Hegymélyi kaland

Fantasy / Novellák (521 katt) Jimmy Cartwright
  2022.07.19.

Thalabor szeretett magára úgy gondolni, mint felfedező, aki a régi korok elfeledett emlékeit ássa elő az idők, és a föld, a barlangok mélyéről. Ám a csapatban ő a fizikai erőt képviselte, a nyers brutalitást. Ha arra volt szükség, akkor ő volt az, aki az eltemetett dolgokat szó szerint a felszínre hozta. Most is, ahogyan a meredek hegyoldalon másztak, olyan gondolatok kötötték le, amelyek azt a kellemes, megnyugtató érzést keltették benne, hogy ma is felfedezhet valami számára újat. Ujjai újra és újra kapaszkodókat, lábai támaszokat kerestek a fekete sziklákon. Dinamikusan, egy macska ügyességével, gyors ütemben haladt felfelé. Társai alig bírták követni, ezért, amikor érezte, hogy a vállain átvetett, mellkasán keresztezett kétujjnyi vastag kötél kezd megfeszülni, megállt, és bevárta őket. Már nem volt sok hátra a barlangnyílás előtti szélesebb sziklaperemig.

– Thalabor, drága egyetlen barátom, hová megint ez a nagy sietség? – kérdezte a sziklaperemre zihálva felkapaszkodó társa.
– Kithán, jó barátom, pusztán csak izgatott vagyok, mit találunk – válaszolta, miközben felsegítette. – Szeretnék mihamarabb a végére járni.
– Jól van, jól, van, estére én is biztonságban szeretném tudni magunkat – szuszogta a harmadik, akit már ketten segítettek át a peremen.
– Bathur, Bathur! Ne legyél már ilyen beszari! – mondta vigyorogva Thalabor. – Nincs itt mitől félni! Mindazonáltal fogyhatnál egy kicsit, mert bár feleakkora vagy, mint én, mégis kétszer annyit nyomsz.

Bathur összevont szemöldökkel nézett Thalaborra.

– No nem azért mondtam, de jobban bírnád a fizikai terhelést. Nem ugrana ki a szíved a helyéből egy kis hegymászástól, meg nem szuszognál úgy, mint egy... eldugult teáskanna.
– Barátaim! Ne itt vitassuk meg a vitalitás kérdését! Vár ránk itt ez a sötét, szűk és jól láthatóan nedves nyílás.

Bathur és Thalabor egyszerre röhögött föl.

– És még te mondod nekünk mindig Kithán, hogy mocskos fantáziánk van! – törölte le Thalabor kicsorduló könnyeit.
– Ugyan már, barátom, pusztán csak a tényeket közöltem – kacsintott Kithán.
– Persze, persze! – válaszolt, majd levette a hátizsákját a rá erősített súlyos, kerek fémpajzzsal és a hátára rögzített széles, ívelt pengéjű hosszú kardját. – Akkor készüljünk fel.

Két társa is elkezdte levenni a hátukon hordott felszerelést, hogy hozzáférjenek az őket összekötő kötélhez. Kithán előbb a hátizsákját a rá rögzített számszeríjával és nyílvesszőkkel teli tegezeivel, majd az alatta hordott íjat és hosszú kardot, Bathur pedig a bal vállán átvetett tarisznyája után két rövid kardját kellett levegye. Végül minden felszerelés a megszokott helyére került, a kis csapat készen állt az ismeretlen felfedezésére.

– Fejámpákat gyújts, irány az utánam! – adta ki a parancsot Thalabor, majd határozott léptekkel bement a barlangba.

A járat valóban nem volt túl széles, épphogy elfértek benne. A fekete sziklát szagtalan, enyhén nyúlós folyadék fedte. Néhány lépés után alaposan megvizsgálták a járatot. Nem tudták egyértelműen eldönteni, emberi kéz faragta-e ki az idők homályában, vagy természetes úton jött létre. Végül arra jutottak, hogy valószínűleg egy természetes járatot alakítottak át mesterségesen.

