Hinnye

Neoprimitív / Írások (130 katt) Josh Ogren
  2021.12.20.

((szóval... mivel elkutyultam a határidőt minden figyelmeztetés ellenére is, azért mégis írtam valamit a honi delejes pályázathoz, pályázaton kívül. Tessék nektek, kedvcsinálónak az igaziakhoz. Bocsi, ha hosszú lett :D :D :D ))


Az ódon cserepek között átszűrődő fénysávok aranylóan csillantak meg a finoman szállongó porban. Néha egy reccsenés, hirtelen motoszkálás, vagy valami egyéb halk, elhaló nesz törte meg a kísérteties csendet. A sűrű félhomályban egy porlepte alak kucorgott az oldalsó szelemen alatt. Homlokán verítékcseppek gyöngyöztek, arca kissé kipirult. Enyhén zihálva, igen rémülten és felettébb hitetlenkedve meredt a poros stukatúron előtte szétterülő papírosokra.

Az egész ott kezdődött, hogy Zebulon apát előző éjjel megéhezett.

A kolostor lakói az esti ájtatosság végeztével rég nyugovóra tértek. Zebulon is lefeküdt, de hiába ismételgette magában, hogy a rozsos buci retekkel rendkívül tápláló vacsora, és hét óra után egyébként sem szabadna enni, korgó gyomra folyton visszafeleselt. Felsóhajtva elmormolt két miatyánkot vezeklésül hihetetlen falánksága miatt, és elindult még egy rozsos buciért. Mondjuk… szaftban mártózó, ragacsos körömpörkölttel, meg kovászos uborkával. Mert vannak ám ilyenek – az ebéd maradéka ott lapul a spájz nagyhűtőjében.

Óvatosan kikémlelt cellája ajtaján, majd végigsettenkedett a lágy hortyogással eltelt, koromsötét folyosókon. Már majdnem a spájzhoz ért, amikor egy ócska, öreg lábtörlőben akkorát esett, hogy az egész rendház beleremegett.

Zebulon azonnal nyitotta is a száját, hogy méltó módon adjon hangot méltatlankodásának, ám eszébe jutott némasági fogadalma. Magában századszorra is feltette a szokásos kérdést: mi a francért kellett neki épp trappistának lenni, de nem volt ideje a tépelődésre.

A hirtelen zajra sorra nyíltak a kis cellák ajtajai. Mindenfelől szerzetesek sereglettek elő, hogy a felkapcsolt lámpa fényénél azután megcsodálhassák a spájz előtt épp feltápászkodó rendfőnöküket.

Másnap Döme atya megesküdött rá a többieknek, hogy az apát úr némán mozgó ajkairól tisztán leolvasható volt a „akrvletbehgybsznmg”, de persze nem hittek neki.

Zebulon apáti méltósággal kihúzta magát, majd szigorúan végigmérte az őt riadtan végigmérő társaságot. Egy darabig azután így méregették egymást.

Később az apát elmutogatta, hogy ő épp éjjeli meditációs gyakorlatot tartott, de sajnos megbotlott ezen a rozoga vacakon, amit holnap az összes hasonlóval együtt lesznek szívesek eltüntetni a folyosókról, másfelől éjfél elmúlt, igazán elmehetnének már a fenébe lefeküdni végre, ámen.

Másnap tehát a testvérek sorsot húztak, ahol szokás szerint Ubul atya húzta a rövidebbet. Összeszedett vagy tucatnyi kopott, deformált lábtörlőt és morgolódva megindult velük a hátsó udvarra.

A kolostor padlása hatalmas. Telis-tele van a hosszú évszázadok alatt felhalmozott mindenféle ódon limlommal. Ubul hóna alatt a lábtörlőkkel sóhajtva felnézett az emeletnyi magasságban hasadozó faajtóra, a nekitámasztott rozoga létrára, és a maradék kedve is elment az egésztől. Amolyan előlegként elmondott tíz hiszekegyet, és őszintén remélte, hogy ennyi elég lesz. Pontosan tudta, hogy valamiért hamarosan elkerülhetetlenül káromkodni fog.

