Linktár

Szerena-szisztéma (Akikó naplója) 21-22. fejezet

021.

– Késésben vagyunk! – ocsúdott fel Dalma.

Most nem értünk rá légi-cicát játszani, csak beugrottunk egy gömbbe, és bemondtuk, hogy „huszonhatos kapu.”

Engor ma nem veszekedett senkivel a késésért. Létszámellenőrzést sem tartott, csak sétált szótlanul a csapat élén.

A „királyok útja” egy széles fasor volt, és a huszonhatos kaputól egészen a park túloldalán álló huszonötös kapuig vezetett. Négy kilométer sétaút, hatalmas platánok és vadgesztenyefák árnyékában.

Alig mentünk ötven métert, elértük az első emlékhelyet, Szerena kapuját.

A fák közt, észak felé egy rövid kis sétaút vezetett a kőből épült kapuhoz, ami mögött egy tisztáson Szerena három méter magas fémszobra állt. Lenyűgöző alkotás volt. A fej és a kézfejek márványból készültek, a nyakig zárt, testhezálló űrhajós egyenruha és a vaskos csizmák pedig csillogó acélból. Szikrázott rajta a napfény.

– Kemény egy nőszemély lehetett – mondta Dalma.
– Igen, az volt… céltudatos, elszánt, kíméletlenül szigorú vezető. Hibáival együtt is tiszteljük. Tiszteljük benne a felfedezőt, a honfoglalót, a városalapítót – mondta Evan. – Ennyi idő távlatából már csak az elért eredmények, és az utódok tisztelete maradt, de úgy őszintén, én örülök, hogy nem a kortársam…

A szobor mögött egy lépcső vezetett a felszín alatti múzeumba.

– A hálóról minden Szerenával kapcsolatos anyagot le lehet tölteni – kezdte a terem közepén álló Nia, – ugyanúgy, ahogy a többi királyokról is. Mégis egészen más érzés eljönni ide, és itt egy helyen látni a sok vele kapcsolatos relikviát, a róla készült kép-, és hangfelvételeket. Ezen a helyen talán valamit meg lehet érezni annak a kornak a hangulatából.

A falakon Szerena szigorú arca sok-sok képen, a terem közepén, egy tárolóban személyes tárgyai. Láthattuk ezüstszínű űrhajós csizmáját, kommunikátorát, néhány ruhadarabját, és a Földről magával hozott szolgálati pisztolyát. Hallhattuk a hangját is egy hangfelvételről…

– „Azt akarom…” – zengett mély, kemény, parancsoló hangja.

Nekem beleborsózott a hátam. De úgy láttam, hogy a többiek sem a szövegre figyeltek, hanem a hangra, a szuggesztív beszédstílusra.

– De ne időzzünk itt sokat – fejezte be előadását Nia –, még nagyon sok király vár ma ránk!

Visszasétáltunk a fasorba, és újabb ötven méter után elértük Arik kapuját.

Építészetileg ez az emlékhely is hasonló volt, mint Szerenáé, csak most a fasortól déli irányba vezetett a rövid kis sétaút. A kapu mögötti tisztáson ott állt Arik szobra. Arikot sötétszürke gránitból mintázták meg. Robosztus alakja erőt és nyugalmat sugárzott. Arcát, alakját látva most már értettük, hogy a parkban lévő emlékhelyén miért egy monumentális sziklával személyesítették meg.

– Ő volt a nagy, városalapító király. Ő jelölte ki a park határait, még mielőtt köré épült volna a város. Ő építette meg az első ideiglenes várost is, a mai óváros helyén – magyarázott Nia a szobor előtt állva. – Az ő idejében még csak egymillió volt a bolygó lakossága. Megszervezte az államot, meghozta a legfontosabb törvényeket, letette mai világunk alapjait. Mindezt olyan bölcsen és meggondoltan tette, hogy a mai napig nem kellett hatálytalanítani egy törvényét sem, csak finomítani, pontosítani.

Arik felszín alatti múzeuma nagyobb és színesebb volt, mint Szerenáé. Itt több időt is töltöttünk el.

Valaki megkérdezte, hogy Arik hol van eltemetve, itt, vagy a szikla alatt.

