Rémmesék könyve

Horror / Novellák (464 katt) kovacsgabor
  2022.12.16.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2022/12 számában.

Pokoli egy éjszaka volt. Soha nem féltem még annyira, mint akkor. Mindenről az a förtelmes, sátáni könyv tehet.

Este volt már, bár sötétedés előtt kezdtem el olvasni a könyvet, ami annyira magával ragadott, hogy nem is bírtam abbahagyni az olvasást addig a bizonyos pontig, mikor elmém már nem bírta tovább (legalábbis ezt állítják az orvosok).

Meg sem kísérlem leírni milyen undorító, istentelen dolgokat rejtett az a borzadály, mert a józan ész határain túl terjed mindaz az istenkáromlás, amit azok a lapok tartalmaztak. Soha nem voltam egy ijedős, félős típus, számos Lovecraft és Barker történeten vagyok már túl, de azok a sorok… A pokol legmélyebb bugyraiba nyertem betekintést, mikor nekiveselkedtem a Rémmesék könyvének utolsó történetének olvasásához, amit most nem neveznék nevén, mert a címre gondolván is az őrület vékony mezsgyéjén egyensúlyozik elmém.

Most, e négy fehér fal közt megpróbálom megmagyarázni és hitelesen leírni a múltban történteket és megindokolni elkövetkezendő tettemet.

Ahogy fentebb említettem, este volt már. Egyedül olvasgattam otthon a szobámban a Rémmesék könyvét. Az utolsó történetnél tartottam. Egy átlagos horrornak tűnt, misztikus sztorival, kíváncsiskodó főszereplővel, ódon festményekről, amik különös látomások lényeit és démonait ábrázolták, valamint a festmények titokzatos, tragikus körülmények közt elhunyt festőjéről.

Kezdetben, a nem túl bonyolult, ám mégis érdekes cselekmény, tökéletes kikapcsolódást nyújtott. Maximálisan beleéltem magam és elképzeltem a szövegben leírtakat. Minden agysejtem, a történetre összpontosított. Az orvosok szerint elfáradtam, vagy az élénk képzelőerőm és a későesti horror olvasás váltotta ki belőlem azt, amiért most itt vagyok.

A történet felénél jelentkeztek az első furcsaságok. Egy furcsa érzés kerített hatalmába, mintha valaki folyamatosan figyelne. Én ezt a novella keltette feszültségnek tulajdonítottam, de mint később kiderült, ez helytelen feltételezés volt.

A végéhez közeledve a történet egyre elborultabb és kiborítóbb lett. Miközben a feszültség folyamatosan fokozódott, azon kaptam magam, hogy az árnyakat lesem, és a halk neszeket figyelem. Az ajtóval szemben helyezkedő ágyamról, percenként fel-fel pillantottam és vártam mikor lép be valaki rajta.

A félelem keltette feszültség, fokozatosan férkőzött be és kezdte ki elmémet. A borzongás, lüktető ingerként bizsergette a tarkómat és páni félelem lett úrrá rajtam.

A befejezés egyszerű sokként ért. A remegő kezeim közt tartott kötet ide-oda rázkódott, miközben szemeimmel a falra vetült árnyakat pásztáztam, amik folyamatos mozgásban voltak. A szoba olyan volt mintha a falak egyre távolabb és távolabb kúsznának az ágyamtól és egymástól. Akkor, azon az átkozott helyen, a sötétség testet öltött.

A delírium állapotában éreztem az engem vizslató tekintetet. Próbáltam felkapcsolni a lámpát, de végtagjaimban az izmok nem engedelmeskedtek elmém parancsainak. A félelemtől bénultan hevertem, majd az ősi ösztönök vagy az akarat végtelen ereje segítségével, mint egy őrült úgy vágódtam ki az ágyamból és rohantam ki a szobából, felkapcsolva a lakásban az összes villanyt.

A nappali falán egy hatalmas aranyozott keretű tükör lógott a falon. Mielőtt felkapcsolhattam volna a villanyt ott, belenéztem, és amit benne láttam, átlendített az értelem, és az őrültség keskeny határán.

Az a förtelmes szempár, ami engem bámult… Soha nem hittem volna, hogy lehet valami sötétebb az éjszakai sötétségnél, de az a tekintet, még a végtelen éter sötétségénél is sötétebb volt. Az árnyak formálta alak úgy karolt át, akár anya a gyermekét a családi fotókon. Éreztem, ahogy testem lehűl, és izmaim megmerevednek, annak ellenére, hogy bőröm lángolt, mintha a pokol tüze égetné. Ekkor magamból kikelve felüvöltöttem, majd minden elsötétült és itt ébredtem fel.

Később megtudtam, hogy a szomszédok hívták ki a rendőrséget és a mentőket.

Tudom, hogy ez meghaladja a józan ész határait, és nem véletlenül vagyok most ott, ahol vagyok, de az a történet, egy átjáró a pokolba, higgyenek nekem, én beléptem rajta. Láttam a sorok mögött megbújó gonoszt. A végtelen káoszt és szenvedést. Még most is beleborzongok, ha visszagondolok arra az éjszakára. Nem tudok így élni ezzel a teherrel, a folytonos félelemmel és a rémálmokkal. Kimerültem. Ezért kell most azt tennem, amit most e bejegyzés, illetve búcsúlevél befejeztével meg is teszek.

A takarómat csíkokra szaggatva, majd a szövetcsíkokat összefonva, sikerült egy hurkot csomóznom belőle, amit a felállított ágyam lábához rögzítettem. Remélem, elbír.

Tudom, hogy bűn, amit most teszek, de már nem bírom elviselni annak a förtelmes éjszakának a rémképeit. A pokol ellen nincs gyógyszer. Ez az egyetlen megoldás.

U.i.:
Óva intek mindenkit, hogy elolvassa a Rémmesék könyvének utolsó, istenverte novelláját, ha mégis elolvassa valaki, annak Isten óvja a lelkét!

Előző oldal kovacsgabor
Vélemények a műről (eddig 4 db)