A Döbrögi bosszúja

Horror / Novellák (117 katt) SzaGe
  2022.06.01.

„Matyi leckéje olthatatlan tüzet szított Döbrögi Dánielben, hogy a lúdját elkobzó uraság el ne felejtse azt a bizonyos háromszor huszonöt botütést, melyet megalázással hasították hátára örök emlék gyanánt. Mert Matyi álarcos igazságszolgáltatása elferdítette az ősi törvényt, miszerint a tulajdon mindig az erőseket illeti, ahogyan a természetben is diadalmaskodnak az oroszlánok…”

Döbrögi nehezen heverte ki Matyi harmadik botozását. Hetekig nem szólt senkihez, csak feküdt a foltos és izzadságszagú ágyában, miközben a sebei fájdalmas lüktetését vicsorítva tűrte. Egyedül Ispán és a cselédek néztek be hozzá, kik az ennivalós tányérokat cserélgették az ágytállal. Döbrögi szobáját átitatta a mosdatlansággal járó pöcegödör szag, és ahogyan telt az idő, már a folyosókon is lehetett érezni, hogy valami nagyon nincsen rendjén az urasággal.

Aztán egy reggelen így szólt legbizalmasabb emberéhez:

– Ispááán, te kutyalakoma! – kiáltotta Döbrögi rekedtes, dörmögő hangján.
– Alásszolgája vagyok, nagyuram! – felelte Ispán bamba tekintettel.
– Tudod-é már, hogy Matyi merrefelé kószál? Tudod-é, hogy merre jár az a bitófa szökevény?

Ispán nyelt egy nagyot. Tudta, hogy válasza fel fogja bőszíteni földesurát. Megpróbált némi erőltetett mosolyt csalni az arcára. Remélte, hogy talán Döbrögi nem lesz annyira paprikás, ha megtudja az igazat. Talán.

– Szóval, Ma… Ma... Matyi eltűnt megint a szemünk elől. Kerestük, kutattuk a legjobb emberekkel, de szőrén szálán nyoma veszett. Mintha mindig előttünk járna egy lépéssel! – Ispán eközben zavarodottan vakarta a tarkóját. – Varázslat ez, én mondom, meg hókusz-pókusz!


Döbrögi csendben hallgatta emberét. Eközben bal kezével előhúzta hatalmas kését a párna alól. Ott tartogatta, ha esetleg Matyinak mégis eszébe jutna egy ráadás botozás, miután átjutott az ostoba hajdúk armadáján. Hüvelykujjával ellenőrizte az élét, minek folytán egy kövér vércsepp jelent meg az ujjbegyén.

– Ispán, gyere közelebb, hadd mutatok neked valamit! – szólt Döbrögi halkan mormogva, mintha imádkozna.

Ispán szó nélkül engedelmeskedett, és megállt az uraság előtt az ágy szélénél.

– Tudod, Ispánom, ezt a kést apámtól kaptam. Amikor a kezembe nyomta, azt mondta: „Fiam, eljön az idő, mikor csak ebben bízhatsz.” Hát, esküszöm, Matyiba fogom mártani, és nincsen az az Isten, ki ezt megakadályozná! De előtte tartanék egy főpróbát, hátha elfelejtettem, hogyan is kell használni – kacsintott eközben Döbrögi emberére, és egy hirtelen, de annál erősebb mozdulattal beleszúrta kését Ispán bal oldalába, egyenesen a szívébe. Ispán hamar összecsuklott az uraság lába elé, miközben egy sötétpiros folt növekedett díszmagyar ruházatán. – Nah, ez az! – röhögött kajánul Döbrögi. – Így kell ezt használni! Ez vár Matyira is, és a törvényem egészen a pokol tüzéig fog kiáltani!

***

Döbrögi összeszedte magát a következő napokban. Nem tudta elfogadni, hogy Matyinak nyomát se lelték a kopói. Ám már régóta motoszkált a fejében egy gondolat, miszerint Biri néne, a javasasszony, aki megpróbálta az első botütések után meggyógyítani, ő biztosan tudja, merre rejtőzködhet Matyi. Kikérette hát a leggyorsabb lovát, és Döbrögi Dániel két markos hajdújával elszántan kiviharzott ködbe burkolózott uradalmából. Egyenesen a mocsár felé vették az irányt, ahol tudomása szerint Biri néne lakott. Közben elhaladt a kivágott erdeje mellett, melynél Matyi először bosszulta meg a botozást. Megállt egy percre a hatalmas tölgyfa mellett, ahol Matyi lerótta ígéretének első harmadát.

