Egy csendes délután

Fantasy / Novellák (333 katt) Josh Ogren
  2021.12.24.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2022/1 számában.

– Adni te nekem ide!
– Eszem ágában sincs!
– Te lenni egy Hemar, aki te vagy, adni ide nekem!
– Dehogy adom! Én láttam meg előbb, enyém és kész.
– Tah hathek! Gúvadjon szemed kifele, kakád ragadjon beléd!
– Hinnye, de randa egy fráter vagy, hallod-e, de akkor se kapod meg!
– Abu Reiha! Vagy te minden bűzök koszos ősapja! Egy büdösbödön, aki vagy te! Hogy lenni neked ágyasod a köpdöső trachomás dromedár! Te rozzant cipőnek kilukadt talpa! Az enyémgyűrű! Add ide most, a hiénák dúdolni beléd elalszik nóta!

A kaftános a másik keze felé kapdosva tovább átkozódott, de hiába, mert az megmakacsolta magát.

– Végre, hogy egyszer már találok valamit! Ezt te nem fogod elzabrálni előlem, konyharuhás csúfság!

A gyűrű láthatóan nem mai darab, az már biztos. A nagy, borvörös kő rubin lehet benne, az anyaga tömör aranynak tűnik. Annak kell lennie, amilyen nehéz. Márpedig ezt ő oda nem adja, olyan isten még nem született! Hogy a fene ebbe a rusnya arabba! Mit keres ez itt egyáltalán? Meg pont most kellett besündörögnie ebbe a sikátorba? Hát ebben a városban nyugodtan már pisálni sem lehet? Hehe, még jó, hogy épp végzett! Azt meg igenis ő látta meg elsőnek, hogy a fény megcsillant azon a vackon. Közelebb is volt hozzá, rögtön oda is ugrott, de persze ez a nyüves kaftános rögtön ott termett, alig bírta felmarkolni előle. Nade ebből nem eszik!

Még jobban összeszorította a markát.

Az arab láthatóan kezdett kijönni a béketűrésből, már persze, ha valaha is volt neki egyáltalán olyan. Összeszűkült szemmel, fröcsögve hadonászott a másik előtt.

– Enyém gyűrűm, te chelb! Vagy te egy nagy fullánk teve seggében rezegve! Én gyűrűm! Elveszik, de most megtalál, erre a kutyafullánk teveseggben nem visszaad Ahmednek!
– Mekkora szövegláda…
– Ez vanni rettentően nagyon enyém egy gyűrű! Rajta van jelem is a flamingóhal csőrrel!

A másik elbizonytalanodott. Kinyitotta a markát és lopva rásandított a gyűrűre. Azon ugyan nem volt semmi.

– Aha! Flamingóhal, mi? Ezt a marhát! Ne hazudozz itt nekem, ezen semmi sincs. Én találtam, mars vissza a homokozódba!

Ahmed már a szakállát rángatta dühében.

– Vanni lenni rajta csőrimadár, ott eszi csámcsogva halállat! Ahmed maga csinál, enyémgyűrű, adni ide, te átkozott tehénnek büdös lehelete!

A férfi biztonságos távolból megmutatta a követ, aminek gyönyörűen csiszolt, de láthatóan teljesen sima felszíne volt. Az arab azonban egy pillanatig sem jött zavarba.

– Jó, látni én, látni. Ez vanni akkor egy másik egyémgyűrű. Ahmed még nem madárcsőrzött erre, de éppen most akar rácsinálás. Adod ide, te shakli ahon, mert kapod hokia khara alhkahmara!
– Hogy mi van? Végképp megbuggyantál?

A lengedező szakállú arab szeme lassan befordult, az ég felé emelte a kezeit és siránkozó motyogásba fogott.

– Msalha khemar bis abraka shokmillah dabra balahalla… ABRAKABADRA bashmilli…

A követező pillanatban a gyűrű kipenderült a férfi kezéből.

