Szerena-szisztéma (Akikó naplója) 23-24. fejezet

A jövő útjai / Novellák (326 katt) kosakati
  2022.07.30.

023.

Feszült csend fogadott reggel a különteremben. Mikor beléptem, már mindenki ott volt, csak Engorra kellett még várnunk. Leültem Dalma mellé.

– Néhányan zúgolódnak – hajolt hozzám közelebb. – Van, akinek az nem tetszik, hogy tegnap este úgy eltűntetek, hogy nem voltatok kíváncsiak a véleményükre, hogy magukra hagytátok őket. Mások meg azt mondják, hogy otthon, a Földön Engor egyedül akarja learatni a dicsőséget…
– És az nem zavarja őket, hogy egyedül a saját életét akarja kockáztatni? – kérdeztem.

Végre belépett Engor.

– Remélem, jól átgondoltátok, és megvitattátok a helyzetet – kezdte. – Szeretném, ha mindenki elmondaná, hogy hogyan döntött.

Erre aztán kitört a hangzavar, mindenki egyszerre akart beszélni.

Engor csendet intett.

– Hogy lássuk az arányokat, arra kérlek benneteket, hogy aki jönni akar, az álljon fel, aki maradni akar, az pedig maradjon ülve.

Néhányan felálltak, de a többség ülve maradt. Volt, aki felállt, aztán visszaült, megint felállt, újra visszaült…

– Hiába nézel ilyen mogorván! – fakadt ki az egyik mérnökünk. – Nem tudom eldönteni. Több idő kell!
– Már nem sok időnk van. Dönteni pedig kell. Hogy a határozatlanok dolgát megkönnyítsük, hallgassuk meg sorban azokat, akik már elhatározták magukat!

Ez az ötlet végre mindenkinek tetszett.

– Ki kezdi? – kérdezte Engor.

Senki sem akart első lenni. Nagy sokára Dalma törte meg a csendet.

– Majd én.

Arca kipirult az izgalomtól, egyik lábáról a másikra állt, kotorászott a zsebében kabala-tárcája után, de csak belekezdett.

– Engor igen nagyvonalúan azt mondta, hogy senkit sem tekint dezertőrnek, azért, ha itt akar maradni. Nos, én nem is érzem magam dezertőrnek, hiszen a szerenaiak ugyanúgy emberek, mint mi. Ha közöttük akarok élni, azzal nem árulom el a Földön élő embereket. A Szerena is az emberiség része. Számomra ez olyan, mintha a Földön az egyik országból a másikba költöznék. És miért ne költöznék oda, ahol jól érzem magam? Az én vacak kis életemben ez a nagy lehetőség. Úgy érzem, nem hagyhatom ki. Ha most hazatérnék a Földre, nem lenne rá lehetőségem, hogy visszajöjjek ide, és ezt életem végéig bánnám. Nem hiszek sem a túlvilágban, ahol majd a hűségemért megkapom a méltó jutalmamat, és nem hiszek a lélekvándorlásban sem. Nem bízhatok abban, hogy a következő életemben majd lesz olyan szerencsém, hogy a Szerenára születek. Tartsatok önzőnek, ha akartok, de én önként nem mondok le arról, hogy itt és most úgy éljek, ahogy mindig is szerettem volna.

Dalma szavait bólogatás, és egyetértő moraj kísérte.
Kisvártatva Emma állt fel.

– Régészként semmi hasznomat nem vette az expedíció. Nem fedeztem fel semmit, nincsenek hazavinni való eredményeim. Festőként és fotósként a Földön csak egy voltam a számtalan, névtelen művész között. Itt végre elismernek… és egyáltalán, ismernek… Tudom, az ismertséget a különleges helyzetnek köszönhetem, de tudok vele élni, és nem akarok vele visszaélni. Itt kibontakozhatok. Szabadon alkothatok, nem akadályoz semmi politikai, vagy üzleti elvárás. Nem fog vissza a pénztelenség. Nem vagyok kiszolgáltatva a média szeszélyeinek. Nekem ez a paradicsom, a megvalósult álom…

Emma után Nil következett.

– Én nem tudom magam olyan költőien kifejezni, mint Dalma, vagy Emma. Mint tudjátok, én csak egy egyszerű, mezei biológus vagyok. Na, lényeg az, hogy én itt megtaláltam életem nőjét. Bolond lennék itt hagyni. Szó szerint egyetértek azzal, amit Dalma mondott. Az én vacak, kis életemben is ez a nagy lehetőség.

– Engem három húgom, és kilenc unokatestvérem vár haza azzal a pénzzel, amit ezért az útért kapok – mondta Csandar, az egyik informatikus. – Legszívesebben idehoznám valamennyiüket, de mivel ezt nem tudom megtenni, nekem kell hozzájuk hazamennem.

