XII. LFP. AMF - A tisztogató
1712. október 31., alkonyat
Magyar Királyság
Magyarlak
A Rába aranyfényben úszott. A nádasban vadkacsák pihegtek, szürke gém halászott a láposon. A békák békésen kuruttyoltak. Lapos köveken foltos szalamandra lépkedett. A kuszma rég üregébe bújva téli álomra szenderedett.
Horhos komótosan baktatott a lágyan ringó vízfelszínen. Hosszú láncokat húzott maga után, rajta panaszos jajgatással rég elhunyt katonák megkötözött lelke. A hórihorgas szellemlény magában motyogott. Aztán a korán aludni térő nap fénye a felhők mögül előtörve vérpirosra festette a fák tetejét. Horhos felnézett, majd meglengette lámpását, melyből sűrű köd gomolygott elő. A vadkacsák természetellenes módon továbbra sem vettek tudomást a furcsa jelenésről. A gém lazán odébb lépkedett, hogy helyet adjon neki. A békák tiszteletteljesen halkabbra vették hangjukat. A szalamandra eltűnt, a kuszma pedig ott sem volt. A különös alak és kísérete, valamint az állatok és a természet szokatlan elhajlása, megmosolyogtatta a csónakban üldögélő öreg remetét. Halászhálóját régen behúzta már. Most már csak mélázva pipázgatott az egyre rövidülő, de még kellemesen langyos őszi alkonyatban.
Horhos egy pillanatra megállt, ahogy észrevette az öreget. Lassan végigmérte. Ősz hajában néhány szalmaszál, szürke szeme vidáman csillog, körülötte apró ráncok. Mosolygó szájában pipa. Görnyedt testét szakadt rongyok fedik. Cipőt nem húzott még. Lehet, hogy nem is fog.
– Látom, ma is volt kapásod – bólintott a remete a szellemnek, és kezével a láncra kötözött lelkek felé bökött.
– Törődj a magad dolgával – mormogta Horhos, majd felkapta fejét.
A hirtelen mozdulattól lecsúszott róla a csuklya és felfedte arcát. Az öreg remete szája elnyílt, kiesett belőle a pipa. A szellemlény arca félig rothadó hús, félig csontig rángott koponya csupán. Valaha talán egy szép arcú férfi volt. Az öreg elmerengett. Ki is lehetett, amíg élt, s vajon, hogy került ide? Ő nem hallotta még azt, ami miatt a szellem a falu felé nézett. Szemének üregében kék láng táncolt és torz mosolyával végül az öreg felé fordult. – Ha a helyedben volnék, a falu dolgával törődnék.
A remete ekkor hallotta meg a kiáltásokat. Arcáról eltűnt a békés derű, a ráncok elmélyültek szeme körül. Az alkonyat pillanata elmúlt, Horhos és siránkozó kísérete felszívódott a napfénnyel együtt, mintha bizony pusztán csak álom lett volna.
A csónak gyors utazásba kezdett a part felé, az öreg meglepő könnyedséggel ugrott a fövenyre, és úgy szaladt, mintha a halál járna nyomában.
A falut fekete és szürke hajlott hátú gúlok lepték el. Majd három méter magasak voltak, hosszú karmos kezükkel az előttük szaladgáló szerencsétlen embereket kapkodták el. Látszólag céltalan lassúsággal és értelmetlen bambasággal. A férfiak kaszákkal és vasvillával rontottak rájuk, mikor már a harmadik asszonyt és öreget is elkapták, széjjelmarcangolták hatalmas pofájukból kilógó éles fogaikkal. Beleik elhajított féltestükből kilógva a vég szomorú dermedtségével várták a bomlást.
A remete iszonyodva meredt az elé táruló látványra. Gúlok még sosem támadtak ilyen szervezetten élő emberekre. Mostanában megszaporodni látszottak a támadások. Ilyen-olyan falvakban hallani lehetett szörnyű históriákat. Pedig abból eddigre már kijutott mindenkinek elég. Előbb a török, aztán a labanc, most meg istentelen teremtmények, akiknek létezniük sem volna szabad.
Az öreg emlékezett még rá, milyen nagy hasznát vették a nagy csaták után a hullaevő gúloknak. Mindez azonban lassan változni kezdett. Az addig félénk, rothadó húson élő, éjszakai lények felbátorodtak, betörtek a tanyákra, és egy-egy gyámoltalan, gyenge élőt elraboltak. Az évek alatt egyre sűrűbbé és célzottabbá váltak a támadások.
– Kevés lesz már az én varázslatom ide – vakargatta szakállát tehetetlen dühében. Ennek ellenére kántálni kezdett. Igéit felkapta a szél, és messzire sodorta. Bűvös körbe vonta a gúlokat, akiket így a felfegyverkezett férfiak könnyebben legyűrtek. Kántálása közben nem vette észre a hátulról felé közelítő veszélyt. Ütést érzett a tarkóján, kezével odakapott. A vér nyomott hagyott ujjain. Szeme előtt elhomályosult a világ. Amikor utoljára felnézett, a falu körül kihunytak a fények, csak egy ametiszt-lila szempárban táncoló gonosz fény pislákolt. Aztán az is eltűnt.
Valamikor éjszaka maga számára is váratlanul még öntudatra ébredt. Mintha egy utolsó tettre sarkallná az Isten. Varjak sötét károgása, csattogása majd sűrű csend ölelte körbe.
Ruhájából letépett egy darabot, szenet keresett elő zsebéből, és ráfirkantotta üzenetét. Megmaradt erejéből éleset füttyentett, egy varjú azonnal odaugrált mellé, és kis fejét érdeklődve forgatgatta jobbra-balra.
– Vidd ezt a rábapatonai táltosnak! Hívjon segítséget! – A varjú felé nyújtotta az üzenetet. Ahogy mondandója elhangzott, elszállt belőle a lélek. Tetemére a varjú vidáman vetette magát. Szemét kikaparta, elfalatozgatta. Azután, mint aki új küldetésre ébredt, felkapta csőrébe a rongyos levelet, és felrepült vele.
1712. október 31. éjfél
Magyar Királyság
Rábapatona
Rábapatona bujdosó tudója, kit a nép táltos gyógyítóként is emlegetett, a lápvidék eldugott kunyhójában az épphogy pislákoló tűz fényénél hitetlenkedve bámulta a szakadt ruhadarabot. Legalább tizedszerre olvasta már el, mégsem akarta elfogadni, ami rajta állt. Gyászra nem maradt idő, csak egy rövid imára. Ha cselekedni akart öreg barátja emlékére és Szentgotthárd térség védelmében, azt még ma éjjel kellett megtennie.
Éjfél közelgett. A Küszöb Ünnepének ideje. A szent ligetbe sietett, az oruhoz, Boldog Asszony oltárához, hogy segítségül hívja a Fák Őrszellemét. Vízzel, tűzzel, füsttel és földdel áldozott, friss fagyöngyöt szakított a legöregebb tölgyfáról, s azt az orura helyezte. Halkan mormolta imáját, szinte kétségbeesve. Gondolatai közt és szívében a magyar nép sorsa iránti együttérzés vibrált. Elég volt már a törökből, többször is a kelleténél. De a labanc sem volt sokkal jobb soha. Most is itt ül a nyakukon. Talán a kurucoknak lehet még esélyük. A nép susmogott még a reményről, de a tudó már érezte, új hajnal jön. Valami más, csak látszólag lesz jobb a magyar népnek. Aztán nem várja más, csak pusztulás. Meg kell menteni azt még, ki megmaradt! Nem lehet, hogy élőket zabáló gúloknak essen áldozatul a túlélők megtépázott csapata.
Hívására hamarosan Idho jelent meg. A tiszafák őrszelleme. A tudó illendő módon köszöntötte.
– Meglepett arcodból ítélve, nem rám számítottál – jegyezte meg az elmosódott körvonalú alak. Fejét vörös bogyókból szőtt csuklya takarta, testét zöld, lándzsa alakú levél-ruha fedte és méregzöld kipárolgás lengte körbe.
– Bocsásd meg nekem érzelmeimet, örülök jöttödnek!