A rubin mélyvörösen világítani kezdett, és a férfi rémülten érezte, amint a teste kocsonyássá válik, majd ruganyosan összepréselődik. Az arab monoton sipítozása mellett fejjel előre elkezdett szépen becsusszanni a gyűrűbe. Próbált megkapaszkodni, de nem volt mivel és nem volt mibe. Hiába minden, cluppogva csúszott körbe-körbe befelé, mint egy beolajozott meztelencsiga. Egyre csak tovább és tovább, akár ha egy aranyfalú, szűk spirálcsúszdába tömködnék bele.

Már a dereka is bent volt, amikor rádöbbent – ha eddig véletlenül csak képzelte volna azt, hogy megbolondult, most már megnyugodhat. Teljesen biztos, hogy elment a maradék esze is.

A csúszda mélyéről ugyanis felhangzott egy mogorva hang.

– Foglalt!

Teljesen összezavarodva cluppogott tovább, míg az arca be nem ért egy viszonylag tágasabb terem-félébe. Az aranyló üregben már tényleg volt valaki. Egy másik kocsonyás zsugorítvány bámult rá, meglehetősen mérgesen.

– Mondja, süket maga? Nem hallotta, hogy ez már foglalt?

Odakint az arab megdöbbenve tapasztalta, hogy az elátkozott seggfullánk félúton elakadt. A rubin közepéből két félig kocsonyásodott lábszár kalimpál elő, de akármennyire is kántáljon és sipákoljon, az bizony nem hajlandó egy fikarcnyit sem tovább mozdulni.

Eközben bent, a gyűrűben a zselé elülső része hitetlenkedve meredt maga elé az üregbe.

– Ez nem lehet igaz! Tényleg maga az, Huzlicsek?
A kérdezett egy ideig az arcába bámult, majd lemondóan sóhajtott.
– Én. Enné már meg a fene magát, Szlopács! Képes volt még ide is utánam jönni azért a kis adósságért?
– Nem azért jöttem ugyan, de ha már így összefutottunk…
– Akkor mi a francot akar maga itt?
– Na, most fog igazán elképedni, Huzlicsek. Semmit! Épp most gyömöszöl befele ide valami kaftános arab. HALLÓ! ARAB ÚR! AZONNAL VIGYEN VISSZA, EZ MÁR TELE VAN A HUZLICSEKKEL! EZZEL ÉN NEM VAGYOK HAJLANDÓ EGY GYŰRŰBEN LENNI!
– Mit üvöltözik, ember? A végén megsüketülök itt magától. Egyébként se hallatszik ki…
– Ja… na mindegy. De, ha már itt tartunk, maga mit művel itt?
Huzlicsek nem kevés gőggel válaszolt.
– Na, ide figyeljen, Szlopácskám! Tudja meg, hogy én vagyok a gyűrű szelleme!
– Maga.
– Én.
– Na, ne szórakozzon!
– Vegye tudomásul, hogy igenis én vagyok a gyűrű szelleme, maga idegesítő fráter!
– Ne mondja… Egyáltalán hogy került maga ide?
– Az hosszú történet. Mindig is tudtam, hogy az anyósom egy ótvaros boszorkány, de azért nem gondoltam volna, hogy tényleg az!
– Ne mondja!
– De mondom.
– Miért, hát mi történt?
– Mondja, Szlopács, magának most tényleg ez a legnagyobb baja?

A sikátor közepén az arab elkeseredetten bűvölte a gyűrűt. A szemei jojóztak a nagy igyekezetben, a szakállát tépve az ég felé rázta az öklét. Úgy vinnyogott, mint egy taliga kölökmacska, de az a seggfullánk egy milliméterrel sem volt hajlandó beljebb kerülni.

