Linktár

A fene essen...

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2022/7 számában.

A Fekete Révhez értek. Körültekintett. A révészt kereste, aki viszont nem volt a helyén…

A kommunista csürhe jobban harcolt, mint hitte volna. Talán túl jól is. Valaki tuti, hogy a hónuk alá nyúlt. Máskülönben kiverték volna belőlük a szuszt is, az tuti. Eddig mindig ez volt a kimenetel. Szedett-vedett banda volt. Most viszont jól felkészültek voltak. Valaki állhatott a hátuk mögött. Talán egy mágus. Biztos, hogy egy mágus. A mágusok nagy köpönyegforgatók. Hol ide húznak, hol pedig oda. És jobb fegyvereik is voltak. Vajon honnan szerezték őket? Valószínűleg a Beszerzőtől. A Beszerző egy gazember volt. Zsivány fegyvernepper, aki nem átalkodott mindenkinek eladni a muníciót. Ő mindenkinek dolgozott. Hogy az ég rogyasztaná rá az eget! Annyi becsület belé is szorulhatott volna, hogy nekik nem ad fel fegyvereket. Tetejébe itt volt neki Bard is. Bard megsebesült, és már alig húzta. A lova nyakára bukva lovagolt mellette. Orvos kellett neki. De orvos távol sem volt a vidéken. Nem tudott arról, hogy a Fekete Révben lenne orvos. Bard egyre gyengébb lett. Mi lesz, ha meghal? Akkor őt kicsinálják! Az tuti! Ez pedig nem lett volna jó dolog. Rosszul érezte magát a bőrében, ha erre gondolt. A parancs az volt, hogy Bardot élve szállítsa le. A Kutya! Erre megborzongott. A hátán is felállt a szőr, ha eszébe jutott a Kutya. Hogy miért is kellett kommunistáknak beléjük futniuk? Jól harcoltak. Szervezettek voltak, és valaki megtanította őket az íj használatára. Bardot is azzal sebesítették meg. Egy mérgezett nyíl állt ki az oldalából. Rosszul állt a szénája. Nagyon rosszul. Az egész csapatból csak ők ketten maradtak. A többiek otthagyták a fogukat. Ugyan kimenekítette Bardot, de ha Bard meghal akkor neki vége. Bard nyögött egyet. Kicsit megemelte magát a nyeregben, de aztán vissza is hanyatlott. Úszott a verítékben. Látszott rajta, hogy nagyon lázas. Hogy a fene essen a kommunistákba! Az a ribanc Kutya meg ki fogja tekerni a nyakát. Aztán nézheti magát, amint egy hideg sírban fetreng, kőmereven.

Mivel itt voltak a Fekete Révben, úgy döntött, hogy pihennek egy kicsit. Bardra is ráfért. És úgysem üldözte őket senki. Talán kerítenie kellene egy füvesembert. Egy gyógyítót. De hogy talál e… Erre nem merte volna feltenni rá a vagyonát. Megtapogatta az oldalán a pénzeszsákját. Legalább ez megmaradt neki, meg itt volt még a páncélja, a kardja, meg a pajzsa. Semmi pénzért nem vált volna meg tőlük, még Bard kedvéért sem. Akkor inkább a Kutya sírja. A kommunista szukák! Nekik is Bard kellett. Élve vagy halva, tök mindegy volt. De inkább a legutóbbi volt az igaz. Ahogy Bardra nézett, elfogta a méreg. Bezöldült tőle és keserű lett a szájíze. A fenébe is! Miért ő kapta ezt a feladatot! A Kutya biztos ki akart baszni vele. Na, mondjuk neki meg jól jött a felajánlott összeg. Harminc ezüst az nagy pénz. Úgy gondolta, hogy nem nagy ügy leszállítani egy Megváltót.

