Az őrület városa

Horror / Novellák (254 katt) R. Harbinger
  2023.01.23.

– Eddigi kutatásaim eredménytelennek bizonyultak Oregon déli részén, így tovább haladok északnak – mondtam diktafonomba, és ekkor még nem tudtam, mekkorát tévedtem. – Nem szeretnék felmenni Alaszkáig, mivel a dékán csak részleges támogatást biztosított, és a fennmaradó összeget nekem kellett előteremteni. Mellékesen megjegyezném, annyira el akarom húzni a kutatást, amennyire csak lehet, mivel az özvegy Mrs. Jones gyertyafényes vacsora ellenében biztosított támogatásáról, és semmi kedvem a kora ötvenes hölggyel enyelegni.

Árnyék ugrott elém a fák közül, és hatalmas csattanással csapódott kocsim elejének. Plymouthom lóerői elszabadultak, és épp csak meg tudtam állni az árok szélén. Kipattantam, és az elgázolt állatot kerestem mindhiába. Arra jutottam, valószínűleg lesodortam az út menti bozótosba. Sajnálatot éreztem, majd ennek helyét fizikai fájdalom vette át a biztonsági öv szorítása végett.

Szemügyre vettem az autóban esett kárt, majd visszaültem a kocsiba. Megkerestem a térképen a legközelebbi várost, és elindultam felé. Lopva pillantottam az ülésen nyugvó diktafonra, de nem vettem magamhoz, nehogy megismétlődjön az előbbi baleset. Valószínűleg hamarabb tudtam volna reagálni az őzre, mert ekkor még őzre gyanakodtam, ha mindkét kezemet a kormányon tartom.

A fák sötét kupolaként borultak fölém, de némi világosságot véltem felfedezni utam végén. Ahogy előbukkant az erdő peremén túli terület, kis alapterületű, viktoriánus stílusú házak kezdtek sorjázni az út két szélén, külsejükkel az idő megállásának látszatát keltették.

Kései órára való tekintettel már csak egy-két házban égett a villany, szerencsémre a kisboltban is. Leparkoltam elé, és kiszálltam. Még mindig dörzsölgettem sajgó mellkasomat, amikor beléptem az ajtón. A fejem fölötti csengő felhívta rám a pult mögött tevékenykedő korombeli lány figyelmét, akinek hosszú, vörös haja csaknem farmerja korcáig ért, és a levegőbe libbent fordulás közben.

– Jó estét kívánok! – csilingelte a lány. – Elnézést, de már zárva vagyunk.
– Önnek is jó estét! Csak kis útbaigazításra lenne szükségem: balesetet szenvedtem, esetleg tudna ajánlani egy szerelőt?
– Ó, akkor McAllister lesz az ön embere, ő az egyedüli szerelő a városban. Ha ezen az úton tovább megy, és jobbra fordul Sofia virágboltjánál, akkor egyenesen oda jut.
– Igazán köszönöm! – mosolyogtam szélesen, amit viszonzott, és apró gödröcskék jelentek meg arcán. Eldöntöttem, ha huzamosabb időbe kerül a javítás, visszatérek szemre vételezni a bolt készletét. – Viszont látásra!

Ő is elköszönt, de még elkaptam kíváncsi pillantását az üveges ajtó túloldaláról.

Könnyedén célba találtam a csinibaba útbaigazítása alapján, és nem okozott gondot kitalálni, McAlliester pakol befelé zárásra készen.

Üdvözöltem a középkorú férfit, ahogy kiszálltam, ő visszaköszönt, és megkérdezte, miben segíthet, mire elmeséltem szerencsétlen esetemet. McAllister közben körbejárta az autót, benézett alá, majd megállt mellettem.

– Megrepedt a hűtő, csöpög a víz. A karosszériában nem esett nagy kár, azt hamar ki tudom pofozni. De nem ma, fiam, mert már bezártam, csak maradtam megnézni a meccset. Tudja, Lotti, a feleségem nem szereti, ha otthon nézem. Hagyja itt a kocsit, jöjjön vissza holnap délben, és megnézzük, mit tehetek.

Amúgy sem számítottam rá, hogy ma belekezd, ezért rákérdeztem, van-e valami hely a városban, ahol megszállhatok.

– Hogyne lenne! Menjen vissza Sofia virágboltjáig, és forduljon jobbra. Keressen egy nagy, fehér házat, aminek kerti törpék népesítik be a virágoskertjét.

Kezet ráztunk, majd nyakamba kaptam lábam. Rájöttem, nem hiába irányítottak ketten is a virágoshoz, ez a bolt tűnt ugyanis a város középpontjának. A kerti törpékkel díszített panziót sem lehetett eltéveszteni; szinte magamon éreztem a gipszfigurák tekintetét, és a hideg kirázott a helytől.

Megmarkoltam az ajtón függő ódon kopogtatót, ezt követően három koppantásom járta be a házat. Hamarosan árnyék vetült az ajtó melletti függönyre, és láttam lelki szemem előtt, miféle hatvan-hetven éves mogorva vénasszony fog ajtót nyitni.

Kulcs fordult a zárban, mire összerezdültem a nyakamat cirógató baljóslatú szellőtől, ami minden szőrszálat égnek meresztett tarkómon.

Szélesen mosolygó, lassan őszülő nő nyitott ajtót. Negyvenes évei közepén járhatott, vagy csak nagyon jól tartotta magát. Kötényt viselt „Csókot a szakácsnőnek!” felirattal, és ettől átlagos kertvárosi anyuka benyomását keltette.

