szem tojást!

Nem érkezett válasz. Botár ahányszor haragra gerjedt, az irányítás kicsúszott a kezéből, ezért igyekezett nem megadni magát az érzésnek. Belerúgott az ajtóba, és hátrébb tántorodott:

– A régi és az új istenre mondom, adj ennem!

Meghallotta a bentről kiszüremlő kacagásokat. Többen voltak. Botár lelki szemei előtt megjelent egy bőségszaru, amiből mindannyian falatoznak, miközben könnyesre röhögik magukat az ő keservén. Irigyelte a házukat, az ételüket, féltékeny lett, hogy ők együtt éltek és nevethettek. Rajta, akinek semmije sincsen.

– Majd adnál, de már késő lesz, vén bolond!

A szülőfalujában megkergették, itt pedig hiába kopogtatott végig minden házat, sehol sem nyitottak neki ajtót. Hová veszett a vendégszeretet?

Botár összehúzta vézna mellkasán az elnyűtt farkas prémét, majd letörölt egy kibuggyanó könnycseppet. Tizenöt esztendős volt csupán, már napok óta nem evett, és barlangokban, kiásott üregekben hajtotta álomra a fejét. A könny újabb könnyet fakasztott, mígnem a dac ellenére is sírásban tört ki. Gyűlölte az apját, aki torzszülöttnek nevezte, a falu népét, akik a bolondját járatták vele és ezt az agg senkiházit is, akiben annyi emberség sem volt, hogy egy falattal megkínálja a földönfutót!

Botár kínja utat tört magának, és egy rekedt kiáltásban az égig repült. Bár ember nem akadt, kinek megesett volna rajta a szíve, az ég meghallgatta őt és meggyászolta veszteségét. A fellegek sötétbe borultak, az eső megeredt. Kezdetben csak csepegett, de pillanatokon belül úgy szakadt boldog-boldogtalan fejére, mintha dézsából öntenék.

A fiú az esőfüggöny mögött óriás villámokat pillantott meg. Nem értek földet, energiától duzzadó, fehéren ragyogó testük tekergőzött az égen, majd az egyik kitárta a szemét:

– Garabonciás, szólítottál minket? – sziszegte a sárkányszerű szörnyeteg, akinek a szeme sárgán ragyogott.

Botár lába megremegett, majd térdre borult a jelenés előtt.

– Kik vagytok ti? – hüppögött.
– Sárkánykígyók vagyunk, hatujjú gyermek – felelte a másik, a zöldszemű. – Mit kívánsz tőlünk?
– A családomat akarom – suttogta.
– Mi nem jóságos lények vagyunk, a varázserőnk lentről fakad az égig érő fa gyökeréből. Nem adhatjuk vissza azt, amit elveszítettél, de felruházhatunk új hatalommal, ami előtt ezrek meghajolnak.
– Hatalmas és erős leszek?
– Halhatatlan lehetsz a halandók tengerében, erős lehetsz a satnyák között, gazdag a szegények áradatában. Ez csupán rajtad áll.
– Mit kell tennem?
– Állíts minket a szolgálatodba! Kívánj most! A szívedből szóljon!
– Azt szeretném...
– A nagyok nem kérnek, parancsolnak! – mennydörögte a zöldszemű.
– Azt akarom, hogy... romboljátok porig ezt a házat! A földdel legyen egyelő! – ordította.

Kacagott az égbolt és rajta a két kígyó, aztán mennydörgés rázta meg a tájat. Az eső hófúvásba csapott át, vihar gerjedt, és a két hatalmas sárkány belecsapott a házba. A palatető beomlott, de a vályogfalak nem engedtek a támadásnak. Az épületből csecsemősírás harsant, az öreg és gyermekei jajveszékeltek. Botár ennyivel megelégedett volna, de a sárkányok újra lecsaptak, a tapasztott falak ledőltek, az egyik gyermek Botár szeme láttára feketedett el és aszott tufává.

– Elég! – üvöltötte az ifjú.
– Nem végezhetsz félmunkát! Ha kívánsz valamit, viseld annak következményeit! – zengte az ég.

Ismét lesújtott a két bestia, újra és újra, amíg a ház a földdel vált egyelővé. Az eső elállt, lángok táncoltak a romokon és elszenesedett tetemek hevertek körülötte. Az égő hús szaga facsarta Botár orrát. Az öregember rücskössé égett arcával Botárra nézett, tekintete sötét és vádló volt.

– Átkozott verbonciás! – nyögte, majd családjából utolsóként ő is kilehelte a lelkét.

Az élettelen szem tovább méregette Botárt a túlvilágról, így az ifjú csak lassan merte megközelíteni a pusztítás helyszínét. A lángokhoz hívta a bűntudat és a meleg. Lábait újra érezte, ujjai kiengedtek a bútorokkal és emberi maradványokkal táplálkozó máglyában. Bokáig süllyedt a latyakban, mintha a talaj is marasztalni kívánná, vagy elnyelni őt, hogy az alvilág magába fogadhassa, mert valóban odavaló, az apja is megmondta már régen.

A kígyók visszahúzódtak a felhők közé. Egy utolsó mennydörgés kíséretében csak ennyit szóltak:

– Még visszatérünk. Csak szólítanod kell, garabonciás!

* * *

Botár úgy hitte, ha elbújik a világ elől és többé nem érintkezik emberekkel, elkerülheti a sorsát. Eliszkolt a tél, kivirágzott a tavasz, beköszöntött a nyár és az ősz is tiszteletét tette a fiú szerény vackában, a természet ötször járta el a halál és az újjászületés táncát, és úgy tűnt, Botár terve bevált. Mégsem maradt magára. Egyre többet hallott és egyre többet látott, így a vadon szellemei és az állatok is megszólították, de egyiknek sem ártott, egyik sem gerjesztette olyan haragra, hogy elkapja a téboly. Viszont a kígyók sem eresztették. Duruzsoltak a fülébe, vele tartottak mindenhová, csak szellemek voltak ugyan, viszont a fiú lelkét megmételyezték, és minden vihar alkalmával számon kérően mennydörögtek felette.

Botár tisztelte a természetet, a vadászatnak is mestere lett. Éveken át így élt, egyetlen emberi szót sem hallott, ám amikor egy este éppen az elejtett szarvasbikát nyúzta és könyékig véresen térdelt a tetem mellett, neszeket sodort felé a szél az erdő sűrűjéből. Női kacajok voltak. A kedélyes nevetés általában megmelengeti a szívet, csak nem egy erdőben, mikor egyes-egyedül bolyong az ember éjnek évadán.

– Kóricáló lidércek, hess veletek! – dörmögte az orra alá, miközben a homloka gyöngyözött a megerőltetéstől.