– Ez a nyálkás folyadék nem tetszik nekem – jelentette ki Khitán. – Nem tartom kizártnak, hogy valamiféle gonosz varázslat eredménye.
– Ha így van, elpusztítjuk azt is, meg a forrását is – szólt Thalabor.
– Érdekes, hogy a talajt nem borítja be – mondta Bathur. Ha jól látom, a fal és a padló között van egy kis rés... Jobb lenne, ha tovább mennénk. Nekem sem tetszik ez a dolog.

Szinte egyszerre indultak meg. Az eddig viszonylag egyenes járat azonban nemsokára éles kanyarokat és meredek lejtőket vett, majd háromfelé ágazott.

– Mit súgnak az ösztöneid Thalabor? – kérdezte Bathur.
– Nem sokat. Ha az ösztöneimre hagyatkoznánk, bármelyiken elindulhatnánk – beleszagolt a középső járatba. – Mint eddig, semmi különös – beleszagolt a bal oldaliba. – Ugyanaz. – A jobb oldalit is ellenőrizte. – Mint az előzőek – mondta.

Khitán megnyalta a mutatóujját és végigpróbálta a járatokat.

– Egyiknél sem érzek légmozgást. Ráadásul ameddig ellátunk, mind egy szintben marad.
– Váljunk szét? – kérdezte Bathur.
– Nem tartom jó ötletnek. Ki tudja, milyen veszélyek leselkedhetnek ránk. Döntsük el együtt, merre megyünk – mondta Khitán.
– Azt javaslom, tartsuk a jobbkéz-szabályt, ahogyan ilyen esetben tanultuk. Valamint tegyünk irányjelzőt a fal... inkább a padlóra.
– Igazad van Thalabor. Csináljuk, ahogy tanultuk – mondta Bathur.

Khitán a hátizsákjából kivett egy nagyobbacska szütyőt, majd abból egy kis kör alakú, foszforeszkáló irányjelzőt és lerakta a jobb oldali járat elejére.

– Mehetünk! – mondta.

Számos járaton voltak már túl, lejtőkön, emelkedőkön. Becsléseik szerint három óra is eltelt, s már-már úgy gondolták, visszafordulnak, amikor a bal szemük sarkából halvány derengést láttak a talajon.

– Ha jól látom, visszajutottunk az első hármas elágazáshoz – szólalt meg Khitán.
– Akkor lényegében körbejártuk a helyet – mondta Thalabor.
– Tehát nincs más hátra, mint előre a középső járaton – jelentette ki Bathur.

Szó nélkül indultak el a jelzett irányba. Percekig mentek, mire egy kis változást tapasztaltak. A padló észrevehetően megdőlt balra, és emelkedni kezdett felfelé. Nem volt látványos, sokkal inkább az érzete hatott a kalandorokra.

– Nektek nem furcsa valami? – kérdezte egy idő után Bathur.
– Mire gondolsz?
– Olyan érzésem van, Khitán, mintha fejjel lefelé állnék. Ha lenne hajam, úgy érzem, most felfelé állna.
– Nekem van, és úgy áll, ahogy kell – lobogtatta meg hosszú fekete fürtjeit Thalabor.
– Igen, de... Ti nem érzitek?
– Nem érzem – mondta Khitán –, de nem tartom kizártnak. Ha itt gonosz mágikus erők uralkodnak, bármi lehetséges.
– Szóval most tulajdonképpen a plafonon lépdelünk? – kérdezte Thalabor.
– Attól tartok, igen, drága egyetlen barátom.
– No, hát ez érdekes! – vigyorodott el Thalabor. – Talán akkor... menjünk tovább!

A járat nemsokára kiszélesedett, majd egy hatalmas, kupolás terembe torkollott. Ám a csapat még kellő időben reagált, amikor az első halvány derengést meglátták maguk előtt. Kikapcsolták lámpáikat, remélve, hogy bentről nem vették észre őket, majd a lehető legcsendesebben közelebb merészkedtek. A fény a falakról áradt, pontosabban a falakat beborító nyálkás folyadékból. A kör alakúnak mondható terem túlsó fala legalább ötven méterre volt előttük, a kupola magassága pedig nagyjából ennek a távolságnak a fele lehetett. Más ki-, vagy bejáratot nem láttak. Thalabor óvatosan belépett, Khitán követte a jobbján, Bathur pedig a balján.

