Linktár

Passió XXI.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2023/4 számában.

„I tell you to enjoy life I wish I could but it's too late” Ez volt a Black Sabbath és a Paranoid című slágerük. Jó reggelt mindenkinek! Április negyedike van. A mai napon felhős, borús időjárás várható... – így indult minden nap. Az éterben P. J., egy kellemesen mély tónusú, bariton hangú ipse lökte a sódert, miközben én készülődtem, hogy a rendszer „kifinomult” és „tökéletes” gépezetében újra elfoglaljam a helyem. A tükörben egy megfáradt, megtört ember nézett vissza rám, aki némely részletében hasonlított hozzám, de sápadt bőre, fásult szemei, borostás arca és kopaszodó haja, csak egy halovány mása volt annak, akit egykor Andrei Muranowskinak hívtak. Hol van már az az erőtől duzzadó, álmokkal teli, lázadó fiatal férfi?

Az ember, fiatalon azt hiszi, övé az egész világ, majd egy napon felébred, és azt veszi észre, hogy minden, amit egykor elképzelt, csak egy távoli álom, és az élete semmivel sem különbözik attól, amit reggelente a vécécsészében leöblít. Szörnyű dolog megöregedni, de még szörnyűbb elfelejteni, hogy kik is voltunk. Az ember felnő, megkomolyodik, más értékrend szerint él, dolgozik, családot alapít, otthont teremt, majd meghal. Ez az élet.

Amint ezen gondolatok végigfutottak az agyamon fogmosás közben, rájöttem, hogy még nincs késő változtatni ezen a szürke monotonitáson, mit életnek hittem. Még van remény, még nem késő megmenteni a személyiségem egynéhány darabkáját...

* * *

A munkában, csak egy jó dolog van, hogy lefoglalja az embert és eltereli a gondolatait a gondokról. Nekem aztán volt alkalmam gondolkodni eleget.

Gépészként csak a gépek és a robotok ellenőrzése és karbantartása tartozott a munkaköri feladataim közé, így gyakran volt időm elmélkedni az élet nagy igazságtalanságain.

Figyeltem az embereket a gyárban. Ott volt Flaber, a főnököm. Egy igazi hatalommániás faszkalap, aki azt hitte magáról, hogy mindenkinél jobb, mert ő nem hord egyenruhát és nem gyártósori dolgozó, de lényegében, ugyanolyan irreleváns, jelentéktelen porszem volt a rendszer működési fázisában, akár bárki más, azzal a különbséggel, hogy nem csinált semmit, csak élte a kényelmes kis életét az irodájának nevezett üvegkalitkában. Rühelltem ezt az inkompetens seggfejt. Legszívesebben letöröltem volna azt az önelégült vigyort a nyamvadt, vérszívó pofájáról.

Én mondom, igazságtalan az élet, mert míg ez a bunkó tróger a seggét vakarta, addig Mary, aki három műszakban dolgozott, hogy valahogy eltartsa egy szem fiát, akit egyedül nevelt, belerokkant a munkába. A férje, aki történetesen egy iszákos vadbarom volt, verte őt, így téve pokollá az életét. Vajon a jó élet, jól megfontolt döntések sorozata, vagy egyszerűen csak szerencse? Nem tudom, de egy biztos: igazságtalan és kíméletlen a gyengékkel szemben.

Minden gyár egyforma, fehér falai közt gépek tömkelege sorakozik, hogy az egyre növekvő fogyasztói társadalom igényeit kielégítse azon emberek munkájával, akik a termelési produktumok statisztikai mutatóinak megfelelően, szintén csak számok.

Szerény személyem a 0247-3182. Hogy a számok pontosan mit is fejeznek ki? Valószínűleg a név túl bonyolult és nehezen beazonosítható, ellenben a számok egyszerűek és összetéveszthetetlenek, és megvan az a tulajdonságuk, hogy személytelen termelőeszközzé, avagy rabszolgává avanzsáljanak bennünket. Persze a dolgozók közt kialakult kapcsolatok révén, egymásnak nemcsak számok vagyunk, hanem emberi lények névvel, arccal, hibákkal, személyes gondokkal, valamint státusszal.

Az egész termelőegység egyfajta belső despotikus hierarchiára épül, és természetesen a dolgozók vannak legalul. Ez arra a húsz percre, míg az ebédszünet tart, ugyan eltűnik, de amint megszólal a szünet végét jelző duda, intuitíven mindenki újra felveszi a neki szánt szerepet.

Ez volt az a hely, ahol az időm legtöbb részét eltöltöttem, az esetek többségében indifferens hangulatban, akár egy gép. A sztoicizmus olyanná változtatott akár a robotok, amiket felügyeltem.

Azonban olykor előfordult, hogy úgy éreztem, hogy elegem van, besokalltam ettől az agyzsugorító szürkeségtől, és ha még egy perccel tovább kell elviselnem ezt az állapotot, megfulladok.

Aztán, miután a pillanatnyi delírium állapota enyhült vagy megszűnt, rendszerint elkezdtem álmodozni, és terveket szőni arról, hogy felmondok és elmegyek, zenész leszek, vagy író, vagy valami egyéb művészeti ág prominens, meghatározó képviselője, ahol kiélhetem az érzéseimet, és az arcába dörgölhetem a világnak a hibáit…

* * *

Hol vagyok? Mennyi az idő? A víz halkan, ütemesen csöpögve robbantott ki az álomból. A szemeimet résnyire nyitva éles fény vakított el, majd a fürdőszoba fehér plafonja rajzolódott ki előttem. A falon lévő csempe fehéren csillogott. A vízben arcom és testem körvonalai lágyan hullámoztak.

A kádban a víz már jéghideg volt. Ujjaim végén a bőr aszottan fehérlett, miközben a kád szélébe kapaszkodva, próbáltam kikászálódni a vízből.

A kádból kilépve leakasztottam egy törölközőt a tartóról, majd szorosan a derekam köré tekertem, aztán megnyitottam a csapot. A csövön át meleg víz csordogált. Két kezemet félgömbé formálva a vízsugár alá tettem, majd miután markom megtelt, egy gyors mozdulattal arcon locsoltam magam.

A mosdókagylótól felegyenesedve odahajoltam a tükörhöz, majd belemeredtem saját arcom vizsgálatába. Figyeltem, ahogy a szembogaram lassan pulzál a remegő szemhéjam alatt. A fejemben egy lágy dallam zengett, valami XX. századi rock and roll, talán Doors, vagy valami hasonló... ekkor a hátam mögött, valami megmozdult.

Hirtelen megpördültem, de semmi sem volt ott. A mozdulat közben a kezemmel levertem a fogkrémadagolót. Éreztem, hogy nem vagyok egyedül, valaki figyel engem.

