Szerena-szisztéma (Akikó naplója) 41-42. fejezet

A jövő útjai / Novellák (643 katt) kosakati
  2022.09.28.

041.

Kiszálltunk gömbjeinkből, és csak akkor vettem észre, hogy amire leszálltunk, az mégsem szikla, hanem ugyanolyan szürke, átlátszatlan anyag, mint járműveink fala. A hatalmas terembe szürke egyenruhás férfiak és nők özönlöttek be egy folyosóról. Üdvözöltek bennünket, aztán átvették pilótáinktól a gömböket. A terem padozata középen szétnyílt, és a szürke univ-egységek egymás után eltűntek a mélyben.

– Felszín alatti univ-egység-állomás – magyarázta Evan. – Ugyanolyan, mint a bolygón a gömbállomások, csak itt a fiókok a középen lévő szerviz-aknára nyílnak.
– Ami a Csandra felszínén van, az is grandiózus, de mi minden lehet még itt a felszín alatt… – gondoltam.

Egy zsilipen jutottunk be abba a folyosóba, ahonnan az előbb kijöttek a technikusok. Amit eddig láttam, az lenyűgöző volt, és bámulatos, nekem mégis egy apróság keltette fel a figyelmemet.

– Nem értem, miért szürke a Katasztrófa-csoport egyenruhája – mondtam Evannak. – Ha valamilyen katasztrófa esetén mentést végeznek, nem lenne praktikusabb valamilyen rikító színű ruha? A jobb láthatóság miatt… Ha veszélybe kerülnek, akkor is jobb lenne…
– A ruhák automatikusan elszíneződnek, ha extrém körülmények közé kerülnek – válaszolta Evan. – Hideg, meleg, füst, tűz, víz, és a többi szokatlan körülmény hatására rikító, narancsos vörösre változnak. De akaratlagosan is be lehet kapcsolni a figyelemfelkeltő színt. Az automatikus színváltozást pedig szükség esetén le lehet állítani. Rodi, mutasd csak meg!

Rodi egy pillanat alatt tetőtől talpig élénk narancs-vörösbe borult. Ruhája még tűzvörös hajtaréjánál is rikítóbb volt.

– Ez igen! – ismertem el – Ezt aztán nem lehet nem látni. Igazi kaméleon-ruha.

Közben a folyosó végére értünk, és egy újabb zsilipen keresztül egy hatalmas terembe jutottunk. A zsilipből a terem kétharmad magasságában körbefutó függőfolyosóra léptünk ki. Fejünk felett egy hatalmas, világosszürke kupola, lent a teremben pedig egy… egy repülő csészealj… Szürke, nagyon nagy, …és mintha két mélytányért fordítottak volna össze…

– Ez lenne…
– Nem. Nem ez az űrjáró, amit ígértem. Ez egy muzeális darab még Amanda idejéből. Az ilyen régi hajókat mind újra hasznosítottuk, felhasználtuk, csak kettőt hagytunk meg emléknek. Ez az egyik. Egy ilyen hajó gyulladt ki, és zuhant le az épülő városra annak idején. Ez voltaképpen egy emlékmű. Emlékmű azok tiszteletére, akik azon a lezuhant hajón odavesztek.

Az emlékmű döbbenetesebb volt, mint amire számítottam.

A vezérlőterem, az étkező és a társalgó után a kabinokat, és a hibernációs fülkéket jártuk végig. Meglepett, hogy szabályos utas-kabin csak tíz volt.

– Csak a szerenai hajósok töltötték ébren az utat, a földi telepesek a hibernációs fülkékben utaztak – magyarázott Evan. – Csak azokat hozhattuk el az ilyen hajókkal, akik bírták a hibernálást… Talán ezért is kevesebb a beteg és a betegség a Szerenán, mint a Földön.
– Szóval egészségügyileg kimazsolázták az embereket – gondoltam. – Így persze nem nehéz egészséges népességet kialakítani… Igaz, annak sem lett volna értelme, ha fölpakolják a betegeket, akik a Földön még élhettek volna egy ideig, az utat viszont biztosan nem élték volna túl.