A vállán a bőrrel, kezében a szarvas két combjával haladt apró kunyhója irányába, amikor újabb hangok ütötték meg a fülét: toportyánok vonyítottak. A sötétből tekintetek meredtek rá. Megdermedt, az egyik comb leesett a válláról. A fiú szíve veszettül dobolt bordabörtönében. A farkasok közelebb merészkedtek, bundájuk ezüstösen csillogott a holdfényben. Botár még sosem látott ekkora példányokat.

„Fajtársunk bundáját viseled, ember” – szólította meg az egyik, öblös hangja a fiú fejében visszhangzott. – „Puszta kézzel ölted meg?” – vicsorgott.
– Örökségem édesapámtól, akár a késem. Ő terítette le.
„Mihaszna emberek! Bár... te nem vagy egészen az, igaz?”
– Garabonciásnak szólítanak.
„Se nem gyógyító, se nem táltos, csak egy hitvány garabonciás. Nem tanultad te a mesterséget! Nem tudod a mindenség titkait! Nem jártad meg az alvilágot!”
– Tán te igen? – fordult felé az ifjú, megfeledkezett a félelméről.

A vezér hátrapillantott, két másik osont mögötte. Összenéztek, szinte emberinek hatott a gesztus, majd a farkas ismét a fiúra nézett. Megrázta magát. A fenevadak hátat fordítottak a megdelejezett fiúnak, és elügettek.

„Utunk ne keresztezze egymást, mert te leszel a falkám vacsorája!”
– Ti nem farkasok vagytok, azok nem így beszélnek és nem ilyen kék a szemük – szólt utánuk a garabonciás.
„Nem, nemcsak farkasok vagyunk” – hangzott a válasz, de ekkor már a három fenevadat bebugyolálta az éjszaka fekete szőttese.

Valóban csordásfarkasok ólálkodnak a hegyekben, akik embereket rabolnak el! Talán meg is eszik őket. Őt vajon miért nem bántották? Tán tartanak tőle?

A fiút nem hagyta nyugodni a találkozás, így segítségül hívta a szellemeket. Az egyik azt suttogta, hogy ezek a lények a farkasokat szent állatként tisztelik, és hisznek a Farkas Istenben, aki az Öregatya mellett trónol az égben. Egy másik lidérc legendákat idézett fel, amelyben a honfoglalás során segédkeztek ezek a démoni teremtmények, hogy a magyarok minden harcot megnyerhessenek, de első királyuk új hite miatt menekülniük kellett, ezért az erdőkben húzták meg magukat.

Botár sokat megtudott róluk, de mégsem eleget. A sárkánykígyókon kívül még nem találkozott más varázslatokban jártas élőlénnyel. Sosem tanították, sosem segítették, és a csordásfarkas szavaiból arra következtetett, hogy ők már sok csodát megéltek és nem egyhez értettek is.

Hetekig minden éjszaka járta az erdőt, mégsem futott újra össze a teremtményekkel, míg egy napon, amikor a holdkorong ismét teljes pompájában pöffeszkedett az ég zenitjén, meghallotta a vonítást. Nem rohanhatott inaszakadtából, mert leleplezték volna, így kimért, puha léptekkel eredt a csordásfarkasok nyomába. Ha morgásuk és vonyításuk megszűnt, a szellemek segítségét kérte, hogy utat mutassanak neki.

Addig-addig osont, míg egy patak partjához nem ért. A vízfelszínen didergett a hold képe, ahogy a benne fürdőző két farkas úszás közben lögybölte a vizet, a harmadik pedig ekkor lépett ki a partra. Megrázta a bundáját. Bár Botár a cserjék mögött rejtőzött, pár csepp az arcán végezte. Tétován letörölte azokat, majd amikor visszapillantott a partra, csak levedlett szőrt látott és annak közepében egy gyönyörű lányt. Fehér haja volt, hófehér bőre, és a tekintete olyan kéken villant, mint a fenevadnak, aki korábban a helyén állt. Mezítelenül ült, karcsú alakjának minden íve feltárult a fiú előtt, miközben zavartanul fürdőzött a hold fényében. Botár akarta őt. Eszébe jutottak apja szavai, aki szépasszonyokról és boszorkányokról regélt neki, akik elragadják az emberek lelkét.

Az ifjú nagyot nyelt, elkápráztatta a gondolat, hogy ezek a lények két alakban léteznek. Hol farkasok, hol gyönyörű emberek.

A sárkánykígyók végre olyan vágyat találtak a fiú lelkében, amit meglovagolhattak:

„Veszélyes fenevadak ezek ám, harcolnak körmük szakadtáig” – suttogta a sárga szemű.
„Önmagától nem omlik a karjaidba, a csordásfarkasok szabad lények, sosem törheted be egyedül!” – mondta a másik. – „De mi segíthetünk neked!”

Botár nem hallgatott rájuk, úgy döntött, hogy a következő holdtöltekor beszél ezzel a lánnyal. Tudta, bármikor felismerné még farkas képében is. És ha nem jön önszántából, beveti minden vadásztudományát.

A következő teliholdra megszilárdult az elhatározása: felkeresi őket és barátságot köt velük. A vezérnek ugyan nem volt kedvére való, de ha esetleg a másik kettő megkedveli, vagy esélyt ad neki, nincs veszve az ügy. Bár nem akarta beismerni magának, de nemcsak a tudásvágy és a szerelmi hév hajtotta, olyan keveset beszélt, hogy gyakran attól félt, a hangja örökké elhagyja. Társaságra vágyott.

– Egy földön élünk, az emberek világában, amely kitaszított magából minket. Osszuk meg tapasztalatainkat, hogy túlélhessünk – mondta, amikor újra felbukkantak a lények.

„Te élhetnél közöttük, csak tagadd meg képességeidet! Rajtad nem fog a hold ereje.”
– Tanulni szeretnék tőletek – lépett közelebb.
„Az ember nem tanul, csak elvesz. Az ember nem barátkozik, hanem használ másokat.”
– De én más vagyok!
„Nem, nem vagy” – csattogtatta fogát a rangidős farkas, pengeéles fogai fenyegetően felvillantak a holdfényben.
– Közelebb állok hozzátok, mint hozzájuk!
„Szolgáltad őket és cserébe démonnak neveztek? Hajtóvadászatot indítottak ellened, amikor segíteni próbáltál?”
– Nem, nem én csak egy kölyök voltam...
„Igen, az vagy még most is.”

A csordásfarkas hátat fordított neki.

– Ne merj magamra hagyni! – ordította a fiú, majd a kezébe kapott egy követ. – Gyere vissza!

Botár nem engedhette el őket, kétségbeesés lett úrrá rajta, amely átvette az irányítást a teste felett. A kő már repült is. Nem látta, melyiket érte, de nyüszítés hangja ütötte meg a fülét, amit kísérteties csend követett. Hosszú pillanatokig fülelt, mire a fák rejtekéből meghallotta a zihálást. Az egyik vad közelített, gyorsan, vérszomjasan.

Botár futásnak eredt. Milyen oktalan volt! A heves természete megint bajba sodorta.