Üdvözöltük egymást, elmondtam a problémámat, majd felkalauzolt az emeleti szobák egyikébe. Állította, jókor jöttem, mert egy kivétellel minden szobája foglalt, amit igazolt az utcán álló kocsik sora. Elköszöntünk, majd elfoglaltam szobámat. Szerettem volna mielőbb ágyba kerülni a hosszú nap után, de még vetettem pár pillantást a naplómra, és kézbe vettem diktafonomat.

– A mai nap kis eredményeket könyvelhetek el a kutatást illetően. Ahhoz, hogy megtaláljam az északi boszorkány-kultuszokat, feketemágiát ma is gyakorló csoportok egyikét, jóval mélyebbre kell ásnom az H. P. Lovecraft által hagyott jegyzeteknél. Vannak feljegyzések Oregonban tevékenykedő wicca csoportokról, és felmerült bennem, ha továbbiakban nem találok megfelelő közösséget, útbaigazítást kérek tőlük, hátha számon tartják az úgymond konkurens csoportokat. A két dudás nem fér meg egy csárdában elvből indulok ki, miszerint egy békés csoport nem tűrné meg közelében a sötét tanokkal kacérkodó társaságot. Talán holnap felkeresem a helyi könyvtárat, és megpróbálok találni valamit ennek a városnak a feljegyzéseiben is.

Kikapcsoltam a felvevőt, és csak magamnak tettem hozzá: „miután beugrottam a kisboltba”. Nem kellene a dékán tudomására hozni az út közbeni kis kalandjaimat.

Átöltöztem, és már csaknem ágyba bújtam, amikor öblös, általam hasonlót sem hallott ordítás hangzott kintről. Kilestem az ablakon, hátha látok egy pumát, de nem jártam sikerrel. Ellenben azzal az érzéssel tértem nyugovóra, hogy valaki figyel engem.

Reggel bőven jutott idő megkóstolni Mrs. Lewandowski összes fogását a rántottától kezdve a pudingig bezárólag. A többi vendéggel nem találkoztam, mert mind túrázni indultak kora hajnalban egy szervezett út keretében, így több jutott nekem. Szinte már úgy éreztem, a házinéni fel akar hízlalni.

Nappal elevenebbnek tűnt a város. Elképzeltem az itt élőket, hogyan hozták létre önálló közösségüket, hogyan váltak önfenntartóvá, és csak néha zavarta meg nyugalmukat egy-két hozzám hasonló idegen. Határozottan a nyugalom megzavarására készültem én is a boltban dolgozó lánnyal. Mély levegőt vettem, és beléptem. Most valahogy a csengő is sokkal lágyabbnak, szinte mennyeinek tűnt. Üdvözöltük egymást, majd folytatta:

– Újra nálunk? Sikerült megtalálnia McAllistert?
– Igen, azt mondta, délben menjek vissza. – Elakadt szavam, és csak bámultunk egymásra két vigyorgó lopótök módjára, majd úgy döntöttem, belevágok. – Ritkán látok ilyen szép várost, és arra gondoltam, esetleg körbevezethetne a környéken.
– Azt hittem, délben kell visszamennie a kocsiért.
– Igen, de ez nem jelenti azt, hogy azonnal távoznom kell – mosolyogtam szélesen. – Addig nem, míg nem vettem szemügyre a környék szépségeit.

Ő is elmosolyodott.

– Egyébként Peter Hawkins vagyok.
– Jane, Jane Montgomery. – Kezet ráztunk, érintése mint a lágy selyem.

Megegyeztünk a délutáni találkozóban, és elköszöntünk. Csak rá tudtam gondolni, de csodás ábrándjaimat elfújták McAllister hírei.

– Mi az, hogy más baja is van a kocsimnak?!
– Kezdjük a megjavított hűtővel, ami után megnéztem a féktárcsákat, amik elferdültek. Legalább két nap lesz, mire kiegyengetem, és visszaépítem. A helyében nem indulnék útnak ilyen állapotban. Az is csoda, hogy eljutott hozzánk, és nem valamelyik árokban kötött ki.

Megegyeztünk McAllisterrel, értesít, ha kész, így visszatértem Jane-hez.

– Úgy alakult, hogy tovább kell maradnom a vártnál. Mit szólna egy ebédhez?

Először meglepetten meredt rám, majd elmosolyodott. Elvitt a helyi falatozóba, Sofia virágüzlete mellé természetesen, majd megmutatta a helyi vurslit, ami egy körhintából, egy céllövöldéből, valamint állatsimogatóból állt. Mindent kipróbáltunk, a lövöldében nyertem neki egy plüssnyulat, majd bepattantunk kocsijába, és behajtottunk az erdőbe. Nem árulta el, hová visz, csak hogy biztosan nem fogok csalódni.

Alig hittem szememnek, amikor az erdő végtelen alagútjából egy mezőre jutottunk. A lankás domboldalon foghíjasan sorakoztak a fák, ezzel kiváló rálátást biztosítottak a hósapka alá bújó csúcsokra, a kristálytisztán csillogó tóra, amelynek vizét vitorlások és csónakok karistolták. Pontos tájleírást akartam mondani diktafonomba, de végül meggondoltam magam, mert nem szerettem volna tönkretenni a pillanatot.

Piknik közben elmerültünk a táj szépségében, és elmeséltem, hogyan lettem farmer gyerekből néprajzkutató, ő pedig meglepett korát megszégyenítő egyetemi végzettségével.

