Az emlékember

Szépirodalom / Novellák (237 katt) Tad Rayder
  2022.06.19.

1.

Az ablak nyitva volt és a hűs szellő átjárta az irodát. Abraham fázott így félbe kellett szakítani a munkát ahhoz, hogy becsukja és ismét kellemes idő legyen az irodában. Kinézett az ablakon. A távolban sötét felhőket vélt felfedezni, és arra gondolt, hogy azokat a felhőket az a szél fújja felé, ami most feltámadt.

1 évvel később.

Amikor reggel felkelt, nem gondolta, hogy ez lesz az a nap, ami megváltoztatja az életét. Miután megcsinálta a reggeli kakaót kislányának, bement a szobába és halkan keltegetni kezdte. Ahogy Barbara kinyitotta a szemét, az anyját kereste, de Abraham közölte vele, hogy most vele kell beérnie, mert anya nincs itthon. A kislány ült az ágyon és egy, szót sem szólt. Hiányzott neki az anyja reggeli puszija, de még is azt szerette, amikor felkelés után Abraham fésüli meg és nem az anyja. Közben Abraham a konyhából szólt a kislánynak:

– Most anya nem tud itt lenni, mert be kellett neki menni dolgozni, és megbízott engem, hogy én adjam oda a reggeli kakaódat és vigyelek el az iskolába.

A kislány látszólag elfogadta ezt és miután megitta a kakaót felöltözött, és kiment az apjához a konyhába, ahol már a meleg reggeli várta. Rántotta jó sok hagymával és szalonnával. Abraham csak nézte a kislányt, ahogy eszik és hálát adott Istennek, hogy ilyen szép kislánya van.

A reggeli után elindultak az iskolába. Nagy forgalom volt aznap reggel és minden kereszteződésnél autósorok álltak, mégis volt olyan, aki nagyon türelmetlen volt, és csak nyomta a dudát. A sorban előttük egy teherautó állt, és egy hosszan lelógó fa volt a platóján, aminek a végén piros ruhadarab díszelgett. Abraham a visszapillantó tükörbe belenézve nagy csattanásra lett figyelmes és a következő pillanatban az autó megindult előre. A hátulról érkező lökés valósággal felnyársalta az autójukat, mert a hosszú fagerenda berobbant a szélvédőn és Abrahamot eltalálva szétzúzta az arcát. Az ütközés erejétől a kislány bevágta a fejét az autó műszerfalába, és elvesztette az eszméletét.

Amikor odaértek a tűzoltók, a kislányt kivették az autóból és röviddel a kimentése után magához tért. Egyből az apját kérdezte, de látta, hogy az autójukat sok ember állja körbe, és nagy a baj. Az apja ott ült az autóban mozdulatlanul, az üléshez szegezve, mert a fagerenda, ami eltalálta, odapréselte a fejénél fogva.

A kórházban az ágya mellett látta az anyját. Nicole lesütött szemmel ült az ágy mellett, amiért nem volt ott a balesetnél kislányával és a férjével, de kettejük közül inkább jobban érdekelte a kislány sorsa, mint az apjáé. Amikor a kislány kérdezte, hogy van apu, csak annyit mondott, biztos jól van. A kislány koránál fogva nem igazán értette anyja viselkedését így nem is igazán kérdezett semmit, és az orvosoknak szót fogadva töltötte a kórházban a gyógyulás napjait. Mindeközben az anyja elhatározta, hogy ha a kislányt kiengedik a kórházból, elhagyja az apját. Tudta nagyon jól megvan mindene, mégsem érdekelte, és többre tartotta magát annál, mint hogy egy beteg férfi mellett élje le az életét. Csörgött a telefonja, és hogy a kislány ne hallja, kiment a kórteremből. A vonal túlsó végén az Abrahamot műtő orvos szólalt meg.

– Jó napot asszonyom! Mrs. Jacksonnal beszélek?
– Igen. Mondja, mit akar?

Az orvost meglepte az asszony rideg, érzéketlen kérdése, de elmondta azt, amiért felhívta.

– Az ön férje maradandó károsodást szenvedett a baleset során, aminek következtében elveszítette a látását. Nagyon sajnálom asszonyom. Ha bármikor beszélni kíván velem, a baleseti osztályon megtalál, állok rendelkezésére.

