A kis táska
Fáradtan rogyott le az ágyra apám, lecsatolta műlábát, és ködös tekintettel nézett tajtékzó anyámra.
– Hol a francba van a kis táskád? – utalt kiabálva apám motorostáskájára.
– Nem tudom – motyogta halkan apa, és nem is nézett anyámra.
Abban a kis fekete táskában volt múltja, valamint egy csipetnyi a mi jövőnkből. Ma utazott a déli busszal a városba felvenni a kölcsön utolsó részletét, amit az új ház építésére vettek fel. Nem kevés pénzről volt szó, abból kellene befejezni a ház építését, ami apám késői ötlete volt hogy a gyermekeinek valamit hátra tudjon hagyni, ha elhagyja ezt az árnyékvilágot.
Apámon most, ahogy anyámon szinte mindig, látszott hogy ivott, a táska az irataival és a pénzzel nem volt sehol. Négy testvéremmel együtt sírtunk, de nem azért mert elveszett a pénz, hanem anyám agresszivitása miatt. Féltettük apát. Féltettük a kis lakásban szerteszét repülő tárgyaktól, amit anyám dobált felé. A valaha erős büszke férfi védekezően tartotta maga elé a kezét, nehogy a repülő, forró levessel telt fazék eltalálja a fejét.
Józanul még megvédte volna magát, de most csak tehetetlenül nézte anyám őrjöngését. Azt a durva erőszakot, amit mi gyerekek szinte minden nap megtapasztaltunk anyánk részéről. Sokkal fiatalabb volt apámnál, és úgy érezte, hogy velünk ötünkkel, a gyerekeivel az élete veszett kárba. Elvesztegette a legszebb éveit, amit masszív alkoholizálással töltött.
Rendszeresen vert, és lelki terrorban tartott minket. Rettegtünk, mikor láttuk, hogy ismét ittas, bár apa nem adott a kezébe pénzt soha, mégis valahogy mindig megtalálta a módját a pénz megszerzésének. Végül is csinos nő volt, és sok jólelkű férfi lakott a faluban. Nekünk gyerekeknek ebben csak egy jó dolog volt, hogy a ruhásszekrénybe rejtegetett üres pálinkásüvegeket visszaváltva a boltban, egy kis zsebpénzre tudtunk szert tenni.
Apa nagyon sokáig nem ivott egy csepp alkoholt sem, csak vizet, semmi mást, pedig ha valakinek, akkor neki nagyon nehéz élete volt. Tanult és intelligens emberként magas pozícióban dolgozott egy építőipari vállalatnál, amíg a forradalom ki nem tört. Világnézete nem fért össze a rendszerével, ezért a forradalmárokhoz hittel csatlakozva részt vett erőszakos cselekményekben. A forradalom leverése után letartóztatták és börtönbe vetették. Sokat nem beszélt a börtönéveiről, de nagyanyám elmondása szerint többször kínozták, mind fizikailag, mind lelkileg. A börtönt úgy hagyta el, hogy az egyik lába ott maradt a börtönkórházban. Szabadulása után csak csekély rokkantsági nyugdíjat és megvetést kapott.
Iskolatársaim a füleim hallatára csúfolták féllábúnak, és az ezt kiváltó dühömet egyre fokozódó agresszivitással próbáltam kezelni. Apám mindig mondta, hogy hagyjam őket, mert nem tudják mit mondanak, de ezt akkor nem értettem. Sok éven keresztül csak a horgászatnak, és nekünk, a gyerekeinek élt apám, úgy, hogy alkoholt soha sem ivott. Anyám tűrhetetlen viselkedése beletaszította őt is az alkoholizmusba, viszont ő nem lett agresszív, maradt a szeretett apánk.
Anyánk belefáradva a lakásban lévő holmik szerte-szét dobálásába becsapta az ajtót és elment valahová.
– Ott hagytam a kórház mellett a padon – mondta apa, miközben óvón ölelt át és a fejemet simogatta. – Van a fiókban egy kis pénz – sóhajtott és fáradtan dőlt hanyatt az ágyon.
A szekrény fiókjában meg is találtam az elrejtett kis pénzt, amit a zsebembe süllyesztettem és kisöcsém kezét megfogva könnyes szemmel sétáltunk a buszmegállóig. Épp elég volt kettőnknek az apró a jegyre odafelé. Az már nem nagyon izgatott, hogy jövünk haza, mert gyalogolni azt tudtunk, viszont most sürget az idő.
Fagyalbokor vetett árnyékot a kórház melletti padra, ahogy futóléptekkel közelítettünk felé. A szívem a torkomban dobogott, mikor odaértünk. A pad alatt feküdt a kis fekete táska, aminek remegő kézzel húztam el a cipzárját. Minden benne volt. Benne volt apám múltja, és benne volt a mi jövőnk is.
