XII. LFP.AMF - Az elátkozott Szabó János

Horror / Novellák (62 katt) Logan Ainsley Moore
  2021.10.08.

Nevezés a XII. Lidércfény pályázatra
conceptart_08
szorny_concept02



„Jaj, de beteg vagyok,
talán meg is halok,
talán bizony a szeretőm édesanyja
engem megátkozott.
Ne átkozzon engem
senki édesanyja,
mert én az ő kökényszemü barna lányát
nem szerettem soha.
Ha szerettem volna,
el is vettem volna,
az öcsényi magas templom tornya alatt
megesküdtünk volna.”



– No, jól van, János, kezdjük hát!

De János nem akart indulni. Kezében a fenőkővel olyan komótosan fente azt a kaszát, ahogyan csak tudta. A halál türelmesen állt mellette. Neki nem volt sietős, hiszen előbb vagy utóbb úgyis találkozik mindenkivel.

A nap egyszer csak lebukott a látóhatár mögé, és a szürkeség mindinkább rátelepedett a tájra. A kaszálón megindultak éjszakai maggyűjtésükre az egerek, pockok és az egyéb üregi állatok. A közeli erdőből macskabagoly szólt vijjogva a fiókáinak, hogy figyeljék, ahogy vadászik rájuk. A távolban egy róka osont a falu felé, hogy valami baromfit keressen az övéinek, és megkezdték rémítő éjszakai dalukat a toportyánok.

– Gyere hát, János! – szólt a halál szelíden, és a távolba intett. – A király is ott megy már.

János felnézett, s a borzasztó alak előttük járt már. A lába nem érint földet, vagy nincs is talán? Díszes ruhája tépett, ősöreg rongy csak, a koronája tiszta bogáncs. A nyakában prémes palástja maradékán sáros fűcsomók pihentek. Közéjük szúrva gallyak, s minden gally végén egy égő lámpás. Karmos kezében, mintha az élet lángját vinné, és mögötte nem járt más, mint a halál.

Meg János! János, aki nem tudta, meddig tart ez a rémítő szolgálat, miután majd megpihenhet, és békében nyugodhat.

Salamon király csak ment végig a faluban az apró házak között, néha megállt, s mintha kémlelne valamit, körbefordult. János látta szörnyű arcát a lámpás villogó fényében, és megborzadt volna, ha él még. Ekkor a király egy düledező kalyibára mutatott, immáron nem volt idő hüledezni, most már dolog volt.

– Mit vétettek? – kérdezte János, és a halál körbemutatott.
– Hát nem látod? Salamon töke ma megvédte volna őket a király haragjától, de ők bizonyára nem félnek már. Két idős ember van bent. Katona fiaik a háború óta velem vannak, egyszem lánykájukat pedig ezen a tavaszon vitte el valami kórság. Őt is én kísértem át. A két szüle legyen a te dolgod. Na, eredj hát!

János nyitotta a kis, rozsdás kaput, de a nyikorgásra senki nem mozdult. Meghajolva lépett be a házba, hogy a kis szemöldökfa el ne érje.

No – gondolta –, ez most pont megfelel a teendőhöz.

Odabent a kemencepatkán két idős ember bóbiskolt szépen felöltözve. A lábuk megmosva, mintha bálba készülnének, fehér, tiszta ingben ülnek ott békésen. A fehér keszkenő rebbent olykor az asszony kezében, de nem félt, csak menne már a másvilágra szépen. János megfogta a két aszott kezet, és vezette őket kifelé. A kis pulikutya riadtan szűkölt a ház sarkánál, ő nem tudta, mit történik, csak azt érezte, hogy baj van. Nem úgy a nagy szürke cirmos, aki az eperfa ágai közt megbújva pontosan látta, hogy a gazdasszonya örökre eltávozik. Viszi őt a halál az öregével együtt, mert nem ég náluk a töklámpás. Jött értük Salamon király!

Így mentek hát tovább. A két öreg, János, a halál és előttük a király.

„Ezen az éjjelen töklámpás égjen minden udvarban, vagy magatokra vonjátok Salamon haragját!”

Így szól az ige, de az nincs hozzámondva, hogy zárjátok el mind a jószágokat, ha jót akartok magatoknak.

Az egyik háznál mindenki aludt már, csak a kis fekete kecskebak lófrált. A tök finom étel, és ette is már, hisz neki a bogáncs is megfelel, de egy édes, jó tök, az talán neki is dukál. A tök eltűnt, és a gyertya sem égett, a király már intett is, és a halál hozta a háznépet. Egy rémült fiúcska szedte a lábát az anyja mellett, talán éppen ő feledte kint a kecskét, aki a romlást hozta rájuk. Nagybajuszú parasztember próbálta óvni őket a kezével, de már késő. Most már nekik is menni kell.