Hallotta, hogy a ragadozó a sarkában lohol. Már csak néhány lépés választotta el a kunyhójától, amikor orra bukott, és érezte, ahogy két hatalmas mancs a sáros avarba nyomja a képét. A karmok mély sebeket vájtak a húsába, az állat súlya összenyomta a tüdejét, ezért csak sípolva, apró kortyokban nyelhette a drága levegőt.

A farkas körbeszimatolta a testét. Egy-egy szemfoga akkora volt, mint a fiú ujjai. Csupán egyetlen harapás, és vége az életének. Botár fohászkodott az Istenhez, de még az Alvilág Urához is, csakhogy túlélje ezt.

A falkavezér nem szólt hozzá, csenddel sújtotta. Mancsait leemelte az ifjú hátáról, majd körözni kezdett a reszkető test mellett. Kint gyászos némaság honolt, de Botár az elméjében hallotta, hogy az ordas nevet rajta.

Égető fájdalom hasított a bal lábszárába, majd orrát fémes szag töltötte ki. Képtelen volt tovább tartani a száját, egy keserves üvöltés fakadt ki belőle. A farkas húzni kezdte őt.

– Eressz el! – ordította a fiú, miközben szájába sár és rothadó levelek gyűltek.
„Parancsolgatsz, kis szaros? Nem tanultál még a hibádból?”
– Letéped a lábam! – köpte.
„A fejed is letéphetem, úgysem hiányoznál senkinek sem! Csak egy nagyképű senki vagy, akit még a sajátjai sem szeretnek. Na, várj csak, segítek én ezen!” – kuncogott a toportyánféreg, majd fehér fogsora a fiú mellett bukkant fel.

Egyetlen gyors mozdulattal leharapta a fiú jobb kezén nőtt hatodik ujját.

„Most már úgy nézel ki, ahogy mindenki más. Eredj vissza édesanyádhoz, hogy sírd el neki, mit tett a csúnya ordas!”

Botár még akkor is hallotta a farkasok kacagását és vidám vonyítását, amikor azok már rég messze jártak. Ezek a kárörvendő hangok kísérték el az éberség peremére, majd lökték át a tudatvesztés birodalmába.

Percek, tán órák is eltelhettek, mire magához tért és elég erőt érzett magában ahhoz, hogy feltornássza magát a mocsokból. Nedves föld és vér tapadt az arcához, nadrágja ülepét saját széklete melengette. A szégyen penetráns bűze lengte körbe, miközben szúrta minden egyes korty levegő. Saját gyötrődő testének fogja volt, mégis csak az foglalkoztatta, hogy megfosztották attól, amitől különlegesnek érezte magát. Oda az ereje, a farkas ezt is elvette. Már nem is bánta, ha valóban meghal.

Visszaheveredett a földre. Még sosem érezte jobban, hogy mennyire apró és mennyire jelentéktelen a léte.

Cseperegni kezdett az eső. Botár úgy érezte, a vízcseppek megtisztítják, és újra erővel töltik el, de rá kellett jönnie, hogy ez nem így van. A két kígyó meredt rá a csillagtalan égboltról, szikrázó testük a fákig nyúlt, majd megdördült az ég.

„Ne temesd magad, garabonciás. Nem veszett el minden” – suttogta a sárgaszemű. – „Mi visszaadhatjuk a hatalmad.”
„Úgy bizony, mi veled maradunk. Meggyógyítunk, és megadunk neked mindent, amire csak vágysz. Akire csak vágysz!” – sziszegte a zöldszemű.
– Tehát nem veszett el az erőm? – kérdezte reménykedve.
„Ó, de, azt már nem leled meg. Viszont a miénkkel gazdálkodhatsz!”
„Velünk megszerezheted a jogos jussodat!”
– A jussomat. Igen, jár nekem az elégtétel. Megsántítottak és megcsonkítottak! – támaszkodott a könyökére. – Tartoznak nekem!

Remegő kezével belemart a lucskos földbe, és egy gyökérre talált. Megkapaszkodott benne, majd szép lassan bevonszolta magát a házba. Ócska, fából tákolt viskó volt csupán, de megvédte az égszakadástól. Ép lábával belökte maga mögött a nyikorgó ajtót, és megtörten a sárkánykígyókhoz szólt:

– Adjatok az erőtökből!

A szörnyeknek csupán egy kérésük volt cserébe.

* * *

A kígyók megtalálták az elvarratlan szálakat, és feltépték a régi sebeket, mert olyan táptalajra volt szükségük, amelyet rettegéssel öntöztek. Botár járóbotot faragott magának, majd lement a faluba, ahol már félték őt. Ragályok pusztítottak, fogak hullottak, asszonyok tucatjai vetéltek el, mire egy öregasszony megtört, és adott Botárnak két tyúktojást.

Hét nappal és hét éjjel eltelt, mire meghasadt a mészhéj, és a két apró kígyó kidugta fejét a repedésből. Akkorák voltak, mint Botár alkarja. A sárgaszemű pikkelyei aranyszínben ragyogtak, a zöldszemű bőre smaragdra hajazott. A kígyók hálásan tekergőztek Botár torka körül, amiért végre testet ölthettek.

A kígyók védőfalat húztak Botár kunyhója köré, és láthatatlanná tették azt, hogy a csordásfarkasok ne bukkanhassanak rá. Minden este gyógyító fényben fürösztötték a fiút, hogy nappal legyen ereje üreget ásni és cölöpöket faragni a csapdához, amely holdtölte előtt egy nappal készült el.

A kígyók azt ajánlották a garabonciásnak, hogy ők majd a házáig hajtják a lányt. A fiúnak nem tetszett az ötlet, de mivel még igencsak sajgott a lába, és tartott egy újabb harctól a falkavezérrel, beleegyezett.

* * *

Botár arra ébredt, hogy viskójába sárgás-zöldes fény lopózik. Kitárta a zsalukat, és megpillantotta a két őzet. Egyszerre fordultak Botár felé, bólintottak, majd visszaalakultak kicsiny csúszómászókká.

Botár lassan a gödörhöz óvakodott. A lélekvesztő mélyén a legkisebb farkas feküdt, oldalát és az egyik combját keresztüldöfte egy-egy karó.

– Nem pusztulhat el! Élve akarom! – nyögte a fiú.
– Ez nem állt az alkuban – röhögött a sárga kígyó.
– Hidd el, szívós jószágok ezek – magyarázta a másik békéltető hangon. – Húzd le a karókról.
– El fog vérezni.
– Nem fog. Csak tedd, amit mondok!

Botár leereszkedett az üregbe. Benyúlt a hatalmas test alá, megpróbálta felemelni, de összerogyott. A kígyók figyelték próbálkozásait, és miután kiszórakozták magukat, rátekeredtek a fiú karjára, majd olyan erőt csempésztek belé, hogy felemelhesse az állatot. Botár óvatosan eligazgatta az elalélt ragadozót a cölöpök között, majd felhúzta magát. A kígyók lemásztak róla, ő pedig ott maradt egyedül a csapda szélén. A farkas felébredt, égszínkék tekintete vádlón meredt a fiúra. Botárnak az összeégett aggastyánt juttatta eszébe. Epe tolult a torkába.