Ubul egyébként is utálta már ezt a marhaságot az állandó hiszekegyezéssel… Jó, hát persze. Tudta ő jól, hogy nem kellene folyton káromkodni, de ha egyszer annyira jólesik. Meg egyébként is. Zebulon apát éjjelente a spájzot fosztogatja. Jákob testvér titokban pálinkát főz, a Frigyesék meg délelőttönként üdvözlégy-alapon ultiznak a szemétdomb mögött. Ottomár atya lopja a sajtot, Menyhárt a seprűjével szokott táncolni, a Teofilék titokban a Boldog Lujza szobra mögött szoktak fütyikéset játszani, Edömér verebekre csúzlizik, Gerzson testvér lóversenyekre fogad, Rajmundék mindig beosonnak az apát úr szobájába disznóságokat nézni a kolostor egyetlen számítógépén, a Döme atya meg a faluban árulja a kerti veteményeket. Ugyan kérem, mintha ezekről nem tudna itt amúgy is mindenki...

Ubul legyintett, majd felszedegette a földre szóródott lábtörlőket (mínusz egy hiszekegy) és fél kézzel kapaszkodva, nagy nehezen felvonszolta magát a létrán. Várt egy picit, hogy szemei megszokják a gyenge, szűrt fényt, majd a felverődő porfelhőben betrappolt a sűrű félhomályba.

Mialatt tapogatózva téblábolt a mindenféle régi holmik között, a cserepek alá rekedt fülledt meleg, a mindenütt ott lebegő finom por és az áporodott levegő megtette hatását. Ubul testvér hirtelen akkorát tüsszentett, hogy megemelkedett tőle. A lendülettől az egyik oldalsó gerendába csapódott. Káromkodott egy kiadósat (mínusz három hiszekegy), és sajgó homlokkal tovább botorkált.

Amikor elült a stukatúrból felpöffent újabb porfelhő, Ubul megállt körülnézni. A fullasztó melegben csak a vibráló sötét árnyak, derengő körvonalak tömkelege mindenütt. A jámbor testvér azzal nyugtatgatta magát, hogy ez csak egy padlás. Sőt, ha úgy vesszük, ez is megszentelt hely, tehát itt semmi baj nem érheti. Mégis valahogy nyugtalanító, baljóslatú egy hely, az már biztos. Az atyák nem ok nélkül kerülik, ha csak lehetséges.

Hirtelen gyenge pörcögés riasztotta meg. (mínusz egy hiszekegy).

Ubul óvatosan közelebb lépett egy halom horpadt kalapdobozhoz, így egészen közelről megtekinthette, amint egy népes egércsalád összepakol, és dühödt cincogással átköltözik egy távoli, rozzant kisszekrénybe. Elképedve bámult utánuk, ám a szürkeségen keresztül váratlanul egy vörösen izzó szempár villant rá. Ubult pillanat alatt kirázta a hideg. Keresztet vetett és remegő ajkakkal Szent Ozmózishoz fohászkodott, de a démoni jelenés erre sem kívánt megszűnni.

Az Idő szinte megállt.

A jámbor testvérnek lassan a fogai is vacogni kezdtek, mire a titokzatos rémség nagy szusszantás kíséretében végre eltűnt valahová.

Ubulon átfutott a szörnyű félelem: ide még a tíz hiszekegy is kevés lesz! Pláne, hogy a felét már el is használta.

Várt. Nyugtatgatta magát és igyekezett ütemesen, mélyen lélegezni. Ez sikerült is, mert orra telítődött a liszt finomságú porral. Akkorát tüsszentett, hogy a lendülettől átbucskázott saját lábtörlőin, és egy oldalsó szelemen alatt heverő, kopott szőnyegek közé huppant. (mínusz két hiszekegy).