Lehajoltam, majd óvatosan, egy-egy pillantást a hátam mögé vetve, felvettem az adagolót.

Lejött a teteje. – Nah, ez is kínai – gondoltam magamban, majd lassan felegyenesedtem és a helyére tettem az adagolót.

Kimentem, hogy körülnézzek a lakásban. Senkit sem találtam. „A legfélelmetesebb ellenségünk... a saját idegrendszerünk.”

– Paranoiás lettem – töprengtem, miközben próbáltam a fejemet átpréselni egy póló nyakán, majd megint fura érzésem támadt. Biztos, hogy nem vagyok egyedül...

* * *

– Újabb adó bevezetése várható – szólt a híradóban. Hát persze, már több mint, ötven éve, hogy összeomlott az Európai Unió, de még mindig ugyanott tartunk. Minden korszaknak megvannak a maga gondjai, de ez már röhej. Alighogy a világ megrázta magát és talpra állt a nagy klímakatasztrófa után, semmivel sem lett könnyebb az élet. A gazdaság fejlődő tendenciát mutat, de az életszínvonal semmivel sem jobb. Az erózió fokozatos nehézségekkel állítja szembe az emberiséget, s az új adó egy újabb elterelés a problémákról. Az emberi agy csak a gazdasági tényezőkre van beprogramozva…

A kormány megszavazta a H adót, azaz az úgynevezett hálózathasználati adót, ami minden olyan tranzakcióra, tevékenységre vonatkozik, ami a hálózati számítógépek szerverein keresztül történik. – Persze ezzel csak az a probléma, hogy minden keresztülfut azokon a szarokon, ha veszek egy csomag rágót, vagy akár a villanyt felkapcsolom, minden a hálózat vezérlésén keresztül történik, amiket eddig is megfizettük a termékekbe és a szolgáltatásokba beépített forgalmi adó révén, de valószínűleg az új üzemeltetési költségét, azaz a H adót is beépítik majd a termékek és a szolgáltatások árába, amit majd a fogyasztókra fognak áthárítani. A legnagyobb haszon lefölözése a tökéletes árrés kikalkulálása.

Íme, a tökéletes államkapitalizmus, amit a tökéletes rendőrállam működtet.

Mivel mindent a központi gépek vezérelnek és felügyelnek, így folyamatosan ellenőrizni és kontrollálni is tudnak mindnyájunkat. Ha valaki esetleg túllépné a személyi porciója limitjét, a rendszer azonnal beavatkozik. Ám ahhoz, hogy működhessen ez az egész folyamat, szükség van egy eszközre, ami mindezt lehetővé teszi. Ez az eszköz: a PDC kártya. Azaz Personal Data Card.

Ez a kis nyomtatott mikro-áramkörös plasztik kártya, az egésznek a kulcsa. Nevetséges belegondolni, de anélkül a chipkártya nélkül nem is léteznék. A PDC kártyát mindenhová kötelező és egyben ajánlatos is vinni, mivel nélküle akár egy mágneszáras ajtó kinyitása is komoly nehézséget okoz. A kártya, akár egy jeladó, mindenről tájékoztatja a központi szervert, ami mindent a memóriában raktároz el.

A PDC tartalmazza az egész életemet. A személyes adataimtól kezdve, az iskolai jegyeimen át minden vásárlásomat, a munkámmal kapcsolatos összes információig bezárólag, munkahelyi tevékenység, munkaidő (másodperc pontosságra meghatározva). Ez vagyok én, az interprocessz kommunikációs társadalom rabja. ÉN LENNI 0247-3182.

* * *

A gerincoszlopom csigolyáin a borzongás hideg ujjai úgy járkáltak fel-alá, akár egy zongora billentyűin. A levegő vibrált, majd egy kósza árnyalak suhant el mellettem. Úgy éreztem, mintha a halál jéghideg ujjai érintették volna meg a tarkómat.

Gyönge voltam és tehetetlen. Hirtelen zsibbadni kezdtem. Olyan volt, mintha millió hangya futkározna fel-alá az izmaimon, s én csak ott álltam és néztem, ahogy az élet elillan, lassan, komótosan, akár tavasszal az olvadó jégcsapok az eresz oldaláról.

Még egy utolsó hörgés, egy utolsó lélegzetvétel, majd a test kilöki magából az élet utolsó energiáit, és többet nem moccan.

A pupillák kitágultak, azaz a lélek elhagyta a halott porhüvelyt. A sápadt, beesett arc közepén, sötét, élettelen szembogarakként csillognak tovább, hogy szemtanúi legyenek a végső stádiumnak, avagy a hús és szövetek rothadásának.

Mindenhol sötétség.

Akár űrben a fekete lyuk, úgy tátongott lelkemben az üresség. Csak az jutott eszembe, hogy lehet sok mindent mondani, nagy dolgokat alkotni, megváltani a világot, akár egy XXI. századi Jézus Krisztus, de a haláltól való félelmet sohasem győzhetjük le.

Megpróbálhatjuk megérteni az ismeretlent, de a tudatlanságon és az emberi gyengeségen nem tudunk felülkerekedni, s ez bosszantó, rendkívül bosszantó emberi korlátoltság.

A holografikus mikro-komputerek és az orvosi nano-technológia korában nehezen tudatosul a halandóság fogalma az emberekben. Azt hisszük, örökké élünk, de csak addig, míg a nagy kaszás le nem sújt, persze akkor már késő rimánkodni...

A rendszer akarva, akaratlanul, de mindnyájunkat elpusztít szép lassan.

* * *

Oly csodás mosoly a Földön, mint ami Carolinanak van... Oh édes istenem. Fehéren ragyogó fogsorát puha párnácskákként ölelik körül finom metszésű ajkai, miközben pajkos kuncogás lágy tónusa csattan fel, egyenest a szívéből, hogy megragadja elmém összes idegszálát, és a rabszolgájává tegye azt. Ha csak eszembe jut, szívem lelassul, majd tér és idő megszűnik körülöttem létezni, s lassan magam is megszűnök létezni, csak ő marad, akár az ősrobbanás a semmiben, egy éles, ragyogó fény a sötétségben...

A hibajelző lámpa vörösen villogott. A 6010-es gép megint bekrepált.

– 9064-es hiba.
– Kézi vezérlés be!
– Érzékelők, fotocella ki!
– Kérem adja meg azonosító számát!
– 0247-3182
– Kód elfogadva.
– Hibaanalízis elkezdése!
– 6-os robotkar nem működik.
– Hiba keresés!
– A 14-es szelepet nem lehet nyitni. (Nyomás alacsony) Ellenőrizze a bekötőcsövet!