– Se itt, se ott. Sehol és mindenhol… – felelte Nia kissé rejtélyesen, de aztán bővebben is kifejtette. – A Szerenán nem temetnek el senkit sehová. A Szerenán nincsenek temetők. Szerintünk nem helyes erre a célra másra is alkalmas, nagy területeket lefoglalni. Az sem helyes, hogy a gyászolók költségekbe verjék magukat mindenféle kripták és síremlékek építése miatt. A halottakat elhamvasztjuk és a hamvakat a szélbe szórjuk. Így a halandó test elkeveredik a földdel, a levegővel, a vízzel. Testünk anyaga visszatér a természet körforgásába. „Porból lettünk és porrá leszünk.” hirdeti egy régi földi vallás. Hát ez nálunk szó szerint megvalósul. Halottaink emléke pedig a szívünkben él.

Csendesen jártuk körbe a föld alatti termeket. A falakról rég elhunyt emberek képei néztek le ránk. Képek sora Arikról és Arik családjáról…

Az egyik teremben főleg Elmer képei voltak láthatók. Láthattuk kisgyerekként, a szüleivel, testvéreivel, láthattuk diákként, fiatal vándorként, vőlegényként. Elmer már gyermekként is feltűnően szép volt, és felnőttként is igen megnyerő volt a külseje. Ez részben megmagyarázza mai napig is tartó, különleges népszerűségét. Az esküvőjén készült képeken láthattuk tragikus sorsú feleségét, Erikát is. És ami megmagyarázza Elmer későbbi kék mániáját, Erika ragyogó, kék szemeit.

A következő terem Dian terme volt. Ahogy beléptünk, egy életnagyságú fotója nézett velünk szembe. A kép alá oda volt írva, hogy; „Dian utolsó útja előtt, a tisztánlátás reggelén…”. Földbe gyökerezett a lábam. Fekete haja ugyanúgy volt feltűzve, ahogy Tereza feltűzte az én hajam, és ugyanaz a majdnem fekete, sötét olajzöld ruha volt rajta, amit én felpróbáltam az áruházban. Dalma is elsápadt.

Szerencsére a többiek délelőtt nem voltak ott az áruházban, és nem láttak Diannak öltözve. Így aztán az sem tűnt fel senkinek, hogy pánikszerűen kiosontunk a múzeumból.

Odafönt lerogytunk egy padra és Dalma Terezát hívta a komján. Még mielőtt megszólalhatott volna, Tereza már kérte is az elnézést.

– Az áruházból már küldettem Akikónak egy másik ruhát. Egy homoksárgát. Nem akarom kellemetlen helyzetbe hozni. Magam sem gondoltam, hogy ekkora lesz a hasonlóság. Én csak arra koncentráltam, hogy a hajszínéhez, a bőre színéhez mi illik a legjobban. Gondolhattam volna, hogy sötét olajzöldet csak szőke nőre szabad ráadni, az biztos, hogy nem hasonlít Dianra. Mikor megláttam az eredményt, a látvány hatása alá kerültem, nem voltam a helyzet magaslatán… én igazán nem akartam…
– Semmi baj, Tereza – hajoltam közelebb Dalma komjához –, nagyon szeretem a homoksárgát. Köszönöm!

A következő emlékhely Elmer kapuja volt, a fasortól északi irányban.

– Elmerről már eleget hallottunk – szólalt meg közvetlen a hátam mögött Engor.

A többiek körbejárták Elmer fehér márványból faragott, gyönyörű szobrát és lementek a múzeumba.

Leültünk egy padra, nem mesze a szobortól. Sokáig csak hallgattunk. Nagyon sok megbeszélnivalónk volt, de egyikünk sem tudta, hol is kezdje.

– Én itt maradok – törtem meg végre a csendet.
– Haza kell vinnünk a felfedezéseink hírét – mondta komoran Engor. – Azért küldtek minket, hogy életteret keressünk a földieknek. Találtunk is. El kell vinnünk a hírt. Szívem szerint én is szívesebben maradnék itt, de nem azért küldtek bennünket, hogy csak a saját, egyéni boldogságunkat keressük. A feladatot teljesítettük, haza kell térnünk.
– Haza? Ha hazamegyek, semmi esélyem, hogy visszajussak ide. Ez az egy életem van, és ezt itt akarom leélni.
– Sok kérdés merül fel…
– Nem. Csak egy kérdés van. A kérdés egyedül az, hogy mi a nagyobb, annak a veszélye, hogy a Föld elpusztítja a Szerenát, vagy a segítségre váró földi tömegek nyomora. A harminc lakható bolygó nem oldotta meg a Föld problémáit, harminchárom sem oldja meg. A harmincnegyedik sem oldja meg.
– A Szerena viszont mást kínál. Nem mennyiségi, hanem minőségi változást. Én is szívesen élnék itt, de gondolj a Földön szenvedő milliókra. Ők küldtek ide minket, az ő áldozatuk árán jutottunk ide. Az ő küldötteik vagyunk. Nem a saját erőnkből jutottunk ide, nem sajátíthatjuk ki a szerencsénket, mert nem a mi érdemünk.
– De nem is azoknak az érdeme, akik végül is majd profitálnak belőle. Ők nem lesznek szégyenlősek kisajátítani azt amit csak lehet. Ha hazamegyünk, a hazug, álszent, enyveskezű politikusok talán majd nem élnek vissza azzal, ami az ölükbe hullik? Ha hazavisszük az eredményeinket, megoldja az a tömegek problémáját? Nem csak a gazdagok lesznek már megint még gazdagabbak? Mások sajátítják ki majd azt, amit mi nem merünk.