– Természetesen – bólintott nagylelkűen. – Add elő a problémádat!
A tudó összeszedte magát, elmondta a történetet, majd tiszteletteljesen megkérte a tiszafa-szellemet, mondja meg, mitévő legyen az elfajzott gúlokkal?
Idho szótlanul lebegett előtte. A kipárolgása érezhetően erősödött. A méreg hatása elől a tudó egy kendőt szorított szája és orra elé.
– Ez a feladat túlnő a Fák Tanácsának hatáskörén. De van valaki, aki segíthet nektek.
– Kire gondolsz?
– Magunk között csak úgy hívjuk, a Tisztogató. Ő takarítja el azokat a természetellenes lényeket, akiket sötét mágikus kötések hívtak életre. Ő üldözi azokat a boszorkányokat is, akik erejüket a gonosz szolgálatába állították.
– Úgy gondolod, hogy ezeket a gúlokat valaki elátkozta?
Idho puha tűlevelei lágyan megrázkódtak. A szellem nevetett.
– Kedves tudó, oly okosnak gondolod magad, most mégis meglepődsz? A gúlokot azért teremtették, hogy felfalják a hullákat. Ez így természetes. De élőket megtámadni és megenni? Láttál már ilyet?
– Még sosem – vallotta be.
– Így hát jogos a feltételezés, hogy ebben valakinek könyékig benne van a keze. Ennek kiderítésére a Fák Tanácsa a Tisztogatót fogja felkérni. Mégpedig a legjobbat! Ez ügyben intézkedem. Menj békével, minden rendben lesz!
Idho nem mondott többet. Lassan elpárolgott. A tüzek kialudtak, a füst felszívódott, és a tudóra ráborult a Küszöb Ünnepének éjszaka.
Időtlen tér
A Tisztogatók szigete
Mag Argenthel, az Ezüstfelhők szigete volt. Csepp alakban csüngött alá a felhők, pára és a köd különös képződményében. A mélyben valahol bizonyára volt valami szilárd pont is… Hiszen, ha nem, hova vezettek volna azok az aranyláncok, melyek a lelógó gyökerek és a látszólag semmibe zúduló vízesések közül kifeszítve tűntek elő az aranyló napsugarak közül? Ha ugyan napsugarak voltak azok, melyek a szigetet fénybe borították. Itt kapott helyet a Tisztogatóknak nevezett csoport. Életükben ők voltak a közösség sámánjai, halálukkor azonban vállalták, hogy nem mennek át a kapun a fénybe. Élőholt létükkel tovább védik az emberiséget az árnyékerő támadásaival szemben.
A látóvíz felé férfias lendületű magas, karcsú termetű nő haladt, kinek higanyszín szeme egyenesen a célra tapadt. A boltíves, kacskaringós mintával borított kupola alatt, az öt oszlop által körülhatárolt hétszintes, félkör alakú szökőkút egy türkizzöld medencébe ömlött. Ezt nevezték Tükörvíznek, ahol múlt, jelen vagy a jövő tárulhatott fel.
Nyugtalan volt. Maga által hímzett, finom kék szoknyája suhogott lábai körül, ahogy körbejárta a szent helyet, szigetük templomának szívében. Nemrég tört rá ez az érzés és egyenesen ide vezette őt. A medencében összegyűlt víz felszíne nem fodrozódott. A nő kecses, hosszú ujjaival gyengéden végigsimított rajta. Higanyszín szeme sosem volt kicsi, most azonban még nagyobbra tágult, és meglepődve figyelte az eléje táruló eseményeket…
Az alacsony, kócos hajú férfi lihegve tápászkodott fel a fagyott földről. A nadrágját gombolgatta, a csizmáját szerencsére le sem vette. A kabátját viszont ledobta, kimelegedett a testmozgás során. Egy óriási fenyő alatt találta meg. Csupa tüske lett. Bosszúsan tisztogatta, közben pedig egy távolabbi hívó hangra lett figyelmes.
– Komm schon!
Igaz is. Ő volt az utolsó. Miután a kalapját is a fejébe csapta, visszanézett a tűlevelek között sárosan és mocskosan, megtépett hajjal és ruhában éppen felülő nőre. Mellét próbálta eltakarni, lábát maga alá húzta. A katona odalépett, és leköpte. Valamit mondott még saját anyanyelvén, melyet a fiatal nő nem értett pontosan. De az izzó gyűlölet, mely a hangsúlyok és gúny hatására feltámadt benne, tettekre nem is, de szavakra sarkallta. Az ő saját anyanyelvén.
– Mocsok labanc!
Felállt, és már nem törődött többé azzal, hogyan néz ki. A szeme úgy izzott, akár a sötétlila ametiszt. A katona hátrahőkölt a tekintet láttán, aztán a bősz férfierő teljes öntudatával mégiscsak egyet lépett feléje, hogy megtanítsa, ki az úr a háznál.
Váratlan, furcsa szél támadt. A sűrű, sötétedő erdő zúgott. A fák nyikorogva hajladoztak.
A katona németül káromkodva elszaladt. A nő pedig csak állt rendületlenül. Az árnyak összesűrűsödtek körülötte. És ő magába gyűjtötte őket.
– Gyertek csak, gyertek! Ti vagytok az én segítőim. Mostantól nem vagyok nő, sem asszony. Még csak tisztességes ember sem. Bősz orkánná válok."
– Rhína! – Egy hang hozta vissza révedéséből. A víz tiszta tükre enyhe hullámokat vetett, akárha rendes medence volna. – Rhína! – szólt egyre türelmetlenebbül.
– Itt vagyok – hangzott kissé gúnyosan. – Ne kiabálj!
– Elég sok ideje várok arra, hogy visszatérj.
– Mint látod, révültem.
– Nem, te a tükörvizet használod.
– És közben révültem.
Társát láthatóan nem győzte meg.
– Indulnod kell. A Fák Termébe. Már vár rád.
– Tudom.
– Persze, hogy tudod, te mindig mindent tudsz. – A hang nem volt rosszmájú, csupán kissé lemondó. A másik tisztogató egy legyintéssel magára hagyta.
Rhína elmerengett az előbb látott képsoron. Fogalma sem volt arról, hogy a kép vajon a múlt, a jelen vagy a jövő szövedékét mutatta meg. Benyomásai kuszák maradtak, de egyet biztosan tudott. A Földre kell mennie, hogy kibogozza ezeket a szálakat, melyek valahogy mind egy kézben összpontosulnak. Meg kell találnia az ametiszt színű szempár tulajdonosát. Bősz Orkánt. Ő lesz minden titkok nyitja.
Saját gondolataiban úszva sietett a Fák Termébe, hogy mihamarabb megtudja a részleteket.
Mag Argenthel központjától délre, a városhatárban állt egy félkör alakú terem, mely egy ligetbe torkollott. Füstölők nehéz illatától és borongós szürke fénytől terhes levegő, kongó léptek és üres csend. Ez fogadta, ahogy belépett. Ezzel egyidőben elmosódott körvonalú alak jelent meg előtte. Fejét vörös, lyukacsos bogyókból szőtt csuklya takarta, testét pedig zöld, finom lándzsa alakú levél-ruha fedte és méregzöld kipárolgás lengte körbe. A nő meghajolt előtte.
– Üdvözöllek, Tisztogató! – A hang úgy szólt akár szélviharban a fák recsegése.
– Idho – emelte fel fejét a lány, majd kihúzta magát és karba fonta kezét. Nem lépett közelebb. A három lépés távolságot szerette megtartani tőle. Ki tudja, olyan szeszélyesek tudnak lenni a fák! – Hova kell mennem és mi tudható a kialakult helyzetről?
– Milyen céltudatos vagy – susogta a fa-szellem. – Semmi lelkes üdvözlés, boldog mosoly az arcodon, hogy a rituáléról, mely nekem kijár, már szó se essék…
– Mi mást is tehetnék? ¬– Vonta meg a vállát nemtörődöm módra. – Vagyok, aki vagyok. Te talán megtagadnád magad?
– Semmiképp.
– Akkor térjünk is a lényegre.