Este visszatért a veremhez egy szelet hússal. Lelökte a fedelet, majd mécsesével bevilágított a sötét odúba. A lány ült a cölöpök között, amelyeknek a többsége kettétört, a maradékot tövestül kitéptek. A teremtés oldalán és combján a sebhely behegedt, csak egy-egy sötétebb folt tanúskodott a korábbi sebesülésről. Botár megdöbbent a látványon, megcsúszott és a fenekére esett.

– Aljas vagy, kuruzsló! – morogta a szépség.
– Másképp nem tudtam szóba elegyedni veled. Embereket ragadtok el! Nem várhatod el, hogy a házamban vendégül lássalak!
– Férfijaink nőket rabolnak, valóban. Erővel bírókat, mint te. Ám sosem bántjuk őket.
– Engem megcsonkítottatok.
– A bátyja csak móresre tanított. Sokkal rosszabbul is járhattál volna. Hálásnak kellene lenned!
– Talán örökre sánta maradok!
– Úgy legyen! – szájalt a lány.

Botár bedobta a húst, majd mérgében lecsapta a fedelet, másnap reggel mégis az üreghez hajtotta a kíváncsiság egy újabb szelet ünőhússal.

– Mit értettél azalatt, hogy olyanokat ragadnak el, mint én? – tudakolta, miközben figyelte, ahogy a lány a táplálékát marcangolja.
– Varázserővel bírókat – csámcsogott a lány. – Olyanok teremtették közülünk az elsőt, mint te. Az ősünk férfi volt, a legtöbb utód fiú. Kellenek az asszonyok, ha fent akarunk maradni.
– És a sebeid? Eltűntek.
– Kis szemfüles – gúnyolódott. – Gyorsan gyógyulok.
– Halálos sebek voltak.
– Nem ölhetsz meg ilyen könnyen.
– És azok a karók?
– Eltörtem őket.
– Pusztakézzel?
– Erős vagyok. Csak jussak ki innét, és téged is kettétéplek!

* * *

Botár délután vadászni ment. Minden maradékát felélte, és immár két szájat kellett etetnie. Fáradtan tért vissza a kunyhóhoz. Tűzet rakott, majd nyársra tűzte az elejtett nyulat. A farkas morgott és szűkölt vermében. Újra és újra nekifeszült a fedélnek.

– Kiengedlek, ha nyugton maradsz.
– Igazán nagylelkű – hangzott a tompa felelet.
– Jössz, vagy maradsz?
– Dögölj meg!

Botár visszavonult a tűzhöz, majd jóízűen neki állt falatozni.

– Finom ez a nyúlhús – hümmögött.
– Akadjon a torkodon!

Botár a bendőjét már megtöltötte, mire a lány gyomra akkorát kordult, hogy még a fapalló alól is kihallatszott.

– Kaphatsz, ha nyugton maradsz. Kijössz-e?
– Kijövök – felelte a lány duzzogva.

Botár leeresztette a kötelet, a lány pedig kimászott. Szemérmesen takarta magát, gyorsan letelepedett a tűz mellé. Puszta kézzel nyúlt a lángok felé, és letörte a nyúl másik combját. Egyetlen szisszenés nélkül lakmározott.

– Végre nem nyers – nyögött fel. – Arcán csimbókok lógtak. A fiú kérdő tekintetére rögvest felelt. – Nyers húst csak farkasként eszek. Szerinted most szőrös a hátam?

Nem volt az a bögyös-faros fajta, akikkel Botárnak siheder korában dolga akadt. A leányzó keskeny arca, éles tekintete és kecses termete a farkaséval egyezett. Magas és szikár volt, ennek ellenére a hajzuhatag alól kibukkanó bimbó és gömbölyű csípő csakúgy vonzotta a fiú tekintetét.

– A testem kéne? – kérdezte a lány huncutul.

Két szemfogának éles hegye kinyúlt a szájából. Botár tudta, hogy bolondság, de azt kívánta, bárcsak megcsókolhatná a lányt, még ha vére is serken közben.

– Nem!
– Ide érzem a vágyad szagát.
– Úgy értem, nem csupán erről van szó. Tanulni akarok tőled.
– Utána szabadon engedsz?

A fiú bólintott. Hazudott a lánynak, csakhogy megkapja, amit akar.

Ezentúl a lány szabadon járhatott a számára kijelölt területen. A szarvas bőréből ruhát kapott, este pedig a kunyhóban hajtotta álomra a fejét. Mindezért cserébe Botár a táltosok világáról faggatta őt, és elsajátította a révedés tudományát. Kísérője az égig érő fa törzséhez vezette, amelynek lombkoronájában az Öregisten és hű segítői, a hét totemállat élt, akik közül a lány a Farkast tisztelte. Aztán a lány megmutatta az alvilágba vezető utat is, ahol az ártó szellemek székeltek. Ekkor a sárkánykígyók Botár nyakába martak, a fiú pedig kiesett a meditációból. Dühében ledobta magáról a két gyíkot. Azok mérgesen sziszegték, majd kiiszkoltak az ablakon.

– Félnek attól, hogy visszakergeted őket oda – mondta a lány.

Botár visszaült a lánnyal szembe. Terelte a szót:

– Ma telihold lesz.
– Attól tartasz, hogy farkassá alakulok, és megöllek? Nem küldhetek a túlvilágra emberi lényt. Nem tőlem kell félned. Csak akkor alakulok át, ha úgy kívánom. A hold az ösztöneimre hat, de én döntöm el, milyen formában.

A lány kivonult a kunyhóból, és csak este tért vissza a zsákmányával.

Pár órával később jóllakottan ültek egymással szemben hátukat a falnak vetve. Botár úgy érezte, mióta a lány vele van, a ház megtelt élettel. Jobban érezte magát, mint életében bármikor, viszont fájdalom hasított a szívébe, ahogy figyelte ezt a gyönyörű teremtményt, aki lassan elhalványult a fogságban.

A lány körül valódi lényének körvonalai lebegtek, árnyéka farkas képében vetült a földre. A holdat nézte vágyakozva, majd megszólalt:

– Két lelkünk létezik. Az egyik lélek a testünkben lakozik, és mindig ott is marad. Velünk együtt hal. Ám van egy másik is, amely képes elhagyni ezt a világot, vagy messzire repíthet minket a világ másik pontjára. Ez a lelkem szabad, és minden éjszaka hazajár. De ma nem megy sehová.

Ekkor a tekintetük találkozott. A leány négykézláb megindult a fiú felé. Tekintetüket összeláncolta a vágy. A lány Botár ölébe helyezkedett, ajka a fiúéra tapadt.