Ahogy beléptünk egy-egy kabinba, fülkébe, automatikusan elindult egy felvétel. Az automatika elénk vetítette a kabin, vagy fülke tűzhalált szenvedett egykori lakóját. Fotók, mozgóképfelvételek, hangfelvételek… egy narrátor pedig elmondta, hogy az illető hol, mikor született, hol, hogyan élt, mivel foglalkozott… A földi telepesek adatait, kép-, és hangfelvételeit a bermudai bázisról szerezték meg, a szerenaiakét pedig itt gyűjtötték ki a hivatalosan, és a családok, ismerősök által korábban rögzített felvételekből.

Szinte megelevenedtek előttünk a sok-száz éve meghalt emberek.

Sorban minden kabin és hibernációs fülke lakója életre kelt előttünk. Mosolyogtak ránk, beszéltek hozzánk, megmutatták nekünk az arcukat, a gondolataikat, az életüket… Az életüket, ami hirtelen abbamaradt… Félbemaradt életek… füstbement remények, tervek… Robertek, Annák, Abdulok, Olafok, és Márthák… százai… ezrei… mosolyok, hangok, arcok… ahány, annyiféle…

Hatezer-hatszázhuszonnyolc áldozat. Ez így semmi. Ez így személytelen, és semmitmondó. Ez így csak egy adat. De egyenként találkozni velük, szinte személyesen… ez döbbenet. Hatezer-hatszázhuszonnyolc világvége. Tíz szerenai hajós, köztük Amanda fia is, ötezer-ötszáz földi telepes, és ötszáztizennyolc építőmunkás… Mindegyiknek neve volt, arca volt, élete volt… mindegyikük egyszeri, és megismételhetetlen volt. Hatezer-hatszázhuszonnyolc teljes univerzum…

Hirtelen magam előtt láttam a saját űrhajónkat… ugyanilyen felvételekkel… Magam előtt láttam, ahogy egy szerenai turista Evan kíséretében belép Nil kabinjába, Dalmáéba, Emmáéba, a kis Rodiéba, Engoréba…

Engor hangját hallottam egy kom üzenetről: „Még mindig zuhanyozol? Vagy már megint?”. Aztán én mosolyogtam egy felvételről a szerenai turistára, és éppen azt mondtam, hogy: „…kikérem magamnak, én műszaki analfabéta vagyok…”. A turista mögött álló Evan arca hamuszürke volt. Beleborzongtam. A valóságban nem Evan lett hamuszürke, hanem én…

– A zuhanás helyszínén, ahol az a város épült volna, ki van állítva egy ugyanilyen régi hajó…ugyanezekkel a felvételekkel – hallottam Evan hangját.

Alig húsz kabint és fülkét jártunk végig, de ez is túl sok volt nekem.

– Halálsápadt vagy, és remegsz… – vette végre észre Evan.

Újabb zsilipeken, és folyosókon, lifteken és mozgólépcsőkön eljutottunk egy másik hatalmas terembe. Itt is függőfolyosó futott körbe a terem kétharmad magasságánál. Azt hittem, itt is valami hatalmasat fogunk látni lenn, a terem közepén, de tévedtem. Kis, szürke univ-egységek sorakoztak lenn a teremben. Lementünk az univ-egységekhez, és beszálltunk az egyikbe. A többi univ-egység is megtelt szürke egyenruhás emberekkel.

– Az emberek nagy része hazamegy az ünnepre – mondta Evan. – Csak néhány ügyeletes marad a bázison.