A tiszafa szelleme láthatóan jól szórakozott. Lágyan meglebbentek puha tűlevelei és vörös bogyós csuklyája körül erősebbé vált a méreg párája.
– A Magyar Királyságban akadt némi gond a gúlokkal.
– Ennél kicsit pontosabban…
– A Rába és a Lapincs között elterülő gyepüvidék szélénél, a Kristyán-patak keleti végén fekvő Szentgotthárd környékén. Ennél pontosabban nem tudtuk meghatározni.
– A gúlokra gondoltam – jegyezte meg fanyarul Rhína.
Idho kis és rövid recsegő hangot hallatott, amiből a nő bizonytalanul állapította meg, hogy a fa-szellem talán felnevetett.
– Egy rábapatonai tudó idézett meg nemrég, ő kapott üzenetet egy remete barátjától, Szentgottáhrdról. Vagy valahonnan onnan.
– Ez egy újkeletű probléma?
– Úgy tűnik, régebbre nyúlik vissza a történet. Egy, a közelben lejátszódott háborúhoz van köze. De mégis, valójában csak most szaporodtak el ezek az elfajzott gúl teremtmények.
– Mit értesz az alatt, hogy elfajzottak?
– Állítólag ártatlan, gyenge élőlényeket rabolnak el. Eleinte állatokkal kezdték, mostanra azonban megszaporodott a számuk és asszonyokat, gyerekeket támadnak és esznek meg.
– Azonnal indulok.
– A Fák Tanácsa úgy döntött, ebben a súlyos helyzetben megsegíti a tisztogatókat. Jelen esetben téged. Válassz ki magadnak öt fa-szellemet, akit magaddal viszel! – Szólalt meg recsegő hangján. A nagylelkűség felhangja benne finoman rezdülő lenge szellőhöz hasonlított.
Rhína fellelkesült.
– Megtiszteltetés – hajtotta meg magát enyhén. – Duir. Természetesen.
– Mi más? – Lebbent meg fanyar illatot árasztva néhány tűlevél, Idho kezeként.
– Fearn, Coll, Eadhad
– Rendben. Mi legyen az utolsó?
Rhína visszagondolt a látomására, a Tükörvíz kupolája alatt és impulzusok sokasága áramlott szét fehér karjában sötétkéken kiemelkedő ereiben:
Boldogtalan szerelem égető fájdalma, nyomasztó gyász elhallgatott bánata, banyák fonta szálak sűrű szövedéke, a hold ezüst fényének álnok emléke.
– És jöjjön velem még Saille.
1712. november elseje, hajnal előtt
Magyar Királyság
Istvánd
Miután elbúcsúzott Idhotól, Rhína az északi városkapuhoz sétált. Ez volt az az átjáró, amely egyenesen a Földre vezetett. Megkérte az őrt, hogy a kért koordinátákat jelző szimbólumokat helyezze el a félkör alakú köveken.
– Szerencséd van – jegyezte meg az őr. – A Magyar Királyságban éppen a Küszöb Ünnepét ülik. Ilyenkor könnyebb és gyorsabb az átjárás. Nem kell még öt kapun átkelned, mire a kívánt helyre érsz.
– Igen. Szerencsés kezdet – mormogta Rhína és elköszönt. Belépett a halvány kék és rózsaszín fémes csillogással borított térbe, mely az átjáró kinyílását követően megjelent előtte. Mély levegőt vett, és felkészült a feladatára, ahogyan arra is, hogy talán nem tér vissza többé. Ezt nem lehetett előre tudni. Egy tisztogató ezt a sorsot vállalta.
Kifújta a levegőt, és kinyitotta a szemét. Egy légyölő galócákból álló gombakör közepén találta magát. Elmosolyodott. A táj elvadult, buja és rendkívül sötét volt. Rhína egy kisebb csombolyt látott meg maga előtt. Feljebb volt, mint a környező erdő többi része. Felmászott rá, élvezte, hogy ellát a fák koronája felett. Szemét az égre emelte. Rhína szerette a csillagokat és a bolygókat. Így lelkesen vetett számot mindazzal, amit látott. Bosszúsan hessegette arrébb az övébe tűzött füstölőkből kivehetetlen alakokként előszálló fa-szellemeket. Látni akart. Mozdulatától megrezzentek az övére fűzött apró csengők. A hang úgy hatolt a csendbe, akárha legalább öt csalogány szólna, mind különböző trillával. A nő egy pillanatra levette szemét az égről, mozdulatlanul várt. Vészjelző csengők voltak, akkor jeleztek, ha valami baj közelgett. Percekig nézte a sötét tájat. Higanyszeme átlátott a sötéten és meg tudta különböztetni a feketét a feketétől. De nem történt semmi sem. Újra felnézett. Szeme élesebben látott, mint az embereké. A hold gyenge sarlója éppen felemelkedett a fák levéltől meztelen ágai fölé. Amott a Szaturnusz gyűrűsen fénylő pontja, a vörösen izzó Marssal jár táncot az oroszlán csillagképben. Rhína ritka mosolyainak egyikével szippantotta be az éjszakai hűs levegőt, és megfordult, hogy a dombocskán lesétálva a délnyugatra levő lakott település felé induljon.
A csengők ekkor erősebben szólaltak meg. Ideje sem volt felfogni, mi történik, mert a csomboly elemelkedett a talajról, ő pedig nem talált fogódzót a nedves füvön és mohán. Hamar a földön találta magát, fenékre ülve bámult fel a fa méretű óriási szörnyetegre, aki előtte kibontakozott. Rhína ámulva nézte. Karjai aránytalanul hosszúak voltak, karomban végződő ujjaival együtt. Szürkés barna bőrén ritkás szőr, haja hosszú sötét ezüst csimbókokban takarta el a szemét, de ocsmány tompa fogakkal teli hatalmas pofáját szabadon hagyta. Rhína szemöldöke a magasba ugrott. Sejteni vélte, hogy egy gúl áll vele szemben, de ilyen félét még sosem látott. Egy hullafaló alapvetően sötét szürke, vagy teljesen fekete, sokkal kisebb és a hátán nincs domb púp gyanánt.
– Bizonyára ő is a fekete mágia által eltorzított, élőket zabáló lény, akiről Idho beszélt – a nő nyelt egyet. Feltápászkodott, és futásnak eredt. Első szabálya az volt: ha először találod szembe magad egy ismeretlen ellenséggel, fuss.
Később majd visszatér ide és titokban meglesi, adatokat gyűjt róla. Csak utána bocsátkozik harcba, ha már ismeri ellenfele gyenge pontjait. A gúl lomha volt és lassan mozdult, de Rhína érezte, ahogy recsegnek, ropognak körülötte a fák és a bokrok. Úgy érezte, sose lesz vége a rengetegnek. Későn jött rá, hogy rossz irányba futott. Sűrű sötétség ölelte körbe, eltűntek a csillagok, a szörnyeteg minden fényt kiszippantott magából. Az árnyékok elnyelték a hangokat. Olyan érzése támadt, mintha a tájra terítettek volna egy nagy leplet, hogy elfojtsák a borzalmas sikolyokat. Enyhe pánik tört rá és elvesztette a tájékozódását. Ő a fényt szolgálta, az ő ereje abban a hitben lakott, hogy minden sötétségben az isten fénye rejtőzik. Most csak a halál, a göröngyös föld rothadó szaga, a rettegés és az elmúlás nyugtalanítóan végleges semmije maradt számára. Próbált szabadulni az érzés fojtogató nehézségétől, ekkor egy tüskékkel, száraz fűcsomókkal és mohákkal teleszórt csomboly tűnt a szemei elé. A lény felemelte fejét és kitátott pofájából nyálpatak csorgott Rhína fejére. Hátrálni kezdett. Hamar észrevette, hogy csizmája nem fog talajt. Egyre mélyebbre süllyedt.
Hosszú ujjú, karomban végződő nagy tenyér indult meg feléje. Óvatosan megmozdult. Kesztyűbe bújtatott kezével óvatosan hátra nyúlt az övébe rejtett füstölőkhöz és elővette a tölgyből készült szálat.