– Azt hittem, a halálomat kívánod – dörmögte a férfi két csók között.
– Holnap fel is fordulhatsz felőlem, de ma mást kívánok.

* * *

A lány Botár mellkasához bújva pihegett.
– A neved se tudom.
– Ha megtudnád, változna valami? – kérdezte a lány, álmosan pislogott.
– Sok szavam van rád, de szeretnélek a neveden szólítani.
– Édesanyám Szellőnek hív.

* * *

Másnap a sárkánygyíkok visszatértek Botárhoz.
– Azt akarom, hogy Szellő szabadon járhasson – parancsolta a fiú.
– Nem bízhatsz benne. Ha szabadságot adsz neki, visszaélhet vele – sziszegte a sárgaszemű.
– Idehozza a vezérét, aki a másik lábadat is eltöri – tromfolt rá a zöldszemű.
– Csak csináljátok!
– Ahogy kívánod – bólintott egyszerre a két kígyó, akik minél több átok teljesült a kiszórt száz közül, annál termetesebbek lettek.

A védőfal megszűnt, Botár pedig várt. Attól tartott, hogy a lány rögvest megszökött.
Nem így lett.

– Köszönöm – búgta Szellő, amikor ismét egymás karjában találta őket a hajnal.

Botár arcát beletemette a lány hajába. Szerette az illatát, arra a havas hegyvidékre emlékeztette, ahonnan származott, és úgy hitte, ez égi jel: a lányt neki rendelte az ég, vagy ha nem az, hát az alvilág és minden démona.

Másnap Szellő ismét útra kelt. Ezúttal nem tért vissza.

– El kell menekülnöd! – figyelmeztették a kígyók. – Nem ölhetnek meg, de örök álomba küldhetnek, hogy a tested börtönében vesztegelve éld le nyomorult életed.

Botár elkergette őket. Nem volt hajlandó elfogadni, hogy Szellő faképnél hagyta. Hét napot és hét éjjelt bolyongott, akár egy élőholt, mire felfogta, hogy tényleg elhagyták.

A szellőt mihelyt foglyul akarod ejteni, elillan a kezeid közül.

Botár szedte a sátorfáját, és megfogadta, hogy addig nem áll meg, amíg a nyomára nem bukkan annak a földnek, ahol a csordásfarkasok élnek. Ha kell, a hajánál fogva vonszolja vissza a lányt.

* * *

A fiú első útja édesapjához vezetett. Ha ő nem rakja ki a szűrét, Botár nem pusztít el egy családot, nem találkozik a csordásfarkasokkal, nem sántítana, és nemcsak két ármányos sárkánygyíkkal társalogna, akiket valószínűleg csak ő lát.

Ahogy leért a völgybe, a falu határából már észrevette a házat. Alig várta, hogy édesanyját és húgát újra lássa, de csak egy vénség ült a kertben egy sámlin, aki remegő kézzel a reggeli pálinkáját iszogatta. A gaz magasra ért, a kerítés foghíjas volt, lepattogott róla a festék.

– Apám – biccentett az öregnek.
– Botár? Lebénultál?
– Megöregedtél – sétált be a portára botjára támaszkodva a fiú. – És a házat is hagytad leromlani. Anyám? Húgom?
– Anyád belebetegedett abba, hogy elmentél. Két éve meghalt.
– Elkergettél, te is tudod – szívta a fogát az ifjú, kiköpött apja lába elé.
– Húgod tavaly férjhez ment, messze innen. Tudod, miért történt mindez, fiam? – Az öreg fekete szeme sárgán felparázslott, majd zölden. – Miattad. Minden, amihez közöd van, elromlik, vagy elpusztul. Sorra hullottak az állataink, a veteményes pedig elrohadt. Amint elmentél, ez megszűnt! Csak anyád ne lett volna olyan érzékeny! – károgott az apó, száját a sírás húzta.
– Vén bolond, fogj mindent rám! – ingatta a fejét Botár, és otthagyta az apját.

Keresztülsétált a zsákfalu főutcáján, majd nekivágott a kaptatónak. Úgy döntött, rábízza magát az ösztöneire. Egy fertályórája gyalogolhatott, amikor megpillantott egy szőke kisfiút az út mentén pityeregni. Először észre sem akarta venni, de a hüppögés megtette a hatását:

– Téged meg mi lelt? – szólította meg.
– Apám rám bízott két tehenet, de az egyiket elvitte a farkas. A másik elmenekült.
– Idefigyelj, kisbojtár, éppen farkasokra vadászok. Merre mentek?
– Elfutottam, nem tudom! Apukám haragudni fog.
– Van nekem két sárkányom. Ha ők kísérnek, biztos rájuk lelünk.

A két sárkánygyík kikúszott Botár bocskorából, majd négylábú szárnyas jószággá alakult.

– Ijesztőbbek, mint a farkas! – vigyorgott Botár. – És tudod, mi a legjobb? Hogy nem bánthatnak se engem, se téged, mert én parancsolok nekik.
– Ráülhetek az egyikre, bácsi?
– Ha felnyergeled, a hátára is pattanhatsz!

A kölyök rögtön felvidult, elfutott egy nyeregért. A sárkánykígyók zúgolódtak és harákoltak, de Botár csendre intette őket, mire a gyermek visszatért.

– Ez a sárga olyan, mintha aranyból lenne a pikkelye. Őt szeretném! – kiáltott a kisfiú, akit, mint kiderült, Lónyának hívtak.

A sárgaszemű kantárt is kapott a szájába, tanulja csak az alázatot! Botár felültette a fiút az állat hátára, ő pedig a másik sárkányra huppant. Lónya, amikor a levegőbe emelkedtek, vidáman kurjongatott, Botár is kontrázott alá. Ugyan a farkasok és a tehenek nyomát nem lelték, de mindketten jól szórakoztak.

– Bátor legény voltál! Amiért betörted a sárkányomat, itt egy pikkelye. Valóban aranyból van. Az édesapád biztos megbékél, ha ezzel térsz haza.

Lónya vigyorgott, fogai összetolultak elől, girbegurbán sorakoztak szájában, mintha több lenne neki a kelleténél. Egy pillanatra felötlött Botárban, hogy ez is olyan elkorcsosulás, mint az ő hatodik ujja volt, de végül száműzte a gondolatot. Elbúcsúzott Lónyától, és folytatta útját.

* * *

Észrevétlen haladtak el Botár feje fölött az évtizedek. A kígyók annyira imádták a felszínt, hogy fiatalon tartották. A Kárpát-medence minden tájat bejárta, hogy ráleljen Szellőre, mégsem találta. Talán nem is létezett a lány, csak a sárkánygyíkok hitették el vele.

