Démonpásztor

Fantasy / Novellák (741 katt) Deepankrin
  2021.08.26.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2021/9 számában.

Türelmetlenül siklott fel-alá a világok határán elégedetlenül vicsorogva, néha neki feszülve a falnak. Mindig is létezett, de csak akkor tudott átbújni a világok közötti hártyán, ha elég haragot szívott magába odaátról. Akkor testet öltött, és learatta a hosszú várakozás gyümölcsét. Eónok óta gyűjtögette ezt a speciális matériumot, majd, mikor elegendőnek ítélte, türelmetlenül próbát tett az átjutásra. Aprócska rést ütött a valóság szövetén, melyen végre átsiklott. Saját világában hatalmas, erőtől duzzadó kolosszus volt, seregek kérlelhetetlen ura, a káosz bajnoka, itt viszont csak egy érzés, hisz nem volt az anyagi világ része. Egy edény kellett neki, mely felfogja az eszenciáját. Egyetlen lélegzetvételnyi ideig létezhetett csupán, így megkereste az elérhető legígéretesebb hordozót, ki táplálja majd. Mindenkiben van harag és düh, mely halványan pislákol a lelkében. A démon ezernyi szentjánosbogár közt suhant el, majd elégedetten felvonyított, mikor rátalált arra, amit keresett. Ez a lélek fehér izzással világított. Egy igazi nap a halvány zsarátnokok között.


A gondosan ápolt szakállú pszichológus hümmögve meredt a monitorra, néha kattintgatott az egérrel. A trendi, vastag keretes szemüvegének tükrében Péter látta, hogy a kórelőzményei és egy kártyajáték között váltogat unottan.

Verd bele a fejét az asztalba!

– Harmadik éve nincs magával szemben semmilyen eljárás. A kamaszkora óta tartó konfliktus és dühkezelési problémák árnyékából kilépve ez azért ígéretes haladás! De mi van ezzel a skizoeffektív zavarral?

Rohadjon meg! Csapd már szét a fejét! Legalább lesz némi érzelem azon a flegma pofáján! Törd ki a fogait az asztal szélén!

Mély, torokhangú morgás volt, tisztán érthető és követelőző, de Péter arcizma se rezdült, mikor nyugodt hangon válaszolt.

– Az rövid ideig volt csak. Három éve volt egy ilyen hallucinációm, de azóta sem tért vissza.

– Hirtelen jött, hirtelen ment? Akkor már nem érzi úgy, hogy megszállta egy… izé, mi is? Démon?

Markolj abba a buzisan hosszú hajába, és addig verd ordítva a fejét az asztal szélébe, míg minden csupa vér nem lesz! Csontszilánkok és agyvelő borítana! Tudom, hogy akarod! Egy megváltás lesz neked is, ha szabadjára engedsz!

Valóban akarta. Ó, nagyon is csábító volt a gondolat! Egy kielégüléssel érne fel. Péter megrázta a fejét.

– Nem. Az nem is tudom, mi volt. Már nincsenek tévképzeteim. Teljesen jól vagyok.

– Hmm. Érdekes. Akkor szerintem mára végeztünk. Most látom, hogy lassan az előírt terápiás foglalkozás végéhez közeledünk. Nem tudom, hogy a foglalkozásoknak köszönhető-e, de már harmadik éve nem volt semmi probléma önnel. Nincsenek dühkitörések, nincsenek verekedések. Ezt örömmel látom, de érzésem szerint nem teljesen őszinte velem, Péter. Valami más oka lesz ennek a javulásnak. Javaslatot fogok tenni a terápia további három hónapnyi hosszabbítására. Szedi a gyógyszereket?

Ordíts! Legalább ordíts már!

– Persze. Rendszeren – hazudta a fiatal, sebhelyes arcú férfi, és felállt a székből.

– Akkor jövő hónap első keddjén! – intett a pszichológus, és hátradőlve a forgószékében átadta magát a virtuális kártyapartinak.

– Viszontlátásra, Doktor úr!


Már harmadik éve, hogy többnyire lehajtott fejjel lépdelt az utcán. Az embereket csak mellkasról lefelé látta, mert kerülte a szemkontaktust. Mikor a zebrához ért, szétnézett.

Nagydarab, bőrkabátos férfi nézett vissza rá balról. Vérhálós szemében vegytiszta rosszindulat.

’szt néz ez a dagadt gyökér! Könyököld arcon, hogy beroppanjon a zsírdisznó feje! Engedj rá! Engedj már rá, és tiszteletre tanítom a dürhőt! Felmosom a vérével ezt a koszlott járdaszegélyt!

Péter hallotta az acsargó hangot a saját maga által rakott fal mögül, de nem törődött vele. Inkább előre nézett, és elindult a zebrán. Szemből ecsetfrizurás, piercinges suhanc jött elektromos rolleren suhanva. Látványosan kérődzve a rágóján kihívóan meredt rá, miközben alig pár centire száguldott el mellette. Szaggatott szélű, vastag körmök csikordultak belülről a falon.