Engor csak hallgatott, én folytattam.

– Szerinted szabad kiszolgáltatni a Szerenát a Földnek?
– Ha megtehetném, a Szerenáról hallgatnék, és csak a három felfedezett bolygó hírét vinném haza…
– Lehet, hogy ezt kéne tennünk. De ezzel csak elodáznánk a konfliktust. A Föld a Szerenát csak a harmincnegyedik bolygójának tekintené, és még ezzel sem lakna jól. Visszazüllesztené a saját színvonalára, és így elveszne a Szerena minden vívmánya.
– Nem akarom a Szerenát tönkretenni, de a Föld gyermeke vagyok. Hűséggel tartozom…
– A szerenaiak is a Föld gyermekei. Ugyanúgy a testvéreink, mint azok, akik a Földön laknak. Ha hűséggel tartozunk a Földnek, akkor testvéri szeretettel tartozunk minden embernek, szerenainak és földinek egyaránt. Emberek vagyunk. Nem egy földrajzi helyhez kell hűségesnek lennünk, hanem az emberekhez. A szerenai emberek olyan életet alakítottak ki, ami követésre méltó, és ezt tiszteletben kell tartanunk.
– A Szerena fel akarja venni a hivatalos kapcsolatot a Földdel. Eléggé erősnek érzik magukat ahhoz, hogy segítséget tudjanak nyújtani. Én úgy látom, nem félnek attól, hogy a Föld beolvasztja őket.
– Én úgy látom, nagyon is tartanak a Föld esetleges beolvasztási szándékától. A kapcsolat felvétele után is ragaszkodnak egy bizonyos fokú elzárkózáshoz. Például nem akarnak kereskedelmet és turista forgalmat. Evan szerint ezek többe kerülnének, mint amennyi haszon származna belőlük. Megfigyelted már, hogy itt a Szerenán nem lehet nagy teherhajókat, teherszállító-gömböket látni? A legtöbb dolgot elő lehet állítani bárhol, ezért aztán nem sok mindent hurcolásznak ide-oda. A Földön a szállítás tesz sok mindent drágává, itt ezt is megspórolják. És ezen kívül is nagyon sok fölösleges költséget kiiktatnak a remek szervezéssel. Én különben úgy értettem, hogy addig akarnak elzárkózni, amíg a Föld, és a harminc lakott bolygó fel nem zárkózik hozzájuk, el nem éri az ő színvonalukat. De szerinted elérik egyáltalán, majd egyszer a távoli jövőben? Gondolod, hogy képesek lesznek valaha is felzárkózni? És gondolod, hogy akarnak? Vannak olyan államok, érdekcsoportok, akik mereven ellenezni fogják a szerenai mintát. Hadjáratot fognak folytatni a szerenai példa követése ellen. Sőt, agyon fogják hallgatni a Szerenának még a létezését is. Még attól is tartok, hogy inkább a három, általunk felfedezett bolygót is elhallgatják, nehogy az oda tartók véletlenül a Szerenára tévedjenek. Sőt, én még attól is tartok, hogy minket is elhallgattatnak, mikor, vagy még mielőtt hazatérünk.
– Az agyonhallgatást talán ki tudjuk védeni.
– Hogyan?
– Előre küldünk néhány szondát az összes információval. Mire mi megközelítjük a Földet, már az egész anyag rajta lesz az Interneten, és mire leszállunk, már mindenki olvasta.
– Aztán minket meg szépen letartóztatnak bizalmas adatok kiszivárogtatása miatt. Vagy ami még valószínűbb, kapunk egy jóképű bombát, bele a hajó közepébe. Az információkról meg majd azt tálalják, hogy hackkerek vicce az egész.
– Ha csak a három új bolygóról lenne szó, mennyivel egyszerűbb lenne a dolgunk…
– De itt a Szerena, és a nagy dilemma…
– Nem vagyok elég okos…
– Én sem. Nagy falat ez nekünk, kedvesem.
– Nagy.