Elképedve meredt maga elé. Amikor végre felnézett, kis híján frászt kapott a seggéből kilógó madzagján pont felette himbálódzó póktól. Rámeredt a hatalmas, szőrös nyolclábúra, amint ott lengedezik... jobbra… balra… jobbra… balra… Nyomott csend. Derengő félhomály. Tágra nyílt szemei kezdtek elnehezülni. Azok a halvány fénycsíkok. Fülledt meleg. …balra… jobbra… balra… Lassan végigterült a molyrágta szőnyegeken és csendesen horkolni kezdett.

A pók egy ideig kitartóan hintázott, de végül rájött, hogy itt mégsem lesz értelmes kapcsolatfelvétel. Elunta a dolgot, és elhúzta a madzagját valami használhatóbb társaságot keresni.

Ubult bágyadt félálmába valami furcsa érzés keveredett. Meggyőződése volt, hogy márpedig őt itt valaki figyeli. Óvatosan résnyire nyitotta a szemét, majd akkorát sikított, hogy a mellén üldögélő menyét egyszerre három irányba akart elindulni. Helyből dobott egy hátraszaltóval kombinált tripla leszúrt Rittbergert, és kisebb epilepsziás rohamot kapva felrángatta magát a gerendára.

Az atya rémülettől tágra nyíló szemei pillanatok alatt tele lettek a zuhogó mocsokkal és pókhálóval. Ám ez igazán csekélység volt ahhoz a csupán ösztönösen érzékelt formátlan valamihez képest, ami vészes sebességgel közeledett a feje felé. Oldalt gördülve ijedten összerezzent a tompa puffanástól, majd a zizegő hosszas surrogástól.

A gejzírként felverődő por kavarogva fedett el mindent.

Ubul jó ideig moccanni sem mert. Kiverte a hideg verejték. Dermedten várta, mi vár még itt rá. Ezt eléggé hosszasan csinálta, ám az ülepedő poron kívül semmit nem tapasztalt. Nagyon lassan, óvatosan ellegyezgette a csillogó porködöt, és akkor meglátta.

Nagy, megfakult fóliáns volt, réges-rég tehette fel valaki arra a gerendára. A könyv most szétnyílva hevert Ubul lábainál. Pár lapja összegyűrődött, mellette szanaszét papírosok hevertek.

Ubul felnézett, érkezik-e még valami, de más már nem jött. Keresztet vetett, Szent Ozmózis kegyeit kérte, majd reszkető kézzel behajtotta az öreg könyvet, hogy láthassa a címét. Nehezen silabizálta a betűket, de azután szája elé kapta a kezét, és néma döbbenettel meredt maga elé.

„Azon alsótulkosrul elszármazott Ozmózis testvírünknek az ő jámbor példás életjirül, tsupa jót cselekedetirül, késöbben még azon bőszült üldözésirül, szintúgyan szorult és szomoruságos hányattatásirul majdan még szomoruságosb vértanuságinak az mindeneket igenest akkuráttal lévő elbeszélésirül keservgő rímekbe fogott história, mellyet mindenekben levő pontosság mellett elbeszéle vala azon kegyes életü Jeromos Mester az Úrnak 1539ik esztendeliben”

Ubul testvér hitetlenkedve fogta az öreg irományt. Hálát rebegett. Fohászkodott. Imádkozott. Még könnyezett is kicsit – jó, azt főleg a portól. Ám mit sem törődött ő most holmi könnyekkel. Mit sem törődött ő azzal, mióta senyved már itt mindenféle rémségek között. Mit sem foglalkozott vele, hogy odakint aranyló ragyogással néha-néha elsötétül az ég. Persze, az tény: a sötét padláson honnan is tudhatta volna, hogy a korábbi tapasztalataiból tanuló, óvatosan felhőből felhőbe bujkáló Gábriel Arkangyal az Úr határozott parancsára, immáron harmadszor is úton van hozzá az Üzenettel.

Ubul minderről nem tudott. Most talán nem is érdekelte volna az egész, mert íme – hát megtalálta!