– Ez tök üres... – kezdte Bathur, ám, mihelyst ezt kimondta, a padló közepéből különös szerkezet tört elő. Nyomában számos más, láthatóan fémből készült dolog emelkedett még fel a talajból, különös, fülsértő hangok kíséretében. Mindhárman azonnal fegyvert rántottak.
– Gonosz varázslat! – sziszegte Thalabor, s már mozdult volna, hogy kardjával szörnyű pusztulásba taszítsa, bármi legyen is mindez, ám a kupola tetejéről az eddigieknél is furább hangok törtek elő. Odakapták a tekintetüket, de rögtön meg is bánták. A látvány borzalmas volt, bár a tudatuk még fel sem fogta a szemük által közvetített rémséget.

Az éjfekete, kavargó, megszámlálhatatlan csápú füstfelhő lassan, kimérten közelített a padlóból kiemelkedett szerkezet központjához, miközben egyre csak nőtt.

– Khitán! Nyilat bele! – adta ki Thalabor az utasítást.

Társa nem is tétovázott, célra tartotta számszeríját, majd lőtt. A vessző sebesen száguldott a különös lény felé, majd akadálytalanul suhant át rajta, hogy valahol a terem túl felén leessen.

– Mondtam én a vén Ernakhnak, hogy kellene ide egy varázstudó, de ugyan, ki is hallgat egy tudósra? – bosszankodott Khitán. – De sebaj! Ha itt hagyjuk a fogunkat, legalább legközelebb hallgat majd ránk.
– Ha itt hagyjuk a fogunkat, nem lesz legközelebb – válaszolt Bathur.

Ebben a pillanatban a kavargó csápfelhő elérte a szerkezetet, amely óriási szikrákat hányva éktelen zúgásba kezdett, s gyors ütemben elkezdte magába szippantani a plafonról lógó lényt. Mikor befejezte, hatalmas csattanás töltötte be a csarnokot, majd minden sötétbe borult.

– Lámpákat! A lámpákat! – kiabálta Thalabor.

Mire azonban bármit is reagálhattak volna, a kupola ragyogó fénybe borult. Szinte fájt az előző vaksötétség és félhomály után. Khitán egy fura érzéstől vezérelve hátranézett. A mögöttük lévő járat falai is szikrázó fényben ragyogtak. Sziszegő hangok terelték vissza a figyelmét a kupola irányába. A mennyezeten számos háromszög alakú lyuk nyílt.

– Mennünk kellene – javasolta Bathur. – Nem szeretném megtudni, mik jönnek elő azokból...

Mire idáig jutott, már késő volt. Cserregő hangokat adó, közepes méretű, emberszerű, bőrszárnyú lények tucatja tört elő a lyukakból. Khitánnak nem kellett utasítás, ösztönösen cselekedett, amikor meghúzta az íjpuska ravaszát. Fájdalmas süvöltés, majd tompa puffanás volt rá a válasz. A hármas átrendeződött. Thalabor balról, Bathur jobbról, Khitán pedig mögöttük, középen, aki közben újratöltött, s lőtt. Újabb áldozat. Ám ekkorra már nem csak neki akadt dolga.

Thalabor megvetette a lábát, s míg jobbján lévő pajzsával Khitánt védte, a baljában fogott hatalmas, ívelt kardjával szaporán aprította ezeket a szárnyas lényeket. Bathur sem tétlenkedett, s termete ellenére igen fürgén forgatta rövid kardjait. Szinte fémhálót szőtt maga elé, amellyel a lyukakból érkező lényeket apró cafatokra szaggatta. A masszív mészárlás következtében egy idő múlva meghátráltak a bőrszárnyúak. Haragos cserregésük fülsértő ricsajjá változott. A csapat némi lélegzethez jutott.