A falu koldusa düledező kajibájában húzta meg magát minden éjszaka. Adtak neki egy tököt a jólelkű szomszédok, mert nem vették volna a lelkükre, ha emiatt éri a vég a vénséget. Meg is gyújtotta volna, de hát ugyan mi végre? Minek kellene ő Salamon királynak? A picinyke lábosban ott volt még a tökleves maradéka másnapra. De már nem lesz, aki megegye, mert aznap éjjel erre járt a király, és seregében ott vánszorog az öreg koldus, és nem fáj már neki az élet, sem a magány.

Végignéztek minden udvart, minden ház sarkát, és ahol nem volt fény, oda bementek, és aratott a halál. A legutolsó utcában egyszer csak kinyílt egy ajtó, és egy kisgyermek futott ki az útra fehér ingecskében, mezítláb inalva. Az anyja sikoltva szaladt utána:

– Jánoska!

A fiúcska megtorpant, és riadtan pislogott a furcsa csoportra. De a király ügyet sem vetett rá, őt csak egyvalami érdekelte. Számon akart tartani minden neki gyújtott töklámpást!

– Ilonka!

Az asszony riadtan magához vonta a gyermeket, s ahogy fölnézett, már inkább szomorúság csillogott a szemében.

– Hát téged az ördög sem visz el, Szabó János?
– Nem – sóhajtotta az új kaszás. – Az sem visz el. Menjetek, Ilonka! Fogd a gyermeket, és menjetek be a házba!

De akkor az ajtófélfa mellett prüszkölve lobbant az apró gyertya félszeg lángja, s mint kinek nincs már dolga aznapra, elaludt a kis gyertya utolsó csonkja. Csak néhány olvadt faggyúdarab maradt utána.

S a király megfordul erre. Izzó szeme a töklámpást figyelte, és karmos keze kinyúlt felé, hogy megtudja, igaz-e, vagy ott van még a parázs, ami újra fellobbanhat.

Bentről idős asszony rohant ki kezében gyertyával, amit sietett meggyújtani. Lobbant is a láng, és hamar újra égett a töklámpás, de már késő. Salamon király már nem mozdult egy tapodtat sem.

– Te vagy-e az, aki átkot küldtél erre az emberre? – kiáltott a halál a rémült öregre.
– Én vagyok, jó uram, bocsáss hát meg nékem, mert elragadott a féktelen keservem!
– Azt tudod-e, hogy az átok visszaszáll arra, aki szórja, és megmérgezi mindenki életét, aki csak kapcsolódik hozzá? – intett körbe oktatólag a halál.
– Ó, tudtam én, hogy nem jót teszek – szólt az asszony szemlesütve –, de elvette az eszem, hogy láttam kínlódni egyetlen gyermekem. Elhagyta őt ez a gonosz pára, nem szerette, csak megejtette, és most szégyenszemre leányanyaként él a házamban elrejtőzve, nehogy a falu a szájára vegye.
– Jól van, hát menj! Terád nem tart igényt a király.
– De… de a lányom! Meg az onokám!
– Őket magával viszi most Salamon király.

A két asszony megdermedt tanácstalan rémületében. Érdemes-e elfutni, hiszen kit nem ér utol a halál? Megszeppenve nézték egymást holtsápadtan. “Csak a gyermeket ne!” mindketten arra jutottak, hogy tán a könyörgésre megenyhül a király.

De akkor előlépett János:

– Nagyságos Salamon király, esedezve kérlek, hogy hagyd őket meg, bármi legyen az ára, én azt megfizetem! Eleget szenvedett a leány már miattam, és ő adott életet a kicsi fiamnak.
– Ugyan mit adhatnál még – ámult el a halál –, hisz már mindened az övé, most még a családodat is viszi, amit te ellöktél.
– Igaz, nincs már semmim – szólt János búsan. – Csak annyi, hogy lehet még örök nyugodalmam. De ha, felség, őket futni hagyod, én a szolgád leszek mindaddig, míg vagyok. A szolgád leszek, amíg világ a világ, és hűen kísérem majd Salamon kompániáját.

Csönd lett. Még a fű sem zizzent a réten, és a nagy eperfa is megállt bólogatni a sötétben. Tücskök, békák s mind az éjjeli állatok elhallgattak, míg a király gondolkodott. A karmos kéz kinyúlt feléjük, s a rettentő száj már nyílt is, hogy elmondja ím az ítéletet. Élő és holt is megborzongott, ahogy a hang elhagyta a torkát, mintha a kút mélyéről szólt volna rekedten, s csak ennyit mondott:

– Menj hát! – a szörnyű kéz csak intett, aztán megfordult, hogy továbbmenjen.

Ilonka még ott állt megdermedten, kezében a gyermek is halálos csöndben. Némán figyelték, ahogy a kis csoport elhaladt, és mindnyájan eltűntek a sötétségben egy pillanat alatt.

Azóta járnak így minden ilyen éjjel, Salamon király, a halál, s velük megy az elátkozott Szabó János is örökös hűséggel.

Előző oldal Logan Ainsley Moore
Vélemények a műről (eddig 2 db)