A gép műanyag védőburkolatát felnyitva relék, vezérlőszelepek, és a hozzájuk csatlakozó vezetékek és csövek kusza sokasága tárult a szemem elé. A 14-es szelep bekötőcsövén enyhe sérülést találtam, amiből sípolva szökött a levegő.

A szerszámos kocsiban mindig vannak gyakran cserélendő tartalék alkatrészek, gépelemek. Az alsó fiókban meg is találtam a megfelelő bekötőcsövet.

Jobb kezemben egy 13-as villáskulcsot, a balban az alkatrészt szorongatva nekiálltam a javításnak. Félig a gép belsejébe bújva végeztem a műveletet, ami nem is tartott tovább körülbelül öt percnél. Ez a jó a pneumatikában, viszonylag gyors, egyszerű és tiszta munka a javítása.

A sérült csövet a szerszámos kocsi tetejére, a szerszámot, pedig a helyére tettem, majd lefuttattam egy gyors ellenőrzést a gépen.

– Nyomás megfelelő. Hiba elhárítva.
– 272861-es Program kiválasztva.
– Kézi vezérlés ki!
– Ciklus indul!

A gép beindult. A robotkarok villámgyors sebességgel ide-oda cikáztak, míg a munkahengerek és a szelepek sziszegő hangokat hallatva dolgoztak.

Egy utolsó pillantás a gép vezérlőegységének a kivetített hologramjára, majd irány a karbantartói komputer, hogy kitöltsem a karbantartási naplót és lejelentsem a hibás bekötőcsövet.

* * *

– Thiphus, állj meg! Még nincs vége a bulinak. Gyere igyunk még egy kicsit!
– Milyen nap van ma?
– A mi napunk van. MULATUNK!
– Haza kell mennem.
– Még ne!
– Szerinted az angyalok sírnak?
– Mi van?
– Miért van az, hogy nem érzek semmit, csak ürességet?
– Nem értem, azt hiszem, részeg vagyok.

Az úton hazafelé furcsa érzések kavarogtak bennem. Egyedül a nedves utcákon (már három napja esik) sétáltam magányosan.

Arra gondoltam, hogy akiket a barátaimnak hittem, nem értenek sem engem, sem a zenémet. Valójában senki sem ért meg. Senki sem ismer igazából, nem tudják, hogy ki vagyok én. Mindenki csak kihasznál. Egyedül vagyok ebben a reményt vesztett, rezignált világban.

Az út csúszott, vagy én voltam pityókás, nem tudom, de egy iszonyatos fájdalmat éreztem.

Fájt a kezem, fájt a seggem, azt hiszem, elestem és elvesztettem az eszméletem egy kis időre, mert még mindig este volt. A tenyerem csurom víz és mocsok volt. A fejem lüktetett és szédültem, de magamnál voltam. Láttam és hallottam mindent, ami körülöttem történt, csak az izmaim és a végtagjaim nem engedelmeskedtek nekem.

Hányingerem volt. Próbáltam felülkerekedni rajta. Undorodtam magamtól, attól, ahogy a mocsok ellepte a testem és az elmém. Megfogadtam, ha ezt túlélem, soha többé nem iszom, de a görcsök és az ingerek nem múltak el.

– Hé pajti, van egy cigid? – szólított meg egy sötét alak. Nem láttam pontosan ki volt az.
– Nincs – vágtam rá ösztönszerűen.
– Na, papi!
– NINCSEN BAZED MEG! – üvöltöttem. Az agyam már nem engedelmeskedett nekem többé. Elvesztettem az önkontrollt.

Továbbmentem, legalábbis azt hiszem, és minden olyan tompa lett körülöttem.

Vajon az angyalok sírnak? Anya miért mész el? Pulzáltak az idegek az agyamban. Előttem egy sötét alak állt, szemei sárgán csillogtak. Közelebb léptem, hogy jobban láthassam.

Az anomália, ami azt a förtelmes arcot jellemezte… Magas homlokán a szürke bőr feszesen a koponyájára simult, kirajzolva az alatta lévő kusza kék erezetet. Arccsontjai rendellenes formákban kitüremkedtek. A testem megrázkódott. Úgy éreztem, hogy ismerem ezt a torz arcot.

– Ki vagy te? – kérdeztem.
– Vajon az angyalok sírnak? – suttogták érdes hangon sápadt, vékonyka ajkai.

Ezután mondott még valamit, de azt már nem értettem.
Thiphus… az angyalok...

* * *

A mai kor legfontosabb energiaforrása a biomassza és a szélenergia mellett a napenergia. Ezzel működött az önvezérlésű elektromos kocsim is, amiből hazafelé menet a várost figyeltem.

Eddig soha nem tűnt fel, hogy mennyire egyformák és egysíkúak a városban az épületek. Mindent napelemek és napkollektorok borítottak. A házak tetejét, a falakat, a járműveket, még a járdák, és az oszlopok egyes részeit is. Olyan volt minden, mintha üvegből lenne és persze ott voltak a szélerőművek. Az űrből nézve olyan lehetett a világ, akár egy hatalmas, törékeny kristálygolyó, ami bármikor kis szilánkokra robbanhat szét.

Egyetlen dolog volt, ami felvehette ezekkel a bizarr technológiai megoldásokkal a versenyt, az audiovizuális hirdetések tömkelege.

Az ember mire hazaért, reklámok sokasága zúdult az arcába, s ez folytatódott otthon is. Vedd meg ezt, hihetetlen akció! Használd azt, mert ettől garantáltan izmos leszel és nagyobb lesz a farkad! Az ember tudatába sulykolták ezt a temérdek szemetet. Lehetetlen volt kikerülni őket. A tömegeknek és a tömegkommunikációs eszközöknek mindig is hatalmuk volt, van és lesz is az egyén felett, s ezt lehetetlen megkerülni. Talán ha az Északi-sarkon él valaki, van rá esélye.

A manipulatív, hipnotikus reklámok tudatosan mossák át az emberek agyát, hogy eltereljék a figyelmüket a rendszer igazi szándékáról, melynek lényege: az egyének és a tömeg feletti korlátlan hatalom, hogy mindenkit ellenőrzés alatt tartsanak és irányítsanak és leplezhessék a bolygó és az emberek folyamatos kizsákmányolását és hanyatlását.

A kormány a leghatékonyabb fegyvert bevetve, azaz a médiát, elérte azt, hogy az emberek elfelejtettek gondolkodni. Elfelejtették az önállóságot. Az egyén megszűnt létezni, csak a kommün van. Ez eddig is így volt, csak a vezetőség változott meg. A társadalmat tudatlanságba taszította az impulzusok sokasága.