– Nem bírom már soká – szólalt meg Bathur.
– Alig van már pár vesszőm – mondta íját kezében szorongatva Khitán.
– Egyet se féljetek, míg itt vagyok! – mondta határozottan Thalabor.
– Félni? Ki beszélt itt félelemről? – kérdezte szinte egyszerre a másik kettő. – Csak elfáradtunk kissé.
– Akkor gyorsan fújjátok ki magatokat, attól tartok, a java még előttünk áll.

Alig fejezte be a mondatot, a kupola szemközti falán egy három ágú, éjfekete csillag jelent meg, s egyre csak nőtt, míg végül egy hatalmas háromszöggé nem vált. A csapatnak úgy tűnt, maga az ősgonosz lépett ki rajta. Bár alakja az emberre hasonlított, kezei helyén számos csáp hullámzott, lábai patákban végződtek, és a kelleténél egyel több helyen hajlottak, háta mögött hatalmas bőrszárnyak feszültek, fejéből fémszínű szarvkorona tört felfelé. A három kalandor kétségbeesetten pillantott a kezükben tartott fegyverekre.

– Kellett volna egy varázstudó te vén trotty! – morogta Khitán. – Megmondtam! Éreztem! Sohase hallgatsz rám!

A démoni kreatúra, mintha Khitán bosszankodására felelt volna, különös, nevetésszerű hangokat adott ki. A többi szárnyas lény visszaröppent a kupolán nyílt lyukakba, amelyek bezáródtak mögöttük.

– Jól mondta a mesterem, hogy hamarosan eljöttök hozzám – szólalt meg mindannyiuk meglepetésére a velük szemközt álló szörnyeteg.
– Elpusztítunk! És ezt a helyet is! – kiáltotta Thalabor.
– Ugyan! – érkezett a válasz. – Ez a hely már csak halvány árnyéka egykori önmagának. De ez hamarosan megváltozik. Nemsokára elég energiánk lesz ahhoz, hogy hazatérjünk.
– Nem mégy te innen sehova! – jelentette ki Thalabor. – Előbb törlöm fel veled a padlót, minthogy kettőt lépnél! – kiáltotta, majd megiramodott a démoni lény felé. Társainak sem kellett több, utána eredtek. A démon felkacagott, majd néhány lépés és szárnycsapás után a levegőbe emelkedett, hogy onnan csapjon le a kalandorokra.

Thalabor pajzsával hárította az első rúgást, amelyet a gonosz zuhanórepülésben mért rá. A hatalmas termetű férfi ugyan megroggyant egy kissé, de ennél komolyabb erejű támadásra számított. Ellenfelük tehát nem olyan erős, mint amilyen félelmetes. Kardjával azonban már csak a láb hűlt helyére vágott.

– Nem olyan erős, mint ahogy kinéz, de elég gyors! – kiabálta, hogy a társai biztosan meghallják.
– Veszem észre! – kiabálta Khitán, miután konstatálta, hogy nyílvesszője elől milyen ügyesen tért ki ez a repülő borzalom.
– Nem kell ide fegyver! – szólt Thalabor, majd ledobta kardját, s pajzsát.
– Bolond ember! – kacagott fel a démon. – Darabokra szaggatlak!
– Lássuk! – hergelte Thalabor.

A démon egy szempillantás alatt előtte termett, köré tekerte számos csápját, s magához húzta. De Thalabor se volt rest, torkon ragadta a bestiát. A démon néhány könnyed szárnyapása után mindketten a levegőben voltak. De Thalaborral a csápjai között a bestia már nem volt olyan fürge, így Bathurnak és Khitánnak sikerült lábon ragadnia. Hármuk együttes súlyával pedig képtelen volt feljebb emelkedni, bármennyire is próbálkozott. Csápjai erőtlennek bizonyultak Thalabor acélos izomzatával szemben. Bárhol keresett rajta fogást, a hatalmas férfi szinte meg sem érezte. Thalabor kezei viszont satuként szorították a bestia torkát, akinek egyre inkább fogyatkozott az ereje. Végül már csak vergődött, amikor hármójuk együttes ereje a padlóra szegezte.