– Na jó. Lássa, kivel van dolga, elmondom. Az a vén kiaszott banya megátkozott.
– Mármint a kedves mama?
– Mármint. Bár cseppet sem kedves és cseppet sem mama.
– Mit művelt már megint össze, Huzlicsek?
– A fejére öntöttem a tökfőzeléket!
– Na hallja, maga mindig egy bajkeverő volt!
– Szemenszedett rágalom!
– Hagyjuk… Mondja, miért öntötte maga az anyósa fejére azt a tökfőzeléket?
– Nézze, Szlopács… az még hagyján, ha az ember szinte minden nap mirelit főzeléket kap odahaza. Még az is hagyján, ha azt az anyósa löki az orra elé. Ha meg se íze, se bűze az egésznek, na, zágsón, szokás dolga. Na de legalább vette volna ki a nylonzacskóból, mielőtt megfőzi, az ég szerelmére!
– Csak nem belefőzte azt is?
– Csak de.
– És maga ráöntötte a fejére.
– Rá.
– Hát hallja, Huzlicsek, szép kis firma maga… Bár tudja mit? Jól tette.
– Tudom. De attól még az a rémség beleátkozott ebbe a nyomorult bizsuba.
– És ez mikor volt?
– A fene se tudja. Valahogy itt nemigen követem az időt. Mondja, tulajdonképpen milyen nap van ma?
– Szeptember hetedike, kedd.
– És melyik év?
– Ne szórakozzon, Huzlicsek, nagyon jól tudja, hogy én marha februárban adtam magának kölcsön.
– Ojjé, kellett nekem ezt szóba hozni…
– Igenis, kellett. Vegye tudomásul, hogy megadhatná már végre azt a harmincezret, maga szemtelen fráter. Hónapok óta hazudozik, hol ezért nincs, hol azért várjak. A múlt héten meg teljesen eltűnt, azt hittem, simán letagadtatja magát.
– Volt benne az is, de mindegy. Akkor lassan egy hete lottyadok ebben a nyomorult gyűrűben?
– Aha. Egyébként mondja csak, tulajdonképpen mit csinál itt maga, mint gyűrűszellem?
– Legyek magával őszinte?
– Csodálnám. De azért csak mondja!
– Halvány fogalmam nincs.
– Jellemző. Nem kapott valami munkaköri leírást, hogy meddig kell itt lennie, hogyan mehet innen ki, vagy valamit?
– Nem mondott nekem az a fogatlan végség semmit se. Vihogott, nyikorgott valamit, én meg besluttyadtam ebbe az izébe. Próbáltam én dörömbölni, de ezekkel a kezekkel, uram? Ez van. Majd csak észreveszem, ha valaki akar tőlem három kívánságot, vagy valami hasonlót. Mellesleg éntőlem annyit kíván, amennyit csak akar, de nekem halvány dunsztom sincs, mit csinálnák annak a szerencsétlennek. Nincs más hátra, itt folydogálok, és várok. Egyszer majd csak történik valami. Persze, történt is. Idejött maga.
– Hát maga sosem volt valami nagy lúmen, de hogy még szellemnek is egy pancser…
– Na, maga csak fogja be a száját! Maga ide még rendesen be sem tudott jönni! Ami meg azt illeti, mars ki innen, Szlopács! Ez itt az én gyűrűm!
– Már ez is kezdi… Az a félhülye is ezt óbégatta odakint, mielőtt…
– Álljunk csak meg! Mondja, tulajdonképpen kié ez a gyűrű?
– Mit tudom én! Alig tíz perce találtam, és…
– Ez óriási, Szlopácskám! Hát nem érti?
– Nem én.
– Jellemző.
– Ne fölényeskedjen itt nekem, Huzlicsek, ne fölényeskedjen! Inkább adja meg a pénzem végre!
– Jaj, hagyjon már ezzel még itt is, maga kufár!
– Na, idefigyeljen, ha sérteget, én úgy itt hagyom magát, mint Szent Pál az oláhokat!
– Hajrá!
– … de csak majd később. Most nincs kedvem hozzá.
– Jó szöveg. Idefigyeljen, maga agyturbina! Ha ezt a gyűrűt tényleg maga találta meg, az – mondja –, tudja, az mit jelent?
– Persze. Azt, hogy az enyém.
– Szellemi töpörtyűkrém. Azt jelenti, hogy pont maga az, aki a hármat kívánhatja!
– Akkor menjen maga a fe..
– NEEE!!!
– Hogy mit? Ja, tényleg. Ha én most elzavarom magát, akkor maga nem tudja teljesíteni a másik két kívánságomat. Meg ki se tud vinni innen.
– Huhh… ez… meleg volt…
– Nana, Huzlicsek, nana! Csak semmi tüzeskedés! Az, hogy össze vagyok itt zárva magával, még nem jogosítja fel semmire! Én nem vagyok olyan!
– Már, hogy milyen nem maga, Szlopács?
– Na, húzzon a fe…
– NEEE!!! Hagyja már egyszer végre abba ezt a marhaságot! A végén még mind a ketten itt ragadunk a hülyesége miatt! Tudja mit? Inkább dolgozzunk össze!
– Mármint, hogy én magával?
– Miért, lát itt még valaki mást is?
– Sajnos, nem. Mit akar?
– Azt, hogy vigyen végre ki innen!
– Eszem ágában sincs! Amilyen egy randa fráter, még megszökik itt nekem, és akkor mi lesz az én másik két kívánságommal?
– Ez nem lehet igaz! Nyolc milliárdnyi emberből akárki megtalálhatta volna ezt a nyomorult gyűrűt, nade nem! Nekem pont ennek a Szlopácsnak kellett idejönnie!
– Jó. Akkor azt csináljuk, hogy maga, Huzlicsek szépen kijuttat engem innen. Én odakint elintézem a dolgot az arabbal, és utána majd kihívom magát is.
– Azt már aztán nem! Innen vagy együtt megyünk ki, vagy sehogy!
– Csakhogy én vagyok az, aki kívánhat!
– Csakhogy én vagyok az, aki nem hajtja majd végre!