– Miért dolgozol egy kisboltban egy eldugott városka közepén?
– A bolt a szüleimé volt, átvettem haláluk után.
– Sajnálom.
– Régen történt, ne foglalkozz vele! – legyintett, és ezzel különös érzést keltett bennem. Megpróbáltam elűzni a szülei említésétől keletkezett feszültséget Jonas bácsikámmal kapcsolatos történetemmel, amikor először ültetett vadlóra, hogy törjem be, majd hogyan merültem fejem búbjáig a disznók dagonyájában. Jane önfeledten felnevetett.

A nevetés apró mosollyá szelídült, miként találkozott tekintetünk, majd hirtelen megcsókolt. A kezdeti hév tudatossággá szelídült, és végisimitottam arcán. Körém fonta karját, és letepert. Önuralmam szilánkokra robbant, mintha más irányítana, és erősen magamhoz ragadtam őt. Hiába nőttem fel egy farmon, az illem visszatart attól, hogy beszámoljak a továbbiakról, de életem legkellemesebb délutánjaként tartom számon.

Később hazavittem Jane-t, és megbeszéltük, másnap is találkozunk.

A sheriff kocsija a panzió előtt állt, és a biztosurat Mrs. Lewandowski társaságában találtam odabent. A sheriff beavatott, délután három vendég hagyta el a panziót, ezek közül ketten balesetet szenvedtek, és szörnyethaltak. Figyelmeztetett a rossz útviszonyokra, és azt tanácsolta, maradjak még pár napot.

Ahogy végiggondoltam, tényleg kevesebb kocsit láttam az utcán. Mindazonáltal különös véletlennek találtam, hogy három távozó vendégből kettő is meghalt. A gondolattól bizsergés futott végig tarkómon, akár én is így járhattam volna.

Inkább felmentem a szobámba, hogy kutatásaimnak szenteljem figyelmemet, ami nehezemre esett a Jane körül járó gondolataim miatt. Végigsimítottam ajkamon, és felidéztem puha száját, forró leheletét. Vártam a következő találkozást, sajnos azonban nem úgy alakult, ahogy terveztem.

Az élelmiszerbolt ajtaján a zárva tábla fogadott, ezért Jane házához mentem, de hiába. Megpróbáltam felhívni a panzióból, de tárcsázásaim sikertelennek bizonyultak. Csak egyszeri kaland lettem volna számára? Sosem éreztem ilyen vonzalmat, de talán csak kihasznált az alkalom kedvéért. Elképzeltem, ahogy Jane a barátnőjének áradozik, milyen érzés volt összeszűrni a levet egy városi fiúval.

Le kellett foglalnom magam a város elhagyásáig, különben megőrülök. A baleseteken gondolkodtam, és úgy döntöttem, ideiglenesen átnyergelek az oknyomozó szakmára, ezért elmentem a sheriffhez további információkért. Finoman szólva is nyers, már-már lerázó viselkedéssel kellett szembesülnöm. A sheriff ridegen tárta elém a jelentést, de éreztem, elhallgat dolgokat. Próbáltam puhatolózó kérdésekkel bombázni, de óvatosan kellett csinálnom, nehogy egy otthonos cellában töltsem az éjszakát.

Mindent lejegyzeteltem, és próbáltam kibogozni az esetet. Jobban is lábam elé nézhettem volna olvasás közben, ugyanis majdnem felborítottam Jane-t az egyik sarkon.

– Szia – hebegtem meglepetésemben, ahogy ő is. Megkérdeztem, hogy van, valamint tájékoztattam róla, hiába kerestem. Beszámolt beszerző körútjáról, ami miatt a szomszéd városba kellett mennie. Ittam szavait csalódottságom ellenére is, és feltűnt megmagyarázhatatlan ragyogása; csak úgy sugárzott belőle az élet és a boldogság.

Megbeszéltünk, jobban mondva kierőltettem egy találkozót, majd elbúcsúztunk. McAllisterhez mentem, de nem tudott jó hírekkel szolgálni.

– Kár, mert szeretnék körülnézni a környéken. Nem tudna esetleg valami csere járgányt biztosítani számomra?

Csak egy férfi vázas biciklivel tudott szolgálni, de azt is megköszöntem, és útnak indultam. A sheriff elmondta, hol csúszott árokba az első kocsi a város mellett. Hosszú pedálozás árán sikerült odajutnom, és felderítettem a környéket. Üvegdarabokat találtam a letiport bokrok között és az árokban, de hiányoztak a féknyomok. Elképzeltem az esetet, amint valaki elveszti uralmát a járműve fölött, fékez, és rángatja a kormányt.

Valami nem stimmelt, csak nem tudtam rájönni, micsoda. Felkerekedtem, hogy visszatérjek a városba, de amikor elértem az ismerős kereszteződéshez, a tó felé vettem az irányt. Leültem a magas fűben, és a vizet bámultam, miközben Jane-re gondoltam. Végigjárattam tekintetem a környező erdőn, majd megakadt szemem valami csillogó dolgon. Besétáltam a fák közé, és hamarosan ráleltem valami régi bánya bejáratára. A mellette álló bokron fennakadt egy ezüst nyaklánc, ami visszaverte a lombkoronákon átsejlő napfényt. K. T. monogramot gravíroztak rá: Kelly Thomas. Hallottam a nevét a sheriff és Mrs. Lewandowski között lezajlott beszélgetéskor. Ő volt a második autó női utasa. Vajon túrázás közben veszíthette el, vagy máshogy került ide? Velük is történhetett valami?

A sötéten ásító járat láttán átgondoltam a környék meddő bányáiról szóló jelentéseket. Stabilak, de nem ajánlják, hogy bemerészkedjen az ember.