– Engem nem vár senki – állt most fel Martin, az egyik gépész. – De ott akarok lenni, mikor a hajó visszaér a Földre. Azt akarom, hogy velem legyen tele a híradó, az újságok, meg minden. Fürödni akarok a népszerűségben, és a pénzben. Én arról nem vagyok hajlandó lemondani, hogy ünnepelt hős legyek.

– Én tanítani akarok a legjobb egyetemeken – mondta Moris, expedíciónk geológusa – Előadásokat akarok tartani a három felfedezett bolygóról.

Sorban álltak fel az expedíció tagjai, és mondták el, hogy miért akarnak hazamenni, vagy itt maradni.

Dalma addig fészkelődött, és matatott a zsebében, míg kedvenc, kis bőr tárcája leesett az asztal alá. Felvette, és belenézett. Üres volt. Kétségbeesetten kereste a földön a tárca tartalmát. Én is körülnéztem. A cipőm mellett fehérlett valami. Felvettem.

– Ez hát Dalma féltve őrzött kincse – gondoltam, és kíváncsian megnéztem, mi is az. Egy fotó volt. A képről egy mosolygós szemű, szigorú, hosszúkás arcú idős úr nézett rám. Hasonlított Dalmára… főleg a szeme.
– Az én drága nagyapám – vette át a kis képet Dalma. – Ha valaki kedvéért haza akarnék menni, akkor az ő lenne. Nem sokkal a hajónk indulása után halt meg. Indulás előtt adta nekem ezt a képet… És nézd csak meg, mit írt a hátoldalára!
– Milyen nyelven van ez? – nézegettem a szép, kicsit dőlt, lendületes kézírást.
– Olaszul írta, és azt jelenti, hogy „Előre! Kis unokám! Soha ne nézz hátra, csak előre!”. És én szót fogadok neki. Nagyapi olyan bölcs volt, olyan, olyan…. mintha szerenai lett volna. Annyira szeretném neki elmondani… ő annyira örülne… őt annyira boldoggá tenné, ha tudná, hogy én itt vagyok… én olyan szívesen boldoggá tenném ezzel a hírrel, ha tehetném…

Dalma elsírta magát.

– Úgy látom, mindenki csak azon gondolkodott el, hogy neki egyénileg mi lenne a legjobb – összegezte a hallottakat Alex, hajónk orvosa. – Arról szinte senki sem beszélt, hogy hogyan képzeli el a Föld és a Szerena kapcsolatát. És vannak itt még vagy tízen, akik saját sorsukról sem tudtak dönteni. Azt javaslom, folytassuk ezt a beszélgetést holnapután reggel. És azt is javaslom, hogy lépjetek kicsit túl a saját egyéni sorsotokon, gondolkozzatok már el kicsit nagyobb dolgokról is.
– Sajnos egyet kell értsek Alexszel – zárta le a megbeszélést Engor. – Valóban kevés volt az idő arra, hogy alaposan átgondoljatok mindent. Holnapután reggel, a harminckettes kapu szállodájában folytatjuk. Tájékozódjatok, vitatkozzatok, gondolkodjatok és döntsetek!

024.

Evan a szobáink előtti társalgóban várt ránk Nia társaságában.

Mikor észrevettek bennünket, hirtelen elhallgattak. Nia szemmel láthatóan feszült volt és ideges. Hamar el is viharzott, alig pár szót váltott velünk. Udvariasságból ugyan maradt, majdnem egy egész percig, de mintha parázson ült volna.

– Ki van borulva Bifi miatt – mentegette Evan.
– Valami baj van a lányával?
– Igen. A bajt úgy hívják, hogy Rodi.
– Mit csinált az a hülyegyerek?
– Nos, éppen azért jöttem, hogy beszámoljak nektek a legújabb fejleményekről.
– Remélem, Rodi nem bántotta Bifit…
– De sajnos igen. És Nia most tajtékzik. Vért akar látni… Rodi vérét.
– Egek! A halovány tündér ilyen vérengző?
– Azért a vért nem kell szó szerint érteni… Habár Nia szó szerint azt mondta, hogy azonnal tartóztassam le Rodit, kössem föl, négyeljem föl, vagy csináljak vele, amit akarok, de távolítsam el a lánya közeléből.
– A halovány tündér átöltözött anyatigrisbe… – jegyezte meg Dalma.
– Mégis, mit művelt ez a kis hülye? – kérdeztem.
– Keressünk egy telifal-képernyős kommunikátort, és máris mutatom…
– Menjünk az én szobámba! – mondtam.