Évszázadokat átívelő útja során összefutott a modern világ szülötteivel, gépeikkel és pusztításukkal, így tudta, hogy többé nem lesz nyugta a vadonban. Úgy döntött, szerencsét próbál a városokban, ahol az emberek végeláthatatlanul magas épületekben laktak, és megtagadták a természet hívását. Botárt elbűvölte a város nyüzsgő kavalkádja, hogy az embereket nem érdekli más sorsa, csak a sajátjuk. Senki sem emlékezett a mondára a garabonciásról, senki sem hitt már a természetfelettiben. Kényelmes világ volt ez, minden készen várta, hamar hozzászokott a jóhoz.

Egy nap, amikor már valóban elhitte, hogy minden varázslat kihalt a világból, és már csak benne pislákol a szikrája, megérezte az aurát, amely csak a csordásfarkasok sajátja. Botár a kocsma bejáratához sétált. Az emlékektől egy pillanatra megremegett a gyomra. Rémálmaiban még mindig kísértette az éjszaka, amikor megsántult.

A pincehelyiségben félhomály honolt, a kocsma mélyéből sámándobok ritmikus, buja dallama szűrődött előre. A pult mögött egy rókaképű férfi serénykedett, aki rögvest félretette a munkát, amikor megpillantotta a farkasbőrbe bújt férfit. A csőcselék elcsendesült, a pajzán viccek csattanója elmaradt, a nevetések elhaltak. Botár lassan körbenézett, és olvasott az arcukban: egyesek rettegték őt, mások kihívóan méregették.

– Üdv néktek, Szellőt keresem.
– A régiek közül való, nem közösködik a fajtánkkal. De a tiéddel sem, garabonciás. Ami azt illeti, mi sem látunk szívesen. Kotródj innen!

* * *

– Szétcsaphattunk volna közöttük! – sziszegték a kígyók, amikor kiléptek az utcára.

Botár csak somolygott, majd a szomszéd társasház kapualjába vonult. Onnan figyelte a kocsmát. A sárkánygyíkjai bűbája eltakarta. Hajnali ötkor szivárgott el az utolsó kuncsaft. A pultos felballagott a lépcsőn. Már csörrent a kulcsa, amikor Botár mellette termett:

– Nem mész sehová. Beszélgessünk egy ital társaságában!

Kígyóit a két utolsó iszákos után küldte, míg Botár és túsza visszavonult a kocsmába.

– Nem fogok a sajátjaim ellen beszélni!
– Előbb még azt mondtad, nem közösködtök.
– Attól ők még közelebb állnak hozzám, mint te, kuruzsló!
– Kezdjük egy kis gyomorkeserűvel – szolgálta ki magát a garabonciás, majd mindkettejüknek öntött. – Ha elmondod, hol bujkál Szellő, többet nem háborgatlak.
– Nem köpök.
– Akkor legalább igyál – húzta le a saját felesét Botár.

A farkas megmakacsolta magát.

– Miért nem alakulsz át? – kérdezte a garabonciás kihívóan.
– A békés megoldások híve vagyok. A nagyvárosokban kerüljük a feltűnést.
– Elintézem, olyan lesz, mintha mi sem történt volna. Hatalmamban áll.

Bár nem azzal a csordásfarkassal sodorta össze az élet, aki megsebesítette, Botárban fellángolt a bosszú vágya. Aztán ráeszmélt, hogy a férfi retteg tőle.

– Erősebb vagyok, mint te. Ebben a formámban is! – bizonygatta.
– Lám-lám, úgy tűnik, idővel a ti fajotokból is kikopott a mágia.

Szellőtől tudta, hogy nem ölheti meg egyszerűen a férfit, viszont a fajtája embernek nem okozhatott halálos sérülést. Megkerülte a pultnál ülő férfit, az a tükörből követte a mozdulatot. Előrántotta a vadászkését, és a lény torkának szegezte:

– Utolsó lehetőség. Mondd el, merre tanyáznak az ősi csordásfarkasok!

A férfi eszelősen vihogott, szeme sárgán villant, majd zöldesen. Botár gyűlölte, ha kinevetik, ezért dühből és ösztönből cselekedett. Addig döfte a kést a férfi torkába, míg csontot nem ért, utána pedig többször a pultba verte az átokfajzat képét, és mikor már csak egy bőrlebeny tartotta a testen a koponyát, azt is elvágta. A fej elgurult, egy asztal alatt végezte.

A garabonciás percekig állt a tetem felett, mire felfogta, mit tett. Ekkor a fejet a pultra helyezte, majd a belőle csurgó vérbe ujjával beleírta a kérdést, amit már annyiszor feltett az elmúlt évtizedekben. Lemosta a kezét a sörcsapok melletti mosogatóban, majd a sárkányai után sietett. Bánta, amit tett, de nem búslakodott miatta. A szentimentalizmus a ráérősek privilégiuma.

* * *

Botár egy bontásra ítélt épületben húzta meg magát. A Budai-hegység, a közeli parkok és a ritkán épített házak visszaidézték számára a vidék hangulatát.

Leheveredett, majd nyomban elnyelte a tudattalan örvénye. Visszatért a kegyetlen álom. Szellő a karjai között hevert. Érezte selymes bőrét, finom tapintású haját, és ekkor jött rá, hogy ez nem emlék, nem is álom: Szellő lelke, amelyik utazik, meglátogatta.

– Vissza kellett volna menned a saját világodba – suttogta a lány. – Úgy lett volna rendjén. Az emberek az emberek között, az állatok az állatokkal. Nem haragszom, amiért megölted őket. Az én fajtám ne lófráljon az emberek világában.
– Nem vagyok ember – morogta Botár a plafonra meredve.
– Ember vagy, akit megszédített két démon. A táltosok mind azt hiszik, istent játszhatnak, így születtünk mi is. Amit megteremtettél, azért felelősséggel tartozol.
– Te meg nem tűrted a kötöttséget – rótta fel neki. – Mindkettőnknek vannak hibái.
– Azon a napon, amikor elengedtél, akkor szerettelek meg.
– Mégis elhagytál.
– Csak egy ok vagyok, amiért utat engedhetsz az igaz természetednek! A méreg nem az én távozásom volt, te benned élt: az irigység és a féltékenység. Szabadulj meg tőlük!

Botár visszaterelte tekintetét a lányra, még egy utolsó pillantást akart vetni rá, de elkésett.

* * *

Másnap virradóra három fejetlen hulla hevert a főváros három különböző szegletében, a helyszínelők, vagy újságírók mégsem legyeskedtek a tetthelyeken pár órával később.

Botár a sárkánygyíkjai takarásában állt a kóceráj előtt. Bosszankodva nézte a bejáratot. Mindent eltüntettek. Pedig Botár azt remélte, ez előcsalogatja a csordásfarkasokat, és megrengeti a féltőn őrizgetett világukat!

– A gyilkos mindig visszatér a bűntett helyszínére – lépett mellé egy ismeretlen.
– Te látsz engem?
– Táltos vagyok, felismerem a mágia nyomait, főleg egy garabonciásét – fintorgott.