A bentről érkező morgás visszhangot vert, és marokra szorította gyomromat. Előfordulhat, hogy medvebarlangra leltem? – tanakodtam. Hátráltam, de nem fordultam el, ezért vehettem észre a rám szegeződő szempár vörös fényét. Biztosra vettem, nem egy maci szemez velem, és csak ezután döbbentem rá az igazságra.

Átcikáztak rajtam a medvetámadásokkal kapcsolatos tanácsok, miszerint nem szabad futni, de halottnak tettetni sem akartam magam. A testemet elárasztó adrenalinlöket mégis futásra sarkallt, és csakhamar a biciklihez loholtam. Hátra-hátrapillantottam, és rájöttem, nem medvével akadtam össze. Az állat elmerült a térdig érő fűben, mintha tudatosan rejtőzködne, és csak az általa vágott sávból gyaníthattam helyzetét.

Felpattantam a biciklire, és félőrült módjára tekertem. A kétkerekű rázkódott alattam, akárha vad csődört akarnék betörni, mégis sikerült az úton maradnom. Üldözőm morgását egyre közelebbről hallottam, szinte nyakamon éreztem leheletét. Hangja azonban csendülni kezdett, ahogy közeledtem az elágazáshoz. Hátralestem vállam fölött, és megpillantottam valami különös, kutyára vagy farkasra hasonlító lényt. Hátából csápszerűségek nyúltak a magasba, csaknem táncot jártak a levegőben. Éreztem, a bestia bármikor leszedhetett volna a bicikliről, mégsem tette.

Versenybicikliseket megszégyenítő tempóban vágtattam vissza a panzióba, és bezárkóztam a szobámba. Nem tudtam, jelentsek-e a sheriffnek, mert a hűvös kóter jutott eszembe, ahová egy zavarodott egyetemistát szívesen bevágnának manapság. Csak Jane-nek mondhattam el, mit láttam.

Éjszaka alig aludtam, és csak a közös fürdőszobáig merészkedtem el. Biztosítottam Mrs. Lewandowskit, csak múló rosszullétről van szó, nem kell aggódnia.

Amikor elérkezett a Jane-nel megbeszélt idő, óvatosan léptem ki a házból. Figyelő szempárt éreztem magamon, és próbáltam bebeszélni magamnak, csak képzelem.

Lassan tekertem, szemem ide-oda cikázott, minden sarkot szemügyre vettem. Mindenhonnan támadásra számítottam, és csak remélhettem, védelmemre elég lesz a zsebemben lapuló vajazó kés, amit a reggeliző asztaltól csentem el.

Megálltam Jane háza előtt, és a fűre löktem a biciklit. Felnyargaltam a verandára, és dörömbölni kezdtem az ajtón.

– Kérlek, Jane, engedj be, beszélnünk kell! Láttam valamit az erdőben, a mezőn… Tudod, a mi mezőnkön! Kérlek, nyiss ajtót, nagyon fontos!

Az ajtó nyílásáig eltelt másodpercek ólomlábakon vánszorogtak, aztán besiettem, és azonnal ömleni kezdtek szavaim a balesetekről, a sheriff mogorvaságáról, az erdőben látott bestiáról és az érzésről, valaki szemmel tart. Jane szótlanul hallgatta végig a mesémet, és amikor ránéztem, csak akkor értettem meg miért. Hasa óriásira nőtt, ránézésre legalább hét hónapos terhes lehetett. Bő otthonkát viselt, kezét csípőre tette, mint akinek fáj a háta, és rezzenéstelen arccal meredt rám.

– Mi a jóságos atyaúristen?! – kiáltottam fel, és a fotelbe hőköltem. Úgy éreztem, le kell ülnöm, és innom kell valami erőset. – Mi történt veled? És hogyan?!
– Ezt nem lett volna szabad látnod, Peter, még túl korai.
– Mi korai?! Terhes vagy! Ez hogyan lehetséges?!

Kerülgetett a hisztérikus őrjöngés, amikor kopogtak az ajtón. Jane szó nélkül kinyitotta, és beengedte a sheriffet, aki előhúzta pisztolyát mindennemű felszólítás nélkül. Nyomában ott lépkedett az erdőben látott bestia, és közelről még szörnyűbb volt, mint legvadabb rémálmomban. Vörhenyes pofájából vörös szem meredt rám, hátán korbácsként csapkodtak a csápok, és izmos alakját nyálkásan csillogó sötét bőr fedte.

Olyan mélyen a fotelbe süllyedtem, szinte elvesztem benne. Éreztem, itt a vég, mert mire is mennék egy szál vajazókéssel egy pisztoly és a bestia ellenében.

– Beszélnünk kell, Mr. Hawkins – mondta a sheriff kísértetiesen nyugodt hangon. – Szeretném, ha velünk fáradna.

Nem kérdezősködtem, mert a lény rám vicsorgott. El tudtam képzelni, hogyan győznének meg.

A sheriff talpra állított, és hátrabilincselte kezemet. Kivezetett a házból, és beültetett a kocsijába. Csak ekkor szembesültem a világméretű összeesküvéssel, mert mire a sheriff és Jane beszálltak előre, az összes környéken élő az utcán állt, és nem zavarta őket a pázsiton pöffeszkedő szörnyeteg.

