Linktár

Akivel nem lehet alkudozni

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2022/10 számában.

Egy egészen profán hétköznap este jött el hozzá az, akivel nem lehet alkudozni. Az ötvenes évei elején járó férfit először enyhe, majd egyre erősödő mellkasi nyomás kergette vissza a félálom illuzórikus ködvilágából az ébrenlét éles kontúrokkal meghatározott tartományába, abba a jelenbe, amiben egy panellakás éj közepi hálószobája szerepelt néhány olcsó bútorral. Nyögve és fújtatva feltápászkodott az ágyon, a takarót már korábban ledobta magáról. Izzadt, érezte, hogy valami nincs rendben.

– Baszki! Nagyon nincs rendben!

Levegőért kapkodott egyre gyorsuló ütemben, nagyon nyilallott valahol mélyen a testében, pont középen és olyan mélyen, ahova önmagát sejtette. A fájdalma hevesen világméretűre fokozódott, még egy másodperc és nem bírja tovább!

Aztán a zihálás és a fájdalom egy szempillantás alatt elmúlt. Mint ezertonnás szikladarabok a kősivatag szélfútta ormain, amikor a hegy leveti őket, mert már nem bírja cipelni a terhet, úgy és olyan hirtelen omlottak le róla a kín béklyói.

Megkönnyebbült.

Pár másodpercig pihegett még lehajtott fejjel, kiélvezte a pillanatot, hogy végre nem fáj.

Az éjszakai csend alatt csak a nappaliban lévő falióra hangos kattogása mászott, az szűrődött ide be. Mint valami metronóm, ütemet adott a sötét lakásnak. Mert ha ez a ritmus nem lett volna, azt is hihette volna az ember, hogy most megállt az idő. Az órát már le akarta cserélni egy halkabbra. De halogatta, ahogy mindig mindent halogatott.

Lassan felemelte büszke fejét: kibírta. Kibírta a rohadt nagy fájdalomhullámot. Abban a pillanatban tetszett magának. A ritka érzés kellemes melegséggel töltötte el. A lehunyt szemhéja peremén kipréselődött könnycseppek őrizték már csak az alig egy perccel azelőtti hatalmas gyötrelmek nyomát. Lassan nyitotta fel zárt szemhéjait.

Akkor látta meg. Azt, akivel nem lehet alkudozni. A figura az ágy végében állt a széles erkélyajtó mellett, furcsa módon természetfeletti nyugalmat árasztott. Vékony, csontos alkata szinte a mennyezetig magasodott. Az elámult férfi akárhogyan próbált fókuszálni, nem tudott meghatározni egy konkrét, éles körvonalat az alakon, a jelenség kontúrja a háló áporodott levegőjébe veszett. A ruhája – amennyiben ruha és nem a bőre volt az, amit sejteni lehetett rajta – úgy lógott, mintha három számmal nagyobbat vett volna fel. A férfi az arcot sem látta. A nyújtott fejen nem látott szemeket, szájat, semmit, ezek helyén mély sötétség ásított. Az arc nélküli ember szótlanul állt.

Hősünk pedig a kezdeti döbbeneten túljutva arra gondolt, hogy bár „balfasznak” tartja magát, de arra mindig is büszke volt, hogy nagyon jó a felfogóképessége. Lehet, hogy három nőt is elmart maga mellől, egy gyereket lepottyantott az egyiknél, kettőt a másiknál, de a gyors reakcióideje világ-életében imponált még saját magának is. Mert más nem igazán. A még általa is legfontosabbnak tartott „gyereknevelés”-projektet is veszett ügynek tartotta egy idő után. Nagyon ritkán hívták apának, akkor is feddő hangnemben. Nem is kellett ez neki, el is ment onnan. Mindig tudta belül, hogy ez valószínű őmiatta van, de mindig próbált kifogást keresni és persze talált is.