– Matyi, az ég legyen tanúm, ördögök komornyikja leszel! Én leszek a hóhérod és papod egyben, mert ki törvényt nem szolgálja, az halál fia! Szenvedni fogsz, és szolgaságod a pokolban örök érvényű lesz! Csak ennyit ígérhetek! – ekkor sarkantyújával erőteljesen lova oldalába szúrt, aki erre tovább vágtatott a mocsár irányába.

Mire beesteledett, Döbrögi megérkezett Biri néne kunyhójához. A zsúpfedeles, rozoga épület fehéres füstbe burkolózott. Az ablakán kiszűrődő sárgás fény arról árulkodott, hogy Biri néne otthon volt. Döbrögi leszállt lováról, és kikötötte a kunyhó melletti kopasz, kiszáradt fához. Hajdúit magához hívta, és a fülükbe súgta akaratát, ezután két embere eltűnt a sötétség leplében. Egy hatalmas erdei fülesbagoly kezdett baljós huhogásba a fák között. Ezután Biri néne kinézett az ablakon, és így szólt:

– Ki az, ki vagy? Felelj azonnal! Vagy átkom szórom, biza, macskakarommal! – kiáltott ki Biri néne a házból.
– Döbrögi Dániel lennék, ám a fogadtatás nem kedvemre való, néném! De ha nem segített pár hónapja, szánja most tudományát egy törvényszegő keresésére! – kiáltott vissza Döbrögi a kunyhó ajtaja elől.
– Miféle tudomány, miféle törvény? Majd beszippantja uraságod egy semmiből lett örvény!
– Biri néne, most ne hadakozzunk! Hoztam valamit, kendnek, amit nagyra fog értékelni – válaszolt Döbrögi emberi hangnemben, ami aránylag nehezére esett a düh mardosó érzésétől.
– Nyúlháj? Gyíktakony? Menyéttejfog? Nincs szükségem semmire! Távozzon, lókötő uraság, de sebtiben!

Döbrögi az övére kötött kisebb zsákot leakasztotta, és behajította az ablakon. Biri néne kisvártatva sikítozni kezdett örömében.

– Na, segít akkor, kend? Vagy nem elég az ajándékom? – kérdezte Döbrögi türelmetlenül.
– Tudom ám, miért jött az uraság! Kiolvastam a reggeli köpetemből! És azt kérdi tőlem, hol van a törvényt nem tisztelő Ludas embör? Megmondom én, ha kívánja, eme kivágott szív legyen szövetségünk záloga! – Döbrögi szó nélkül hallgatta a vén szipirtyó beszédét. Bár legbelül átkozódott, hogy efféle alkura vetemedett, de Matyi megtalálására minden eszközt szentesített, hisz zsákjában megboldogult Ispán kivájt szíve lapult. Biri néne pedig szerette a különleges hozzávalókat főzeteihez. Bár nem sejtette, hogy boszorkánykonyhája a végéhez közeledik.
– Szóval? Na, mondja már! Ne csigázzon! – kiáltotta Döbrögi határozottan.

Biri néne kinyitotta a kunyhó ajtaját. A két csatlós ez idáig a sötétségébe rejtőzve várta a horgasorrú, bibircsókos banyát, akit a kivágott szív látványa teljesen megrészegített. Nem vette észre a rá leselkedő legényeket, kik nem voltak restek elkapni és zsákot húzni a fejére. Mire Biri néne magához tért, kikötötték a kunyhója előtti fához, arccal a fa kérge felé. Döbrögi vicsorítva nevetett az öregasszony kínlódásán.