– Erdők ura, Égi királyok szent fája, Duir! Segíts meg engem!
A füstölőből sűrű füst terjengett, teljesen beborítva és elrejtve Rhína alakját. Az idézés hatására a tögyfa szelleme kibontakozott. Az idő folyása megrekedt. A gúl keze a levegőben megállt.
A teljes nagyságban előbukkanó alak csuklyáján díszelgő tojásdad, bozontos makkok csüngtek alá. Öblös, karéjos zöld levelekből szőtt köpenye kecsesen és méltóságteljesen ölelte körbe amorf lényét.
– Ő nem ellenség – hangzott fel nagybőgő-szerű hangja. Rhína értetlenül nézett rá.
– Ezt nem értem. Olyan gúlokat kell elpusztítanom, akik élőkből zabálnak. Ez itt egyértelműen nem egy normális gúl – mutatott a nő a ködön túl halványan átsejlő termetes lényre.
– Talán nem. Ő mégsem ellenség.
– Egy mocsárban állok, és egy három méter magas szörnyeteggel nézek farkasszemet! – Kiáltotta elkeseredetten – ennél azért többet segíthetnél!
– Egyebet nem segíthetek. Neked most erre volt szükséged az erőmből.
Rhína szinte hallotta, ahogy a tölgyfa-szellem elmosolyodik. Nagybőgő-hangját még fülébe cirógatta a ködös levegő, aztán a füstölő-pálca eltűnt kesztyűs kezei közül. Nem tudta eldönteni, hogy bősz haragjában toporzékoljon vagy felsírjon bánatában. Tudhatta volna, hogy a fáknak nem lehet parancsolni. Ezért élt csak ritkán azzal a lehetőséggel, hogy fegyverek, bájitalok, mágikus igék helyett őket vigye magával a harcba.
Az idő mozdult és arrébb gurult, a gúl keze lejjebb ereszkedett, a nő pedig lemondó sóhajjal nézte a szörnyet, miközben a mocsár már térdig elnyelte.
Az első döbbenete az volt, hogy nem szólnak a kicsi csengők. Ezzel egy időben a gúl hatalmas mancsai közé vette testét, szinte gyengéden körülzárta, mintha egy csontkalitkában állna és egyetlen erőteljes cuppanással kiemelte a mocsárból. Fél fordulatot tett és Rhína arra eszmélt, hogy lába szilárd talajt fogott. A karmos ujjak elengedték. A gúl pedig lehuppant mellé és bőr ágyékkötőjére fűzött erős madzagról egy őz félig megrágcsált tetemét emelte le. A nő elé dobta. Aztán óvatosan egyik mancsával kiszakított egy darabot, majd kínáló mozdulattal feléje nyújtotta a rothadó húst.
A Tisztogató ámulva nézte, előbb a szörnyet, majd a húst, melyből már kukacok is jót falatoztak. A gyomra enyhén felfordult. Kisebb fajta kétségbeeséssel tekintett újra a gúlra. A tekintetét kereste a szürke csimbókos hajzuhatag alatt, de nem találta. Mély levegőt vett. Nem kellett volna. A bűz, mely a tetemből és valószínűleg újdonsült barátjából áradt, újra elárasztotta érzékeit. Lehunyta szemét, aprókat lélegezve nyugtatgatta háborgó és tiltakozó gyomrát. Végül mégis kinyújtotta a kezét a darabka hús felé. Nem utasíthatta vissza. A következő fogás még a végén ő maga lett volna.
– Köszönöm – biccentett, rekedt hangja enyhén megbicsaklott. Megköszörülte a torkát és óvatosan kipiszkálta a döghúsban hemzsegő kukacokat. Majd nagyon lassan ajkához emelte és miközben beleharapott, igyekezett nem levegőt venni.
A gúl látható elégedettséggel, megnyugodva tépett újabb darabot a húsból, ezúttal saját szájába tömve azt. Rhína rendkívül büszke volt saját teljesítményére. Nem hányta el magát. Amíg társa elmélyülten csattogtatta fogait, melyek közül alkalmasint kilógott egy-egy nagyobb darab kukac, addig a tündérlány óvatosan kiköpte a húst és a továbbiakban úgy tett, mint aki rág. Egy darabig így ültek ott egymással szemben. A tündérlány megérezte, hogy közel a hajnal, így igyekezett beszédbe elegyedni a gúllal.
– Rhína vagyok. Neked van neved?
A szörny meglepődve kapta fel a fejét és egy lábszárcsontot húzott ki, tisztára nyalva, fogaktól hemzsegő pofájából.
– Ezek szerint nincs – állapította meg. – Beszélni tudsz?
Furcsa hörgés hagyta el a torkát.
– Szóval nem – jött az újabb tényszerű kijelentés. – Mégis megérted, amit mondok neked.
Serény bólogatás.
– Szeretnél nevet magadnak? – Kérdezte váratlanul, pedig fontosabbnak tartotta, hogy valami információt szedjen ki belőle. Újabb, immáron láthatóan lelkes bólogatás. Rhína pedig megajándékozta ritka mosolyainak egyikével.
– No akkor lássuk mit mondanak a fák! – Övére akasztott erszényéből előszedte az ogham-köveket. Egy csettintésével fénykört vont maguk köré, majd magában mormogva kihúzta az első követ.
– Beth. Jó jel. Nézzük tovább – sorban kiválasztott még öt követ. – Onn, Nion, Straif és Uath.
A gúl bambának tűnő kifejezéssel nézett rá. Ezt elnyíló pofája jelezte, fogai között még élénken élt az elmúló őz emlékezete. Rhína felnézett és újra elmosolyodott. Ekkor észrevette a szörny nyakában megbújó kicsi láncot és a rajta lógó érmét. Furcsa szokás. Gúlokra nem jellemző.
– A fák ősi szellemei azt üzenik neked, hogy a te neved mától legyen Bonssaah, az újjászületett védelmező.
* * *
A hajnal gyorsan eljött. Bonssaah útbaigazította Rhínát a falu felé, majd lefeküdt hátát mutatva a napnak és elaludt. Beleolvadt a tájba. Ahogy a nő jobban megnézte, pontosan olyan volt, mint ahova érkezett. Egy ártalmatlan dombocska pár száraz fűcsomóval.
A közeli faluban, mint később megtudta: Isvándon, morcos, elzárkózó emberekkel találkozott. Megértette őket, egyik háborúból a másikba sodródtak. A katonák pedig nem csak ellenséges részről dúlták fel településeiket. Hiába volt körülöttük áthatolhatatlan erdő és mocsár, hatalmas dombokkal ölelve, az átmasírozó katonák vert vagy győzedelmes hadától nem mentette meg őket senki. Ahogy azoktól a királyoktól és főrendektől sem, akik magyar ruhába bújnak, hogy elnyerjék a magyar főrendek kegyeit. Elmaszkírozott aljas söpredék csupán, mind a magyar vérén kíván megerősödni. Ködös ígérgetések, aljas csalás és merev ragaszkodás. Ez a rendi udvar, nem más.
Délelőttjét kérdezősködéssel töltötte. A falubeliek bizalmába azonban nehéz volt beférkőzni. Házaik elszórtan hevertek, egymástól erdőnyi, mezőnyi távolságban. Kíváncsiskodását, öltözékének furcsa összetevőit bizalmatlanul, riadtan lesték. Leginkább azonban azt kapta válaszul, hogy „szokatlannak már inkább az számít, ha nem történik semmi”.
