A Sivatag Népének Ura - 1. fejezet

A jövő útjai / Novellák (1654 katt) Drah
  2011.06.04.

A vonat jelentősen nagy sebességgel száguldott a Semmi közepén. Mert akár Semminek is lehetne nevezni ezt a tájat, vagy még találóbban A Végtelen Homok Óceánjának. Ugyanis amerre a szem ellátott, nem volt az égvilágon más, csupán homok. Igaz ugyan, hogy az égbolt gyönyörűséges azúrkékségben úszott, olyanban, amilyet talán sehol máshol nem lehet látni, ellenben a hőmérséklet nagyjából 50 Celsius fok körül járhatott. Vagy akár magasabban, szinte teljesen mindegy, mivel a végeredmény ugyanaz: döglesztő, elviselhetetlen hőség.

Ugyan a vonaton működött valamiféle klímaberendezés, vagyis modernizált légkondicionáló, ellenben a jelenlétét nem lehetett túl könnyen észrevenni. Persze a kinti meleghez képest a járműben jelentősen kedvezőbb hőmérséklet uralkodott, 30-35 fok, de ez önmagában mégis kevés volt. Persze az ember szeret mindig panaszkodni, mert neki soha semmi sem jó, de hát ez így van rendjén.

Ám hiába a tikkasztó forróság, az erőteljesen szaunára emlékeztető állapotok, a levegőben érződő kipárolgások, veríték és a legkülönfélébb illatnak nevezett szagosítók aromájának tömény keveréke, mindez nem tudta elvenni a kedvünket. Vidáman beszélgettünk, miközben a vonat teljesen háborítatlanul, békésen suhant az elektrosztatikus sínpályán, nem zavartatva magát a nem éppen kellemes hőmérsékleti tényezőtől, illetve környezettől.

Jómagam egy 28 éves, átlagos magasságú, kidolgozott, formás izomzatú, sportos testalkatú, fekete, középhosszú hajú, ezüst szemű, nap barnított férfi vagyok. Tizenkét ismerősömmel indultam el Bralizból Arkhanadba. Arkhanadba, a Nagy Sivatagban található valódi Paradicsomba, vagy ha úgy tetszik, valódi Kánaánba. Minden ember legfőbb vágya életében egyszer eljutni ide, ebbe a városba, hiszen ez a világmindenség legcsodálatosabb, legtökéletesebb ember lakta helye. Szebb és nagyszerűbb minden másnál, ami egy hajdanán Földnek nevezett bolygón létezett, és ami fellelhető akárhol máshol. Az egész ismert univerzumban nincs hozzá fogható! Maga a tökély! A változatos, különös, egzotikus természet és a bámulatos, szemkápráztató csúcstechnológia harmonikus együttesét teremtették meg itt, tökéletesen egybeolvasztva a két különböző világ gyönyörét, fantasztikumát, kényelmét és biztonságát. Pompa, fény, csillogás, luxus, csend, béke, nyugalom, és még tucatnyinál is több jelző sem képes megfelelően jellemezni és visszaadni Arkhanad valódi mivoltát.

Azonban, hiába minden látszat, és vélemény, hiába a nagy vágy és lelkesedés, sajnos be kell ismerni azt, hogy ez sem egészen tökéletes. Igaz ugyan, hogy csak egyetlen egy hátránya, vagy talán helytállóbb úgy fogalmazni, hogy hibája van a városnak, ám az az egy bizony képes elrontani az egész varázsát. Legalábbis addig, amíg az ember nem lép be a míves faragásokkal díszített, hatalmas kapukon, amelyeknek az anyaga mindezidáig rejtély maradt a kutatók és tudósok számára is. Viszont a hátrány…

Északon homok, délen folyton vándorló homokbuckák, nyugaton örökké mozgásban lévő homokdombok, keleten pedig… Igen, keleten is homok van, nem is akármilyen! Mindent elnyelő futóhomok! De ez a legkevesebb, ha nem lennének egyéb tényezők, amelyek bizony komolyan befolyásolják a város értékét, és jelentős mértékben lecsökkenti, és egyúttal megnehezíti a megközelítésének módját és esélyét.