Né’ a csíragyerek! Hogy néz ez ki?! Rúgd ki alóla azt a szart! Aztán addig ugrálj a ványadt mellkasán, míg be nem szakad!

Péter tovább ment, gondosan kikerülve a szembejövőket, majd egy kis mellékutcára kanyarodott. Így kicsit hosszabb az út, de kevesebb az ember, és az útszéli platánfák is kellemes árnyékot adtak. A forgalom zaja is kisebb, lehet hallani a fák lombkoronájában csivitelő madarakat.

Hogy lettél ilyen unalmas gyáva hulladék?! Ezek nem tisztelnek téged! Nem ezért választottalak! Engedj már el! Erőt adok neked! A bajnokom leszel, élet, halál ura! Mindent megtehetsz! Rendet vághatsz végre a férgek között! Engedj el! Megfulladok így benned! Elsorvadok! Etess meg! Tombolj már végre, te átkozott!

Péter arcán erre halvány, elégedett félmosoly futott végig, de mivel befelé figyelt, majdnem egy nagy lendülettel bekanyarodó, fekete Mercedes elé lépett. Az utolsó pillanatban riadt hátra, és meglepetésében ösztönösen a gépkocsi motorház tetejére csapott tenyérrel.

A merci nyikkanó gumikkal fékezett le, és tetovált, kreolbőrű férfi szökkent elő a vezetőülésből.

– Mit vered a kocsimat, te csicska köcsög?!

– Jaj, ne… – suttogta Péter, és azonnal érezte, hogy napsárga magma buzog fel bensőjében, egészen a torkáig kitöltve a testét. Izmai megfeszültek, ahogy az anyag füstölögve marni kezdte a lelkében emelt falat.

Óóóóóóóóóhohóóóó…

– Letépem a karodat, te rohadék! Há’ mit csapkodod a kocsimat?! – szívta fel magát a nagydarab autó tulajdonos, és napszemüvegét a kocsiba dobva ökölbe szorított kézzel indult meg az elnyílt szájjal álló, vékonyabb, sebhelyes arcú, fiatal férfi felé.

Igen! Óóó, igen! Végre! Akkor leszakítom a karját! Engedj el! Ököllel zúzd szét a visszataszító pofáját, és mikor elesik, az én erőmmel addig csavarod a karját, míg el nem szakadnak az inak, meg az izmok! Vinnyogva fog megdögleni! ENGEDJ! A SAJÁT KISZAKÍTOTT KARJÁVAL VERJÜK AGYON EZT A GENNYZSÁKOT! A KIBASZOTT KOCSIJÁRA KENJÜK A KISZAGGATOTT BELEIT!

A mercis egy pillanatra megtorpant ütésre emelt kézzel. A fiatal férfi arckifejezése zavarta meg. Vágyakozva nézett rá tűhegynyire szűkült pupillával, és félre hajtott fejjel. Mint egy szerelmes fiú a választott lányra. Vagy, ahogy lassan megnyalta nyelvheggyel töredezett fogait, inkább mint egy ragadozó a prédára. Egy nagyon éhes ragadozó.

– Apa! Apa! – hangzott a kiáltás az utca túloldaláról. Egy fiatal, szőkehajú nő fogta egy kétéves forma kislány kezét. A sebhelyes arcú odanézett, megremegett és feltisztult a tekintete.

– Bocs – vetette oda csikorogó hangon a mercisnek, majd otthagyta a szituációt, és ment a hadonászva integető kislány felé. Remegett a keze az adrenalin rohamtól, így inkább zsebre vágta.

NEEEM! NEM TEHETED! Ő AZ ENYÉM! ADD NEKEM! ADD MÁR NEKEM, TE ÁTKOZOTT!

– Apa! Apuci! – karolta át a lábát a szöszke kislány, és ő mosolyogva emelte ölébe a gyereket. A hang ordítása azonnal tompa suttogássá foszlott odabent.

– Szia Prücsök! Szia kis pásztorlánykám!

– Szia Szívem! Eléd jöttünk a bölcsi felől, mert el kell menni még bevásárolni. Ki volt ez a pasi? – kérdezte a fiatal nő az elporzó Mercedes után pillantva.

– Köszönöm, Drágám! Senki. Nem volt semmi baj. Tudod, hogy megígértem! – mondta Péter és megpuszilta a feleségét. Az asszony szemében aggodalom villant, de elhessegette az érzést, és visszacsókolta a férjét.

– Amanda megcibálta a hajamat a bölcsiben! – nyafogta a kislány. – Nagyon fájt, és kibomlott a csurim!

Amanda...

– Legközelebb ne hagyd magad, Prücsök! Lökd el azt a lányt… vagy mondd meg óvónéninek! – mondta Péter, és oldalról a feleségére pillantott, aki egyetértése jeléül aprót bólintott, és elmosolyodott. A férfi nyakába emelte a kislányát, és nekivágtak a délutánnak.

Előző oldal Deepankrin