Botár megszüntette a varázst, ami elrejtette. Végigmérte a férfit. Fiatalnak tűnt, szőke haját a feje tetején hordta, oldal lenyírta. Olyan ruhát viselt, mint a városban járókelő halandók. Bár Botár alacsonyabb volt a másiknál, de tudta jól, sötét tekintete, szakálla és hosszú haja sokkal fenyegetőbb külsőt kölcsönzött neki.

– Három csordásfarkas egy nap alatt, ezt nevezem! Mocskos munka – komorodott el. – Nem találtál mestert magadnak, hogy megtanítson a tiszta varázslatokra?
– Egy olyan korban nőttem fel, amikor kisebb gondja is nagyobb volt a népnek, hogy a mágia tudományával foglalkozzon, viszont eléggé babonásak voltak ahhoz, hogy rettegjenek tőle. Ha voltak is páran, akik rendelkeztek képességgel, eltitkolták. Vagy elragadták a csordásfarkasok.
– Ezért inkább a fekete mágiát választottad.
– Fekete? Fehér? Mi ez, tán sakk? – horkant fel. – Varázsolunk, túlélünk. Több bennünk a közös, mint a többi emberben – sandított rá Botár.
– Nekem volt mesterem. Kettő is. – Az ifjú vigyora széles volt, fogai girbegurbák. – Lónya vagyok. Apám beolvasztatta a pikkelyt és egy darabját megkaptam emlékül – ütögette meg a zsebét. – Követtelek, amint a szüleim elengedtek hazulról. Útközben szembejött egy rőzseszedő öregasszony, és kiderült, ért a mágiához. Megtanított rá. Időtlen időkig tartott, de tanulóéveim alatt nem öregedtem. A csordásfarkasok vére és a varázserőd utat mutatott hozzád – hezitált, majd kibökte a vágyát. – Tartsunk össze!
– Mint egy család? – horkant fel a garabonciás.
– Mint egy család – villant a szeme. Először sárgán, aztán zölden.

* * *

A táltos elszállásolta Botárt. Ő már felvette a huszonegyedik század féktelen iramát, így a varázstudományával szert tett egy kisebb vagyonra. Botár viszont életében először látott összkomfortot, ahogy Lónya hívta, így első dolga volt megszabadulni óriás szakállától és gyérebbre nyírni megbokrosodott tincseit. A végén a tükörből régi önmaga tekintett vissza rá.

Sokáig téblábolt. Zavarta a belváros nyüzsgése, hogy fülemüle helyett szirénák dala szól, hogy a csillagok helyett reklámok neonfénye töri meg az éjszaka vaksötétjét. Az ablakához sétált, de bezárni már nem tudta, mert Szellővel találta szemköz magát. Ezúttal húsvér valójában érkezett. A lány nem zavartatta magát, ahogy gond nélkül felmászott a második emeleti lakásig, az ablakon belépni sem jelentett gondot számára. Haját olyan barnára festette, mint a férfié, arcát éppen csak megrágta az idő vasfoga. Kockás inget és rövidnadrágot viselt, tökéletesen beillett volna a város lakói közé.

– Tetszik a hajam? – kérdezte, de válasz híján folytatta: – Rám vadásztál. Itt vagyok.
– Úgy teszel, mintha csak pár nap telt volna el. Hallottál a tegnapi ámokfutásomról, mi? Le akartok kenyerezni, te és a falkád? – remegett meg a garabonciás arca.
– Csodálkozol? Félték a sárkányaid, akiket óriásivá hizlaltál a haragoddal. De ez már nem számít. Én vagyok az utolsó.

A nő kipillantott az ablakon. A két sárkány az utcán strázsált. Halandó szemek számára láthatatlanok voltak, de a szobából mindketten látták a sárga és a zöld szemek villanását. A vendéget fürkészték, orrukból füst tört elő.

– Nem kedvelnek – vonta le a következtetést Szellő, majd ellépett az ablaktól. – A vezérünk nem engedte, hogy a nők törzsön kívül válasszanak párt.
– Nem értelek.
– Botár, a bátor, vagy Botár, a botor? – gúnyolódott a nő. – Kíváncsi voltam rád, mióta a nagybátyám megszólított téged. Szándékosan incselkedtem veled a parton, és hagytam, hogy a kígyóid csapdába csaljanak – vallotta be.
– Végre megleltem a családom. Ne kecsegtess!
– A szőke táltosra gondolsz? A sárkányaidra fáj a foga!
– Áskálódni jöttél? Meg kellene téged is átkoznom – lépett Botár a nőhöz.
– Már megtetted – ragadta meg a férfi jobbját Szellő, majd végigvezette a testén. – Akkor nem mondtam, de ez a köved nyoma.

Botár keze a nő csípőjén állapodott meg, ahol az apró, elfeketedett sebhely éktelenkedett.

– Engem találtál el. Magadhoz kötöttél.

A férfi vágya felhorgadt, magához rántotta Szellőt. A sárkányok rögvest felmordultak, farkukkal csapkodták a ház falát. Belerengett az épület. Botár egy intéssel elűzte őket, a sárkányok pedig szitkokat szórva elvonultak.

– Azt hittem, meg akarsz ölni – rebegte a nő.
– Holnap még megtehetem – emlékeztette a garabonciás.

* * *

Botár vénséges vénnek érezte magát. Első gondolata az volt, hogy egyetlen álnok szerelme lecsapolta az energiáit, ám rögtön meg is bánta, hogy erre gondolt. Szellő mellette hevert az ágyon, még az igazak álmát aludta. Csak óvatosan merte megérinteni a nőt, attól tartott, ismét elillan. Ujjait végigfutatta a domborulatain, mire Szellő halkan felnyögött, pillája megrebbent. Botár mosolyogni akart rá, de ahhoz is gyengének érezte magát.

– Mi történik velem? – kérdezte.

A csordásfarkas rögtön éber lett, vadászatra kész:

– A sárkányaid?
– Tegnap éjjel óta nem láttam őket – merengett, majd ráeszmélt az igazságra.

Felpattant, magára kapta a farkas irhát és egy nadrágot. A düh hajtotta. Lesietett az utcára. Villámok hasították szilánkosra az eget. A zöld sárkány kifordult a társasházak takarásából, majd a férfi elé vonult egyre kisebbé zsugorodva, így mire a lábához ért, siklóként kúszott fel a garabonciás vállára. Testvére szárnyalt, mennydörgést üvöltött és lángokat szórt a városra.

– A táltos felnyergelte.
– Míg ő irányítja, az ereje őt táplálja – magyarázta a nő, aki ekkor érte utol a férfit. – Vissza kell zárnod az alvilágba!
– A frászt, te liba! – csattant fel a sárkánygyík.
– Követjük őket! – adta ki a parancsot Botár, a zöld lény pedig lábakat eresztett, majd levetette magát a férfi válláról. Pillanatok alatt akkorára nőtt, mint az utca épületei.
– Botár, ne tedd! Ő igazi táltos, ismeri a varázslatokat, a másik sárkányod nélkül...