– Kérlek... kérlek... – sziszegte utolsó lélegzetével a démon. – Mi csak... haza... akarunk... menni...
– Nesze neked haza! Elküldelek oda, ahová való vagy! A pokol legmélyebb bugyrába! – kiáltotta Thalabor, majd egy határozott mozdulattal eltörte a bestia nyakát, amely azon nyomban elernyedt. Felocsúdni sem volt idejük. Mintha méhkasba nyúltak volna, a kupolán túl olyan zűrzavar támadt. Fémcsikorgás hangja ütötte meg a fülüket, s a bejárat, ahonnan a démon előmászott, tovább nőtt.
– Na neee... – szakadt fel Bathurból. – Most jön egy még nagyobb...?

Thalabor felkapta pajzsát, és hatalmas, ívelt kardját, de nem a tovább nyíló bejárathoz, hanem a terem közepén lévő különös szerkezethez rohant. Közelebbről megvizsgálva észrevette, hogy a toronyszerű, fémből készült masina lyukait üveg borítja, amely mögött a kavargó füstcsápos lény látható. Neki ennél több nem is kellett, a lehető legnagyobb erővel sújtott rá kardjával az egyik üvegre. Halk reccsenés hallatszott, az üvegen néhány hajszálrepedés futott végig.

– Mit csinálsz? – kérdezte kétségbeesetten Bathur. – Legalább azt a förmedvényt ne ereszd ránk...

De már érkezett is a második, harmadik csapás. Az üveg megadta magát, szilánkokra robbant, majd levegő süvítése hallatszott.

– Tudatlan barbár! – visszhangzott a terem az öblös, rekedtes baritontól. – Megérdemlitek a sorsotokat!

Khitán és Bathur egyként néztek a hang irányába. Igen magasra kellett tekintsenek, hogy lássák a gigászi teremtmény fejszerű nyúlványát.

– Elpusztítotok mindent, amit nem értetek – jött a következő falremegtető hangorkán.

Khitán célra tartott, de valami megállította. Jobban szemügyre vette a megszámlálhatatlan csápból, nyúlványból, kitüremkedésből álló nyálkás valamit. Majd beleszédült a rengeteg végtag hullámzó vonaglásába. Ám végül meglátta a mindezek mélyén rejtező mozdulatlan pontot. Figyelt, s várt, mintát keresett a mozgásban. Közben Thalabor az eseményektől fellelkesülve tovább pusztította a fémtorony üvegablakait.

– Azt hiszitek, kijuttok innen élve? – folytatta a mennydörgő hang. – Ha mi itt pusztulunk, akkor ti is.

Bathur hol Thalabort, hol Khitánt, hol a vonagló csáprengeteget nézte. Nem igazán tudta eldönteni, mitévő legyen. Azt azonban észrevette, amit társai nem. A falakból áradó fény gyors ütemben halványodni kezdett.

– Thalabor, Khitán! Szerintem mennünk kellene! – kiabálta, de ennek láthatóan semmi eredménye nem volt.
– Kis pondrók vagytok! Értelem nélküli egysejtűek! Kár, hogy nem pusztultatok ki, amikor kellett volna! – dörögte a förtelmes teremtmény. – Nem is vesződöm már veletek! Előbb-utóbb úgyis eltűntök az univerzum fagyos sötétjében.

Khitán nyílvesszőt cserélt.

– Ez a legjobb vesszőm! – kacsintott Bathurra. – És egy, és két, és hár', és négy...

Halk pendülés hallatszott, a vessző a lehető legnagyobb sebességgel indult útjára, majd fúródott a célpontba.

– Ostoba, ostoba barbárok! – a mennydörgő hang fájdalommal volt teli. A csápok kavargása abbamaradt, a gigászi monstrum egy pillanatra megdermedt a levegőben, majd lezuhant, hogy a padló megrepedt. Hirtelen síri csönd borult mindenre. Thalabor kivörösödött képpel, zihálva állt meg a ronccsá zúzott fémtorony mellett.
– Menni kellene – szólalt meg Bathur.