Szóval pár igazán viszolyogtató másodperc után levágta a szitut, hiszen több filmet is látott már a témában. Az előző percek történései és ez az alak a tetejébe: csak azt igazolhatta. Még csak nem is volt már ijesztő. Hisz a férfi tudta miről van szó. És amit az ember megismer – jól tudjuk – attól már nem fél igazán.

Bátran megszólalt hát:

– Hát így nézel ki…
– Most így – szólalt meg a figura nyugodt, földöntúli hangon. – Neked így.

A férfi el nem tudta képzelni, hogyan tud a figura beszélni száj nélkül, de elengedte a dolgot, ez a legkevesebb most ebben a szituációban.

– Ha már kéretlenül jöttél, kopogás nélkül te szemét – folytatta a férfi ingerülten –, én azért megadom a módját! Mert én úriember vagyok!

S feltápászkodott az ágyról, és színpadiasan meghajolt.

– Így kell, látod? Így kell üdvözölni valakit! – feddte meg az árnyat, a hangjába minden idegszálával erőt és tekintélyt akart pumpálni, de inkább flegmaság és elkeseredettség érzete lett belőle. – Mert így illik, barátom! Tudod? – folytatta a kevély ripacskodást.

Azt, akivel nem lehet alkudozni, ez egyáltalán nem érdekelte. Szóra se méltatta. Hagyta inkább beszélni a férfit:

– Te-te-te-te-te! Te szemét gazember! Ideállítasz éjnek idején? Hogy elvigyél baszdmeg?! Hát nem viszel! Még nem haltam meg! – ordította, pedig az előbb már rájött. Valahogy mégis furcsa volt még. Hiszen ilyet nem minden nap él át az ember. – Nem is haltam még meg! – makacskodott tovább.

Az árnyalak erre válaszul csak biccentett egyet az ágy felé. Az érzések súlya alatt dülöngélő, rogyadozó férfi odapillantott. Az ágyon egy test feküdt.

Alig hitte el, hogy ő az. Ő nem ilyen alacsony! És vállasabb is szerinte, mint az ágyon hanyatt fekvő lúzer!

Közelebb hajolt. Egészen közel saját arcához. A mozdulatlan vonások egészen kisimultak. Szenvedésnek már nyoma sem volt. Ráismert a szemöldök piercingre, a fölötte tévő apró tetkóra és a hetyke bajuszra. Ezzel mindig sokat foglalkozott. Elég korrektül menő volt. Olyan fiatalos!

– Na jó, oké, igen, valóban. Nyertél baszdmeg! Tényleg megfeküdtem bassza meg! – mondta emelkedett hangon.

A sötét alak erre sem válaszolt semmit, csak állt.

– Baszdmeg, nekem még a gyerekek útját igazgatnom kell! – hazudozott – Még szükségük van rám! – mondta, de természetesen a Napnál is világosabb volt, hogy rá senkinek sincs már szüksége.
– Nincs rád szükségük – erősítette meg kőkemény és kegyetlen tárgyilagossággal a sűrű ködszerű jelenség.
– De még ne! Nem is készültem fel!
– Ez sem ok. Ritkán készül fel valaki. De mindenkinek egyszer jönnie kell.
– Akkor… – gondolkodott el a férfi – Akkor: mennyi kell? Van egy kis megtakarításom! Mindet neked adom! – mosolygott ő is, hiszen tudta, még mielőtt kimondta volna, hogy ez a vágány holtvágány. Mégis meg kellett próbálni. – Akkor… – próbálkozott tovább –, hadd menjek vissza! Még nem éltem ki maga… illetve… ööö… Basszameg. Ez sem jó, ugye?

A Halál csak csóválta a fejét.
A férfi nagyot sóhajtott.
Csend telepedett a szobára.
Végül a férfi szólalt meg, látszólag beletörődve:

– Mindig ez van? Mindig ilyen ez?
– Gyakran. De nem mindig. Vannak nálad… ööö… vannak mások is – még a Halál is hezitált, hogyan fogalmazzon. A feladata nem az ítélkezés volt.
– Pfff! Hát kurva jó! Kurva jó! Bassza meg a kurva Isten, kibaszott jó! – ordított maró gúnnyal a pasas, közben az ég felé emelte, s vadul rázta öklét.
– Nem lehet már változtatni? – kérdezte aztán.
– Nem.