Isten hűséges szolgája, a kolostor semmi kis porszeme!
Ő! Ubul!
Jó, persze, a menyét is, de az nem számít.

Íme, hát itt az eredeti fóliáns. Nem is olyan rég még annyian, oly sokáig keresték. Felforgatták érte a könyvtárat, az egész rendházat pincétől a padlásig, de nem találták. Még itt, a riasztóan hatalmas, sötét padláson sem. Persze, Ubul nem tudhatta, hogy a padlásra beosztott Félix és Ottomár testvérek az első nap még tisztességgel áttúrtak, amit csak tudtak. A hét további napjait viszont épp ezeken a kopott szőnyegeken szunyókálták végig.

Mivel akkoriban nem találtak semmit, a kolostor szégyenszemre egy emlékezetből lekörmölt, hiányos irományt olvasgatott saját védőszentje életéről. A kis kápolnában persze ott díszeleg a szentté avatási okirat, és Döme atya mindenféle korabeli leírások alapján készített festménye Szent Ozmózisról, ami Ubult leginkább egy öreg, hajléktalan hippire emlékeztette. De most, hogy itt az eredeti leírás, már ezt is javítani lehet. Végre méltó helyére kerül minden az Úr és Szent Ozmózis legnagyobb dicsőségére!

Ubul ragyogott a boldogságtól - és az izzadtságra tapadt kosztól.

Még mindig alig hitte, hogy ekkora szerencséje lett. Ezért biztosan dupla porciót fog kapni ezután a konyhán! Úgy emlegetik majd, mint Szerencsés Ubult, aki újra régi érdemeihez juttatta a rendházat. Háhááá, Szent Leilások, na, most mondjátok, hogy az Ozmózisos történetek csak legendák meg kitalációk!

Legszívesebben azonnal nekifogott volna az olvasásnak, de a félhomályban alig látott valamit. Úgy döntött, megnézi, talál-e valami korabeli képet Ozmózisról. Egy ideig óvatosan lapozgatott, majd eszébe jutottak a szanaszét heverő papírok. Izgatottan felnyalábolta őket, és egy beszűrődő fénycsík alá húzódott velük. Bárcsak ne tette volna!
Rajzok voltak. Amolyan festmény-féle rajzok. Ubul lelkesen kezdett a bele a nézegetésbe, de az elégedett mosolyát rendkívül hamar megrökönyödés, majd döbbenet, végül páni félelem váltotta fel.

Ez… Ezek…

Gyorsan keresztet vetett, és fennhangon imádkozni kezdett. A kisszekrény egerei ezt már hangos cincogással kikérték maguknak, amitől Ubul még riadtabban és hangosabban folytatta a zsolozsmát.

Pedig az első néhány, keze ügyébe akadt kép tetszett neki.

A juhász a pulival. Milyen helyes kutya… A betyár is érdekes volt. Ubul elnézegette a ruháit, a kilenc lukú hidat, és azon ábrándozott, hogy heeej, ha Szent Ozmózisnak ilyen szép fokosa lett volna, na, akkor biztosan megvédi magát a pogányoktól! Azután a másik papíroson az a könyveket cipelő a hóban. Hmm, ennyi könyv… vajon hová viheti így szürkület tájt?

A jámbor testvér épp a következő képért nyúlt volna, amikor halk surrogást hallott a háta mögül. A következő pillanatban valami hozzáért a vállához, Ubul pedig eszelősen rázkódva eldobta magát. Sikoltozni sem mert, hátha az a ki tudja, miféle izé még ráugrik. Remegve feküdt, szíve hevesen kalapált, a rettegéstől ömlött róla a víz. Arcát a poros stukatúrba nyomva várakozott. A füle lassan csengeni kezdett, szinte hallotta, hogy zubog ereiben a vér. Olyan gyorsan még életében nem mondott el miatyánkot, mint most, és csak ismételgette, folyton csak ismételgette a végtelenségig.

Mivel jó ideig semmi nem ugrott a hátára, nem ette meg, nem mart bele és nem kezdte el marcangolni, lassan kezdett megnyugodni.