A garabonciás a füle botját sem mozgatta. Szó nélkül otthagyta a kétkedő nőt, és a fiú után repült sárkánya hátán. A budapesti épületek apró mozaikdarabkáknak tűntek fentről, a Duna keskeny pataknak. A város úgy festett, akár egy felbolydult hangyaboly. A Parlament és a Nyugati Pályaudvar lángokban állt, a Lánc-hidat porig rombolták, darabjait a folyó délre sodorta.

– Lónya, mit művelsz? – bömbölte Botár.
– Csak szárnyalni akartam, mint régen! – kurjantott a fiú önfeledten.
– Hiszen lerombolod közben a várost!
– Százakat átkoztál el, csordásfarkasokat öltél! Egy garabonciás ne prédikáljon! A sárkánygyíkok már engem tisztelnek!

A fiú szeme sárgán ragyogott. Nem ő irányított, a sárkány uralta őt. A zöld sárkány hangosan felkacagott, vonaglani kezdett. Botárt leforrázta a felismerés: a két kígyó összefogott ellene. A fémes pikkelyek felkaristolták a bőrét, ujjai vérben úsztak. Botár kapaszkodott, féltékenyen ragaszkodott az erejéhez, nem akarta, hogy a sárkányok csak így eldobják őt.

– Az enyémek vagytok! Én adtam nektek testet! – ordított.
– És ezért nagyon hálásak vagyunk – duruzsolta a sárga sárkány, majd egy újabb lángcsóvát eresztett útjára, a Hősök tere sínylette haragját.
– De borzalmasan éheztünk, sokszor és sokáig. Azt reméltük, igazi garabonciás leszel! – nevetett a smaragd sárkány. – Sajnos nem minden jóslat teljesíti be önmagát.

A zöld sárkány zuhanórepülésbe váltott, egyre gyorsabban pörgött körbe és körbe, míg Botár keze megcsúszott. Utánakapott, de már csak üres légben kapálózott. A folyó vize hívogatta. Egy mély csobbanás, és el is nyelte. Tüdejéből kiszökött a levegő, amely buborékokban menekült felfelé, mint a szétgurult gyöngyök. Fülében a kígyók nevetése és a csordásfarkas morgása visszhangzott, arcán érezte a sarat, hátán a hatalmas mancsok nyomását. Igen. Ez ugyanaz a szégyen. Ez ugyanaz a halálfélelem.

Valahol fent mintha betört volna pár napsugár a fodrozódó habokon keresztül, majd az is eltűnt. Koromfekete égbolt alatt obszidián út futott, a távolban pedig ott világlott a keskeny, cikornyás ágú égig érő fa. Botár megindult felé, először tétován, a végén már rohanva. Hallotta saját szívének egyre lassuló dobbanásait. Lomha dörrenések voltak csupán, sürgetőek, akár a homokóra utolsó szemcséi.

A nyírfa törzse fehéren ragyogott a sötétben, de a garabonciást sosem a törzs vagy a lombkorona érdekli, ő a gyökerekig hatol. Belépett az odúba, amely a fa lábánál nyílott. A fény hiánya már nem zavarta. Hozzászokott. A lába vitte. Tudta, hogy halad, egyre mélyebbre, egyre rémisztőbb helyekre, amelyekből mit sem látott, az ördögi sikolyok és jajveszékelések viszont elértek hozzá. Olykor valami a testének ütközött, vagy végigcirógatta a kézfejét, de ez sem hátráltathatta. Végül megpillantotta a fényességet: vérpecsétes hold szökkent az égre. Egy bizarr világ tárult eléje, amelynek alapja a fekete volt, a színek neonos derengések voltak csupán.

Hatodik ujját visszanyerte, nem sántított, a szellemvilágban olyan egészséges és fiatal volt, mint a csordásfarkas támadása előtt. Farkasok vonyítását hallotta, a lába körül kígyók tekeregtek, de semmi sem árthatott neki, mert ezt a földet ő uralta. Letérdelt, ujjai meleg és iszamós talajt értek. Belemélyesztette mindkét tenyerét. Hagyta, hogy a kígyók ellepjék, miközben keze megtalálta az égig érő fa gyökerét, és kiterjesztette a hatalmát. Villámló ereje végigcikázott a nyírfa gyökerén, majd a törzsén, hogy onnan belenyúljon a valóság szövetébe és magával ragadja a két tékozló sárkányivadékot. Nem lehetnek máséi, csak az övé!

Lónya hadakozott, de Botár érinthetetlen volt. Védték őt az alsó világ kígyói, a farkasai és a vörös hold ölelése. Villámló kezekként tört ki az ereje és ragadta meg a két sárkányt, majd olyan gyorsan rántotta le őket az alvilág legmélyebb bugyrába, hogy nyikkanni sem tudtak.

A garabonciás kiemelte kezét az iszapból, a két kúszómászó a kezén tekergett. Figyelte ragyogó pikkelyeiket, élénk szemüket, gyors mozgásukat, de már nem értette, egykoron mit látott szépnek bennük. A külcsín rohadó belsőt takart, a hatalom csak felfújt légvár volt. Már tisztán látott. Kioltotta lelkéből az irigységet, és feladta a féltékenységet. Leláncolta a két sárkánygyíkot az égig érő fa gyökeréhez, majd visszarohant. Látni akarta Szellőt, hallani és érinteni úgy, ahogy még soha: az őt mételyező démonok nélkül.

Mocskot érzett a szájában és vizet a tüdejében, köhögésben tört ki. Levegő után kapott, amikor megérezte lábán a karmokat. A sárkánygyíkok a húsát marták, nem eresztették, visszahúzták őt az alsó világba. Körmeszakadtáig kapaszkodott, fuldoklott, hiába látta a fényt, az egyre távolibbnak tűnt. Ekkor két kéz nyúlt utána. Szellő és Lónya árnya derengett fel előtte. Megragadták őt a karjánál fogva, és kivonszolták a valóság partjára.

Botár az egyik híd lábánál tért magához. Társai ott ültek körülötte csurom vizesen. Szellő büszkén mosolygott, Lónya szárnyaszegetten. A küzdelemből mindhárman kivették a részüket.

– Sajnálom – zokogta a táltos.
– Nem te tehetsz róla. A környezetemben mindenkit megmérgeztek.

Lónya tenyerében az aranyérme helyén már csak pár porszem ült.

– Minden földi nyomuk odavész – motyogja a nő.
– Gyengébb vagyok, mint a harc előtt. Úgy érzem, szétesek – köhögött Botár. – Meghalok? – Lónya már nem felelhetett, Botár keze is porrá vált. Elfújta a szél.
– Már nincs otthonunk ebben a világban – mondta Szellő beletörődve a sorsába, miközben Botár az eget hasító lebegő járművet figyelte, amely már neki is kezdett a város újjáépítésének.

Előző oldal Aedua