A válasz olyan határozott és acélkemény volt, hogy abba csorbult ki a férfi lelke. Pityeregni kezdett. Már nem érdekelte a méltóság. Már csak megúszni akart. Sárosan, szarosan, bárhogy, csak megúszni! Még egy pici időt akart. Két napot szeretett volna csak kikönyörögni. Az is több, mint a semmi. Majd leissza magát, kokózik és kurvázik. Két pinával egyszerre. Még egyszer. Utoljára.

– Csak két nap! Naaaa! Öreg! Király csávó vagy, mindig is szerettelek! Kérleeek! – meggörnyedve lépett oda a Sötétséghez, próbálta a legmegalázkodóbb pózban, ami tőle csak tellett, megfogni az árny sejtett kézfejét.

A Halál erre elkapta csontos öklét a hozzá közelítő, remegő ujjak elől. A férfi sziszegve rántotta vissza kezeit és a szájához kapta őket, úgy zokogott.

– És ha csak arra egy fél napot adsz, kérlek, hogy visszamenjek a gyerekekhez és bocsánatot kérjek? Kéééérlek… – a szavakat alig lehetett érteni az artikulátlan zokogásban.
– Nem! Késő! Előbb kellett volna. Míg éltél! Megvolt az időd! Nem használtad ki. Most már késő! – feltűnő módon a Halál indulatba jött. Valószínű nagyon unta már ezt a részét. Túl sokszor látta már így az Embert.
– Most mi lesz? Előveszed a kaszádat, te szemét? – dühöngött a férfi.
– Nem – válaszolta újra síron túli nyugalommal az entitás.
– Nem? Hiszen viszel…

Az árny csak csóválta a fejét.
– Neeee-eeem?! Nem viszel el?

A síri csendet újra a férfi zaklatott hangja törte meg:

– Nem kell elvinned? Nem? Válaszolj baszdmeg! VÁLASZOLJ!
– Rendben. Válaszolok – érkezett a kimért hang.
– Na? MONDD MÁR TE GAZEMBER! El kell vinned?
– Nem kell. Nem szabály. Ez a te létezésed. Én csak átvihetlek. Segíthetek átkelni. Hogy ne neked kelljen. Egyedül.
– Wow! – vihogott – Hát ez csúcs baszdmeg! ÁT?! És ott mi lenne baszki? – értetlenkedve folytatta a férfi.
– Át. Ahonnan majd visszatekinthetsz.
– Visszatekinthetek? És ha valamit elbasztam? Akkor mi lesz? Tudod, hogy elkúrtam! Te szemét! Nagyon elkúrtam! Megbüntettek? Te meg az öreg megbüntettek? Ha? – tajtékzott a szerencsétlen lélek.

Az ébenfekete figura erre nem válaszolt semmit.

– Hát velem nem packáztok! Érted? VELEM NEM! – kelt ki magából.

A Halál csak némán állt továbbra is. Hallgatása és szűkszavúsága idegtépő volt. A férfi csak nyűglődött, kínlódott, fejét fogta, topogott. Nem tudta, mit tegyen. Már szinte saját magának sem volt ura.

– Akkor… Várjá’-várjá’-várjá’! – jött izgalomban a pasas. – Akkor… nem kell veled átmennem ugye? …Engedj vissza a testembe! Majd azt mondod, mégsem vitt el a kibaszott szívroham! Bassza meg! Tudtam mindig, hogy a jó szívem visz sírba! – kiáltotta az elcsépelt szófordulatot, de igazából ő sem hitte el. Egy másodpercig sem hitte, hogy „jó szíve” lenne. – Na, mit válaszolsz? Mond azt a főnöködnek, hogy nem találtál! Baszki te jó fej vagy és biztos nagy hatalmad van! – puncsolt – Te biztos meg tudod csinálni! NAaa! Hamisíts egy jegyzőkönyvet cimborám! Nem nagy ügy az! – biztatta, reménykedett – Na-na-na-NA!
– Ez nem opció – bökte ki a figura.
– Akkor tudod mit? Kapd be! Rohadj meg te szemét állat!