Szétnyílt a kupola teteje, és a szürke gömbök kirajzottak a nyíláson. Most nem egyenként zsilipelt ki a sok gömb, hanem miután biztonságosan bezáródott valamennyi, maga a hatalmas terem vált a zsiliprendszer részévé. Mi is felszálltunk, és perceken belül mi is a többiek közt lebegtünk. A korábban indulók egy helyben lebegtek, majd miután mi is odaértünk, egy irányba lendült az egész raj. Átrepültünk a Csandra másik oldalára, és elénk tárult az űrben lebegő, hatalmas űrjáró. Jóval nagyobb volt annál a régi hajónál, amit a kupolában őriztek, nagyobb volt a kupolánál is, amiből felszálltunk, és persze jóval nagyobb volt a mi űrhajónknál is.
– Útra készen várja a döntést – mutatott Evan a kolosszusra.
– Úgy értsem…
– Igen. Ez az űrjáró fogja elkísérni a hajótokat, ha megszületik a döntés.

A sok kis univ-egység még egyszer körberepült minket, aztán laza, ezüstpöttyös gömbhalmazzá rendeződve ellibbentek a Szerena felé. Csak két kísérő-gömbünk maradt mellettünk.

042.

Finom remegésre ébredtem.

– Figyelem! Tizenhatos fokozatú pályakorrekció – villogott kabinom falán a piros betűs felirat. – Biztonsági felszerelés alkalmazása nem szükséges.

Jól esett ez a pár óra alvás a tegnapi, fárasztó nap végén. Gyorsan összekaptam magam, és a vezérlőterembe siettem.

A hatalmas hajó belső szerkezete olyan áttekinthető volt, hogy még én, a született műszaki analfabéta sem tévedtem el benne. A hajó információs rendszere folyamatosan tájékoztatott komomon keresztül, hogy éppen merre járok, de még e nélkül is könnyen odataláltam volna a központi terembe.

A vezérlőterem a kolosszus középső, legvédettebb részén helyezkedett el. Közvetlenül a nagyobb, közös helységek vették körül, az étkezők, társalgók, laborok, egyebek. A külsőbb gömbhéjakban a kabinok, hibernációs fülkék, raktárak foglaltak helyet. A legkülső gömbhéjban voltak a zsiliprendszerek, és az univ-egységek tároló, és karbantartó helységei.

Kipihenten, és elég jó hangulatban léptem be a vezérlőbe. A terem közepén, egy nagy, vízszintes képernyőn a Szerenát láthattam, ahogy kelet felől beborítja a fény. Gyönyörű látvány volt, ahogy a hajnal végigvonult a hatalmas, kettős kontinensen. Aranykagyló-városban még épp csak felkelt a nap, a keleti partok már délelőtti fényben fürödtek. A nyugati peremen pedig még ragyogtak a városok éjszakai fényei.

– Mennyi lehet most a pontos idő Aranykagyló-városban? – kérdeztem aggodalmasan.
– A nap hatodik órája van… az egész bolygón – felelte Evan.
– Hogyan? És az időzónák? – csodálkoztam.
– Nincsenek időzónák.
– Ezt nem értem – mondtam. – Hiszen a keleti partokon már délelőtt van, Aranykagyló-városban reggel, és a nyugati parton még csak kora hajnal…
– Ez igaz. De minden szerenai nap akkor kezdődik, amikor a keleti partoknál felkel a nap. Ez a nulla óra. A nyugati peremen hiába van még sötét, ott is nulla óra van. Csak egy központi, szerenai idő van, és minden kom ehhez van igazítva. Az emberek élete, tevékenysége persze igazodik a világossághoz, és a sötétséghez, de ezt úgy oldjuk meg, hogy a munkahelyeken a műszakváltások, az iskolákban a tanítás kezdete, a boltok nyitva tartása, az előadások, rendezvények kezdete a keleti és a nyugati parton eltérő. Egy esti színházi előadás például a keleti parti városokban a nap tizedik órájában, Aranykagyló-városban a nap tizennegyedik órájában, egy nyugati parti városban pedig a nap tizenhatodik órájában kezdődik.
– Nem túl bonyolult ez így?
– Még mindig egyszerűbb, mint az időzónákat átszámolgatni… Te persze nem találkoztál ezzel a kérdéssel útközben, mert északról dél felé haladtál. Ha elkanyarodtál volna kelet, vagy nyugat felé is egy kicsit, akkor most nem csodálkoznál ennyire.