A felvételen Bifi nappaliját láttuk. Rodi éppen kijelentette, hogy a szerenai filmek mind unalmasak és nyálasak.

– Majd én mutatok nektek valami izgalmasabbat – mondta, és kis adattárolóját csatlakoztatta a fali kom-hoz.

Becsületére legyen mondva, nem egy véres horrort, vagy pufogtatós akciófilmet vetett be elsőként, hanem egy vígjátékot. Volt annyira taktikus, hogy nem a legdurvábbal kezdte, hanem bevezetésként egy szerinte szelídebb filmet választott. De a szerenai srácoknak ez is túl durva és érthetetlen volt. Percenként megállították a filmet, és kérdésekkel bombázták Rodit.

A film egy ékszerbolt kirablásával kezdődött. A két komikus színész berontott az üzletbe, pisztolyt fogott az alkalmazottra és egy fekete zsákba rámolta be az egész árukészletet. Az eladó a pult alatt a térdével megnyomta a riasztót. Hangos szirénázás kezdődött, mire a két rabló hanyatt-homlok menekült. Beugrottak egy taxiba és pisztolyt fogtak a taxisra…

Ez az egész nem tartott öt percig, de a szerenai srácoknak máris száz kérdése volt.

– Miből készültek ezek az ékszerek? Tisztára úgy néznek ki, mintha aranyból és gyémántból lennének. Ezek ipari alapanyagok.
– Ha ez nálatok olyan értékesnek számít, akkor minek dobálják úgy, mint egy krumpliszsákot?
– Ezeket a vacakokat tényleg felveszik a földi nők? Nálunk az ékszerek nemes fákból, szép kavicsokból, kövekből, jade-ból, borostyánból, türkizből, kagylókból, szépen kidolgozott kerámiából készülnek…
– Ennek a két, nem túl jóképű fiatalembernek olyan sok barátnője van, hogy ennyi ékszerre van szükségük?
– Mi az a fémtárgy, amit a kezükben tartanak?
– Miért fél tőlük az eladó hölgy?
– Miért nem zavarja ki őket az üzletből, és miért nem kéri vissza tőlük az árut?
– Miért teszi a feje fölé a kezeit?
– Ilyenkor jut az eszébe tornázni?
– Ezzel a kis fém izével tényleg ölni lehet?
– Egészen megölni? Végleg? És nem hívnak orvost?
– Ha nincs rá pénzük, miért akarják elvinni az üzletből az ékszereket?
– Nem bírják megvárni, amíg pénz érkezik a számlájukra és vásárolhatnak?
– Miért a térdével nyomta meg a szirénát? Azt hiszi, akkor nem tudják, hogy ő volt?
– Miért szaladtak el, mikor megszólalt a sziréna? Most ők félnek?
– Náluk van az a fém izé… az „ölő”… akkor most miért futnak?
– Mégsem akarnak ölni?
– De akkor miért van náluk az „ölő”?
– Mi ez a lapos, négykerekű izé?
– Miért készítik ilyen kemény anyagból? Ez veszélyes, nem?
– Hogy lehet ezzel mozogni, ha egyszer nem gömb alakú?
– Csak előre, meg hátra megy?
– Mekkora hely kell neki, ha meg akar fordulni?
– Külön betoncsíkot kell neki építeni? A csíkon kívül nem is tud menni?
– Nem nagyon drága ez így?
– Mi? Hogy nem tud felemelkedni? És a vízen sem megy?
– Arra külön járművek vannak, és mindig át kell szállni?
– De minek olyan gyorsan? Ha valahová előbb akarsz odaérni, korábban kell elindulni…
– Egészséges, felnőtt emberek miért ülnek taxiba? Nem tudnak vezetni?
– Nálunk csak a gyerekek, a betegek, és a várossal ismerkedő turisták ülnek taxiba. Mindenki más hív egy szabad gömböt…

Rodi fáradhatatlanul válaszolt és magyarázott. Különösen akkor jött lendületbe, amikor az autókról volt szó. Válaszolt, magyarázott, válaszolt, magyarázott, de válaszai csak újabb kérdéseket szültek.

– Hogy került ennek a két idiótának a kezébe az „ölőgép”?
– Miért kellett a taxisnak megvásárolni az autót, amivel dolgozik? Miért nem bérli? Egy ilyen szerkezet sokba kerülhet… Miért vesz magára ekkora terhet? Ennyire szeret vezetni?
– Vannak külön mentőautósok, és külön turistavezetők? Ezt nálatok nem a taxisok csinálják?
– Az ölőgépet is meg lehet venni?
– Ki az aki eladja? Hogy lehet titokban venni valamit? A folyószámlán látszik, hogy ki, mikor, kitől mit vett…
– Mi az, hogy készpénz?
– Nem tudjátok, hogy mennyi „ölőgép” …na jó, fegyver van az embereknél? Miért nem számoljátok meg?
– És kinek szabad ölni? Ha senkinek, akkor minek az a sok fegyver?