A XXI. század végéhez közeledve, az internet, a színes képek és a frappáns szlogenek uralta, opportunista, hipokrata világban, nincs helye gondolkodó, érző embernek, vagy istennek.

* * *

Ebédszünet közben, a 3D hologramkivetítő épp valamilyen tüntetés képeit mutatta. Az ebédlőben mindenki érdeklődve figyelte az eseményeket.

A mai napon a belvárosban több helyen is tüntettek az úgynevezett H adó bevezetése ellen. – halk sugdolózás hallatszott – a demonstráció békésen zajlott, csak a belvárosban közlekedő járműveknek okozott némi nehézségeket a tüntető tömeg. Újabb elkeseredett próbálkozás a rendszer megreformálására, de a végét ismerhetjük már... A történelem számos precedenssel szolgált eddig is.

A propaganda figyelemelterelő művelete működött, senki nem figyelt a háttérben zajló eseményekre. A mértéktelen fogyasztás okozta globális ökonómiai és ökológiai problémákra. A társadalom készen áll az öngyilkosságra.

A hír végét követően az ebédidő folytatódott tovább, a szokásos érdektelen témákkal, politikáról, pletykákról, sporteseményekről, valamint az egymás közötti szekálódással.

Én csak ültem csendben és hallgattam a többieket és az elméleteiket, s közben azon töprengtem, hogy próbáljuk megérteni mi, miért történik, majd levonjuk a konzekvenciákat és kreálunk egy elméletet, ami néha megállja a helyét.

Vannak karizmatikus személyiségek, akik képesek, akár egy pásztor, a többi embert, azaz az úgynevezett nyájat befolyásolni és indirekt módon irányítani. Nekik mindig, mindenre megvan a válaszuk. – Ilyen volt Frank is, a kollégám. – Ezek a karakterek általában kihasználják az emberei bizonytalanságot és tájékozatlanságot. Nem feltétlen az intellektuális képességeikkel tűnnek ki a tömegből, mind inkább az ideológiai meggyőződésükkel, fanatizmusukkal, vagy a személyiségükből adódó kisugárzással, karizmával, amit a retorika, vagy egyéb más eszköz segítségével a gyenge akaratúakba sulykolnak, akár egy XX. századi demagóg diktátor. Az ember mindig a körülmények áldozata.

Mindig voltak, vannak és lesznek ilyen emberek. Ők töltik be a falkavezér szerepét, és mindig voltak, vannak és lesznek követőik és olyanok, akiknek csak egy alternatíva kell, ahová beállhatnak, ahová tartozhatnak, azok, akiknek fontosabb a megfelelés a közösség felé, ahol nap, mint nap húzzák az élet monoton rabigáját, akár valami lélektelen droid, minthogy önmaguk legyenek, mert az önállóság döntéseket kíván, a döntés pedig felelősséget, ami félelmeket szül.

* * *

Az internet könyvtárban egy tudományos fantasztikus regényt kezdtem el olvasni. Az E-book, egy XX. századi író, Ray Bradbury műve volt. Témáját tekintve egy utópikus világban játszódott, ahol könyveket olvasni, szabad véleményt formálni, gondolkodni, vagy érezni bűn volt. Ha tudta volna Mr. Bradbury, hogy lényegében megírta a konkrét jövőt, mikor ezt a művet papírra vetette...

A könyvek eltűntek, legalábbis nyomtatott formában már évtizedek óta nem lehetett kapni őket, mióta létrejött az X6-os terminál komputer, ahová az összes addig keletkezett dokumentumot, írást és irodalmi művet bedigitalizálták.

A valóságot tekintve nem állt messze az igazságtól a regény, a humánus értékrendet és moralitást figyelembe véve sem, mert a szabad gondolkodás és az emberi értelem valóban elveszett a mindennapok homályában. Az őszinte, intuitív érzelmeket elbódította a média által sugárzott reklámdömping. Már csak kivételes személyek birtokolták ezen különleges képességeket, művészek, némely értelmiségiek és a pszichopaták...

* * *

Egyszerre fantasztikus, de egyben ijesztő is az a most már nyilvánvaló tény, hogy nem vagyunk egyedül a világegyetemben. A Mars után ugyanis bebizonyosodott, hogy van élet a Vénuszon is, miután egy hónappal ezelőtt sikeres vizsgálati és mérési eredményeket küldött a V7 Euromos űrszonda.

A történelmi fontosságú adatok, amiket a speciális felderítő szonda küldött vissza, a bolygón uralkodó szélsőséges környezeti viszonyok ellenére is több organikus életforma létezéséről tett tanúbizonyságot.

Az már a XXI. század elején is bebizonyosodott, hogy az élet a Földön, az űrkozmoszt átszelő meteorit becsapódások eredménye, mely kozmikus tevékenység folytán a meteoritok magukkal hozták vízjég kristályok formájában az élet kialakulásához szükséges, és egyben nélkülözhetetlen alkotóelemeket, az aminosavakat és a vizet.

A Vénusz expedíció eredményeit a napokban hozták napvilágra. A PL2-N01 kutatóközpontban végzett elemzések alapján a vizsgálatok konstatálták, hogy a Vénuszról származó mikroorganizmusok magas hőmérsékleten, spórák segítségével szaporodnak, és bizonyos kémiai elemekkel érintkezve a reakció eredményeképp képesek lehetnek a mutációra és fejlődhetnek, valamint az akklimatizálódás képessége sem kizárható.

Konzekvens tehát, hogy más galaxisokban és csillagrendszerekben is lejátszódhatott a Földéhez hasonló evolúciós folyamat. Az sem kizárható tény, hogy nem az ember az egyetlen értelmes lény, aki az űrben kutat más életformák után.

Innen már csak egy lépés az élet kifürkészhetetlennek hitt titkának a megfejtése. Az élet eredetének mibenléte, talán ezen kutatások függvénye?

Vajon mi lehet a csillagokon túl?

* * *

Carolanna az egyetlen ember, akit igazán szeretek. Ő az egyetlen, aki miatt el tudom viselni ezt a rabszolgaságot, mit életnek neveznek.

Mikor ránézek, boldogságot és nyugalmat érzek. Gyönyörű barna szemei, és élénk szeretetteljes mosolya, a lelkem minden egyes darabkáját megmelengeti.

– Andrei, ölelj át! – csengett hangja lágyan fülemben.

Némán engedelmeskedvén, kezeim lassan végigsimítva teste minden egyes porcikáját és domborulatát, lassan hátára és vállára tapadtak. Mellkasom együtt mozgott övével, miközben karjaim szorosan ölelték testét, akár tintahal csápjai a halzsákmányt a tenger mélyén.

Nem tudom, melyik rosszabb, elengedni akár egy másodpercre is a szerelmet, vagy hagyni elillanni a pillanatot, hogy keserédes emlékként éljen tovább szívemben?