– Sajnálom, Peter, de tényleg nem ezt akartam – kezdte Jane, ahogy elindultunk.
– Mit akartok tenni velem?!
– Figyeljen a hangnemére, Mr. Hawkins – intett óvva a sheriff nyugodt, de annál fenyegetőbb hangon –, mert különben én fogom be a száját. Városunk egyik legfontosabb emberével beszél, és ajánlom, tartsa magát ehhez és a nőkkel szemben tanúsított illemhez.
– Legfontosabb ember?! Csak egy bolti eladó! – szakadt ki belőlem dühömben, de azonnal megbántam. Láttam, Jane arca megvonaglik, mintha ostorral csaptam volna oda.
– Nem akarunk bántani, Peter – folytatta. – Az urunk, Cthulhu nem engedi, hogy akár egyetlen hajad szála is meggörbüljön.

A szőr is felállt hátamon a hangjában bujkáló magasztalástól. Minden eszembe jutott, amit a polipfejű entitásról, R’lyeh elsüllyedt városáról és Lovecraftról tudtam.

– Cthulhu nem létezik, csak fikció!
– Lovecraft nem csak kitalálta az egészet, hanem járt a városunkban, személyesen találkoztam vele. Reméltük, ő lesz majd hírnökünk a külvilágban, de végül nem bírta elviselni az ezzel járó nyomást. Nagy kár érte.
– Hogyan találkozhattál volna vele, amikor ő már régen halott?

Jane nem válaszolt, csak bámult oldalirányba. Mélyen az ülésbe préseltem magam, és felsóhajtottam. Bolondoknak mondtam volna őket, ha nem találkozok azzal a se nem kutya, se nem farkas szörnyeteggel. Próbáltam racionális magyarázatot találni a lényre, viszont nem tudtam napirendre térni Jane hirtelen jött terhessége fölött, ami kirántotta alólam a realitás szőnyegét.

Megérkeztünk a rendőrségre, és a sheriff kiszállított az autóból. Befelé indultunk az üzlettulajdonosok és kint játszó gyerekek figyelő szemének kereszttüzében. Istenem, még a gyerekek is benne vannak?!

A sheriff betessékelt cellámba, és rám csapta az ajtót. Fémes kongása oda-vissza bejárta a szűk szobát.

– Menjen ki, sheriff! – mondta Jane, majd biccentett, amikor a sheriff megerősítést kért. Ahogy a férfi távozott, Jane közelebb húzott egy széket, leült, és végigsimított gömbölyded hasán. – A tiéd, ebben biztos lehetsz.

Kedves mosolyától még hülyébbnek éreztem magam, így leültem a priccsre, és keresztbe fontam karomat. Nem tudta eltitkolni, rosszul esik neki, de nekem is rosszul esett sok minden.

– Tudom, Peter, hogy nem érted, mi történik, de mindent elmagyarázok – kezdte, és beavatott a mocskos részletekbe.

Az őseik a boszorkányüldözések idején költöztek ide, és különös romokra leltek az építkezések idején. Hatalmas monolittömböket tártak fel az ember előtti korokból, amelyeken különös vésetek, domború rajzok díszelegtek amolyan történelemkönyvként. Leírták a korábban élt civilizációkat, akik a messzi űrből érkeztek, valamint Cthulhut és népes családfáját. Szó nélkül hallgattam végig a Nagy Öregek történetét, az elsüllyedt várost, ahol ébredésére vár a csápos fejű, majd áttértünk Jane őseire, a boszorkányokra.

– Hát hogyne! – kiáltottam fel, mert ekkor már nem bírtam cérnával. – A csillagokból jött istenek meg boszorkányok! És gondolom, Óz, a nagy varázsló is beköszönt valamikor!
– Ne bagatelizáld el, Peter!
– Ezt már nem is lehetne jobban! – pattantam fel.
– Elég legyen! – Kezével felém intett, és mintha mellkason vágtak volna, tehetetlenül zuhantam fekvő pozícióba. Nem tudtam felfogni, hogyan csinálta, de először éreztem beszélgetésünk alatt, jobb lesz befogni a számat.
– A szüleim ott ültek az első városi tanácsban, szóval tudom, miről beszélek! Igen, Peter, már elmúltam háromszáz éves, úgyhogy meg fogsz hallgatni! – Sóhajtott, hogy megnyugodjon, én pedig hagytam, hadd kerüljön helyére pár részlet. – Miután megalapították a várost, és feltárták a romokat, tanulmányozni kezdték őket. Anyám kihasználta látnoki adottságait, és sikerült kapcsolatba lépnie Cthulhuval. Általa nyertük el a halhatatlanságot, és tettünk szert olyan segítőkre, amivel már te is találkoztál. – Megértettem, a se nem kutya, se nem farkas förmedvényre gondol. – Azt mondta, eljön, aki segít neki megszabadulni víz alatti börtönéből, és általa ismét a földön járhat, hogy elhozzon egy új kort. Tudom, mire gondolsz: Lovecraft kegyetlennek ábrázolta Cthulhut, aki szenvedést bocsát a Földre, azonban Lovecraft rettegett, amikor megtudta az igazságot. Remélem, te nem fogsz. Holnap este kiderül, te vagy-e az, akire századok óta várunk, te leszel-e Cthulhu gazdateste.

Még visszapillantott az ajtóból, és mintha megbánást láttam volna szemében. Hagyott időt gondolkodni, és nem túlzás azt állítani, szemernyit sem aludtam az éjszaka folyamán. Amiket hallottam, alapjaiban rengették meg világnézetemet, mégis próbáltam ragaszkodni a kemény huszonkét évem alatt tanult dogmákhoz: szörnyek, boszorkányok, idegen világból származó csápos fejű óriások nem léteznek.

Másnap a sheriff behozta a reggelit, ebédet, vacsorát, és minden alkalommal elvitte az érintetlenül hagyott tálcát. Nem értettem, hogyan várhatja el, hogy egy falat is lemenjen a torkomon.