A vonal megszakadt. Ez a telefonhívás még jobban segített eldönteni Nicolenak azt, amit már eltervezett. Visszament a kórterembe, és a kislány kérdőn nézett rá, hogy talán elmondja neki, hogy ki volt az, aki telefonált, de Nicole nem szólt semmit, csak leült az ágy mellé. A kislány kérdő szemei nem hatották meg Nicole-t, és továbbra is hallgatásba burkolózott. Lánya sérülései nem tűntek olyan komolynak, és úgy tűnt, néhány vizsgálat után hamarosan hazamehetnek. Barbarát aggasztotta az anyja hallgatása. A kórházban töltött napok ólomként nehezedtek a kislányra, és az sem könnyített a helyzetén, hogy hamarosan hazamehet, mert nem értette miért nem mond semmit az anyja az apja állapotáról. Eközben Abraham felébredt a műtét utáni kómából, és érzékelt mindent, de nem látta. Érezte, hogy itt nagyobb a baj, mint az, hogy a fején lévő kötés miatt nem lát, és kétségbeesésében kiabálni kezdett, amire a műtétet végző orvos, Dr. Larson bejött a szobába.

– Mr. Jackson, ön a baleset következtében olyan súlyos fej- és szemsérüléseket szenvedett, hogy a fejébe platinát kellett elhelyeznünk, de sajnos a szeme világát nem tudtuk megmenteni.
– Ez mit jelent, doki? Soha többé nem fogok látni?
– Sajnálom.
– Hagyjon magamra.

Ezzel az orvos kiment a szobából és Abraham egyedül maradt a gondolataival. Arra gondolt hogy már soha nem fogja látni kislánya gyönyörű mosolygós arcát, és azt a huncut nézését sem, amikor ő ül a kanapén, és a kislánya kérően megjelenik az ajtóban, és bekukucskál, hogy beleugorhat-e az ölébe, ahol olyan jókat szokott aludni tévénézés közben. Könny szökött a szemébe, azokba a szemekbe, amiket most már sötétség vett körül és kétségbeesés.

Pár emelettel feljebb, miközben Abraham egyedül maradt a sötétben, nem is gondolta, hogy felesége olyan lépésre szánja el magát, ami meghatározó lesz a jövőjét illetően. A kis Barbarának még gyógyulnia kellett, de a terv már készen volt, és a felesége már eldöntötte.

A beletörődés tőre napról-napra nagyobb sebet ejtett Abrahamon de az jobban érdekelte, mi van a kislányával. Közölték vele, hogy a körülményekhez képest a kislány jól van, és nemsokára hazamehet. Kisebb zúzódásokkal megúszta, de semmi komoly. Megfigyelésen tartják bent. Nagy kő esett le a szívéről, de nem értette, hogy a felesége miért nem jött be hozzá. Ahogy teltek-múltak a napok, megfordult a fejében, hogy talán azért nem kereste a felesége, mert megtudta, hogy milyen következményei lettek a balesetnek. Fájt ez az elképzelése, mégis valószínűnek tartotta, különben már bejött volna hozzá. Feküdt az ágyon, és arra gondolt, az járt a fejében, hogy mihez kezd majd ezzel az új helyzettel, ha egyszer gyógyultnak nyilvánítják, de egyelőre semmi okos dolog nem jutott az eszébe. Elnevette magát. Ez a mosoly inkább önmaga gúnyolása volt. Hogyan is lehet gyógyultnak nevezni egy világtalan embert, aki be van zárva az örök sötétségbe. Életének egy része szempillantás alatt elveszett és most egy új világban kell boldogulnia, amit lehet nevezni éjfekete életnek is. A jövőt illetően most még minden olyan homályos, de érezte, hogy nagy változás fog bekövetkezni az életében. Pár emelettel lejjebb a kislánya szépen gyógyult, és megkapta az engedélyt a hazamenetelre. Fájt számára az, hogy mindaz, amiért egész eddigi életében dolgozott, elveszni látszik, és amikor a legnagyobb szüksége lenne a szerelmére és a családjára, akkor hagyják cserben. Egyre jobban megerősödött benne ez a gyanú, ami valóság lett, mert a felesége egy szó nélkül kilépett az életéből és vitte magával a kislányukat is.

2.

Amikor kiléptek a kórház kapuján, a kislány szótlanul visszanézett az épületre, és integetni kezdett. Az anyja meghagyta neki, hogy így búcsúzzon el az apjától, mert tudta, hogy úgysem fogja soha többé látni. Fontosabb volt neki a saját élete, mint az, hogy amellett maradjon, aki mindent megadott neki. Nem csak munkát biztosított számára, hanem az anyagi jólétet is, ami nem elhanyagolható az életben, ha az ember boldogulni akar. Márpedig Abraham mindig boldogult, és céltudatos ember volt. De ezt az életet adta fel egy szempillantás alatt Nicole, mert önző, saját érdekeit tartotta szem előtt.

