Géza bácsi találkozása Kurgannal
Géza bácsi ma is korán kelt, ahogyan minden reggel. Első útja a mellékhelyiségbe vezetett, mint minden reggel. Hiába, Géza bácsi már nem mai gyerek, az inkontinencia pedig nem gyerekjáték, főleg, ha prosztataproblémákkal jár együtt. No és persze a vacsorától is meg kellett szabadulni, amely eddigre már általában salakanyaggá emésztődött Géza bácsi szervezetében. Ezen procedúrákon átesve Géza bácsi kimosta szeméből a csipát, természetesen jó hideg vízzel, ahogyan minden reggel, hogy fel is ébredjen. Ezután felöltözött és reggelit készített.
Ez persze nem afféle angolos villásreggeli volt, hanem sokkal inkább magyaros, bicskával szeletelős. Egy kupica házi szilvapálinka után jöhetett a friss fehér kenyér, szalonna, vöröshagyma, kolbász, és végül egy jó pohár vörösbor.
A mai napon Géza bácsinak a közeli nagyvárosban volt dolga, ugyanis gazdatalálkozót tartottak. Így az ünneplős ruháját, legszebb mentéjét vette fel. Vállára kanyarította karikás ostorát, övébe tűzte fokosát, fejébe nyomta kalapját, és megnézte magát az egész alakos tükörben.
– Ejj, még mindig milyen snájdig legény vagyok! – mondta sűrű bajusza alatt. Ám, mivel egyáltalán nem volt nárcisztikus személyiség, a következő percben már a ház ajtaját zárta. A garázsban beült matrózkék „lovas kocsijának” volánja mögé, beindította, és kipörgő kerekekkel elindult a nagy eseményre.
Egy óra múlva már a találkozó helyszínének bejárata előtt, néhány jó ismerősével fogadta a sorra érkező környékbeli és távoli vidékekről érkező gazdákat.
– Nézzed mán', Gyuri! – mutatott Géza bácsi egy hatalmas terepjáróból kiszálló, élénksárga öltönyt viselő, alacsony, vézna kis emberkére. – Ammeg ott a Piperkőc Jani! Asszittem, a tavalyi találkozón történtek után idén nem is jön – vihogta el magát Géza bácsi.
– No, komám, az nem vót eccerű történet, ammán bizonyos! – kacagott fel mellette Gyuri.
– Hát, úgy látszik, túltette magát rajta – mondta Géza bácsi.
– Annál jobb! Nagy tudású gyerek ez a Jani, jó hogy eljött – válaszolta Gyuri.
– Ahogy mondod, Gyurikám, ahogy mondod! – helyeselt Géza bácsi.
– Azt nézze Géza bátyám! – böködte oldalba az ifjú gazda, Pityu.
Géza bácsi a jelzett irányba nézett, és az ő tekintete is odaragadt a látványhoz. Az éjfekete hajú, testhez simuló piros ruhát viselő, arányosan kerekded nehézsúlyú, de cseppet sem túlsúlyos bombázó égnek meredő hátsója a jelen lévő összes férfitekintetet magához vonzotta. A nő felvette bizonyára egyáltalán nem szándékosan elejtett kocsikulcsát, megigazgatta magán az egyébként tökéletesen álló ruhát, majd haját hátravetve, vérvörös cipellőin a bejárat felé tipegett; hófehér nejlonharisnyáján, amely tökéletes lábakra simult, szinte szikrázott a kora délelőtti nap fénye.
– Meggyütt a Naccsád – jelentette ki Gyuri.
– A korához képest jól tartja magát a Gizike – bólogatott Géza bácsi.
– Miért? Hány éves? – érdeklődött Pityu.
– Édes, fiam! Az anyád lehetne, pedig te se vagy már fiatal! – nevetett fel Géza bácsi.
– Ámbár úgy hallottam, nem veti meg a fiatal bikákat – mondta Gyuri Pityura kacsintva.
Erre a huszonéves ifjú gazda elkapta tekintetét a nőről, és arca majdnem olyan színben kezdett játszani, mint annak ruhája.