Láttam felkelni a Holdat cellám ablakából, és amikor nyílt az ajtó, tudtam, értem jönnek. A sheriff megállt a rács túloldalán, és meglengette a mutató ujjára akasztott bilincset. Helyettese kinyitotta az ajtót, majd a bilincs rázárult csuklómra. Átvezettek Sofia virágüzletébe a rezzenéstelen arccal bámuló tömegen keresztül. Elég időm akadt gondolkodni az összeesküvésen: Mrs. Lewandowski szállásolta el az idetévedőket, majd a sheriff boronálta el eltűnésüket. Amikor beléptünk a virágboltba, és a hátsó raktárba mentünk, megértettem a gyönyörű Sofia szerepét is.

Titkos ajtó tárult fel előttünk a hátsó falon, és a nő mutatta az utat fáklyájával. Csigalépcsőn haladtunk lefelé, a helyettes köztem és Sofia között haladt, a sheriff zárta a sort. Megfordult fejemben a szökés, de hova mehettem volna? Ha le is rázom őket, mi várt volna lent?

Rá kellett döbbennem, több szörnyeteg is van a városban, mert három bestia ült a lépcső aljánál.

– Szia, Bobby. – Sofia megsimogatta a középső fejét, aki ezt követően szorosan mellé húzódott. Meghökkenve kérdeztem, miért engedelmeskedik neki ez a lény, mire csak annyit felelt, ő a familiárisa.
– Nem hallottam még Bobby nevű familiárisról – mondtam félmosollyal.

Sofia legyintett kezével, mire hasítás kúszott végig arcomon, ráadásul igen lassan. Hasonlított az érzésre, amikor borotvával vágom meg magam, csak tízszer jobban fájt, és ujjam hegyén vörös foltot pillantottam meg érintésemet követően.

– Maga Cthulhu küldte, mint az összes familiárist. Akivel szerencséje volt összeakadni, az Carlhoz hűséges.

Hátrasandítottam a sheriffre és a mellette ballagó rémre.

A szűk folyosó tágas terembe torkollott, amelynek ciklopszi falai óriásokként tornyosultak fölénk. A fáklyák gyér megvilágításában nem láttam az árnyékba borult mennyezetet, csak a körülöttem áramló hűvösségből sejthettem, mekkora térben tartózkodunk az előttünk csoportba verődött rengeteg emberrel együtt. Utat nyitottak a középen álló oltárhoz és a mellette álló csuklyás alakhoz.

Minden erő elhagyta lábamat, de a sheriff az oltárhoz vezetett, és ráfektetett helyettese segítségével. Láncok csörgése törte át a familiárisok morgását, és zárak kattantak rajtam. A korlátozott mozgástérrel csak fejemet forgathattam, mire tekintetem találkozott Jane-ével. Sajnálatot, már-már kínzó megbánást láttam szemében.

A mellettem álló Mrs. Lewandowski hátrasöpörte csuklyáját, majd kántálni kezdett idegen, mint később megtudtam, r’lyehi nyelven. Hajlított tőrét égbe emelte, és levenni sem tudtam szemem annak hegyéről. Éreztem, elérkezett a vég, és foggal-körömmel küzdöttem volna mindhiába. A kántálás abbamaradt, és a házinéni rám meredt. Hátrébb lépett, és szívdobbanásnyi ideig nem értettem, ekkora liturgiát követően miért vonul vissza, majd valami a hasamra csöppent. Jobb szó híján a nyúlós, fekete trutyi a semmiből csepegett pár méterrel fölöttem, majd azon a helyen széles hasadék nyílt. Sós tenger illata áramlott keresztül rajta, és a legmélyebb kék árnyalatot láttam a túloldalán. Elmerültem a látványban, mígnem hatalmas, sárga szempár meredt rám a sötétből. Rángatni kezdtem láncaimat, és kétségbeesetten sikoltoztam.

– Cthulhu választott! – kiáltotta Mrs. Lewandowski, mire mindenki örömujjongásban tört ki.

A kapu bezárult, de szívem még akkor is zakatolt, amikor eloldoztak, és lesegítettek az oltárról. Szökni próbáltam, ellöktem a helyettest, majd futni kezdtem. Senki sem állta utamat, csak némán bámultak. Pár méter után hasra estem, azután bokám köré fonta magát valami, és a magasba emelt fejjel lefelé. Megpillantottam a sheriffet, akinek testéből masszaszerű árnyék áramlott felém, és polipkarként tartott engem.

Üvöltöttem, ő a földre dobott. Mozdulni sem tudtam a félelemtől, ahogy felém sétált, és közben magába szívta a sűrű árnyékot. Leguggolt elém, és azt mondta:

– Ne okozzon fejfájást, Mr. Hawkins. Úgy mindenkinek könnyebb lesz – tette ezt olyan nyugodt hanglejtéssel, amit csak egy sorozatgyilkos tudna hasonlóan alkalmazni.

Néma bólintásomat követően visszahajítottak cellámba, és ajtóm csapódása sokáig visszhangzott elmém eldugott zugaiban. Próbáltam megérteni, mit éltem át, és amikor már felfogóképességem határára értem, rádöbbentem a förtelmes igazságra, miszerint Jane végig igazat mondott.

– Szia – térített magamhoz az ő hangja. Hozott nekem egy palack vizet, és próbált kedvesen mosolyogni, de nem tudta leplezni zavarodottságát. – Tudom, hogy nem érted, mi történik körülötted, de mi már századok óta várunk erre, és hamarosan értelmet nyer eddigi életünk. Épp ezért olyan nehéz ez számomra.