Barbara az életvidám mosolygós kislányból komor arcú, szomorú kislánnyá változott, ami az apjával történtek miatt teljesen érthető, mert nagyon szerette az apját. Az anyjára titkon haragudott, hogy mit tesz az apjával, de ő ebbe nem szólhatott bele, így úgy érezte, hogy ő is áldozat, nem csak az apja, akit nagyon szeret. Néha, amikor rákérdezett Nicoletól, hogy mikor láthatja újra az apját, csak rövid választ kapott. „Majd egyszer.” Ilyenkor bevonult a szobájába és órákon át zokogott az apja után, ami az anyját hidegen hagyta. Nem értette az anyja viselkedését, miért lett ilyen széthúzó, és úgy érezte, hogy magára hagyta, hiába van vele egy fedél alatt.

Abraham nagyon sokat gondolt a kis Barbarára, és az üröm mellett öröm volt számára, hogy azért az emlékezetében megmaradhatott a kislánya arca, és a csodálatos mosolya, amit annyira szeretett, és amire mindig azt mondta, hogy a világ legszebb kislányának a mosolya az, amit én minden nap megkapok. Ezért érdemes élni. Erre a kislány is emlékezett és a könnyeket felváltotta a mosoly. Abraham beletörődött abba, hisz nem tehetett mást, hogy elveszített mindent egy szempillantás alatt. Hisz mit is tehetett volna, amikor a fény is elhagyta. Az őt kezelő orvos közölte vele, hogy a balesetből hátramaradt maradandó károsodása miatt átszállítják a vakok és gyengén látók központjába, ahol bentlakásos betegként fogják kezelni. A nővérek segítettek neki összepakolni. Az első időszakban nagyon nem beszélt senkivel, magába zárkózott és magányos volt. A napokat bár társaságban töltötte a közös foglalkozások keretein belül, ahol volt lehetőség megismerni a többi lakót, de ő a kezdeti időkben inkább egyedül volt, és nem akart senkivel beszélgetni. Egyszer egy nap furcsa érzése volt, olyan, amit még nem érzett azóta, hogy itt volt a központban. Mintha valaki beférkőzött volna az aurájába és a következő pillanatban egy kedves női hang szólította meg.

– Maga Abraham ugye?
– Igen, de csak akkor, ha én is megtudom a nevét.
– Az én nevem Liza
– Szép név. Biztos a neve egy erős karakán nőt takar, aki személyiségét illetően igen megnyerő tud lenni – a nőtől egy ideig nem jött válasz. – Valami rosszat mondtam?
– Valaha az voltam.

A válaszból Abraham érezte, hogy mélyen érintette, és talán bele is taposott olyan mélyen a nő lelkivilágába, hogy a múlt sérelmei megtörték.

– Ha ez vigaszt nyújt valaha én is az voltam.

Nem láthatta, de érezte, hogy Liza arcán halovány mosoly jelent meg.

– Nem is olyan rég még mindenem megvolt. Sikeres üzletember voltam jól menő vállalkozással, egy gyönyörű feleséggel és egy még annál is szebb kislánnyal, aki a szemem fénye volt, és most is az, de a baleset óta nem hallottam róluk semmit. Szemem fénye. Ő mindig is az marad nekem, még ha a Jó isten el is vette tőlem a fényt. Remélem, ha már így alakult, az anyja mindent megad neki, amit én már nem tudok. Ezt csak őszintén merem remélni.

Az elkeseredettség kiérződött a hangjából, aminek hatására Lizának az jutott eszébe, hogy Abraham egy igazi emlékember. Amikor ezt elmondta neki Abraham mosolyt erőltettet az arcára, amit most Liza érzett, de nem láthatott.

– Talán így van, mert a sok emlék, ami velem maradt, széppé teszi még így is a mindennapjaimat.
– Csodálatra méltó, ahogy mesél a múltjáról.
– Tudja mit szerettem nagyon? A kislányom haját reggelente fésülni, mert minden reggel engem kért meg, hogy amikor álmosan kócosan kikászálódott az ágyból, én fésüljem ki a gyönyörű szőke haját, ami ráadásul loknis volt, és úgy lógott rá az arcára, mint egy fürt szőlő.

Ahogy Abraham egyre csak mesélt, halk koppanások hallatszottak körülöttük. A többi beteg is felfigyelt a történetre és körbeülték őket, miközben az emlékember csak mesélt a szép élményekről. Hisz hiába van sötét, ha a szívbe belopódzik a szeretet, örök fényt ad az életnek. S a többiek szívet melengető gyengédséggel hallgatták Abraham történetét, aki méltán érdemelte ki a lakóktól ezt a szép jelzőt.

2014.-2021. 8.16.

Előző oldal Tad Rayder