XII.LFP.AMF - Nyugvóhely
Nevezés a XII. Lidércfény pályázatra
A novella a karakter_concept09 és Xfekete_feher01 alapján készült.
A szél felkavarta a homokot a síkságon. Falusiak sorakoztak a házak előtt. Hunyorogva próbálták kivenni az idegen alakját a táncoló homokban. A borús, szürke fellegek nem sok fényt engedtek át, így csak az volt biztos, hogy a közeledő huszárfelszerelésben járta az útját. A vitézek elvittek majdnem minden fiatal férfit. A falu vezére felhúzta az övet hordóhasán, ami rázkódott egyet. Nagy, fehér bajsza oldalt felpöndörödött. Megszívta a fogát, ahogy rájött, hogy az alak a huszárruhában egy nő.
Fekete huszárfelszerelés vörös mintával vezetve. Vitézkötéses csákókalapjából egy lekonyult fekete toll állt ki magányosan. Hátán nagy, szürkés táska, ami ütött–kopottnak tűnt, főleg a jól tartott egyenruhával szemben.
– Üdvözletem – köszönt előre jó hangosan a nő.
– Jó napot! – felelt a falu vezetője. – Há’ még sosenem láttam jányt vitézruhában. Csak nem lopta el egy kisfiúét?
Kérdésére a falusiak jót nevettek. Nem tűntek veszélyesnek, de mind markolt egy kaszát vagy vasvillát és bizalmatlanul mérték fel a vitézt. A nő büszke tartással állt, látszott a katonai fegyelem minden mozdulatában. Keze pont elég közel a pisztolyhoz vagy a szablyához a dereka egy-egy oldalán.
– Pedig akad belőlünk, erre megesküszöm kendnek.
Az öreg újra megszívta a fogát és csak felmérte a nőt. Nem tudta volna megmondani, hogy mennyire fiatal. Szépsége még ifjúnak mutatta, de szemében megfáradt katona tapasztalata sugárzott. Aprónak mondható, vékonyka alakúnak tűnhetett a falubéli termetes asszonykák között. A kiállása, mersze, olyat még nem láttak a falusiak.
– S’mi járatban ehun?
– Egy elesett bajtársamnak rovom le a tiszteletemet.
– Há’ ki esett el?
– Papp Béla.
A választól a falu elcsendesedett. A férfiak elkomorodtak és az asszonyok, kik az ablakokból hallgatóztak, könnyeikkel küszködtek. Csak tehenek bőgték szomorú dalukat, mintha még ők is siratnák a férfiút. A falu vezére megdörgölte az orrát vaskos hüvelykujjával.
– Oszt’ hó’ hunt el?
– Csatában, mint egy jó vitéz.
Páran oldalra köptek, de nem mertek a vitéz szemébe nézni utána.
– Hát, jánykám, akkor köszönjük a híreket, távozhatsz Isten hírével!
– Félreértett kend! Nekem nyugovóra kell térítenem ezt a lelket.
– Hát aztat mondtad, hogy má’ meghót!
A nő fáradtan levette a táskáját, melynek szürke dolgok fickándoztak ki a tetején, szorosan összekötve. A poros szélben a falusiak nem tudták kivenni, mit is látnak. Az ütött-kopott táskából egy tetem maradványait húzta elő, ettől már hátraugrott a vezéren kívül mindenki – és a megkötözött fej rámordult az emberekre. Ekkor a már a falu elsője is meghátrált. Kövér teste mögé rejtett karabélyát rángatta elő.
– Há’ mifajta boszorkányság ezitten?
A nő rezzenéstelen arccal elpakolta az élőholt maradványait, ami még mindig megvadulva rángatózott az élő húsra. Kényelmesen lezárta a táskát, majd hátára kapva felállt. Úgy porolta le magát, mintha nem is céloznának a fejére a fegyverrel.
– A vitéz elesett csatában, de ami elvitte, megrontotta a lelkét. Nekem most el kell őtet temetnem szent földbe. Ajánlom, hívjanak papot, ha nem akarják, hogy este kimásszék a valamikori Papp Béla.
– Há’ tűzre vele! Egye meg a parazsa!
– Attól nem talál békére a lelke – válaszolta nyugodtan a nő.
– Fene egye meg a lelkit! Minket ne egyen meg!
– Ha kendék nem engedik a lelkét nyugovóra térni, kísérteni fog.
– Nu aztán fenyegetíst még kevésbé tűrök meg! Aztat mondom, eriggyé a dögöddel elfelé, te jány!
– Azt ajánlom kendnek, hogy tegye le azt a karabélyt, míg türelmemnél vagyok!
– Oszt mi lesz, kisjány?
A lőpor hangosan robbant. A szél szétfújta a port és hamut. A falu ámulva nézte a vitéznőt, akinek pisztolycsöve még füstölgőt. A vezér karabélya szétferdülve zuhant le mögé.