Felemelte a sheriff kulcscsomóját, és mindketten az ajtóhoz pattantunk. Kitárta előttem a rácsokat, és mintha fal omlott volna le közöttünk, azonnal nyakamba ugrott. Elfelejtettem minden rosszat, és magamhoz öleltem.

– Annyira sajnálom – mondta. – Nem tudtam, hogy beléd szeretek, és nem bírom elviselni, hogy feláldozzanak neki. Pedig annyira küzdöttem ellene, el sem tudod képzelni.

Jól esett hallani rendhagyó mentegetőzését, miszerint nem hagytam hidegen őt, de nem volt időnk tisztázni vonzalmunkat. Megragadtam kezét, és kisurrantunk. Elmagyarázta, a többiek épp a ceremóniára készülnek, aminek keretén belül Cthulhu átjön hozzánk, és ennek egyik elengedhetetlen kelléke én vagyok. Mondanom sem kell, azonnal a távozás mellett döntöttem.

Beszálltunk Jane hátul várakozó autójába, és a bekötőút felé indultunk. Sajnáltam hátrahagyni Plymouthomat, de szerintem McAllister hozzá sem nyúlt.

Akadálytalanul szeltük át a várost, egy lélekkel sem találkoztunk, míg a fenyvesek alagútjához nem értünk. Sofia elállta utunkat Bobbyval, mire hatalmasat fékeztem. Komor arccal bámultuk a rezzenetlenül álló párost, és gyomrom mind jobban összeszűkült a másodpercek múlásával.

Sofia elindult felénk, Jane pedig letekerte az ablakot. Amikor kérdőre vontam, azt mondta, tudja, mit csinál.

– Hová-hová, Jane? – kérdezte Sofia az ablakba könyökölve. Bobby előttünk ült a fényszórók kévéjében, és rám acsargott. Fogai fékezhetetlen fenevadakként sorakoztak szájában, amik gyorsan végezhetnének velünk. – Késő van már a sétakocsikázáshoz, nem?
– Tudod jól, mire készülünk – válaszolta Jane.

Sofia hallgatott, mindketten őt bámultuk, és nem számítottam a következő lépésére. Azt hittem, ránk uszítja Bobbyt, vagy ezúttal torkomon ejt mély hasítást varázserejével, de ehelyett távolabb hátrált. Magához rendelte Bobbyt, és szabad utat biztosított számunkra.

– Sok sikert – mondta, mire Jane viszonozta a jó kívánságot.

Lassan elindultunk, de végig őket figyeltem a visszapillantóban. Kezdtem megérteni, nagyobb széthúzás lehet a közösségen belül, mint ami elsőre látszik.

Kifordultunk a főútra Eugene felé. Semmire sem vágytam jobban, minthogy berontsak a rendőrségre, és meséljek erről az eldugott kultuszról. Érdekelt, a sheriff és Mrs. Lewandowski mire mennének, ha az FBI kopogtatna náluk.

Jane felnyögött velőtrázóan, és a pillanatnyi ijedtségtől áthúzódtam a másik sávba. Közölte velem, megkezdődtek a fájásai, és hamarosan szülni fog. Átvillant agyamon, ha ez a gyerek épp olyan gyorsan fog a világra jönni, mint ahogy eddig növekedett, akkor nem fogunk eljutni Eugene-ig. Rettegtem a gondolattól, hogy nekem kell világra segítenem.

– Húzódj le! – üvöltötte Jane, és jobbnak láttam nem vitatkozni.

Alászedtem a kormányt, amikor fényszórók és rendőrségi villogók borították fénybe az utat mögöttünk. Maga Carl, a rettegett sheriff vett üldözőbe bennünket, és gyorsításra kényszerített. Közöltem Jane-nel, nem tehetem, majd a gázra tapostam. Tudtam, ez a csotrogány nem bír annyit, mint az én verdám, de ki kell hoznom belőle a maximumot. Ha a sheriff elkap minket, belém ültetik a démonfajzatot, és ki tudja, mit tesznek a gyerekemmel. Ekkor kaptam magam rajta először, hogy gyerekemnek neveztem a Jane-ben növekvő életet.

A sheriff mellénk húzódott balról, és próbált leszorítani. Amikor rápillantottam, arcán a biztos győztesek nyugalma látszott. Határozott mozdulattal rántotta felénk a kormányt, amitől betörtek az oldalamon lévő ablakok. Fém feszült fémnek, és nyikorgás jelezte párviadalukat, amelyet elnyomott Jane fájdalmas üvöltése.

Sikerült visszalöknöm a sheriff kocsiját, és elé kerülnöm, amikor mozgást pillantottam meg jobbunkon. Mellénk ért a sheriff familiárisa, majd a hátsó ajtónak rontott. Könnyedén betört a kocsiba, és mire észbe kaphattam volna, a szörnyeteg már a hátsó ülésen termett. Rám üvöltött, és ahogy feneketlen torkába bámultam, átsuhant rajtam a halandóság kézzelfogható bizonyítéka.

Az állkapocs előrelendült, majd megállt pár centire arcomtól. Éreztem a bűzös leheletet, nyál fröccsent homlokomra, valami mégis visszatartotta őt, és ez a valami Jane volt. Egyszerre láttam arcán a szülés okozta kínt és a mély koncentrációt, ahogy minden csepp erejét igénybe vette.