Egy ember életében ritkán van arra esély, hogy megtalálja a lelki társát, vagy az igaz szerelmet, aki kiegészíti, gondoskodik róla és segíti abban, hogy ne felejtse el, hogy ki is ő, mi a kötelessége, hová tartozik és azt, hogy miért él.

Az utóbbi idő annyira zavaros volt. Teljesen kimerültem és megcsömörlöttem mindentől, de Carolanna segítségével, újra magamra találtam. Hihetetlen, hogy egy kis kedvesség és szeretet mi mindenre képes.

Carolanna rám nézett. Szemei ragyogtak. Kezemmel eltűrtem haját szeméből, majd lágyan végigsimítottam az arcát. Bőre puha és kellemesen simogató volt. Arcán kis gödröcskék formálódtak, miközben mosolygott. Én is mosolyogtam és arra gondoltam, hogy mennyire gyönyörű. – Én vagyok a legszerencsésebb. – gondoltam magamban. Nem tudom mivel érdemeltem meg, hogy szeressen, de ezelőtt még soha nem éreztem ilyet. Együtt voltunk, csak egymáséi voltunk, csak mi voltunk. Minden megszűnt létezni körülöttünk.

Ekkor lágyan megcsókoltam. Ajkai puhák és édesek voltak. Nyelve lassan simogatta nyelvemet, miközben én arra gondoltam, hogy mennyire szeretem és reménykedtem, hogy örökké tart majd ez a pillanat, és soha nem ér véget.

* * *

Mily gyenge az akarat és az öntudat, ha kielégítetlen vágyaink gyötrik azokat. A moralitás és az erkölcs minden apró darabkája elveszik az emberből és küzd, akár éhező az éhhalál ellen, hogy csillapítsa, enyhítse azt, akár csak egy rövid időre is. A gépek, tudományok és világnézetek folyamatosan változnak, fejlődnek, de az ősi, primitív ösztönszerűség mindig ott marad az emberi tudat mélyén, s olykor felülkerekedik, hogy megfojtsa az erkölcsöt, hogy egy pillanat erejéig fellélegezhessen és kitombolja magát.

E gyengeségek engem is időnként hatalmukba kerítettek, ebből kifolyólag időnként meglátogattam a „Második otthon” nevezetű nyilvános házat.

Az épületbe érve egy kellemes, de mégis gépies női hang üdvözölt. Az előtérben nem volt semmi különös. Gyengén megvilágított, egyszerű szoba volt, tele fülkékkel.

Az egyik nyitott fülkébe lépve, ugyanaz a női géphang fogadott, mint ami az előtérben, majd automatikusan elindult a számítógép hologram.

A „nőt” rubrika bejelölése után elkezdtem nézegetni a kínálatot. Minden egyes 3D-s kép alatt ott volt a név, kor és a szolgáltatások, amit kínálnak a vendégeknek. Rövid keresgélés után, meg is találtam azt a lányt, akit kerestem, Sophia-t.

Kiválasztottam a programcsomagot, ami többek között orális és anális szexet, szado-mazchot és videofelvételt tartalmazott, majd fizettem a PDC kártyámmal. A hologram eltűnt, majd mögötte kinyílt egy ajtó, amely egy hosszú, ajtókkal teli folyosón át vezetett, a testi gyönyörök birodalmába.

Izgultam. Nem tudtam volna megmondani miért, de kellemetlenül éreztem magam. Arra gondoltam, hogy ez erkölcstelen és nem helyes. Szégyelltem magam, majd hirtelen valami bizsergést éreztem a nadrágomban. A kielégülés utáni sóvárgó kéjvágy volt. Forrt a vérem, s ekkor az erkölcs utolsó cseppjét is kiizzadtam az elmémből a pórusaimon át. Hogy mi helyes és mi helytelen, csak a jelen eseményeitől függ.

A végtelen hosszú séta után, megérkeztem. A 013-as szoba előtt álltam. Izgatott voltam. Arra gondoltam, ha belépek, többé nincs visszaút. Nincs borzalmasabb dolog, mint szembesülni a valósággal, hogy kik is vagyunk igazából. Lágyan kopogtam, mint aki abban reménykedik, hogy talán meg sem hallják, de aztán az ajtó kinyílt.

– Szia, Édes! Már vártalak. – A nő nem az a tipikus szépség volt, akit az ember elvenne feleségül, hogy aztán az egész életét leélje vele, de volt benne valami olyan kisugárzás, amitől a férfiakban fellobbant a vágy.
– Na, mi lesz? – kérdezte az ajtófélfának támaszkodva. – Nem akarsz bejönni?
– A nevem Petrov – persze ez csak álnév.
– Én Sophia vagyok – válaszolta –, akkor bejössz?

Beléptem a szobába. A szobában félhomály volt, de így is ki lehetett venni a spártaiságot benne. Egy ágy és egy hatalmas szekrény volt csak benne. Az ajtó bezárult mögöttem. A nő lágyan hozzám simult, majd kezével végigsimította a testem. Olyan volt akár egy motozás, de élveztem.

– Szóval, akkor mit is szeretnél?

A szívem a torkomban dobogott, de végül kimondtam.

– Azt akarom, hogy szopj le!

Olyan vulgáris és obszcén volt a helyzet, de hát mit is lehet ilyenkor mondani? Amikor az embert a kielégületlenség már kis híján az őrületbe kergeti, megszűnik morális lény maradni. Kicsit kellemetlenül éreztem magam, de amint letérdelt elém és elővette a farkam, majd a szájába vette, minden gátlásom elszállt. Átadtam magam az orális szex végtelen extázisának.

Miután végzett, minden görcs feloldódott az izmaimban és a fejemben is. A szívem hevesen vert.

– Azt akarom, hogy kötözz ki és verj meg! – parancsoltam.

Felegyenesedett, megtörölte a száját, majd kiment a szobából. Mikor visszajött, a köntöse helyett, fekete combfixet és fűzőt viselt. Odament a szekrényhez, majd elővett belőle egy korbácsot és egy darab kötelet. Én közben meztelenre vetkőztem.

– Lábhoz, te mocskos dög! – leborultam a lábai elé. – Jó kis kutya – belemarkolt a hajamba, majd felrántotta a fejem – Nyald le a cipőmről a szart! – engedelmeskedtem. Elkezdtem nyalogatni a magas sarkúját, ami elöl kivágott volt, majd a lábujjainál folytattam. Ekkor egy nagy csattanást hallottam, majd éles fájdalmat éreztem deréktájon. Az ostor lecsapott.
– Rossz kutya! Rossz kutya! – Az ostor újra lecsapott. A fájdalomtól összerezzentem, majd felajzott – eljött a büntetés ideje.