Arkhanad keletkezését sűrű homály fedi, amelyről csupán találgatások kaptak szárnyra, azonban egyértelmű, bizonyítékokkal megtámadhatatlanul alátámasztott magyarázat nem létezik, és lehet, hogy soha nem is fog. Azt lehet csupán tudni, hogy valami ősidők előtt élt, hatalmas, különös, ismeretlen lények emelték a várost, és vélhetőleg be is népesítették, de a falakon, néhány épületen és egyéb dolgon kívül semmi más nem árulkodik erről. Mikor olyan háromszáz évvel ezelőtt a legelső felfedezők rábukkantak a bolygóra, és nem sokkal később Arkhanad romjaira, legalábbis romokról beszéltek, pedig valójában szinte ugyanabban az állapotában van most is, mint akkor volt, teljesen elhagyatottan állt, dacolva a különféle sivatagi viharokkal, amelyek hevessége bizony több volt, mint meglepő. Azonban látva a város fenséges pompáját, és érezve furcsa kisugárzását, tulajdonképpeni „csábítását”, nem kellett sokat várni arra, hogy benépesítsék, majd végül a pofátlanul gazdag felsőréteg otthona legyen. Persze, aki tehette, vagy hosszú éveken át kuporgatta, gyűjtögette a különféle kravidjait, akár emiatt nélkülözött is, az elmehetett pár napra üdülni, és megtekinteni azt, amiért egy teljes élet is kevés. Így lett Arkhanad olyan turista hely, ahova kivétel nélkül mindenki el akart jutni élete folyamán legalább egyszer. Bár többre nem is nagyon volt soha lehetőség.

Azonban a város megközelítése rettentően nehéz és még annál is milliószor veszélyesebb volt, ugyanis mind a mai napig különös, ősi erők munkálkodnak erre felé, amik hatalmas, váratlan, érthetetlen és megfejthetetlen viharokban mutatkozik meg. Hiába kutatják ennek a mibenlétét már évszázadokon keresztül a legmodernebb és legkorszerűbb berendezésekkel a világmindenség legkiválóbb szakemberei, egyszerűen képtelenek bármire is rájönni, még csak ötlet szintjén sem. Teljes mértékben tanácstalanok, és tulajdonképpen ugyanott tartanak, ugyanannyit tudnak ezekről a viharokról, mint annak idején, amikor elkezdődtek az ez irányú kutatások és tanulmányok készítése.

Már Arkhanad biztonságos, de leginkább biztos megközelítésével is problémák voltak. Eleinte égsiklókkal igyekeztek áthidalni a távolságot és a talaj miatti akadályokat, azonban a különböző kozmikus sugárzásokkal szennyezett elektromos és egyéb viharok rendre elpusztították a repülő alkalmatosságokat.

Ezután következtek a guruló járművek, amik a talajon közlekedtek, bár ettől a megoldástól már a legelején is ódzkodtak a döntéshozók, azonban „egy próbát megér!” alapon, mégis kísérleteztek vele. Abból az egy próbából legalább száz lett, rendszerint kudarccal a végén. A kiszámíthatatlan, egyenetlen, puha talaj, a megszokottnál is apróbb szemű homok, amely a legkisebb légmozgással a legcsekélyebb résen keresztül is bárhova beszűrődött és befolyt, tökéletesen ellehetetlenítette az ilyetén megközelítési lehetőséget. Aztán jött még egy olyan elgondolás, hogy esetleg az űrből érkezhetnének, ezzel kikerülve a hosszabb időtöltést a rejtélyes légrétegben, ám a viharok ekkor is lecsaptak, mintha valami értelmes, gondolkodó lények lennének, vagy inkább védelmi rendszer. Ezáltal csekély volt azoknak az embereknek a száma, akiknek hatalmas szerencsével mégis sikerült eljutniuk Arkhanadba.