Jó enne, ha valaki ki tudná űzni Bardból a mérget. Megpróbálhatná maga is, csakhogy ő nem volt vajákos. Mit értett ő a gyógyításhoz, a mérgekhez. A szellem bújjon a kommunistákba! Barom egy csőcselék! Megint elkalandozott a figyelme. Összeszedte magát és újra a feladatra koncentrált. Meggyógyítani Bardot és leszállítani a Kutyának. A Révet kezdte vizslatni. A koszos házakat, a düledező fogadót. Nem véletlenül volt Fekete a neve. Bár jobban rászolgált volna a Mocskos Révre. Itt ugyan nem talál gyógyítót. Talán Selyemvárosban. De addig el kellene jutniuk. A fosztogató kommunista mindenit! Öten indultak útnak és most csak ő maradt. A többieket már biztos kifosztotta a csőcselék. Lerángatták páncéljaikat, elvették a fegyvereiket és a pénzes szütyőiket. Aztán lehet meztelenül fekszenek az út szélén. A parasztok meg nem törődnek velük. Azok csak a földtúrással törődnek. Zombi egy népség. Persze már biztos, hogy felfedezték, hogy a Megváltó nincs közöttük. Lovuk meg nincsen. Még sosem látott kommunistát lovon. Ők főleg gőzmasinákon jöttek-mentek, de a gőzmasinát egy ló is lehagyja. Kétségek mardosták Bard felől. Hagyja itt Bardot? Lépjen olajra és húzza meg magát valami csöndes zugban? De a Kutya nem felejt. Különösen nem, ha előre fizetett. Mivel jó volt a híre, ezért fizetett előre. Nem gondolta volna, hogy ilyen összeszedett lesz a támadás. Tényleg ki akarták Bardot csinálni. Valami elvtársnak szálka volt a körme alatt. Vajon mit csinálhatott Bard, hogy ennyire utálhatták? Azt hallotta, hogy a kommunisták szerint a vallás és a mágia a nép ópiuma. És Bard mégiscsak a Megváltó volt. A hülyék! Nekik semmi sem volt szent! Még az istenek sem! Még Bard sem. Még a Kutya Megváltója sem és a Kutya Megváltója nem halhat meg.

A Kutya igazi könyörtelen földesúr volt. Ízig-vérig feudalista önkényúr. Akkor érezte magát elemében, ha kiszipolyozhatta a parasztjait. Nagyon nem szívelte a kommunistákat. Ha megorrontotta, hogy egy komisszár a földjére tévedt, akkor levadászta, felaprította és megette pörköltnek. Nem tűrte a lázítást. A kommunistáknak pedig a vérükben volt a dúlás. Felbujtották a jobbágyokat az uraik ellen. Bár a zombi népséget elég nehezen lehetett bujtogatni, de néha azért sikerült. Ezután jót röhögtek a markukba, és a füstölgő romokon betakarították a jussukat. Ők így szereztek vagyont. Nem rontottak fejjel a falnak. A kiskapun osontak be és gyújtották fel a házat. Na ezért volt velük könyörtelen a Kutya. Persze a feudalista sem volt jobb a Selyemváros vásznánál. Ő is azt akarta, hogy szolgáljanak neki. Ki így, ki úgy. Végeredményben a feudalista és kommunista egy kutya volt. Bár az előbbi jobban fizetett. Természetesen a vége mindig sírás lett és a leghangosabban a zombik bömböltek. Őket csak a földjük érdekelte. Alapban nem ütötték bele az orrukat mások dolgába. Volt persze egy határ. Tűréshatár. Ha azt valaki átlépte, akkor volt nemulass. És a kommunisták jól értettek ahhoz, hogy hol is van az a bizonyos határ. Az urak tudták, hogy drága mulatság a zombikat bitóra küldeni, mert akkor nincs, aki betakarítsa a terményt. Így aztán inkább a komcsikra vadásztak. És mi van akkor, ha a Kutya bérelte fel a kommunista csürhét? Ez a gondolat hihetetlennek tűnt. Miért játszana a Kutya kettős játékot? Ez olyan, mintha az ember maga ellen fogadna a kártyán. Nem, a Kutya magának akarta a Megváltót.

Bard egyre fehérebb volt. Nem nézett ki valami jól. Hörögve kapkodta a levegőt. Eszébe jutott valami. És mi lenne, ha a Szendéhez vinné Bardot? A Szende ért a gyógyításhoz. Még a mágiához is ért. Ő talán ki tudná űzni a rontást Bardból és akkor el tudná őt vinni a Kutyához. De a Szende sem dolgozott ingyen. Biztos rámenne a fele pénz, amit a Kutya adott neki. Tizenöt ezüst jóval kevesebb, mint harminc. A méreg már jócskán szétáradhatott benne. Dolgozik rendesen. A fene egye meg! A rosseb a kommunistákba! Ha a Megváltó meghal, neki befellegzett. Oda a jó híre és oda az élete. Nem tudta eldönteni, hogy melyik lenne a rosszabb. Bár meghalva lenni kétségtelenül rosszabb dolog lenne. Egy megváltóért meghalni. Még belegondolni is rossz. És mi lenne, ha visszafordulna, és a kommunisták kezére játszaná Bardot? Hisz úgyis őt akarták. Élve vagy halva. És ő is beállna közéjük. Akár a csőcselék vezetője is lehetne. Már ha a komisszár megengedné. De ez nem tűnt valami jó ötletnek. Nem akarta megtagadni a nézeteit. Ő sem szívelte a komcsikat. A feudalistákat sem. De azok jobban fizettek.