Amikor a férfi csillapodott kissé, akkor szólalt csak meg az árny:

– De… mint mondtam, van választás.
– Mi az? Mi a választás?
– Ha nem akarod, nem kell szembenézned magaddal! Vagy velem jössz, vagy…
– Na? Mond már Haver!
– Vagy itt maradsz az asztráltestedben.
– Hol „itt”?
– Két létsík határán. A kapcsolódási zónában.
– Öööö… szellemként? – kérdezett rá bizonytalanul.
– Igen. Így szoktátok mondani.

A férfi úgy tett mintha gondolkodna. Pedig már választott. Semmi kedve sem volt a vélt ítélkezéshez. Pár színpadias töprengő mozdulat után kimondta, ami egy másodpercig nem volt kérdéses számára:

– Maradok! Maradok két lét között.
– Meggondoltad?
– Igen. Biztos. Tuti. Maradok.
– Figyelmeztetlek, ha így döntesz, soha nem kerülhetsz se vissza, se át. Örökre itt ragadsz. Ez nem alku, ez egy adott lehetőség. Mindenkinek jár. Így is dönthetsz.
– És… ennem kell? – gondolkodott az átverésen és a buktatókon a férfi.
– Nem. És beteg sem leszel soha. Ez szokott a következő kérdés lenni. A matéria dolgai itt nem érnek el.
– És… a fizikai fájdalom? – hadarva kérdezett rá. Ez fontos volt neki. Gyűlölt szenvedni.
– Az is az anyaghoz tartozik.
– Tehát?
– Tehát nem.
– Ígéred? – a férfi a kérdés közben óvatosan odalépett az erkély melletti teljes falszakaszt borító zárt nyílászáróhoz és átnyúlt rajta. Ahogy sejtette, a szilárd anyagon – mint egy könnyű selyemfátylon – átsiklott a kézfeje. Ott aztán hessegtette a tenyerét a kinti hidegben.
– Ígérem. Soha sem fogsz testi fájdalmat érezni. Szellem vagy. Mi kell még, hogy elhidd?
– Hát… akkor jó! Na! Velem nem baszol ki! Viszlát öreg! „Hasta luego!” – kiáltotta gúnyosan a férfi, átugrott a csukott nyílászárón, mintha csak egy párakapu lett volna, s egy fejest ugró mozdulattal kiugrott a hetedikről.

A Halál is kilépett az erkélyre. Áthajolt a korlát fölött és lepillantott. Még éppen látta, amint a férfi siklik, mint egy papírrepülő és puhán talajt ér. Ott aztán az áttetsző alak nekiiramodik, s futva eltűnik egy sarok mögött.

Ködös volt az éjjel, és metsző volt a hideg. A tojássárgán világító utcai lámpák hosszú sorban álltak, s fejeik köré a köd vont ragyogó gömbsisakot.

A Halál felnézett a csillagtalan égre, úgy jegyezte meg magának a szomorú, csendes éjszakába suttogva:

– Miért választják az emberek gyakran a legnagyobb rosszat… a saját poklukat… hogy szellemként két létsík irdatlan fogaskerekei között őrlődjenek… hogy poltergeistek, magányos lelkek, kitaszított kóborlók legyenek… mindentől és mindenkitől távol… mindörökké…

A Halál ezt nem értette. Hisz még ő sem tudott ennél nagyobb poklot elképzelni.

Aztán újra lepillantott és végignézett az éjszakai utcán. Éppen megpillantott egyet azok közül, akikről beszélt. Az áttetsző alak lassan és erőtlenül csoszogott a kihalt járdán. Nem fizikai kín gyötörte. A lélek földöntúli fájdalma húzta vissza lépteit. Egy volt azok közül, akiket csak ő látott. Ő, akivel nem lehet alkudozni.