Tehát szégyenszemre be kellett látnia az Egyesült Császári Köztársaságnak, hogy képtelen a Városba embereket jutatni, legalábbis csak nagyon jelentéktelen százaléknyit, ami a veszteségekhez, mind anyagi, mind emberi, képest bizony a nullával volt egyenlő. Vagy még azzal sem. Ennek következtében lassan megszűnt minden kapcsolat eme mennyei hellyel, és azzal a csekély számú ott tartózkodóval, akik tulajdonképpen ott ragadtak, és a készleteik felettébb szűkösek voltak. Úgy tűnt, az emberiség most elszenvedi az első nagyon komoly és súlyos vereségét valamiféle láthatatlan ellenséggel szemben, amelynek nem, hogy visszavágni nem tud, de amelyet még nem is ismer, amelyről nem is tud szinte semmit. Talán az egész bolygó, talán csak a város és bizonyos környéke, talán csak a sivatag, vagy valami egészen más, az elődök, azok a lényeknek a szellemei, akik már jóval mielőttünk itt voltak és itt éltek.

Ám, ahogyan az lenni szokott általában mindig, az utolsó pillanatban felbukkant egy lehetséges megoldás elméleti ötlete. Jobbkor nem is jöhetett volna! Egy bizonyos Dan Raheby nevű kutató-tudós hozakodott elő azzal a felvetéssel, hogy alkalmazhatnák a Vrizilen által tervezett vonat tovább fejlesztett változatát, amelynek legnagyobb előnye az, hogy kombináltan szél-, nap- és hőenergiával működik, amely végül is így egészen jól megfelel a sivatagi körülményeknek. Bár éjszaka gondok adódhatnának, azonban ezért találták ki a tárolókat többek között. Persze, páran azonnal arra gondoltak, hogy valami hibridet kellene összehozni a fejlesztés tovább lépéseként, de aztán ebből még sem valósult meg semmi.

Tulajdonképpen így már minden szép és jó volt, amíg fel nem merült az, hogy ez a vonat hogyan, vagyis inkább min közlekedhetne. Az ósdi és elavult fémsín lehetőségével egy pillanatnyit sem foglalkoztak, teljesen érthető okokból. Nem úgy, mint a mágneses pályával, vagy az egyszerű, földfelszín feletti suhanással, de ha kicsit jobban odafigyelnek Raheby professzorra, jelentős időt takaríthattak volna meg, ugyanis a tudósnak már a legelején megvolt az elképzelése, illetve az ötlete a sínt illetően. Ennek köszönhetően kezdtek el foglalkozni az elektrosztatikus sínnel, és némi kísérletezgetést és fejlesztést követően kész is volt minden. Úgyhogy kezdődhetett az építkezés!

Természetesen a kivitelezés sokkal nagyobb problémákat okozott, mint a tervezés és az ötletelés együtt véve. Nem is beszélve az áldozatokról, amiket inkább veszteségnek és költségnek lehetne definiálni. Azonban mindez ekkor már nem számított. Mint ahogy semmi más sem számított, csak az, hogy végre elkészüljön az „út”, és emberek juthassanak el Arkhanadba.

Bár harminc év alatt befejeződtek a munkálatok, ám többen vesztették el az életüket, mint bármelyik nagy háborúban a régi vagy akár az új korokban. A legcsekélyebb számítások és hangok is százmilliós nagyságrendekről beszéltek, az anyagi költségekről pedig nem is mertek szót ejteni. Az egész emberiség leghatalmasabb és legdrágább vállalkozása volt mindez. Ennek a töredékéből építették meg pár száz évvel korábban a hajdani Föld nevezetű bolygón az első interkontinentális óceánszelő alagutat, amely összekötötte az akkori Európai Konföderációt az Amerikai Birodalommal az Atlanti-óceán alatt. De lehetne sorolni a példákat, hogy mi mindent lehetett megvalósítani tized annyiból, mint amennyibe ez a körülbelül nyolcszáz kilométer hosszú ”sínpár” került, az űrállomásoktól kezdve, a mesterséges óceánokon és bolygókon át egészen a galaxisokat összekötő térkapukig.