Thalabor elégedetten szemlélte a pusztítás nyomait, majd felkapta pajzsát, fejével biccentett társainak, és öles léptekkel elindult a kijárat felé. Kardját hüvelyébe csúsztatta, pajzsát hátára vetette, majd a kijárathoz érve az egyik kevésbé sérült szárnyas lényt a járatba hajította. Társai ekkor érték utol, majd vaksötétség borult rájuk és zuhanni kezdtek. Thalabor ösztönösen, mindkét kezével azonnal előre nyúlt a járatba. Tenyerével épphogy elkapta a szélét, de ez már elég biztonságot adott neki arra, hogy lábait előre lendítve, hasra érkezve a járatban kössön ki. Közben hallotta társai kiabálását és felszerelésük csörömpölését, ahogy végigszánkáznak a nyálkás mennyezeten. Felkapcsolta lámpáját és körbenézett. Az egész hely mintha a feje tetejére állt volna. Most a padló volt fent, a kupola pedig lent. Ekkorra a zörejek is megszűntek, és két társa is felkapcsolta lámpáit.

– Ez nem jó. Ez határozottan nem jó – jelentette ki Bathur.
– Nyakig ér a szar – válaszolta erre Khitán. – Te legalább megvagy ott fent?
– Igen, én megvagyok. Mi a fene történhetett?
– Mágia. Gonosz, sötét mágia. Csak az lehetett – mondta Khitán.
– Fel tudtok ide mászni?
– Nem hinném – nézett körbe Bathur, majd azért mégis megpróbált a járat felé elindulni. Egy darabig ment is a dolog, de onnan a kupola görbülete miatt visszacsúszott. – Egy kanyi kapaszkodó sincs ezen a vacakon.
– Dobd le a kötelet – kérte Khitán.
– Azzal meg mire mennénk? – kérdezte Thalabor. – Akkor ott lenne lent nálatok, és ugyanúgy nem tudnátok kimászni. Inkább szorosan megragadom az egyik végét, a másik végét pedig leengedem.
– Jól van na, te okostojás! – pörlekedett Khitán. – Én is így értettem.
– Pedig a suliban neked is beleverték abba az okos kobakodba, hogy „az információközlés során a legfontosabb dolog a pontos megfogalmazás.” – mondta Thalabor, miközben kivette a kötelet hátizsákjából, és elkezdte azt leereszteni.
– Igen, igen, tudom – válaszolta Khitán. – Ugyan melyikőnk felejthetné el Gorda tanár úr intelmeit?
– Örülök, hogy ilyen kedélyesen elcsevegtek, de azért jó lenne mihamarabb kijutni innen.
– Azt hiszem, az nem lesz olyan egyszerű – tekintett Khitán a tőlük néhány méternyire látható kötélvégre.

Mintha ez egy újabb végszó lett volna, különös morajlás hangja hallatszott fentről, és enyhe remegés futott végig a kupolán.

– Úgy tűnik, mégannyira sem lesz egyszerű – sóhajtott fel Bathur.

Thalabor kissé visszahúzta a kötelet, aminek fenti végét a hátizsákja aljára kötötte, majd egy rövidebb, vékonyabb kötéllel a hátizsák tetejét pajzsának alkarbújtatójához erősítette. Ezután megfogta a pajzsot, lehasalt, és amennyire csak tudta, mindezt leeresztette. Újabb, hangosabb morajlás és rengéshullám vonult végig a kupolán.

– Még mindig rövid – jelezte Bathur. – Van még valami kötözőanyagod?
– Megoldom! – érkezett a válasz, a kötél lenti vége pedig ismét feljebb kúszott. Thalabor újabb vékonyabb, rövidebb kötéldarabokat kotort elő hátizsákjából, majd a pajzs fogantyújához kötötte azokat. Combjáról kioldozta méretes tőrét, és az előbbi köteleket szorosan annak tokjára és markolatára csomózta. Ám látta, hogy ez még mindig kevés lesz, így levette erős szövetnadrágját, melynek egyik szárát a tőr tokjára kötötte, másik végét pedig szorosan a kezére tekerte. Remélte, hogy így már kellő hosszúságot sikerült elérnie, és újból leeresztette.
– Már nem sok híja van – mondta Khitán.
– Márpedig elégnek kell lennie, mert nincs több ötletem, mivel hosszabbíthatnám még meg.
– Talán, ha nekifeküdnénk, te meg a vállamra állnál, elérnénk – javasolta Bathur.
– Úgy tűnik, nem sok egyéb lehetőségünk maradt. Csináljuk!