Sophia kikötözött, majd olyan érzésekben volt részem, amit gyerekkoromban éreztem utoljára. A korbács csattogott, folyt a vér, a húsom égett a fájdalomtól, de én élveztem. Egyedül az erekcióm volt kényelmetlen, mert a hasamon feküdtem.

Mikor Sophia végzett és eloldozott, rávetettem magam, akár egy vadállat a prédájára és análisan magamévá tettem.

* * *

Befejeződött a nyolc éve tartó bányatelep építése a Holdon. A napelem-telepek megépítése után ez a második legnagyobb és legdrágább befektetésű űr-projekt, melybe számos ország, többek között az Egyesült Államok, Japán, Kína, Németország, Nagy-Britannia, Ausztrália, Franciaország, Lengyelország, Oroszország, Kanada és Svájc invesztált tőkét és humán erőt. A tervek szerint az M-Zero Eggyen három hónapon belül elindulhat a holdfelszín alatti fémek és gázok kitermelése, mely folyamatok teljes egészében automatizált robotok és robotgépek alkalmazásával fog történni. Valamint, pár éven belül megkezdődhetnek további napelem-, illetve bányatelepek építési munkálatai is.

A spekulációk szerint kettőezer-egyszázhúszra nem kevesebb, mint 70%-os anyagi és energiaügyi fejlődés lesz tapasztalható. Ugyan az eltérő kulturális különbségek miatt világállam kialakulása nem várható, de a közös gazdasági és technológiai együttműködés szorosabb kapcsolatot, és az emberiség történelme során az eddigieknél is nagyobb globális befektetést eredményezhet. Ennek eredményeképp egyéb országok bekapcsolódása is kilátásban van, többek között Mexikó, Dél-Korea, Norvégia, Svédország, a Benelux államok, Magyarország, Új-Zéland és a Dél-Afrikai Köztársaság csatlakozása várható a jövőben.

A mai napon száz éve, hogy meghalt a gitáros rock legenda, Jimi Hendrix...

* * *

– Hallottátok a hírt?
– Milyen hírt? – kérdeztem értetlenkedve.
– Átadták Atlantiszt.

Csodálkozva néztünk egymásra, majd Pi – az igazi neve Petr volt, de mi csak Pi-nek hívtuk, mert matekból olyan penge volt az agya, akár egy eleven számítógép – elővette a mikro komputerét és a neten keresni kezdte a hír videót.

Néhány másodperc alatt meg is találta.

– Ezt nézzétek!

A hologramon egy hatalmas, csillag alapú sziget volt, melyet számtalan felhőkarcoló-szerű üvegtorony, és furábbnál furább geometriájú építmény, erőmű tarkított. Az egész olyan fura és idegenszerű volt, majd hirtelen feltűnt, hogy miért. Nem voltak fák, vagy növények, melyek némi színt és természetességet vittek volna a térbe. Mindent a mesterségesen megmunkált anyag vett körül, csak a tenger volt, ami egy földi építményre emlékeztette az embert.

A film az egész várost körbepásztázta. A képsorokat egy narrátor kommentálta.

Atlantisz. A jövő városa. Hol a környezetszennyezés teljes mértékben megszűnt. Száz százalékos bioenergia hajtja a város turbináit, generátorait, erőműveit, melyek elektromos áramot, oxigént és tiszta vizet termelnek a lakók számára.
A város száz százalékig önellátó, s hogy ez mit is jelent pontosan?
Atlantisz városában minden megtalálható, mi a szociális igényeket maximálisan kielégíti: katasztrófavédelmi és karbantartó egységek, iskolák, szórakozó centrum, integrált tömegközlekedési eszközök, élelmiszergyártó és ellátó egységek, repterek, kikötők, valamint a kórházon kívül minden egyes háztartást egy integrált orvos ellátó egységgel láttak el, a közvetlen elsősegélynyújtás érdekében.
A lakók kényelmét és akadály nélküli életét a legújabb fejlesztésű IC2-es terminál komputer szolgálja, melyet a világ legnagyobb adatbázisával láttak el, az akadálytalan kommunikáció érdekében.
A polisz kapacitása, körülbelül hetvenezer ember befogadására alkalmas.
Továbbá Atlantisz büszkélkedik a világ legkorszerűbb, legfejlettebb kutatóközpontjával és csillagvizsgálójával.
A tudományok és a művészetek mellett az egészséges életmód és a sportok is helyet kapnak a polisz mindennapi életében.

Ekkor a kamera egy hatalmas, ovális, kapszula alakú építményt pásztázott, melynek felületén úgy csillogott a fény, akár a víz tükrén. Olyan volt, mint egy óriási vízcsepp a tenger közepén.

Negyvenezer férőhely. Kiváló akusztika a megfelelő koncerthangzás és színházi előadás érdekében, valamint átalakítható, cserélhető épületelemek, a megfelelő sportrendezvény érdekében, legyen szó football meccsről, kerékpárversenyről, atlétikáról, vagy bármely más sportágról.

– Nem semmi!

Az Atlantisz Egyetemen a legkiválóbb mérnökök, doktorok, tudósok, elmék várják, hogy pallérozhassák a fiatal nebulók elméjét a legkorszerűbb, legmodernebb berendezések, laborok segítségével.
Atlantisz. A jövő emberének városa.

– Persze mindez egy vagyonért – vágtam közbe.
– Hát ja – helyeselt Gregory.
– Kinek van erre pénze? – bámult kérdőn Pi.
– Biztosra veheted, nem a magunkfajta csóringereknek építették ezt a szart – válaszolta Greg a maga közönyös modorában.
– Nem is lényeg – válaszoltam.
– Hát az biztos, hogy hárman sem keresnénk soha annyi kreditet az életben, amiből valaha is vehetnénk ott egy lakást.
– Most gondoljatok bele! Micsoda pénzeket invesztáltak bele? – morfondírozott tovább Greg.
– Szerintem inkább ne.
– Hogy is szokták mondani? – töprengett Greg – az ő szaruk biztos rózsa illatú.
– Jaj már! – förmedtem rájuk. – Hagyjuk már az egészet a francba!
– Ja.
– „Na? Mi legyen?”
– Láttátok, azt az új filmet…

Oly sok fájdalom van a világban, s most nem a fizikai erőszakot értem ez alatt, hanem azt, mikor az ember kimegy az utcára, s akármerre néz, mindenhol csak a nyomort, a reménytelenséget látja. A beletörődést, hogy jobb úgy sem lesz soha.