Miután az étkezőben elfogyasztottunk egy könnyű reggelit, elköszöntünk a hajó ügyeleteseitől, és a külső gömbhéjak felé indultunk. Bármilyen hatalmas is volt ez a hajó, a gyorslifteknek köszönhetően percek alatt elértük a zsilipet. A három gömb már várt ránk.

– Azt hittem, ezzel a monstrummal szállunk le… – mondtam félig viccnek szánva.
– Éppen letehetnénk a ti hajótok mellé, csak, hogy lássátok, mekkora is egy igazi űrjáró – nevetett Evan. – De mivel a Csandra és a Luna is a Szerena túlsó oldalán lesz a következő éjjel, ez az űrjáró tart majd helyettük ügyeletet a bolygó lakott fele fölött.

Most vettem csak észre, hogy a Csandra, ami pár órája még karnyújtásnyi távolságra volt tőlünk, szépen itt hagyott minket. Amig én aludtam, mindkét hold járta a maga útját. Mire eljön az este, mindkettő a Szerena lakatlan, óceánnal borított oldala fölött lesz.

– Mivel az ünnep éjjelén egyik hold sem lesz a bolygó lakott fele fölött, ez az űrjáró veszi át az összes bázis összes feladatát.
– És csak ez az egy ilyen űrjáró van? – kérdeztem.
– Nem – válaszolta Evan tőle szokatlan szűkszavúsággal.
– Hol van a többi? És hány van? És mindegyik ilyen hatalmas? – kezdtem kérdésekkel bombázni Evant.
– Erre most hadd ne válaszoljak…
– Nocsak! Hangyabolyba nyúltam? Mégsem minden adat nyilvános a Szerenán? Titokra bukkantam? Netán hadititok?
– Nem. Csak Norína megkért, hogy a flottáról ne tartsak előadást… egyelőre. Ha eljön az ideje, úgyis meglátjátok.

Evan gyorsan a fejére húzta a sisakot, ezzel is hangsúlyozva, hogy befejezettnek tekinti ezt a témát.

– Szóval flotta… – gondoltam. – Hát éppen ez is információ…

Belenyugodtam, hogy erről most többet nem tudok meg. Én is felvettem a sisakot, az ülés automatikusan bekötött, és már indultunk is.

Már előre a torkomban éreztem a gyomromat, ahogy a tegnap esti utunk jutott az eszembe. Nem valami jól bírom én ezeket a rázós gyorsulásokat. Mikor Engor olyan hirtelen átrepített a Belső tenger fölött, akkor is elég rosszul éreztem magam, és tegnap este is az az alig pár perces, de szédítő út a Csandrára…

Nem vagyok igazi, edzett űrhajós… Csak el akartam jönni a Földről… Mindegy hová, csak el…Túl sok mindenben, és mindenkiben csalódtam, túl sok mindenből volt elegem. Lakatlan sziget, vagy a végtelen űr… szinte mindegy volt. A válásom már csak az elszakadás kezdete volt… a szálak elvarrása… Kapóra jött ez az út. Lehetőség otthagyni mindent és mindenkit… Örültem, hogy jöhettem. Most pedig itt vagyok ebben a csodálatos világban, és egy kis gyorsulás miatt nyafogok? Már éppen elhatároztam, hogy összeszorítom a fogam, és kibírom, amikor kiderült, hogy erre a nagy elszántságra semmi szükség.

– Akár zuhanhatnánk is, de most inkább lassan ereszkedünk. Szeretném, ha minél tovább élvezhetnéd a látványt… – mondta Evan, szinte kitalálva a gondolatomat.

Szép lassan ereszkedtünk, és én nyugodtan gyönyörködhettem abban, ahogy az opálos gömb előbb térképpé, majd maketté közeledik. Ahogy az öböl felől végigrepültünk a park fölött, a folyó kis hídjain éppen átsétáló embereket is ki lehetett venni. Aztán egy hirtelen libbenés fölfelé, és úgy bukkantunk föl a Zord-fennsík peremén, mint víz alatt úszó a medence szélén. Meglepő látvány tárult elém.