Némi szerencsétlenkedés után végül is a kellő pozícióba kerültek, éppen annyi időre, hogy Khitán elkapja a kötél végét.

– Húzz! – kiáltotta föl Thalabornak.

Az előző kettőnél jóval hangosabb robaj támadt körülöttük, amivel együtt járt egy nagy mértékű rengés is. Thalabor óvatosan húzni kezdte a kötelet az egyik, majd a másik kezével. Kicsit lassan, de biztosan haladt. Már félúton voltak a társai, amikor ismét hangos robaj és rengések kíséretében kisebb-nagyobb szikladarabok kezdtek leesni a nem oly régen még padlóként szolgáló mennyezetről. Ekkor Thalabor gyorsabb ütemben kezdte maga felé húzni társait. Mire mindannyian a járatban voltak, és összekapkodták a felszerelést, már folyamatosan robajlott és remegett az egész hely. Így a síkos mennyezeten elég nehéz volt talpon maradni is, nemhogy sietve távozni, de azért igyekeztek, ahogy tudtak. Thalabor lábával időről-időre taszított egyet a kis szárnyas lényen, hogy legalább ezzel az egy dologgal tudják bizonyítani felfedezésüket. Aztán a mennyezet elkezdett lejteni, így jobbnak látták, ha nem kockáztatnak tovább, és egy-egy alkalmas felszerelésüket kiválasztva szánkáztak tovább a kiút és a túlélés reményében. Mögöttük repedések, lehulló kődarabok jelezték, a hely hamarosan megadja magát a természet erőinek.

Végül szerencsésen visszacsúsztak a nyálkamentes padlóra, felkapták felszerelésüket, Thalabor a vállára vetette a kis szárnyas lény tetemét, majd ahogy csak bírtak, kirohantak a barlangból. A nyílás előtti sziklaperemen megállva már nem érezték a rengéseket. Minden nyugodtnak látszott, a nap állása szerint bőven elmúlt a délidő.

– Pihenjünk pár percet – javasolta Khitán, majd választ sem várt, hátát a hegynek vetve leült. Bathur és Thalabor is követte a példáját. Néhány perc múlva utóbbi tette fel a kérdést:
– Vajon Ernakh elégedett lesz?
– Biztosan. Még szuvenírt is viszünk neki – mondta Bathur.
– Ha ugyan ez a tetem kibírja három éjjel, s három nap, míg hazaérünk. Ugye tudod Thalabor, hogy te fogod cipelni?
– Dehogy cipelem! – csattant fel. – Csinálok neki egy ágyat és a ló mögé kötöm.
– Hja! Nagy lókötő vagy te! – vihogott fel Bathur.
– Jut is eszembe, Khitán! Örülnék, ha keresnél majd addig az erdőben valami illatos növényt, hogy legalább a rothadás szagát elfedjük.
– Keresek, errefelé van ilyesmi. De a zsákomban van lenvászon is, amibe be tudjuk pólyálni, és késleltetni a bomlás folyamatát.
– Azért azon mindig aggódom egy kicsit, hogy Ernakh vajon tényleg csak a küldetéssel kapcsolatos emlékeinket olvassa-e ki, vagy máshová is bekukucskál... – morfondírozott Bathur.
– Kár ezen agyalni, amíg csak a szükséges időtartamra találkozunk vele – mondta Thalabor. – Inkább szedjük rendbe magunkat. Még sötétedés előtt vissza akarok érni a táborhelyre. Reggel a napkeltével pedig útnak indulunk, hogy mihamarabb otthon legyünk.

Előző oldal Jimmy Cartwright