Sokáig ültünk még ott a padon, és hallgattunk. A többiek már jó néhány királlyal odébb járhattak. Utánuk indultunk. Élveztük a fák lombjain átszűrődő napsütést, a kellemes sétát, egymás társaságát, és nem akartunk arra gondolni, hogy hamarosan dönteni kell. Átöleltük egymást séta közben, mint egy szerelmes pár, pedig most nem a szerelem volt a legnagyobb gondunk. Nem beszéltünk egy szót sem féltékenységünkről, vonzalmainkról, csak féltünk, és féltettük egymást a jövőtől.

022.

Este a szállodában Engor kért egy különtermet és összehívta az expedíció tagjait. Az ülés nem volt hosszú. Engor elmondta a Szerena ajánlatát, elmondta a benne és bennem felmerült kérdéseket, aggályokat.

– Mindenkinek csak ez az egy élete van. Döntse el mindenki maga, hogy mihez kezd vele. Ha valaki itt akar maradni, nem tekintem dezertőrnek. Még Rodit sem szándékozom bezárni, és erőszakkal hazavinni. Én hazautazom, és teljesítem a rám bízott feladatot, de nem kényszerítek senkit arra, hogy velem tartson – fejezte be Engor. – Most senki ne mondjon semmit, gondoljátok át, aludjatok rá egyet, és holnap reggel várom a hozzászólásokat – tette még hozzá.

Kihasználva a pillanatnyi, döbbent csendet gyorsan elhagyta a termet. Már én is a folyosón jártam, mikor a teremben kitört a hangzavar.

Láttam, hogy Engor kisétál a szállodából és beszáll egy gömbbe. Szerettem volna tudni, hogy hová megy, felhívtam a komját, de ki volt kapcsolva. Így aztán csak néztem, ahogy a gömbje belevész a holdak kusza fényeivel átszőtt éjszakába.

„Magányra vágyik” – gondoltam. – Meg tudom érteni… Én sem véletlenül menekültem ki a teremből, még mielőtt kitört a hangos vita. Minek is maradtam volna? Azért, hogy még egyszer végighallgassam azt, ami nekem már napok óta zajlik a fejemben?

Magányos sétára indultam a langyos, selymes levegőjű éjszakában. Súlyos, nehéz virágillat töltötte be az utcákat, tereket. A holdakat kósza felhők takarták… Talán esni fog még az éjjel…

Először arra gondoltam, hogy a parkban sétálok egyet, de aztán meggondoltam magam, és a város felé indultam. Most másfajta magányra vágytam, a tömegben akartam eltűnni észrevétlenül. Ez nem volt nehéz… A huszonnyolcas kapu afféle városközpont volt, pezsgett az élet. Tele voltak a kávézók, az éttermek, a tereken, az utcákon a padok.

Nem messze a szállodától egy tér sarkában zenekar játszott. Valami népzeneszerűt adtak elő, de számomra teljesen ismeretlen hangszerekkel. Talán a földi görög népzenére hasonlított leginkább, de a különös hangszerek hangszínei miatt mégis egészen más volt. Az egész teret betöltötték a táncoló, éneklő fiatalok és idősebbek. Megfigyeltem, hogy az idősebbek is legalább annyian voltak, mint a fiatalok. A Földön az efféle szórakozás inkább a fiataloké… de, hát ez a Szerena… itt „nem csak a húszéveseké a világ”.

Hűs narancslét kortyolgattam és néztem a színes forgatagot. Most sajnáltam csak igazán, hogy nem tudok táncolni. Mindig két ballábam volt. Ha nagy néha rábeszéltek, hogy táncoljak, azt mindig partnerem cipője bánta. Inkább nézni szerettem, ahogy a nálam ügyesebbek testükkel követik a ritmust, mozgásukkal kifejezik életörömüket. Azért elég rendesen magával ragadott a hangulat. Már majdnem rászántam magam, hogy beálljak a körtáncba, amikor hirtelen sűrű zápor szakadt a nyakunkba. Nevetve, sikítozva szaladt szét a tömeg.

Csurom vizesen estem be a szálloda előcsarnokába. Már indultam volna a lifthez, nedves sávot hagyva magam után, mikor a recepciós, egy fekete hajú, karcsú, magas fiatalember kedvesen betessékelt egy fülkébe. Nem tudtam, mit akar, kicsit megijedtem, amikor rám csukta az átlátszó ajtót. Halk zúgást hallottam, aztán egy perc múlva teljesen szárazon léphettem ki a fülkéből.