Akkor arra gondolok, hogy miért van ekkora különbség ember és ember között? Miért van az, hogy éhező emberek csontjait marják a nyomor hitvány, kivénhedt fogai, miközben családok hullnak szét, soha el nem múló sebet ejtve gyermekeik lelkén, hogy bizonytalan, elveszett szellemekként kóboroljanak némi szeretet és törődés után sóvárogva egy világban, mi a legkevésbé emberi.

A válasz egyszerű: a hiúság és mértéktelenség korában a hatalom az úr és a hatalom nem tűri a gyengeséget, és bizony az élet labirintusában nagyon könnyen elveszik, aki gyenge, vagy lusta küzdeni, vagy küzdeni akarni. A hatalom kihasználja és eltiporja mindazt a keveset, amitől még ember maradt az ember, az álmokat, a reményeket, az értelmet, hogy van miért élni.

* * *

Az emlékek olyanok, akár a gyógyszer, segítenek, hogy ember maradjon az ember, de funkcionálhatnak úgy is, akár valami méreg, mely a személyiséget bomlasztja, majd véglegesen meg is semmisíti azt.

Mindez csak annak függvénye, ki mire akar emlékezni.

Ugyan vannak bizonyos fizikai és kémiai ingerek, impulzusok, mik meghatározhatatlan érzelmeket váltanak ki az emberből, de ezek olyan megfoghatatlanok és érthetetlenek, akár a csillagok az égen, vagy a végtelen fogalmának definíciója.

Milyen lehetett az élet a nagy ökológiai katasztrófa előtt? Milyen lehetett, amikor az emberek az életüket nem kímélve küzdöttek az elveikért? Milyen lehetett igazi csirkét enni, ami nem kapszula formájú? Milyen lehetett valódi embernek lenni? Milyen lehetett valóban élni?

* * *

Megöltem őket, mert gyűlöltem őket. Ahogy jártak, ahogy beszéltek, ahogy kinéztek… a mai ember nem más, mint egy elvetemült, rothadó kórság, ami mindent felemészt. A komfortos, automatizált társadalom a halálba rohan, de túl lusta és pökhendi ahhoz, hogy észrevegye, hogy a feje már a hurokban van. Én vagyok a MEGVÁLTÁS! A MEGVÁLTÁS!

Folytatás a reklám után.

…Ott voltak. Olyanok voltak, akár a hangyák. A távcsövön át figyeltem, ahogy ott nyüzsögnek, vásárolgatnak és nevetgélnek, mintha minden olyan (kibaszott) jó volna, majd lőttem.

Az első golyó pont egy fiút talált fejbe. Az agya kiloccsant. Én voltam Isten haragja, s ekkor újra lőttem. Egy lányt találtam el. Pont a mellkasán, a földre zuhant, majd újra tüzeltem, és újra, és újra. Olyan hirtelen rogytak össze, mintha rongybabák lennének. Az volt ám a „horrorshow”. Nekem elhihetik.

Éreztem a félelmüket. Sikítoztak, fohászkodtak, de most én voltam Isten.

Próbáltak menekülni, de a sorsa elől senki sem futhat el.

Álltak, és egymást lökdösték és taszigálták, hogy elkerüljék Isten büntetését, de Isten csalhatatlan. A végzet keze elkapta a torkukat.

Ekkor a vezérlővel elindítottam a detonációt, majd hirtelen egy óriási mennydörgő robajt és üvegcsörömpölést hallottam, aztán mindent füst borított.

Csend lett. A testek szanaszét hevertek egymáson, vagy egymás mellett, egyben, vagy darabokban, mindegy. Az üzletház egy vértől tocsogó mészárszék volt.

– Mire gondolt ekkor?
– Semmire.
– Nem volt lelkiismeretfurdalása?
– Miért? Én csak parancsot teljesítettem.
– Hogy több tucat embert, hidegvérrel legyilkolt?
– Az nem én voltam. Ők már halottak voltak. Én csak a megváltást hoztam el számukra. Ők csak vártak, vártak és léteztek, de a legkevésbé sem éltek.
– Köszönöm bíró úr! Nincs több kérdésem.
– Megérdemelték. A bűn fattyai vagyunk mindnyájan!

* * *

A levegő savanyú, s minden egyes lélegzetvételkor kapar a torkom. A testem minden egyes idegszála szét akar robbanni. A beleim görcsösen fortyognak. Izzadok. A körmök, a húst marcangolják a tenyeremben. Egyedül vagyok.

Én vagyok a szoba szíve. A falakon sötéten táncoló árnyak. Néma csend, de én hallom, ahogy hozzám beszélnek. Félek, de megpróbálok uralkodni magamon. Talán minden csak a fejemben van, én pedig megőrültem? Vagy ez a pokol? Minden olyan más. Minden változik, semmi sem állandó.

Ahogy lélegzem a világ alakul. Milyen elrettentő a valóság. Olyan, mintha tőlem függne minden. Minden egyes cselekmény, minden egyes materializáció egy hatalmas, kibogozhatatlan rendszer része, aminek én vagyok a működtetője.

Elfáradtam, gyenge vagyok. Ez az individualista központúság felemésztett. Fuldoklom a mentális és a fizikai fájdalomtól. Itt a vég...

A szoba falai tágulnak, akárcsak a világegyetem, míg végül szubatomi részecskékre szét nem esik az egész. A bőröm kirepedezett, sebeinek pórusaiból gennyes vér csordogál, akár valami galaktikus stigmából. A világ szétfolyik, vagy a szemeim folynak ki... Már semmit sem értek.

„Ez a vég.” – suttogja egy hang, vagy több... Nem tudom, minden olyan elmosódott és tompa. A közegben lágy rezonancia van jelen. A testemben lévő összes idegszál felveszi a rezdüléseit. Egy sikolyt hallok, nem vagyok benne biztos, hogy nem én sikítok – „Ez a vég. Az én egyetlen barátom...”

Ekkor döbbentem rá, hogy megszűntem emberi lény lenni. Az érzékelés kapui feltárultak...

Egy amorf, alaktalan lény közeledett felém. Hol emberi, hol valami förtelmes, emberi ésszel és érzékszervekkel fel nem fogható alakot öltve. Éreztem, ahogy engem vizslat, értem sóvárog. Menekülni akartam, de nem tudtam hogy – olyan volt az egész akár egy rémálomban.

Ő csak közeledett. A teste – ha volt neki egyáltalán –, folyamatosan változott, hol megnyúlt akár egy madárijesztő árnyéka, hol imbolygott akár a tűz lángja, néhol pedig darabokra szakadt, dacolva a fizika és a metafizika minden egyes törvényével.

Éreztem, minél közelebb jön, annál jobban elhagy az erőm és a rabjává válok, de végül sohasem ért el. Nem tudom, hogy miért, de vágytam rá, és az, hogy nem érintett meg, iszonyúan fájt. Valami ekkor meghalt bennem.