– Hol van MATYI? Válaszoljon, maga boszorkány! Vagy a máglyahalál fogja utolsó útjára kísérni a seprűje helyett! – Döbrögi tudta, hogy Biri nénében nem lehetett megbízni. Egyszer már pórul járt vele. Ezért akart még jobban nyomatékot szerezni akaratának. Hajdúi eközben pedig kegyetlen botütéseket mértek a tehetetlen öregasszonyra. Végül Biri néne kinyögte Matyi hollétét, de a máglyahalált nem kerülte el, melyet Döbrögi gyújtott alatta. A nagyságos úr amúgy se szerette az efféle népséget. Még Biri néne kunyhóját is porig égette, mely a sok főzettől és a hozzávalóktól mindenféle színkavalkádban lángolt.

Matyinak a harmadik leckéztetés után bujdosnia kellett, mert Döbrögi hajdúi minden sarkon őt keresték. Nehezen ugyan, de némi segítséggel sikerült kijutnia a megvadult fegyveresek arzenálján, és egérutat nyert az uradalom határán túlra. Egy mindentől távoli tanyán talált magának munkát, hol egy idős házaspár élt. Természetesen a tanyán rengeted lúd volt, és Matyinak kedvére való volt a terelgetés, és a többi jószág gondozása. Pénzt nem fogadott el, csak a kosztot munkájáért. Emellett elégedett volt bosszújával, amit ő inkább megleckéztetésnek nevezett. Sokszor eszébe jutott, hogy a törvény időnként nem a szegényeket, vagy az ártatlanokat védi, hanem az uraságok kényükre-kedvükre beróhatják a nagy törvénykönyvbe akaratukat. De nem akart már efféle nagyurakkal összefutni. Nyugodt volt az élete. Legalább is ő így gondolta addig a szörnyű hajnalig.

Matyit pirkadatkor mindig a tanya hatalmas taréjú kakasa keltette. De rémálmában se gondolta volna, hogy a reggeli kakasszó helyett Döbrögi áll majd az ágya mellett. Az ébredését ismét sötétség váltotta fel, mert Matyit fejbe kólintották az uraság hajdúi. Mikor magához tért, újra a deresre volt kötve, ám a kegyetlen látvány, mi körbevette őt, abba belesajdult hevesen dobogó szíve. A tanya összes jószága holtan hevert az udvaron. Marhák, disznók és a ludak. Az idős házaspár a veranda legvastagabb gerendájából készített bitón lógott. Döbrögi eközben megvető tekintettel nézett Matyira.

– Fiam! Úgy látom, nem tanultad meg, mi az az alázat. Azt hitted, elmenekülhetsz a törvény elől? Kezem elér, akár a pokol fenekéig is! Hitvány élted a tulajdonom!

Matyi mozgolódni kezdett a deres fogságában, de érezte, hogy nem sok esélye van. Fejét felemelte, és egyenesen az uraság szemébe nézett.

– Maga szörnyeteg! Maga átkozott szörnyeteg! – de nem tudta folytatni könnyekkel küszködő válaszát, mert Döbrögi kopói kegyetlen botozásba kezdtek.
– Verjétek rá mind a hetvenöt csapást! Nem! Legyen inkább százötven! Üssétek, vágjátok, gyermekeim! – kiáltotta eközben Döbrögi, és kárörvendő nevetésbe fulladt.

A hű csatlósok kiosztották Matyira a törvényt, aki eközben az ájulás szélére került a rá mért fájdalomtól. Ezután Döbrögi egy hosszú lúdtollat tűzött a kalapjára, és komótosan a vesztőhelyre cammogott. Elővette kését, belemarkolt Matyi izzadtságtól átázott hajába, és fejét felhajtotta.

– No, fiam! Itt az idő! Nem bántam veled kesztyűs kézzel, ezt beismerem. Legyen hát vége, és mindketten térjünk nyugovóra! – ezután egy elegáns vágással elmetszette Matyi torkát. Döbrögi Dániel bosszúja beteljesedett, és ezzel együtt örök sötétség telepedett elméjére.

Matyi fejét pedig uradalma nagykapujára tűzték tanulságul, hogy aki a törvénnyel packázik, az a fejvesztés terhére varrja sorsát, mit Döbrögi rótt e világra.

Előző oldal SzaGe
Vélemények a műről (eddig 5 db)