Egy ideig mindkét kocsonya csendben gondolkodott. Végül Szlopács beletörődve bólintott, ami a zsugorított zselé formájában felettébb gusztustalannak tűnt.

– Jól van, akkor menjünk együtt. Készülődjön, szellem úr! Elsőként tehát jobb híján azt kívánom, hogy ezzel az undok Huzlicsekkel együtt kerüljünk ki végre ebből a gyűrűből!

Mindketten reménykedve vártak, de nem történt semmi.

– Én még ekkora balfékkel nem találkoztam! Mondja, maga öntelt hólyag, nem azzal dicsekedett az előbb, hogy maga itt a gyűrűszellem?
– De igen, csak azt hittem, hogy majd a gyűrű csinál valamit.
– Látja, hogy nem akar. Úgyhogy csináljon valamit végre maga is, az isten szerelmére!
– De mit?
– Mit tudom én… Rajta, hát varázsoljon már, ha egyszer szellem!
– Lemondok!
– Hülye.

Mivel, még mindig nem történt semmi, Huzlicsek elunta, és mérgében elordította magát.

– VIGYÉL MÁR KI VÉGRE MINKET INNEN, TE HÜLYE GYŰRŰ!

A gyűrű abban a pillanatban felragyogott, és méla undorral kiköpte mindkettőjüket. A döbbenten elhallgató arab csak egy villanást látott, majd a rubinból rettenetes sebességgel kitüremkedő Szlopács páros lábbal irtózatosan fejbe rúgta. Ahmed egyetlen vinnyogás nélkül terült el a kockakövön. A következő pillanatban Huzlicsek érkezett meg, de ő fejjel előre, így formálisan lefejelte Szlopácsot.

– Hát, ez gyönyörű! Én még ilyen kontár szellemet az életemben nem láttam!
– Most mit jön itt ezzel, mi? Mit gondol, nekem nem fáj?
– Érdekel is az engem!
– Jellemző! Önző fráter!
– Igazán? Adja vissza a pénzem, maga pióca!

Abban a pillanatban Huzlicsek markában volt három darab tízezres. Zavartan nézegette, végül sanda vigyorral adta oda a másiknak.

– Na? Most boldog? Itt van, tessék!