– Most oszt’ két lehetősége van kendéknek! Hoznak egy papot és eltemetem a fiúkat tisztességgel vagy többüket teszem a sírba!
Az öreg faluvezér markolászta fájó kezeit, de lassan és csökönyösen félreállt. Így tett minden falubéli, csak egy asszony rontott ki a sorból bőgve. A vitéz lábát ragadta meg egy nagy eséssel. A nő felismerte az arcot. Ráncok és könnyek nem rejtették el Papp Béla kék szemeit. Üvöltött a fiáért. Könyörgött, hogy ne ő legyen. Az érzéketlen arcú huszárruhás szomorúan nézte. Finoman lehajolt, páran előre léptek, nem bízva az idegenben. Felsegítette az anyát.
– A fiad jó ember vót. Szívvel halt meg, bátran nézett szembe a sötétséggel.
Az asszony még jobban sírt, szinte már bőgött. A vitéz támogatta őt egészen a temetőig. A falu úgy kísérte őket, mint csirkék az új kakast. A temetőn kívül megálltak. Csak Papp Béla anyja ment be vele. A nő levette a táskát, egy fára akasztotta a csákót és a dolmányt. Alatta szürkére kopott, pókos bélést hordott. Egyértelművé vált, hogy más, mint bármely nő, kit eddig láttak: harcban edzett, izmos karokkal markolt rá az ásóra és esett neki a parcellának. Órákon át magányosan ásta a sírt, a falu szótlanul figyelte, a tömeg idővel elfogyott, csak páran maradtak. Ében kontya lassan kibomlott a kemény munkától. Papp Béla húgai vizet vittek az anyjuknak. A legkisebb lány odasétált és megkínálta a vitézt is. Az a borús naplementében megtörölte izzadt homlokát és elfogadta a vizet, még azt is úgy itta, mint egy férfi, vadul habzsolva, nem törődött vele, hogy leissza magát. A lányok ámulva figyelték.
– Téged nem tanítottak meg inni? – kérdezte a gyermek ártatlan kíváncsisággal.
– Sok leckét elfelejt az ember a csatatéren.
– Hogy lesz egy jányból vitéz?
A nő vissza adta a vödröt és letörölte a száját. Izgő-mozgó táskájára pillantott. A kislány odapillantva, félve hátrált el.
– Setét utat járva, az biztos.
Az apa berohant, csuklójánál fogva rángatta el a lányát a vitéztől. Ahogy a nap lement, úgy fogyatkoztak meg az emberek, még a kesergő anyát is elvitték magukkal. A sötét estben a vitéz a fa tövében ült le, a hátizsákja mellett.
A pap az estében érkezett. Értetlenül követte a falusiakat, akik a temetőbe vezették. Meglepte az öltözködő vitézasszony.
– Atyám. Kérlek, tarts egy szép temetést Papp Bélának.
– Há’ persze, jányom, de hun van a teste?
A nő szótlanul lepillantott a lyukba. A mélyén a tejes szemek üresen kutattak. Mocorgott, amennyire a béklyói engedték. A pap megszédülve majdnem a földre esett, de a falu népe egyként kapta el.
– Mi ez a szentségtelenség? – kérdezte riadtan.
– Papp Béla lelkét egy sötét fenevad ragadta el. Testéből ez maradt. A papunk azt mondta, csak akkor talál nyugovóra, ha otthona földjébe temetik. Kérlek, atyám, ne hagyd tovább szenvedni.
A pap fel nem foghatta mindezt, de így tett. Elmondta a szent beszédet. A szél felerősödött, a villámok vadul táncoltak az égen, a mennyek dörögtek, de a pap feladta az utolsó kenetet. Utolsó szavaival békét lelt az időjárás és Papp Béla. A csontok már nem zörögtek, a holt végleg elhunyt.
A vitéz tisztességesen eltemette Papp Bélát, páran segítettek neki. Nem szóltak, nem bíztak benne, de megértették, miért tette. Szótlan elismerést kapott a tekintetekben. Mikor az utolsó lapát föld is a sírhantra borult, az apa egy sebtiben faragott keresztet döfött fölé. Idővel távoztak a falusiak, a pap, az apa, és a sötét estben csak a vitéz maradt. A házak fényei kialudtak, a vitéz visszaült a fa tövébe. A sírhantból egy koponyaarcú, huszárszerelésű vitéz emelkedett ki kardjára támaszkodva. Az alak szótlanul bólintott a vitéznek, az vissza neki. A szellem továbbállt.
Reggel a nap előtt kelt a vitéz és már kinn volt a falu határán, mikor a lakók utolérték.
– Merre visz az utad, jány? – kérdezte a falu vezére.
– Messzi földre, sokan elestek a csatában – felelte és a táskája újra megremegett.