Rhína alig hitte el, hogy ezek az emberek nem észlelik maguk körül a furcsaságokat. Minél több időt töltött közöttük, annál inkább megértette, e nép furcsa egységben él a természetfelettivel. Nem tudják megkülönböztetni a valóságos borzalmakat a túlvilágitól. Nekik a labanc, a török és a nemesség ugyanolyan szörnyeteggé vált az elmúlt évszázadban, mint egy emberevő gúl. Ennek felismerésébe beleborzongott. Végső elkeseredettségében, miközben az egyik domboldalon szemlélődött, eszébe jutott, hogy talán a bűvölő ige használata segíthetne rajta. A szerencse azonban nem kerülte el, egy fiatalasszonyra lett figyelmes, aki a távolban felé integetett. Megragadta az alkalmat és arrafelé sétált. Menet közben a szeme sarkából mozgást és furcsa hangokat érzékelt. Egy fekete fejkendőt, kék kötényt viselő öregasszony terelgette a libáit. Csengettyűi halkan zengeni kezdtek. A néne felé nézett, kinek sötét ametiszt szemében megcsillant a déli napfény. Távol volt még, de azokat a szemeket Rhína sosem felejti el. Ahogy a gyűlölködő, gonosz tekintetet sem. Magában elégedetten konstatálta, hogy legalább a látomásban látott fiatal nőt megtalálta. Elindult felé, de ekkor a libák nagy gágogással felrepültek és az öregasszony eltűnt.
– Ne foglalkozzon vele – szólalt meg mellette egy hang. Azé a nő volt, aki az előbb integetett neki. Úgy tűnik megunta a várakozást és felé sietett. – A falu öregjei, már, aki megmaradt, mesélték a fonóban a minap, hogy bolond egy asszony.
– Azok a libák elrepültek – jelentett ki Rhína. – Ez egyáltalán nem természetes.
A fiatal nő feszengve mosolygott.
– Errefelé sok minden nem az.
– Mesélne nekem ezekről a dolgokról? – Kérdezte a tündérlány vesébe látó, komoly tekintettel méregetve a vézna asszonyszemélyt. – Ön ugye nem idevalósi?
– Nemrég érkeztem ide. A mi fajtánkat nem szeretik errefelé, de nekem szerencsém van. A férjem félig tót, félig magyar származású.
Rhína végigmérte a nőt.
– Ön német, ugye?
– Igen. Jöjjön! Mindjárt ebédhez ülünk. És felteheti a kérdéseit, hátha kap rá válaszokat is.
A szerény, fából eszkábált házban egy konyha és egy szoba volt. A konyhában üldögélt a férj és annak félvak anyja. Egyikükön sem látszott elutasító tartózkodás. A káposztából és kolbászból álló ebédet csendben költötték el, a férj azután elköszönt és elindult a robotba. Asszonya a kúthoz ment vízért. A tisztogató ott találta magát egyedül a félvak asszonnyal, aki csendesen dudorászott magában, szomorú szerelmes dalokat.
– Az előbb találkoztam a furcsa libákat terelgető bolond öreggel.
– Nem a libák a furcsák.
– Ismeri őt?
– Mindenki ismeri.
– Mesélne róla? – Rhína már a fogát csikorgatta türelmetlenségében. Itt mindenkiből minden információmorzsát harapófogóval kell kihúzni.
– Marusának hívják. Valaha tisztességes asszony volt. Szerencsétlenségére beleszerelmesedett valami jött-ment férfiba, aki az erdőben élt. A férje jómódú gazda volt. Rajtakapta őket és megölte a szeretőt. Marusát meg eladta a katonáknak.
– Aztán mi történt vele?
– Visszajött.
Rhína nem tudott meg ennél többet a bolond asszonyról és a libáiról. Ezért vett egy mély levegőt és úgy döntött merészebb kérdésekkel próbálkozik.
– Ha nem a libái a furcsák, akkor ő talán boszorkány?
– Persze, hogy az.
– Ez ilyen egyértelmű maguknak?
Az asszony fogatlan szájával elmosolyodott.
– Maga szerint mi más lenne? – aztán elkomorodott – ilyen rossz csillagzat alatt én is az lennék.
Rhína elmélete a valóság és a természetfeletti összemosásáról bizonyítást nyert. A faluban úgy tűnik senkinek sem jelent újdonságot a másik világ létezésének ténye.
– Tud valamit az élőket evő gúlokról is?
Az asszony mosolya elhalványult. Arcára egyértelmű rémület ült ki. Hangját suttogássá halkította.
– Itt nem támadtak még meg senkit.
Rhína felélénkült.
– És hol vannak? Merre támadnak?
– Nem tudok róluk többet. Egy szóbeszédből hallottam csak róluk. Talán Horhos többet tud mondani.
– Ki?
– A Rába Révésze. Vagy valami olyasmi…
– Akkor ott találom őt, mármint ezt a Horhost, a Rábán?
– Csak alkonyatkor és hajnalban jön elő. A csata után itt ragadt kóbor lelkeket szedegeti össze.
– És mit csinál velük? – Kérdezte gyanakodva a lány.
– Mit csinálna? A bűnösöket a tisztítótűzbe löki, az ártatlanokat a Mennybe küldi.
Rhína ennek valóságában erősen kételkedett. Semmiféle szellemről nem tudott, aki ilyen tevékenységet folytathatott volna. Lévén nem volt semmiféle tisztítótűz, a Mennyország pedig minden földi halandó számára elérhetetlen. Körforgás van. Újjászületéssel. Mindenki váltsa meg önmagát. Senki sem bűntelen.
– Mind voltunk már ártatlan áldozatok és gyarló gyilkosok. Ha minden jól megy, egyszer nem leszünk többé egyik sem.
A Tisztogató megköszönte a felvilágosítást, a szíves vendéglátást, majd mielőtt elment volna, áldás kért a házra és népére.
1712. november elseje, alkony
Magyar Királyság
Szentgotthárd környéke
Erdőkön, dombokon és völgyeken át végül elért a Rába egyik szakaszára. Alkonyig még fél órája volt. A folyónak azt a részét kereste, ahol a legtöbben vesztek oda a nagy csaták idején. Ezt pedig nem volt nehéz követnie. Kifinomult hallásával halálhörgések, utolsó sóhajok, fájdalomtól eltorzult sikolyok és őrült ordítások visszhangját hallotta. Belső szemei előtt megelevenedtek a borzalmas képek. Török, magyar, német, tót, ki tudja még! A szenvedés egyre megy. S ezeknek a szerencsétleneknek a lelke most itt ragadt. A közeli ciszterci apátok csak a keresztények lelki üdvéért imádkoztak. A pogány nem nyerhetett feloldozást. Rhína tudta, hogy az ima sokat számít, de azért nem minden. Vannak lelkek, akik észre sem veszik, hogy a halál kapuján keresztülmentek. Megint mások a sokkhatás miatt nem tudják követni az imák fényjelei által kijelölt utat. S hiába volt éppen minap az Ősök napja, sokakon ez sem segített. Megzavarodott lelkük segélykiáltással telt fel-feltűnő visszfénye céltalanul kóválygott haláluk színhelyének területén.
A nap leszállt. Az alkony elkövetkezett. A folyó és a közeli falu aranyba borult. A távolban harang csendült, Rhína tarkóján felálltak a kis pihék. Ez nem lehetett a templomi harang, hiszen azt elkobozták és ágyút öntöttek belőle. Nagyot nyelt, a csengettyűi vészjelzése volt ez a hang.
A nádasból váratlanul egy sereg vadkacsa szállt fel. El, nyugatnak. S kelet felől, a sötétséget húzva maga után, egyszerre csak imbolygó alak tűnt elő. Kezében lámpás, körülötte köd. Őt magát pedig tejfehér lepel fedte, mely csak még jobban kiemelte bőr nélküli csontos testét. Lánc csörrent és jajszó hallatszott. Az árnyak közül bilincsbe vert rab-horda lépett elő és csüggedten lógó fejjel követték a magas alakot, ki a folyó felett lebegve járt, s feje fölé emelt lámpását ide-oda mozgatva kereste a kóborló lelkeket.
Rhína felállt és odakiáltott neki.
– Horhos! Beszédem van veled!
Az imbolygó alak meglepetten állt meg. A maga után vonszolt lelkek reménykedve kapták fel fejüket. A nő pedig meghökkenve állapította meg, hogy a csuklya alatt félig koponya, félig emberfej látszik. Szemüregében nem valódi szem nézett egyenesen Rhínára, hanem mély tüzű kék lángok.
– Élőnek nincs mit mondanom. De átsegíthetlek a halálba, ha a holtak rabigáját magadra vennéd.
Rhína nagylelkűen elengedte a füle mellett a gúnyos megjegyzést és a lényegre tért.