Rodi eleinte élvezte, hogy a társaság középpontjává vált, de aztán kezdett elege lenni a sok magyarázkodásból.

Már megitta az ötödik pohár narancslét is, mire végre újra indíthatta a filmet.

A filmbéli taxi befordult egy mellékutcába. Időközben a rendőrök is megérkeztek és üldözőbe vették a rablókat. A taxi keresztülszáguldott a piacon, a rendőrök pedig utána. Árusbódék, zöldséges pultok borultak fel. Szanaszét röpködtek a narancsok, paradicsomok, kalickástul a papagájok, dinnyehegyek gurultak szét, tálcányi tojások törtek lucsokká… Aztán az utca végén a két autó is összecsattant. A füstölgő roncsokból kábán kászálódtak elő a rablók és a rendőrök is. Az autókkal betörték egy cukrászat kirakatát is. A két rabló felkapott egy-egy tortát, a rendőrök képébe vágta és futásnak eredt…

Most Agnyeszka állította meg a filmet.

– Te vígjátékot ígértél, de itt csupa szomorú dolgot láttunk… Először elviszik egy üzlet árukészletét fizetés nélkül, aztán ölni akarnak, utána pedig hatalmas anyagi kárt csinálnak. Az a sok zöldség, gyümölcs, tojás a piacon mind kárba veszett. Nem ette meg senki, szemét lett belőle. Az árusokat veszteség érte, és a vásárlók sem jutottak hozzá ahhoz, amiért kimentek a piacra. Azok a szerencsétlen madarak, akiket amúgy is kínoztak, megfosztották őket a szabadságuktól, a leborított ketrecekből még nehezebben tudtak menekülni. Talán el is pusztultak. Amikor a piacon felborultak a bódék és az asztalok, biztosan többen is megsérültek. De nem láttam, hogy jöttek volna a mentősök… A cukrászatban is nagy kárt csináltak. És akkor még fogják az épen maradt tortákat, és azokat is tönkreteszik. Összetörték a drága autókat is, tönkretették az addig teljesen jó állapotban levő ruháikat is. Négyen, a két rabló és a két rendőr akkora kárt csinált öt perc alatt, amit talán az egész éves jövedelmükből sem tudnának kifizetni… Ha ez nálatok a vígjáték, akkor elég furcsa humorotok van.
– Az lehet, hogy nekünk furcsa a humorunk – vágott vissza Rodi –, de úgy látom, nektek egyáltalán nincs humorotok. De akkor hagyjuk a humort, mutatok valami mást.

Rodi most egy pörgős, karatés akciófilmet indított el. A sohasem látott, villámgyors mozdulatsorok lenyűgözték a szerenai srácokat. Őszintén csodálták a mozdulatok kavalkádját, koreográfiáját, virtuozitását.

– Igazán megütik és megrúgják egymást? – kérdezte valaki.
– Persze – mondta Rodi. – A harcművészek nem csak ütni tudnak, de állják is az ütéseket.

A jelenet a filmen azzal folytatódott, hogy az ajtón berontott egy napszemüveges maffiózó és legéppuskázta az egész társaságot. Mindenki elterült, patakokban folyt a vér… a maffiózó vigyorgott.

– Igazán lelőtte őket? Igazán meghaltak? Igazi vér folyik? – hadarta rémülten Agnyeszka.
– Jaj, dehogy! Ez csak film…
– De az előbb azt mondtad, igazán megütik egymást…
– Az ütés igazi, de a lövés csak játék.
– De a vér…
– Az céklával dúsított paradicsomlé – oktatta Rodi Agnyeszkát, közben pedig a hátuk mögött ülő Bifi szép csendesen elájult. Lecsúszott a kanapéról, feje nagyot koppant. Kommunikátora elkezdett villogni és szirénázni.

Ijedten ugrottak Bifihez mindketten.

Rodi kétségbeesetten pofozgatta a falfehér Bifit, Agnyeszka az ájult lány kommunikátorának képernyőjét nézte.

– Ne mozgasd! Agyrázkódása van – kiabált Agnyeszka.
– Egy pohár víz és egy pofon kell neki – ellenkezett Rodi.
– Vadállat! – lökte félre Rodit Agnyeszka, aztán megrémülve saját agresszivitásától visszarántotta a kezét.

Kivörösödött arccal néztek farkasszemet, amikor megérkezett a mentő-taxis.

Előző oldal kosakati