Szlopacs mérgében földhöz vágta a pénzt.

– Maga tulok! Maga szarvasmarha! Maga agyament ló! Maga Huzlicsek! Ezt jól elintézte itt nekem! Elbaltáztatott velem egy egész kívánságot rongyos harmincezerért!
– Maga milyen egy szekánt ember, hallja-e? Megkapta a pénzét, vagy nem kapta meg a pénzét?
– Fogja be, Huzlicsek, fogja be, mert mindjárt visszazavarom!
– Mintha talán én kívántam volna? Na, hagyjon engem békén!

Dühösen legyintve el akart menni, de Szlopács utána szólt.

– Hová, hová, Huzlicsekkém?
– Vegye tudomásul, hogy nekem ebből elegem volt! Hazamegyek!
– Hja, ha az magának egy opció, hogy félútról visszaforduljon… Egyébként a kedves anyósa tárt karokkal várja. Első dolga lesz megérdeklődni, hogy került elő ilyen hamar.

Huzlicsek megadóan állt meg, és tárta szét a kezét.

– Jól van, maga okostojás. Mit akar?

Szlopács az éledező arabra nézett, és sebesen gondolkodni kezdett. Egyetlen kívánsága maradt, hála a meggondolatlanságának. Azt azért jól kellene elhasználni. De mire? Most kérjen pénzt? Vagy fiatalabb akarjon lenni? Netán legyen miniszterelnök? Esetleg váltsa meg a világot? Á, egyik sem jó. A fene már ebbe az egészbe!

Közben a fejét tapogató Ahmed feltápászkodott, és hol a két férfit, hol a lebegő gyűrűt bámulta meglehetősen bambán. Szlopács végignézett rajta, rásandított a féloldalt unottan tébláboló Huzlicsekre, majd habozás nélkül kimondta, ami az eszébe jutott.

– Azt akarom, hogy ez a kaftános arab a Huzlicsek anyósával együtt közösen legyen gyűrűszellem e helyett a marha Huzlicsek helyett!

Egyszerre több dolog is történt.

Ahmed eltátotta a száját, hogy tiltakozzon és kántáljon, de a levegőből azonnal a fejére zuhant egy félig megkopasztott tyúkot szorongató, fogatlan vénasszony. Egy pillanatig megrökönyödve nézték egymást. A banya már emelte is a tyúkját, hogy a felháborodott arab püfölésébe fogjon, mikor a gyűrűn felizzott a rubinkő. A következő pillanatban mindketten pörögni kezdtek, áttetszővé váltak, és eltűntek a csörömpölve földre hulló gyűrű belsejében.

Huzlicsek megkövülten bámult.

– Ezt… ezt nem felejtem el magának, Szlopács. Egyszerűen hihetetlen, de magának mégis van szíve!
– Na, maga csak ne szíveskedjen itt nekem, maga disznó! Maga miatt odalettek a jó kis kívánságaim!
– Viszont megkapta a pénzét.
– Jellemző. Úgy mondja, mintha örülnöm kellene. Ha magán múlt volna, ugyan nem kapok én egy lukas petákot sem!
– Ebben van valami…

Egy ideig csendben nézegették a földön heverő pecsétgyűrűt.

Huzlicsek szólalt meg előbb.

– Még a tyúkot is magával vitte…

– Képzelheti, mit művelhetnek ezek ott ketten. Annak a helyében se szeretnék lenni, aki ezektől akar majd kívánni valamit.
– Akkor mi legyen ezzel az izével?
– Végtére is… Egész szép kis ékszer. Eladom!
– Nana! Talán eladjuk!
– Hát még mit nem! Én találtam, engem illet!
– Csakhogy én voltam benne!
– Épp eleget ront az értékén…
– Tudja mit, Szlopács? Én méltányos áron megveszem magától.
– Ojnye, de gazdag lett hirtelen!
– Én? Nincs nekem egy vasam se. Viszont magának van harmincezre. Mondja, nem adná kölcsön elsejéig?

Előző oldal Josh Ogren