Hihetetlenül veszélyes ötletem támadt, de ha elfognak minket, megölnek vagy még rosszabb vár ránk. Jane már induláskor becsatolta magát, én csak ekkor éltem a lehetőséggel. Hatalmasat fékeztem, és lehúztam fejemet. A bestia átsuhant fölöttem, és kirepült a szélvédőn keresztül. Megkönnyebbülésem kérész életűnek bizonyult, mert üldözőnk sheriff létére nem tartotta a követési távolságot, és egyenesen belénk rohant. Jane fájdalommal és ijedtséggel vegyesen felsikoltott, miközben a fékre tapostam, és hosszan csúsztunk előre. A fénycsóvák rávetültek a földön fekvő bestiára, majd áthajtottunk rajta két nagy döccenéssel, és végül megálltunk.

– Jól vagy?! – fordultam Jane felé. Homlokát fénylő izzadságcseppek pettyezték, ruhája foltokban átázott a verejtéktől. – Minden rendben lesz, ígér…

Valaki megragadott, és kirántott a biztonsági övből, majd áthúzott az ablakon.

– Mi mást várhattunk volna olyanok lányától, akik kiestek Cthulhu kegyeiből?! – dörögte a sheriff, majd fojtogatni kezdett, és felnevetett. – A Nagyúr meg fogja bocsátani, ha másik testre kell várnia, hiszen örök életű!

Oldalba könyököltem, és kiszabadultam, de mire szembefordultam vele, rám szegezte pisztolyát, és felhúzta a kakast. Sóbálvánnyá váltam a fegyver láttán, és csak bámultam némán.

A férfi a magasba emelkedett, és a fák közé repült. A fegyver elsült, de célt tévesztett, majd az aszfaltra koppant. Jane-re néztem, aki karját felém nyújtotta. Hozzá indultam, de a bestia torkából felszakadó morgás megállított. Megpillantottam a kocsi végénél álló familiárist, amint következő áldozatát mustrálta, engem. Áthajtottunk rajta a majdnem egy tonnás autóval, hogyan élhette túl?

Rám rontott, és felöklelt. Méterekkel távolabb értem földet, az egyik csuklóm azonnal kificamodott, és lehorzsoltam lábszáram, de fel kellett kelnem. Sikerült elhúzódnom az újabb roham elől, de ellenfelem utánam fordult, és ugrott. A másodperc tört része alatt rájöttem, túlélésem érdekében nem harcolhatok vele szemtől szemben.

Hátára szökkentem, amikor mellém ért, és kezem köré tekertem a teste fölött táncoló indáit. Legalább annyira fájhatott neki, mint a sérült csuklómnak, mert üvöltésben tört ki. Veszettül próbált lerázni magáról, mozgásával megcsúfolta a megveszekedettebb vadlovakat is. Bácsikám könnyekben tört volna ki technikámat látva.

Próbáltam combommal a lehető legszorosabban fogni az állatot, de néha lecsúsztam nyálkás bőréről, és a levegőbe lendültem. Egy alkalommal elvesztettem egyensúlyomat, és a lény ledobott magáról. Felém fordult, nyála a földre csorgott vicsorgó pofájából. Tekintetében láttam fellobbanni a bosszúszomj lángjait, és kezdtem sejteni, intelligensebb lénnyel van dolgom, mint elsőre gondoltam.

Hátrálni kezdtem, mígnem kezembe akadt a sheriff pisztolya. Előbb a fegyverre tekintettem, majd a rohamozó bestia szemébe néztem, amely fölé a golyót küldtem a következő másodpercben. A kreatúra összecsuklott, és nem mozdult többet. Hosszú másodpercekig próbáltam felfogni tettemet, majd felrázott Jane üvöltése. Bepattantam mellé, és ráindítottam a motorra. Hatodik alkalommal, vegyes szitkozódásaim közepette sikerült csak, és elhajtottunk. A kocsi különös hangon puffogott, sokszor rángatózott, de reméltem, elvisz Eugene-ig.

– Nem fog menni, nem fogom kibírni! – kiáltott fel Jane, vasmarokba zárta karomat, és üvöltötte: – Neked kell világra segítened!

Satufékkel húzódtam le, remegő térddel szálltam ki, és mire észbe kaptam, Jane átkászálódott a hátsó ülésre. Felhúzta szoknyáját, és még avatatlanul is láttam, készen áll a szülésre. Rutinosan nyomott, bizonyára sok szülést látott hosszú élete folyamán. Mai napig nem tudnám megmondani, mennyi idő telt el, de hamarosan kezemben tartottam kislányomat. Nem láttam rajta semmi rendelleneset, a világ legszebb gyermeke volt, szeme átható kék árnyalatban tündökölt a felső lámpa fényében. Tekintete megbabonázott, és éreztem, bármit megtennék érte, akár az életemet is adnám.

Jane karját nyújtotta felém, és átadtam lányunkat. Megkérdeztem, kitalálta-e már a nevét, mire azt mondta, Esther lesz az anyja után. Beleegyeztem, szép névnek találtam. Visszaszálltam előre, és újabb könyörgések sorozata árán beindítottam a motort. Néha bele-belepillantottam a tükörbe, hogy lássam Jane-éket. Eltöprengtem, mekkora csapást jelenthet Cthulhu számára az elvesztésem. Nehezen talál magának másik jelöltet, vagy egyszerűen horogra akad valaki más őfelségének halhatatlansága alatt?

Esther igéző kék szeme találkozott tekintetemmel, csakhogy utána sokkoljon színváltásával. Bőre elszürkült sárgán felizzó szeme körül, külseje torzzá változott. Hátrakaptam fejem, de szabad szemmel nem láthattam a tükör által felfedett igazságot annak vérvonaláról, akit Cthulhu földi megtestesítőjének szántak.

Előző oldal R. Harbinger