Most már legalább tudtam, hogy mire szolgálnak ezek az általában üresen álló fülkék a liftek mellett. És az is világossá vált, hogy miért látok olyan kevés tüsszögő, náthás embert a Szerenán a gyakori, hirtelen záporok ellenére.

– A földalatti megállóban is láttam ilyen fülkéket… – mondtam a recepciós fiúnak.
– Igen. Minden középületben és forgalmas helyen vannak szárítkozó fülkék. A szerenaiak ezt jobban kedvelik, mint az esernyőt.
– Nem is nagyon láttam a városban esernyőt.
– Kiment a divatból. Nemrég, alig száz éve építették ki a szárítkozó fülkék rendszerét, de már majdnem teljesen kiszorították az esernyőket. Kényelmesebb megázni, és megszárítkozni, mint esernyővel, fél kézzel ügyetlenkedni.
– A Földön ebből bomba üzletet lehetne csinálni.
– Nálunk ez az ingyenes egészségügyi szolgáltatás része.
– Bámulatos – mondtam.
– A táncházban ázott meg ennyire?
– Igen. Nagyon tetszett, de aztán olyan hirtelen jött a zápor.
– Ha most éppen nem dolgoznék, én is ott táncoltam volna. Ha lejár a műszakom, és nem esik, azt hiszem, még ki is megyek…
– Gondolja, hogy még folytatják a mulatságot?
– Hát persze! Egy ilyen nagyszerű zenekart nem moshat el csak úgy az eső.
– Valóban nagyon szépen játszottak. Ilyen jó zenészek biztosan nagyon jól keresnek.
– Hát az változó. A népszerűség hullámzó dolog. Kevés művész él csak a művészetéből. A legtöbben dolgoznak valami hétköznapi munkát is, és a művészet csak ráadás.
– Hogy-hogy? Ez a gazdag bolygó nem tudja eltartani a művészeit? Vagy nem akarja?
– A művészet nem a pénzről szól. Persze a művésznek jól esik, ha elismerik az alkotását, az előadását. Ezért aztán a művészetet élvező közönség közvetve támogatja őket erkölcsileg és anyagilag is.
– Közvetve?
– A komokon, a hálón keresztül a művészek szavazatokat kapnak. Ha valaki megnéz egy képet, meghallgat egy dalt, elolvas egy történetet, akkor vagy a rendezvény helyszínén, vagy otthonról a hálón át szavazatot ad le rá. Ha otthonról, a hálóról töltök le valamit, a mű minden alkotója automatikusan kap egy szavazatot. Ha valami különösen tetszik, arra még külön szavazatot is lehet adni. Ha például megnézek egy színdarabot, akkor a szerző, a rendező, a színészek, a statiszták, a jelmeztervező, a díszlettervező, a koreográfus, a zeneszerző, a zenészek, mindenki egy-egy szavazatot kap. Ha például különösen tetszett a díszlet, és a hatodik statiszta baloldalon, akkor nekik még külön szavazatot adhatok. A szavazóknak a szavazat nem kerül pénzébe, így aztán lelkesen és szorgalmasan szavaz mindenki. A szavazatokat havonta összesítik, és a királyi költségvetésben erre a célra elkülönített keretet ennek arányában osztják fel a művészek között.
– Ez fantasztikusan jó. De mi van, ha olyan művészre szavaz valaki, aki már nem él? Ki kapja a pénzt?
– Természetesen akár Homéroszra is lehet szavazni, sőt, szoktak is elég sokan. Ezeket a pénzeket a színházak, képtárak, múzeumok, képzőművészeti és iparművészeti műhelyek fenntartására fordítják. Röviden a művészet működési költségeire.
– Elég nagynak kell lennie annak a bizonyos keretnek, hogy ennyi mindenre elég legyen…
– Elég nagy. A Szerena sokat költ a művészetre – mosolygott a recepciós fiú, de közben már többedszer sandított a falon lévő óra felé. Végre észbe kaptam.
– Lejárt a műszakja, és menne már táncolni? – kérdeztem.
– Igen – állt az egyik lábáról a másikra.
– Hát, akkor szaladjon, és szórakozzon jól!

Már csak egy futás közben rám villantott mosollyal válaszolt.

Úton a szobám felé még mindig a fülemben csengett, zúgott, zakatolt a vérpezsdítő zene… és álmomban tudtam táncolni… fáradhatatlanul, reggelig.