– Mit tudsz az élőket evő gúlokról?
– Nincs dolgom velük – válaszolta elutasítóan Horhos.
– Ezek szerint ismered őket.
– A hullaevőket kevésbé kedvelem. Mért lenne gondom azokra, akik élőket zabálnak? Lelkeket gyártanak nekem.
– Ez nem a természetes rendje az életnek. Ahogy te sem vagy az.
– És ki mondja ezt?
– Én, Rhína, a Tisztogató.
– Nos akkor sorstársak vagyunk. Hajlamos vagyok magamra úgy gondolni, mint tisztogatóra – majd a kék tüzű tekintet végigvándorolt a lány alakján, és gúnyosan még azt is hozzátette – és ahogy látom, te magad sem vagy az élet természetes folyamának tagja.
A nő felmérgesedett ezen az öntelt válaszon.
– Egyértelmű, hogy rabságban tartod a lelkeket. Ez nem tisztogatás.
– Mit tudsz te arról, hogy mit csinálok én itt? – Horhos tekintetében a lángok kicsire zsugorodtak, jeleként annak, hogy összehúzta a szemét.
– Mondd el és akkor talán megtudom!
Horhos azonban láthatóan megunta a beszélgetést és távozni készült. Rhína éppen a háta mögé nyúlt, hogy egy megkötő varázslatot hozzon létre a fűzfa erejével, ekkor azonban váratlanul a háta mögül madarak csaptak le rá. Horhos arcán kaján vigyorral fordult hátra.
– Nem túl bölcs dolog a múltat abajgatnod. A jelent meg még kevésbé. Azt javaslom, te nő, ne üsd az orrod a nagyobb erők dolgába.
Horhos halvány alakja eltűnt Rhína szeme elől. Ő maga ott maradt a fekete madarakkal, akik csípték, szaggatták a bőrét. Megállapította, hogy jelentősen alábecsülte Horhos erejét. Úgy tűnik, képes irányítani a madarakat is. A lány futás közben próbálta lerázni magáról a varjakat, akikhez idő közben egy költözésben lévő libuc, a felszántott föld felől az egyik bokorból egy fácáncsalád, élén a kakassal, de még egy ott lebzselő gém is csatlakozott. Ruhája megtépázva, szinte már rongyokban lógott rajta. Futás közben nehézkesen előszedte a sípját és háromszor megfújta. A támadás azonnal abba maradt. Rhína lihegve állt meg a falu határában és visszatekintve azt látta, hogy minden madár békés álmot alszik egy halomban.
Ahogy kicsit megpihent, számba vette sérüléseit és megállapította, hogy sok vért vesztett. Túl sokat. A világ elködösült tekintete előtt és a következő pillanatban összeesett. Mielőtt azonban végleg elvesztette volna a tudatát a külvilággal, látta, hogy a folyó túlpartján egy ametisztszemű asszony áll, libákkal körülvéve.
Csontropogtató hidegre ébredt, szalmazsák zizegésére és vizelet bűzére. Megzavarodva nézett fel. Sebeit nem látták el, bár azok maguktól is elkezdtek már begyógyulni tündérvérének köszönhetően.
– Hol vagyok? – Kérdezte a semmit, mert a hideg kőfalakkal körülzárt szobában nem látott senkit. Rhína azonban pontosan tudta, hogy valaki van vele. Valóban. Egy árny mozdult a sarokban.
– A szentgotthárdi monostor egyik cellájában. A jobbágyok hozták el idáig Magyarlakról. Azt állították, hogy szembeszállt Horhossal. Igaz ez?
– Ha ennyit tud, mindent tud.
– Miért?
– Az élőket zabáló gúlok miatt.
– Maga nem idevalósi, igaz?
– Nem. Nem itt lakom.
Az árnyék lassan a lőrésszerű ablakon át beszűrődő fénybe sétált. Rhína egy öreg, megfáradt embert látott. Nem szerzetest.
– Ki maga? – Kérdezte összehúzott szemekkel.
– A rábapatonai táltos. Ha jól sejtem, téged küldött Idho.
A nő meglepetten húzta fel a szemöldökét.
– Élnek még e világban az ősi hit tudói?
– Kevesen vagyunk. Egyre kevesebben – sóhajtott az öreg. – Én kértem segítséget a Fák Tanácsától. Különös, hogy egy nőt küldtek ide.
Rhína fanyarul elmosolyodott.
– Tisztogató vagyok. Míg éltem, sámán voltam. Ma két világ határán megrekedt harcos vagyok.
– Félre ne értsen, asszonyom, nem a képességeit vonom kétségbe. Ebben a korban azonban még mindig üldözik azt, aki más.
– Mit akar ezzel mondani?
– A monostor apátja reggel ki akarja hallgatni magát. A nép boszorkánynak bélyegezte. Azt gondolják, maga áll az élőket zabáló gúlok létrejötte mögött. Így kínzással egybekötött kihallgatásra számítson.
Rhína meghökkent.
– Tessék? Hiszen most mondtam, hogy segíteni jöttem! Én vagyok a rossz, Horhos meg ártatlan? Vele mi van? Ő nem lehet bűnös?
– Horhost a nép megváltásnak tekinti. A csatában elhunytak hullái mellett, eltévelyedett lelkeik is komoly problémát okoznak. Az egyház nem mondat értük imát. Horhos megment minket tőlük.
– Biztos ön ebben?
– Nem. Barátom, a magyarlaki remete felfedezte a titkát. Egy nappal ezelőtt halt meg, de már régóta hozott nekem híreket felőle. Nem cselekedtem időben, és most nyomaszt a lelkiismeret. Hadd segítsek magának!
Rhína bólintott.
– Mondjon el mindent, amit tud!
– Ahogy mondtam, a nép úgy tekint rá, ahogy eddig a gúlokra is: szükséges rosszra, akiket jobb elkerülni. A háborúk során sok halott gyűlt fel és a lelkekért sem imádkoztak elegen. Egyre több kóbor lélek lett, akik szomorúságot, félelmet és reménytelenséget árasztottak magukból. Horhos magához vonzotta őket. Így a falvak megszabadultak a rájuk telepedő búskomorságtól, és elkezdték felépíteni az életüket újra. Elnevezték őt a Rába Révészének.
– De ő nem révész. A lelkeket nem segíti át a túlvilágra.
– Igen. Erre jött rá a barátom is. Szemmel tartotta őt és próbálta kideríteni, hogy mi lehet a lelkekkel. Felismerte, hogy mindig ugyanazok mennek utána rabláncra kötve, és a csapat egyre gyarapszik.
– Ő akkor sokkal inkább egy börtönőr, mint révész! – Kiáltott fel.
– Valóban.
– Valaki áll mindezek mögött. Maga gyanakszik valakire?
A patonai tudó megrázta a fejét.
– Azonnal útra keltem, miután Idho megnyugtatott, hogy küldd valakit segíteni. Nem tudtam volna nyugodtan ülni, ráadásul a barátomat is szeretném táltoshoz méltó módon eltemetni. Ő azonban nem üzent többet nekem. Csak Horhossal foglalkozott.
– Azt tudja esetleg, hogy mikor jelent meg itt először?
– Igen. 1665-ben.
– És az élőket zabáló gúlok?
– Ezt nem tudom megmondani. Talán 1680 körül látták az elsőt, és azóta csak nő a számuk. Ön mire gondol?
– Ha elkapjuk azt, aki irányítja őket, akkor megszűnik az átok is és visszaváltoznak hullaevőkké.
– Jó terv – mosolyodott el a tudó.
Ekkor panaszos kiáltás és rémült sikoltás verte fel az este csendjét. A táltos és a tisztogató összenézett.
– Maga maradjon itt! Ha túlélem, hajnalban találkozzunk a Rába magyarlaki szakaszán!
