Sasfészekben jártam...

Külvilág / Történelem (423 katt) Petya
  2021.09.11.

Soha nem gondoltam volna, hogy a nyár közepén havat fogok enni a természetben. Mégis megtörtént...

Gondoltam egyet és elindultam a Sasfészek felé. Gyalog. Nagy ívben legyintettem a tényre, hogy meredeken felfelé visz az út. Egész napos programnak indult. Az is lett belőle. Reggeli után összeszedtem, ami kellhet, és megkerestem a turista ösvényt. Csak kell lennie valahol. Meg is találtam hamar egy sárga jelzést, ami tájékoztatott. Kehlstein 5½h. Ne bassz fel! Nem baj, nem baj! Egész napos progi. Szúszá. Bmeg, 5 óra? Kérdeztem magamtól többször. A környezet tiszta volt, a nap sütött, a táj pedig magáért beszélt. Képeken nem is adja vissza a látványt. Legalábbis az én telómmal készült képek.

Először ott éreztem, hogy baj lesz, amikor megszomjaztam. A víz már dőlt rólam, mint az állat. Egy merő izzadságcsepp voltam. De körülöttem nem volt más, csak néhány csermely. Lehajoltam hát az egyikhez, a vize tisztának tűnt és ittam. Ekkor láttam meg egy apró, piros gyümölcsöt. Talán szamócát. Ha már itt vagyok a talajon, nem mindegy? Ettem, ittam, majd mentem tovább. A táblák néha nem voltak segítségemre, ezért mentem egy szép nagy kört egyszer. Annyi baj legyen. Belefér. Akkor már kétszer is ittam. De hiába. Nem tudtam annyit inni, hogy ne legyek szomjas. A víz meg csak dőlt, dőlt. Végre elérkeztem a főútra, ahol dönthettem. Obersalzberg vagy Kehlstein. Nehezen, de döntöttem. Anyád megy Obersalzbergbe, én meg felfelé. Az addig érintetlen természetet ekkor láttam igazán gallyra téve. Nagy darabon kitermelték a fákat. Kopár volt minden. Persze lehet, hogy erdőritkítás kell időnként, nem értek hozzá. Mindenesetre merész volt. Akkorra már harmadszorra is ittam egy mini vízesésből, de csak annyi eredménye volt, hogy a jéghideg vizet hasfájásig ittam. A szomjam viszont velem maradt. Na, bakker. Mi tevő legyek? Majd lesz valahogy, mondta Engüsz bácsikám is, mielőtt részegen beleesett a patakba és megfulladt. Na jó, ilyen nem történt.

Az utolsó másfél óra caplatást meredeken felfele, kanyargós úton kellett megtenni. De! Már látszott a Sasfészek! Boldog voltam nagyon! Ezt egy férfinek köszönhettem egyébként, aki rámutatott az apró pontra a hegytetőn, miután megkérdeztem: Why are you gay? Ja, nem, azt az uganda showban kérdezték. Én csak útbaigazítást kértem. Az utolsó szakaszt Gunnarral tettem meg. És mikor annyira szomjas voltam, és híján voltunk minden vízforrásnak, egy kanyarban felbukkant egy fehér tömb. Tök nem autentikus. Mi ez? Műanyag? De nem, nem műanyag. Hó volt. Ilyen van, kérdeztem, a nyár kellős közepén? Megkapargattam a felszínét, és döntöttem. Másodszor is. Betoltam a pofámba a havat. És kiröhögtem magam, hogy egy istenverte túlélő showba csöppentem. Az arcomra is kentem a kásás hóból. Gunnar ezt látva megkönyörült rajtam. Megdobott egy kevés pürés bébitáppal. Vagy mivel. Azt hittem, ital lesz benne, de püré volt. Ha nem a szomjan halás szélén lettem volna, lehet, megkérdezem: Müssen wir alle Jude im Krematorium schlossen? De itt még nem forrott fel a náci vérem. Majd csak később nem sokkal, amikor megláttam a buszmegállót.

Onnan egy lépcsősor vezetett fel a Sasfészekbe meg egy lift. Na, most én úriemberként el sem köszönve megmentőmtől belevetettem magam az események középpontjába annak ellenére, hogy nem volt jegyem a lifthez, pedig kellett, azt írta a tábla. Mentem, mentem, mentem. Egyre hidegebb és hidegebb és hidegebb volt. Aztán egy sor végére kerültem, ami a liftre várt. Magyarul beszélt két nő előttem. Sziasztok! Tényleg kell jegy ide? Tényleg! - mondták. Vártunk, vártunk. Jött a lift, de ember nem volt, aki kérte volna a jegyem. Nem is baj. Úgyse volt. Bezsúfolódtunk, és irány felfelé.

Azt hittem, a Sasfészekben fogok kikötni, de tévedtem. Ez nem egy egykor volt náci vezetőség találka- és üdülő helye volt. Ez egy étterem. Egy kibaszott étterem. De legalább ettem ungarische gulascht, meg bochwurstot kartoffelsalattal. Ha már szomjan haltam majdnem, legalább éhen ne halljak. Találkoztam egy babás párral. Abby és Clark Chicagoból. Mindketten pszichológusok. Na szép. Clark odasúgta, addig élvezzem az életet, amíg nincs gyerek. Egyetértettem. Ettünk, ittunk, a kilátás szép volt, a Führer pedig, úgy éreztem, odaföntről mosolyogva letekint: Péter, rád férne már egy táborozás! Hát, ja. Dolf bácsi persze mindig viccel, ahogy én is, úgyhogy elindultam lefele.

Az út 4-5 óra helyett immáron csupán 2-3 volt. Összefutottam Gunnarral is, úgyhogy becsületesen el tudtam köszönni tőle. Megpihenve az út végén a lábaim helyén sótömböket érzek. Ha már sóbányában voltam előző nap, akkor hadd legyek stílszerű. Elfáradtam, mint a picsa és Gunnar út közbeni meséjére gondolok, ahogy felnézek a Watzmann-hegycsúcsra. Königssee, jégbarlang, haus der berge és még sok minden más vár ide vissza, ha egyszer úgy döntök. Vagy akár folytathatom a náczi-túrát. Nincs is annál jobb, amikor a hangosbemondón a Führer dallamosan csengő hangja visszautasítja a tévesen felszolgált ungarische gulascht a nürnbergi birodalmi gyűlést követően, amit Horthy kormányzó elé kellett volna tennie a felszolgálónak. NEIN! NEIN! NEIN! De azt hiszem, majd csak később döntök. Majd, ha a fantáziám már visszatért a fellegekből.

2019.07.

https://www.facebook.com/photo/?fbid=2380141412024197&set=pcb.2380152735356398
https://www.facebook.com/photo?fbid=2380141368690868&set=pcb.2380152735356398

Előző oldal Petya
Vélemények a műről (eddig 2 db)