Így valószínűleg már érthető az, hogy tulajdonképpen miért is kérnek olyan borsos árat a menetjegyért oda és vissza. Főleg úgy, hogy nincs semmilyen kedvezmény, amit igénybe lehetne venni. Kivéve persze a hadsereg, és azon tudósok, kutatók, fejlesztők és mérnökök, akik dolgoztak mindezen. Illetve az ő leszármazottaik, amelyet azonban állítólag meg akarnak szüntetni, mert nem igazán gazdaságos. De ennek ellenére azt kell, hogy mondjam, hogy nagyon megéri! A Város önmagában mindenért kárpótol. Mindenért!
Bár az tény, hogy a kezdeti időkben jelentős veszélyekkel járt az utazás. Elképesztően nagy károkat, és megszámlálhatatlanul sok emberéletet okoztak az úgy nevezett ghryndek, amik az egyszerű szóhasználatban homokférgekként váltak ismertté. Ezek a lények több tíz méter hosszúak, és az átmérőjük is jócskán meghaladja a 4-5 métert. Bőrük vastagsága még nem lett meghatározva, ellenben a tömegük becsült értéke a beszámolók alapján egy tonnánál is több lehet. Állítólag a gyűrűs férgekkel mutat rokonságot, azonban egyetlen egy példányt nem sikerült még senkinek tanulmányoznia sem élve, sem holtan. Viszont az tény, hogy képtelenségnek hangzik az, hogy valaha is élve elfogjanak egy ghryndet. Persze rengeteg ilyen képtelenség volt eddig, amiről bebizonyították, hogy mégis lehetséges, de ez lesz az első példa, ami igazolja, hogy ez bizony valóban lehetetlenség.

Eme lények jellegzetessége, hogy a föld alatt élnek, és valami különleges érzékszervnek köszönhetően észlelik a felszínen végbe menő minden apró rezgést a feltételezések szerint olyan 8-10 kilométeres körzetben. Persze ez nagyban függ a rezgés nagyságától is. Viszont pont a ghryndek miatt eleinte száz vonatból jó volt, ha négy, vagy szerencsés esetben öt jármű megérkezett Arkhanadba, vissza pedig egy sem. Mára megfordult ez az arány, hála az Egyesült Császári Köztársaságnak, mely szívügyeként kezelte ezt az egészet. Ami persze nem is csoda…

Viszont ez még csak az egyik veszélyességi tényező. A hírek szerint akad egy másik is, ami szintén nem elhanyagolható. Állítólag valami fíler nevezetű humanoid lények jelentek meg, akik, vagy talán amik, ellenségnek tekintik az embereket, és elpusztítandónak mindent, ami emberi. Magukat egyszerűen Sivatag Népének nevezik, ám mindezidáig inkább babonás mendemondának tűnik mindez, mint valós tényekre épülő beszámolónak. Nagyon valószínű, hogy csupán az Ellenállók kis hitvány csoportja terjeszti mindezt, kik a fennálló békés és jó rendszer ellenségei. Inkább terroristák csühevész bandája, akik merényleteket hajtanak végre az ártatlanok ellen szerte Grigonon, vagyis ezen a bolygón, illetve az Egyesült Császári Köztársasághoz tartozó összes planétán az egész univerzumban. Sajnos örökké voltak olyanok, akik értelmetlenül lázongtak minden ellen. Az emberiség hulladékai, akiknek semmi sem jó, akik csak rombolni tudnak, építeni nem!

De mindezek ellenére nekünk még sincs komolyabb okunk bármitől is tartanunk, mivel kiválóan képzett elit fegyveres katonák vigyáznak ránk, és minden utas biztonságára. Na, és emellett persze a legmodernebb csúcstechnológiák is védelmeznek, így bizony teljes mértékben biztonságban érezheti magát az ember. Ez nem is csoda, mivel az Egyesült Császári Köztársaság roppant mód odafigyel minden egyes polgárára, és gondoskodik róluk!

Előző oldal Drah
Vélemények a műről (eddig 2 db)