Az öreg bólintott. Rhína elsietett. A monostorból kijutva szörnyű látvány fogadta. Fekete és sötétszürke árnyak léptek elő a fák közül. Hosszú piszkafa karjuk és lábuk úgy lengett utánuk, mintha nem tudnák használni őket. Legalább tizenöten voltak. Az emberek fejvesztve menekültek a monostor biztonságot rejtő falai közé. A tündérlány utat tört magának köztük és szembe ment a katonaként menetelő elfajzott gúl csapattal. Szemük fényesen villogott. Akit pedig kezeik közé kaptak, kettéharapták. Néhányan le is ültek zsákmányukkal, hogy elfogyasszák. Volt, aki még élt, miközben a karját kiszakították helyéről. Egy asszonynak a fél lábát harapta le az egyik, majd tömpe fogai közé vette másik lábát is. Sikított egy darabig. Aztán csend lett. A többiek bambán kerestek áldozatokat. Egyszerre csak azonban Rhína maradt velük szemben. Csengettyűi csilingeltek, a füstölők pedig a háta mögött várakozva öltötték a fa-szellemek alakját. Rhína hangos szóval megszólította egyiküket.
– Eadhad!
Amint a név elzengetett, az erő megjelent kesztyűs kezében és a füstölő megszűnt létezni.
– Halálról susogó lombok. Fehér csendű gyász. Vigasztalan harsona hív. Életvirág kapuja tárulj fel!
Kezéből a nyárfa szellemének ereje átáramlott a téren és egy különös alagutat nyitott az elfajzott gúlok mögött. Legvégében fehér fény gyúlt és olyan erővel kezdte magába szippantani a sötét mágia teremtményeit, melynek nem lehetett ellenállni. A gúlok két pislogásnyi idő alatt semmivé foszlottak. Bamba képükön még a felismerés sem csillanhatott meg, már végük is volt.
Az éjfél elmúlt. A nép előjött rejtekéből. A gúlok után csak a hullák maradtak. Összesen tíz ember vesztette életét. A döbbent csendet egy harsány hang szakította félbe.
– Boszorkány! Ő irányítja a gúlokat! Miatta esznek élőt!
Rhína a hang felé fordult. Meg sem lepődött, amikor egy sötét ametiszt csillogását látta. Azonban az arc nem egy öreg nőhöz tartozott, hanem egy negyvenes évei derekán járó fekete hajú asszonyhoz.
– Elkapni! – Kiáltott valaki a tömegből. Rhína jobbnak látta, ha elmenekül. Megfújta hát a sípját háromszor és a tömeg egy halomba hullva elaludt. Marusát kivéve. Ő csettintett egyet, közönséges ludjai csőrükbe hálót fogva felszálltak vele. Eltűnt az éjszakában.
* * *
Rhína dühös volt. Tizenöt elfajzott gúlt sikerült megsemmisítenie, de Marusa elmenekült. A látomása és az eddig történtek alapján biztosan érezte, hogy Marusa változott át Bősz Orkánná a vele történtek után. De vajon hogyan kapcsolódik ehhez az egészhez Horhos?
Tisztogató a magyarlaki részhez ment, ahol a patonai tudó már várt rá. Nehezebben találták meg a Rába Révészét, mint legelőször, de a nyöszörgő, megkínzott lelkek hangjai most is a megfelelő helyre vezették.
Rhína tudta, hogy van ereje elpusztítani Horhost, ezért nem teketóriázott, azonnal mágia alá vonta az imbolygó alakot, amint az a folyón bóklászva elért hozzá.
– Minden szádon kiejtett szó az igazság legyen! – mondta bűvölő hangerejével és hipnotikus tekintetével. A tisztogatók törvénykönyve alapján bűvöléssel az emberek szabad jogát nem korlátozhatta, csak végszükség esetén.
Horhos azonnal a mágia hatása alá került. Rhína pedig kérdezősködni kezdett.
– Mit csinálsz te a Rábán?
– Lelkeket gyűjtök.
– Hogy kerültél ide?
– Egy felbőszült földbirtokos meggyilkolt a magyarlaki holtágnál. Ott ébredtem ebben az alakban.
Rhína végre összerakta a képet.
– Te voltál Marusa szeretője!
– Igen. Én.
– Azóta is van közöd hozzá?
– Persze, hogy van. Ő szállítja nekem a megtalált hullákat és a lelkeiket, hogy átváltoztassam őket olyan gúlokká, akik nekem engedelmeskednek – Marusa éles, nem emberi kacagása hasított a hátába. – Az én kis hadseregem megvédi a Magyar Királyságot. Azok a nyamvadt katonák életükben nem voltak képesek erre, majd halálukban azok lesznek. A lelkeiket pedig, mint látod, fogva tartjuk. Nehogy a gúloknak eszükbe jusson lázadozni. Most már nem az életük a tét, hanem a lelkük.
Marusa őrült módon kacagott, Horhos még mindig a bűvöletben állt, a mögötte levő, láncra vert rablelkek felnyüszítettek. A táltos belekezdett egy igézetbe, de a boszorkány belé fojtotta a szót. Fuldokolni kezdett.
Rhína az övéhez kapott és szólítani akarta az egyik újabb fa-szellemet, amikor Marusa varázslata nyomán a torkára egy kígyó tekeredett. A hüllő egyre nőtt és körbecsavarodott a testén. Rhína utolsó gondolata az volt, hogy elbukott. Ekkor váratlan segítségük akadt. Hatalmas bődülés hasította át a levegőt, megtörve ezzel a Bősz Orkán koncentrálását. Bonssaah alakja emelkedett ki a fák közül és az asszonynak rontott, a folyóba taszítva őt. Megkapaszkodott egy kiálló gyökérben, de a gúl dühösen lehajolt és kifeszegette az ujjait. Marusa észrevette a lény nyakláncán lógó érmét és önként elengedte a kapaszkodót. Lila szemeiben a felismerés iszonyatával bukott alá a megáradt folyóba és a jéghideg víz tovasodorta. A hajnal már majdnem reggelbe torkollott, de Rhína nem veszíthette el Horhost. Bonssaah dühödt tekintetébe nézett, melyet most nem fedett el csimbókos haja és hirtelen megértette az igazságot. Közelebb intette magához a lényt és még mélyebben beletekintett különös szemébe. Nem látott ott mást csak az izzó fehér csendet.
– Te vagy a megoldás! Neked kell segítened a lelkeken. Horhost elintézem, ne aggódj!
Rhína elővette övéből a mogyoróbokor-füstölőt.
– Coll! Varázsvessző, tiltott szerelmet összehozó – szétválasztó! Segíts meg! Tedd szabaddá a rabigától szenvedőket!
Hangjának hatására a mogyoró füstje megnyilvánította a fekete mágia által létrehozott kötéseket. A fa-szellem erejével Rhína először a megkötözött tudót szabadította ki, utána pedig Horhoshoz fordult.
– Marusa kényszerített arra, hogy a folyót járva holtakat és lelkeket szerezz?
– Igen.
– Nem tudott elengedni téged.
– Nem.
– Vágyod-e a szabadságot?
Horhos elgyötörten bólintott. A mogyoró éles kés alakját öltötte magára és egyetlen szempillantás alatt kettéhasította az erőszakos szerelem által összefont lelkeket.
– Menj békével tovább.
A szellemlény a napfénnyel együtt végleg elpárolgott. A lánc kiesett eltűnő kezei közül, Rhína elkapta és a partra vonta a lelkeket, ahol Bonssaah végtelen ürességű tekintetével találkoztak.
– Hova lesznek vajon? – Kérdezte csak úgy magától, miközben a napfényben párolgó lelkeket leste. – Öntudatukat vesztett fénypontként beleolvadnak a mindenség fényébe?
Bonssaah kifejezéstelenül meredt rá, majd a reggeli fénytől félve visszavonult az erdő sűrűjébe.
* * *
– Egy percig se higgye el, hogy Marusa a folyóba fulladt – figyelmeztette őt a táltos.
– Nem. Valóban nem gondolok ilyesmit – rázta meg szőke haját Rhína. – Velem tart?
– Hová?
– Az az érzésem, hogy visszatért az egyetlen helyre, amit érdekes módon sosem támadtak meg élő zabáló gúlok.
– Van ilyen hely?
– Igen. Az, ahol született és élt. Istvánd.
A tudó bólintott.