Hehe.

Ez egy padlás. Mi van a padláson? Egér, pók, menyét, mindenféle kosz, meg állatka. Ez sem lehetett más. Biztos, csak valami betévedt madár, vagy ilyesmi. Vinné el az… ja, nem. Semmi kedve nem volt megint feleslegesen zsolozsmázni.

Lassan félrefordította a fejét, kiköpdöste a szájába ment port és felsandított. A halvány derengésben nem látott semmit, csak a mellette ismét szanaszét szóródott papírhalmot. Óvatosan felült, minden neszre igyekezve odafigyelni. Össze is rezzent egy halk vinnyogás-félére az egyik gerenda felől. Kimeresztette a szemét és végre meglátta a denevért. Ó, hogy a ménkű csapna már ebbe is, pont most kellett idejönnie? Ráadásul megint káromkodott… Mindegy, majd egyben, ha lekerült innen.

Az átélt sokktól kissé remegve térdre tornázta magát és a papírokért nyúlt, hogy egybe rakja őket. Az iszonyattól felnyögött – a legfelső képen egy fátyolos csontváz vigyorgott rá egy mocsárból. Ösztönösen arrébb lökte a borzasztó jelenést, ám helyette három villogó szemű gnóm bámulta valami szurdokban.

Ubul nyekkenni sem bírt. Hátradőlve belerúgott a rettentő piktormányokba, mire egy behavazott, hatalmas vérfarkas képe szállt a derengésből, egyenesen az arca felé.

Ez már sok volt. A szája teljesen kiszáradt, az irtózattól maga elé kapta a kezét és elhessegette a papírlapot. Oldalt nyúlva fogódzóért tapogatott, hogy fel bírjon tápászkodni, de keze valami szőrős, keménybe akadt. Megmarkolva maga elé rántotta, majd a hirtelen beazonosított döglött macskatetemet hatalmas ívben elhajította a félhomályba. Egyszerre akart ordítani, csuklani, káromkodni, imádkozni és nyöszörögni, így egy hang se jött ki a torkán.

Négykézláb, egyre sebesebben távolodott ettől az egész szörnyűségtől, és csak tolatott, tolatott tovább, azt sem bánva, hogy felborít valami dobozt, nagy csörömpöléssel átgázol egy törékeny akármin, hogy pofán rúgja a kíváncsian előkúszó menyétet… A felvert, hatalmas porban elképzelése sem volt, éppen merre tart. Ubult most kizárólag a menekülés érdekelte, amikor is lábai valami keménybe ütköztek, és a következő pillanatban elfogyott alóla a stukatúr.

A már egy ideje a hátsó kert felett várakozó Gábriel Arkangyal majdnem levedlette a tollait az ijedtségtől, amikor csattanva kivágódott a padlásajtó, és a benti félhomályból óriási porfelhő, majd egy felismerhetetlenül koszos, szörnyű sebességgel tolató Ubul atya került elő.

A következő kép azonban már valamivel ismerősebb volt. A csuha felakadt a létra szárán, a szerzetes átfordult és fejjel lefelé kalimpálva csüngött a magasból. Gábriel Arkangyal így tehát ismét szemügyre vehette Ubul atya sokat látott, foltozott glottnadrágját, amitől az arkangyal szeme rángatózni kezdett, és azonnal feladta tervét, hogy végre átadhassa már az Úr üzenetét.

Az aranyló villanás közben még látta, ahogy mindenünnen rémült szerzetesen rohannak Ubul segítségére, majd a kép halk hozsanna kíséretében eltűnt.

Gábriel tüstént megjelent az Úr színe előtt, ám mindössze annyit tudott hirtelenjében kinyögni:

- Hinnye!


(( Lenne benne még persze kakaó, de így is hosszú lett. Oszt’ valaha folytassam-e, szeretett testvéreim? :D :D :D ))

Előző oldal Josh Ogren
Vélemények a műről (eddig 5 db)