Egy halott megváltó nem tud megváltani senkit. A Kutya biztos rossz néven venné ezt. Mert a Kutyának a megváltás kellett. Valószínűleg azt akarta, hogy Bard a zombiknak hintse az igét. Egy megváltó a zombik között biztos, hogy immunissá tenné őket a komisszárokkal szemben. Mert azért az ördög nem alszik és biztonsági intézkedés ide, őrjárat oda, néhanapján egy komisszár csak becsusszan a résen. Egy megváltó logikája jócskán vetekedik egy komisszár mézédes mérgével szemben. Bár igaz, ami igaz. Egy megváltó és egy komisszár is értett az emberek nyelvén. Az egyik angyal, a másik ördög volt. Vagy ép fordítva. Ki hogy nézte a dolgokat. Nem hagyhatja sorsára Bardot! Mert akkor Kutya levadássza őt. A Kutyának mindenhol van füle és szeme. Nem bújhat el előle.

Az a csőcselék tényleg szervezett volt. Céltudatosak voltak. Tudták mit akarnak. Csak azt nem tudták, hogy ő is ott lesz. És olyan jó, hogy kimenekíti Bardot és kereket old vele. Mégis meg tudták sebesíteni. Ez bosszantó volt. Lehet, hogy ez egy terv része lett volna? Levadásszák a Megváltót, meggyengítik a Kutyát és végeznek vele. Aztán átveszik a hatalmat. Mert a Kutya nagy hatalommal rendelkezett. A birodalom legnagyobb földesura volt. Nagy fegyvertény lett volna, ha ez megvalósul. A kommunisták ujjongtak volna. És a szellemük végigsuhant volna a világon. Persze az is felmerül, hogy nem lett volna egyszerűbb lesből támadniuk. Egy orvlövész is megölhette volna Bardot. Minek kellett ehhez ilyen nagy felhajtás? De ezen már nem volt érdemes gondolkodni. Hogy mi járhatott a fejükben azt csak ők tudhatták.

Bard nyögött egyet. Úgy nézett ki, hogy haldoklott. Elővette a kulacsát és megitatta. Bard köhögni kezdett a víztől. Tényleg kerítenie kellene egy vajákost. Szorít az idő. Lelki szemei előtt látta, ahogy a Kutya az ő levágott fejével játszik. A Kutya nem viccel. És mi lenne, ha a halott Bardot szállítaná le? Végül is az egyesség fele sikerült. A Kutya megkapná a Megváltó testét. De ez rossz ómen lenne. Rá nézve elég biztosan. Nem akarna egy fejjel rövidebben járkálni. A fene egye meg a kommunistákat és persze a Kutyát és Bardot, a Megváltót!

Bard már alig lélegzett. Halkan hörgött. Itt már nem volt mit tenni. A végét járta. Neki annyi. Most már egészen biztos. Ez a gondolat kényelmetlenül érintette. Valahogy nem akart halott lenni. Végülis megígérte a Kutyának, hogy elviszi hozzá a Megváltót. Az ígéret szép szó, ha betartják úgy jó. És főleg akkor, ha a legnagyobb úrnak tették az ígéretet. Mérges volt Bardra, de egyben sajnálta is. Az utolsó óráiban egy zsoldos van mellette. Egy lator. Neki kellene gondoskodnia, hogy a Megváltó túlélje az egészet.

Bardnak már alig vert a szíve. Szinte csak pihegett. Olyan volt, mint a pillangó szárnyrebbenése. Ő meg fölötte állt, és tétlenül nézte az egész drámát. Itt már nem segített semmi és senki. A Megváltó nem tudta magát megváltani. Az is az eszébe ötlött, hogy vajon a megváltó nem látta e előre a saját sorsát? Lehet készakarva jött vele. Lehet tudta, hogy meg fog halni. Hogy befellegzett neki. Ez egy nagyon furcsa gondolat volt. Mert vigasztaló volt. Mert azt suttogta, hogy minden előre elterveztetett. Ennek így kellett lennie.

Bard meghalt. Olyan halott volt, hogy annál halottabb már nem lehetett. Ráborított egy leplet. Nézte a halott embert. Nézte a saját végzetét. Tudta, hogy neki annyi. A Kutya meg fogja ölni. A Megváltónak befellegzett. Már nem vált meg senkit. Fogta magát és felállt. Odament a lovához, felpattant rá. Bardot otthagyta az út szélén. Majd a varjak és a kóbor kutyák eltakarítják. Senkit sem fog izgatni. A zombikat biztos, hogy nem. Közben előkerült a révész. Átkelt a folyón és a túlparton visszanézett. Jó darabig figyelte a fehér lepelbe burkolt testet a távolban. Aztán benyúlt a köpönyegébe és megtapogatta az övén lévő pénzes szütyőt. Jól eső érzés járta át. Volt harminc ezüstje és ki tudta, hogy mit fog majd hozni a holnap. Széles e világ. Akár el is bújhat benne, amíg lecsillapodik a vihar. Mert a fene essen a Kutyába! És a fenne essen a kommunistákba!

A révész újra eltűnt, és senki sem tudta merre jár. S a Fekete Rév újra homályba burkolózott. Valahol a távolban egy varjú károgott…