– Magával tartok, de kerülővel kell mennünk. Az egész környék magát keresi.
– Ó, igen, valóban – mélázott Rhína. – boszorkánynak hisznek. Remek. Egyszerűen csodás.
A gyaloglás hosszú volt és fárasztó, mire Istvánd határába értek a nap a végéhez közeledett. Csak remélték, hogy ide még nem ért el Rhína boszorkány-híre. Mielőtt azonban elhagyták volna erdei menedéküket, zajt hallottak. A recsegés-ropogásból ítélve Bonssaah közeledett. A patonai bölcs öreg fenntartásokkal kezelte ugyan a gúlt, a lány azonban mosolyogva fordult a szörnyeteg felé.
– Üdvöz légy! – Köszöntötte. Bonssaah egyértelműen most evett, mert szinte állandóan nyitva levő pofájában, a fogai között még ott voltak egy felismerhetetlen állatka maradványai. Rhína már tudta, hogy a szintén fekete mágia által teremtetett, csak dögöt evő lény, igazi gúl módjára viselkedik, pedig nem lehetett az. Sajnálkozó sóhajt hallatott. Bonssaah, nem vette észre Rhína szánakozását, mert lelkes hívogatásba kezdett. Hosszú kezével integetett neki és közben gurgulázó hangot hallatott. Az öreg és a tisztogató összenézett, aztán úgy döntöttek, követik. A csengők újra megszólaltak és ahogy mélyebbre haladtak a fák közt, elhagyva a bükköst és a tölgyest, átérve a fenyők örökké zöld ágai közé, egyre hangosabbá váltak.
Egy völgybe érkeztek. Rhína körbenézve megállapította, hogy ez az a hely, ahol Marusát látta, mikor a katonák magára hagyták. Most is ott találta az asszonyt. Egy fa tövében állt és nézett valamit, amit csak ő láthatott.
– Ide tettem. Tudom, hogy ide raktam le. És a nyakába akasztottam – Rhína érzékelte, hogy az eddig bolondnak tartott, öregasszony képét magára öltött asszony, most valóban elvesztette a kapcsolatát a külvilággal. Nem értette, hogy mit akar mondani, de látta körülötte a kavargó sötétséget, mely helyet keresett magának az elméjében, amihez most nem férhetett. Nem egy gonosz Bősz Orkán állt előtte, hanem a szerencsétlen sorsú Marusa. – Megetted és elvetted tőle!
Az asszony lángoló ametiszt-szeme a nála ötször nagyobb gúlra vetült, aki csak üldögélt meggörnyedve az egyik fa alatt. Rhína a szörnyre nézett, majd Marusára és végre megértette az összefüggéseket.
– Nem. Nem evett meg senkit és nem vett el tőle semmit. Ő maga a fiad.
Marusa úgy meredt rá, mintha megőrült volna, ami ironikusan hatott, tekintve a helyzetet. A sötét erő, melyre az asszony az évek hosszú sora alatt szert tett, újra feléledt benne. Az értelem szikrája lobbant szemében és az életben maradás ösztöne diktálta tetteit. Támadni készült. Ez alkalommal azonban Rhína sem volt rest.
– Saille! Fond, tekerd, tisztítsd meg! – Szavai nyomán a füstölőből előszálló szellemlény fűzfavesszőkké változott és szétszakíthatatlan hálót szőtt köré.
A boszorkány száját hátulról a táltos tömte be mohával. És mielőtt a szemmel verés fortélyához folyamodott volna, eltakarta azt egy kendővel.
– Ez így még nem lesz elég – csóválta a fejét Rhína és az utolsó füstölőt vette kezébe. Tétovázott. – Az égerfa szelleme – Bonssaah-ra tekintett, majd vissza a boszorkányra. – Ha most ezt elhasználom, a gúl örökre átkozott marad. Nem tudok segíteni rajta, s talán sose segít neki többé senki. Az idő változik. Az emberek elfelejtik, hogy ki ellenség és ki jó barát. Nem látnak majd mást benne, csak egy szörnyet.
Rhína szemét elfelhőzték a könnyek. Bonssaah fehér fényű tekintete rávetült. Mély sóhaj szakadt fel torz testéből és karmos mancsával Marusa felé bökött.
– Nem szükséges felhasználnod azt a füstölőt a boszorkány ellen – jelentette ki váratlanul a tudó. – Van még némi tudás a tarsolyomban. Mentsd meg vele ezt a lényt az örök kárhozattól. Marusát pedig bízd csak rám!
– Nem szoktam hozzá, hogy félmunkát végezzek – ráncolta a szemöldökét a tisztogató.
– Nekem tennél szívességet. Legalább bosszút állhatnék azon, aki megölte a barátomat.
Rhína felkapta a fejét.
– Honnan tudod, hogy ő ölte meg?
– Az üzeneten, amit halála előtt küldött, egy név is állt. Az övé – mutatott csontos ujjaival gyűlölködve az asszonyra.
– Legyen – sóhajtott a nő. – De aztán alapos munkát végezz!
– Hidd el, úgy lesz.
Lába előtt vergődött a boszorkány. Próbált kiszabadulni. A tudó megragadta és talpra rángatta. Levette szeméről a kötést.
– Nézd!
Rhína Bonssaah-ra pillantott. A gúl bólintott.
A lány előhívta az utolsó füstölőből a magával hozott erőt.
– Fearn. Halál után feltámadás. Az áldozatot meghozták. Újítsd meg erődet! Az egyetemes víz mossa le bűneidet. Minden lélek legszentebbikének áldása kísérjen!
Az égerfa szellem a megváltás lila és arany ködjébe vonta Bonssaah alakját. Marusa abbahagyta a vergődést és megkövülten figyelte a gúl átváltozását. Amikor a folyamatnak vége lett, már nem látott mást az egyik fenyő tövében csak egy kékre fagyott csecsemőt, ki az ő méhéből született. Kit ő taszított el magától, mint meggyalázott életének folytatását. Huszanhat éve holt, üres tekintete mégsem meredt vádlón. Marusa kiköpte szájából a rongyot.
– A fiam, az én kicsi fiam! – Sikoltotta vigasztalhatatlanul. Rhína szánakozva tekintett le rá.
Ekkor az apró újszülött teteméből egy lelkecske emelkedett ki, és a Tisztogató szélesen elmosolyodott.
– Menjünk Bonssaah, odahaza már várnak.
1712. november 30. délelőtt
Magyar Királyság
Szentgotthárd
Az egyházi és a világi bíróság bűnösnek találta Marusát boszorkányság vádjával. A patonai tudó megbosszulta barátja és az ártatlan falusiak halálát. Elérte, hogy a nőt elítéljék.
November utolsó napja volt, amikor a megtépázott, megalázott és megkínzott asszonyt a máglyára állították. Fekete haja csimbókokban lógott alá, de sötét ametiszt-szeme az őrület fényében kiragyogott alóla. A kínzások alatt nyelvét nem tépték ki, így most, megmaradt erejével kihúzta magát és körbe hordozta büszke tekintetét.
– Én, Marusa, születtem, szerettem és szenvedtem Istvándon, kijelentem, hogy mindig csak a magyarok érdekét néztem. Eladtam a lelkemet a hatalomért, hogy hadsereget gyártsak. Az én gúljaim győzelemre születtek. Csak a színtiszta magyar vér maradt volna meg szent Hazánkban! De ti mind bolondok vagytok! Féltek, sőt rettegtek! És félelmetekben korcsoknak adjátok a Hazát! Ha tudnátok, amit én tudok, most nem állnék a halál küszöbén!
Szavait mély csend követte. A levegő megtelt egy rémisztő előérzet nehéz szagával. Megült az emberek szívében és gyökeret eresztett.
A máglya lángja nagyot lobbant, de a füst gyorsabb volt. A hóhér nem értette kellőképpen a dolgát, és a farakás nem volt elég ahhoz, hogy a teljes test hamuvá égjen. De ez is éppen elég volt.
A félig megégett, elszenesedett tetemet a trágyadombra vetették. Aznap délben még utoljára gúlok szaggatták szét azt, mit az inkvizíció Marusából meghagyott.
