Gödörben
– Ebben a hónapban Lali már a második ugye? – nyögöm, miközben felemelem a teli vödröt, hogy társam kezébe adjam.
– Ja – veszi át a vödröt Sanyi.
– Hány gyereket hagyott hátra? Hatot, ugye? – kérdezem.
– Ja, hatot, meg az asszonyt – feleli Sanyi, miközben majdnem melléönti a vödör tartalmát.
– Ne beszélj annyit! – kiált rám. – Figyelj oda, majdnem rám ömlött az egész cudarság!
– Állandóan Lali gyerekein jár az eszem, ne haragudj – kérek elnézést, mert nem jó, ha összefröcskölődik az ember. – Most mi lesz velük?
– Mi lenne? Ami az én, és a te gyerekeiddel is lesz, ha valamelyikünk kiesik a munkából.
– Kegyetlen élet ez, Sanyi – állapítom meg rezignáltan.
– Ne lamentálj már, úgy csinálsz, mintha lehetne másképp is. Így volt ez régen is, és így lesz ezután is.
– Te Sanyi, ezek meg csak néznek minket, és csak annyi a dolguk, hogy számoljanak – elégedetlenkedek tovább, de lapátolok, mint egy gép.
– Nem így kéne ennek lennie! Nekik kéne idelent dolgozni és nekünk odafent számolni, nem igaz? – osztom meg elgondolásom Sanyival.
– Hagyd már abba és dolgozz! Komolyan mondom, hogy ha tovább folytatod, átkérem magam egy másik pöcegödörbe – fenyeget meg. – Vedd már tudomásul, hogy a cégnek sokba kerülnek ezek a robotok, azokat nem tudják olyan könnyen pótolni, mint minket.
– Dolgozz! – de most már kiabál.