Végül minden vendég megérkezett, és elkezdődött az éves esemény. A száraz gazdasági beszámolókat, eredményeket, jog- és adóváltozásokat édes vörösborral öntötték nyakon, és bőséges vadas ebéddel fojtották le. A délutáni pálinkázós, süteményezős, népzenére néptáncolós, baráti beszélgetős, ostorcsattogtatós, fokoshajító-versenyes össznépi „ereszdelahajamat” után Géza bácsi fáradtan rogyott le egy székbe az egyik asztalhoz. Alig szusszant azonban párat, Gizike ült le mellé, arcán hamiskás mosollyal.
– Aztán mondja csak Gézám, van-e már új asszony a háznál? – tette fel a burkoltnak nem nevezhető kérdést.
– Jaj, Gizike! – legyintett egyet Géza bácsi. – Tudja, hogy nekem a Marikám volt az egyetlen, Isten nyugosztalja! Nem kell énnekem már más.
– Azért, ha kipihente kicsit magát, eljönne velem sétálni egyet a városban?
– Arról éppen lehet szó. Egy sétába még senki sem halt bele – mosolygott Géza bácsi Gizikére.
Így hát hamarosan elköszöntek a társaságtól, és nekiindultak, hogy a lámpafénybe borult város utcáin, kellemes beszélgetés közben kiszellőztessék a fejüket. Egyikük sem foglalkozott az idővel, így már jól benne jártak az estében, mire úgy gondolták, érdemes visszaindulni a rendezvény helyszíne felé, ahol a gépjárműveiket hagyták. Géza bácsi úgy döntött, rövidít, és néhány mellékutcán, sikátor jellegű hátsó utcán átvágva hamarabb visszaérnek.
Már majdnem ott voltak, s egy újabb szűk utcácskába fordultak be, amikor velük szemben felbőgött egy autó motorja, és ha Géza bácsinak kicsit lassabbak a reflexei, mindkettőjüket elcsapja a száguldozó őrült. Csak annyit láttak, hogy egy sötét színű cabrio suhant el mellettük.
– Jól van? – kérdezte Gizikét.
– Igen, az ijedtségen kívül semmi bajom, köszönöm! – pihegte, majd váratlanul magához húzta Géza bácsit és letámadta egy meglepetés-szerű nyelves csókkal. – Megmarkolhatom a fokosát Géza? – búgta utána a fülébe.
– Azt mán' nem, még az ükapámtó' örököltem – jelentette ki határozottan Géza bácsi, ám mire a mondat végére ért, rájött, Gizike nem pont erre gondolt. – Jaj, Gizike, hová gondol? Illetve mire! – pironkodott Géza bácsi. Ám a romantikának gyorsan vége szakadt, mivel az iménti autós őrült visszatért, és egy farolással épp a koros pár mellett állt meg.
– Mit száguldozik itt maga éjnek évadján!? – csattant fel Géza bácsi. – Hé, ember, álljunk csak meg! Ez az én kocsim!
– Mamaaa! – hallatszott egy reszelős, mély, majdnem hörgő hang a volán mögül, majd kinyúlt egy hatalmas marokban végződő hosszú, izmos kar, megragadta a nő felkarját és berántotta a kocsiba. Géza bácsi gyorsan kapcsolt.
– Az anyád rojtos picsáját te száguldozó pernahajder! – kiabálta, s előkapta övébe tűzött fokosát, hogy kupán vágja ezt a neveletlen vadbarmot. Annak szemében is fellángolt a harci tűz, s a hátsó ülésről elővett egy hatalmas kardot. Egy párduc ruganyosságával ugrott ki a kocsiból Géza bácsi elé, miközben már lendítette is a jobbjában tartott, gyilkolásra készített ősi fegyvert.
– Hogyazajóédes... – kiáltott fel Géza bácsi, ám a mondatot már nem tudta befejezni. A fokos fejével együtt az övé is a mögötte lévő utcakövekre hullott. A hatalmas termetű kopasz alak elkiáltotta magát: „There can be only one!”, röhögött egy jóízűt, majd visszahuppant a vezetőülésbe, gázt adott, és elhajtott zsákmányával a sötét éjszakába.
Az olvasó elképedve nézte az utolsó sorokat. „Most erre mi a faszt lehet mondani?” – gondolta.
„Hát kell ennél nagyobb dicséret?” – gondolta az író.