A zord, kietlen táj most olyan volt, mint egy nyüzsgő piactér, egy igazi zsibvásár. Hajónk körül átlátszó, városi gömbök, mindenféle vezetékekkel és kábelekkel rácsatlakozott szürke univ-egységek, és rengeteg ember. A legénység egy része kifelé pakolt mindenfélét a hajóból, másik része pedig befelé. Akik úgy döntöttek, hogy hazautaznak, a fél Szerenát be akarták zsúfolni a raktérbe, és a kabinjaikba. Akik itt szándékoztak maradni, azok személyes holmijaikat hordták ki a rájuk várakozó gömbökbe. A szerenaiak pedig a megígért energiafeltöltést végezték. És ha már itt voltak, természetesen végigjárták a hajót, mindenhová bekukkantottak, mindenre kíváncsiak voltak.

Engor szemmel láthatóan idegesen állt a hajó zsilipjénél, és megpróbálta megakadályozni, hogy túltömjék a rakteret. Olyan volt az egész, mint egy nyüzsgő hangyaboly. Csak én lógtam ki már megint a sorból. Én még mindig nem tudtam eldönteni, hogy kevés személyes holmimat hozzam ki a kabinomból, vagy megpróbáljak minél több számomra értékes dolgot bezsúfolni. Mivel úgysem fért volna be minden, amit szívesen elvittem volna, a kabinomban lévő holmikra pedig nem igazán volt szükségem, úgy gondoltam, kimaradok az össznépi pakolászásból.

– Igyekezzetek! Jön a vihar! – hallottam Engor kiabálását, mikor leszálltunk a hajó mellett. – Fél óra múlva lezárom a zsilipet. A tanácskozást a negyvenes kapu szállodájában tartjuk, egy óra múlva. Igyekezzetek! Igyekezzetek! Mozogjatok! Nem akarok baleseteket.
– Balesetből egy is túl sok… – fordult felém, és átölelt. – Bocs, hogy nem én mentem érted, de láthatod, hogy mi van itt…
– Látom – mosolyogtam. – Még nézni is idegtépő. Ennyi felé figyelni elég fárasztó lehet. Nilt már kiengedted?
– Tereza már hajnalban itt volt érte.
– Gondolom, nagy volt az öröm, hogy visszakapta Nilt.
– Nagy. De aztán Tereza majdnem itt hagyta nekem Nilt. Alig tudtam őket kibékíteni.
– Mi történt?
– Nil cigaretta tartaléka nem fért be abba a gömbbe, amivel Tereza érte jött. Kénytelenek voltak még egy gömböt hívni. Tereza kissé elsápadt, amikor meglátta azt a rengeteg dobozt.
– Ez mulatságos lehetett. Kár, hogy nem láttam – nevettem. – Lemaradtam ezen kívül még valamiről?
– Ha be, vagy ki akarsz valamit pakolni, akkor van még rá húsz perced. A tanácskozás pedig…
– A negyvenes kapu szállodájában… Hallottam. Mivel nem akarok semmit sem pakolni, azt hiszem az lesz a legjobb, ha elindulok a negyvenes kapuhoz. Majd ott találkozunk.

Evan elment az univ-egységekhez, megsürgetni a Katasztrófa-csoport tagjait, Engor pedig tovább kiabált, sietségre biztatva a hajó legénységét.

Hívtam egy gömböt, beültem, és már majdnem sikerült észrevétlenül elindulnom, amikor Dalma lecsapott rám.

– Na, mesélj! Hová tűntél úgy el?
– Ülj be! Majd út közben mesélek – mondtam. – Nem szeretném megvárni a vihart. Láttam egyet Thermában. Nem szeretnék városi gömbbel belekeveredni.

Előző oldal kosakati