* * *

Az a baj az emberrel, mire rájön, miben tehetséges, addigra már elvesztegette az élete fénykorát, addigra elveszik a dolgok varázsa. Ezért van szükség a szülőkre, hogy a megfelelő irányba tereljék a fiatalokat, mert gyermekként még álmodunk, s nincs még kellő tapasztalatunk a világról, hogy felfogjuk annak lényegét, s egy navigátorral magunk mellett könnyebb a haladás az élet kacifántos, kereszteződésekkel teli sztrádáján.

Magam is oly sok mindenbe vágtam bele életem során. Kerestem, ki vagyok, mit akarok, hová tartok, majd eljött az a bizonyos kor, amikor az ember szembesül korlátaival, és ráébred, nincs választása, megszűnik a védettség, és a helyét a felelősség veszi át. A kor, amikor felnőtt lesz.

A felnőtté válással jár, hogy elveszítjük a képzelőerőnk. Beletörődünk a hétköznapok nyújtotta szürke realitásba, miközben álmaink elvesznek, feledésbe merülnek. Gyermekként hiszünk a mesékben, a csodákban, az angyalokban, s féljük a sötétséget, vágyunk a szülői gondviselésre, édesanyánk óvó ölelésére, hogy aztán mindezen gyermeki ártatlanságot eldobjuk, akár egy ócska, kinőtt kabátot, felfedve tiszta, mezítelen énünk, hogy a külvilág hitvány, alattomos mocska beszennyezze azt. De a kosz mögött mindig ott lesz a kíváncsi gyermek…

Gyerekként, gyakran álmodoztam arról, hogy zenész vagyok. Néztem a tévében, az interneten a nevesebbnél nevesebb muzsikusokat, és azt képzeltem, hogy én is egy vagyok közülük, majd eljött az idő, mikor a vágyakat tettek követték és megpróbáltam megvalósítani az álmaimat.

Kezdetben, ahogy az lenni szokott, az osztálytársaimmal alapítottam egy zenekart. Eldöntöttük, ki min játszik. Én lettem a gitáros. Hosszas, szigorú spórolás után meg is vettem az első gitáromat. Szorgosan tanultam és gyakoroltam. Igyekeztem minél több dolgot elsajátítani, ami fokozatosan, lépésről lépésre sikerült is, nem kis örömet hozva a szívembe.

A korlátok szülte lehetőségek közepette megpróbáltam a maximumot kihozni az adott helyzetből. Úgy éreztem, az elszántságom, az akaratom, és a tehetségem ellensúlyozza az anyagi határokat, de be kellett látnom, tévedtem.

Álmokat hajszoltam, mivel úgy véltem, a valóság rettentően unalmas. Azt hittem, hogy különleges vagyok, egy hős, aki az érzékelés világában képes valóvá váltani az álmokat és a varázslatokat. Aztán az önmegvalósítás újabb lépcsőjeként, megírtam az első dalomat, majd a következőt és aztán azt vettem észre, hogy a sokadiknál tartok.

Eljött a bizonyítás ideje, de a siker elmaradt. Nincs kellemetlenebb és rombolóbb érzés, mint mikor az ember szembesül a kellemetlen tényekkel.

Úgy éreztem, egy világ omlik össze bennem, engem pedig maga alá temet és belepusztulok. Nem értettek meg, én pedig belefáradtam az egészbe. Ráébredtem, hogy nem vagyok hős. Egy senki vagyok.

Az önpusztítás útjára léptem, és amit addig alkottam, semmivé lett. Döntenem kellett. Az álmaimat választom, vagy az egzisztenciát.

Az élet, kompromisszumok és beletörődések sokasága, de mindig van választás, csak fel kell ismerni a helyzetet és élni a lehetőségekkel. A lényeg a küzdelem. A küzdelem az életben maradásért, a vágyainkért, amiket én feladtam. Renegáttá váltam, és hagytam, hogy elnyeljen a világ és az önmagam iránt érzett gyűlölet.

Az önsajnálat és a düh keltette érzések és cselekedetek, rebellissé és pesszimistává tettek, de aztán megismertem azt az embert, akivel megegyeztek az elképzeléseink, aki ugyanazt akarta, amit én, aki partneremmé vált az életnek nevezett játékban. Egy csodálatos lányt, kinek szépségének valódiságát és lényegét oly nehéz vagy inkább lehetetlen visszaadni, hogy meg sem kísérlem azt. Számomra ő volt a fény a sötétben, az iránytű a semmi közepén, ő volt az értelem.

Ahhoz, hogy idáig eljussak, és megérthessem, élhessem az életet, le kellett rombolnom mindent magam körül és önmagamban, majd újjá kellett építenem, átértékelve minden egyes pillanatot, lépést és tettet.

Az élet olyan, akár egy társasjáték, olykor egy lépés előre, kettő hátra, de a célba vezető út mindig rettentően izgalmas, és mi, ha nem az izgalom az élvezet az egészben.

A játék végéhez közeledve olybá tűnik, hogy az egész csak egy álom. Furcsa, eseménydús és gyors, akár a puskagolyó, mely a tudatunk felé robog, hogy apró darabokra robbantsa szét azt.

A világ mindaz, amit felfedezünk, megértünk és befogadunk. A világ mindaz, ami bennünk van, szerelem, szenvedély, gyönyör, fájdalom és kárhozat...

Itt a játék vége. Eljött az idő, hogy egy új játékot kezdjek, és egy másik világba lépjek.

* * *

A szoba üres volt. Sehol egy kép, vagy egy ablak, de még ajtó sem, legalábbis szabad szemmel érzékelhető, csak az üresség. Minden fehér, akár egy vászon, mely arra vár, hogy megtöltsék élettel.

Különös érzés kerített hatalmába. Ekkor az jutott eszembe, hogy mennyire gyűlölöm a korlátokat. Minden olyan unalmas. Ez lenne a halál? De tudtam, hogy nem az.

Egy furcsa hangot hallottam. A gyomromból jött. Székelnem kell.

A falakat körbe-körbejártam, miközben kezeimmel végigsimítva azokat kutattam. Egy rejtett kilincs, vagy egy nehezen észrevehető vájat, vagy bármi más után, ami ezt a monotonitást, ezt a tökéletesen szabályos és makulátlan szobát az emberi elme számára felfoghatóvá teszi. Valamit. Egy kapaszkodót az ép elmém megtartására.

Ösztönszerű pánik kezdett eluralkodni rajtam, mikor a sokadik próbálkozás után sem találtam semmit.

– Mi a FASZ VAN MÁ’! – ordítottam, majd beleöklöztem a falba.

A tompa puffanást, éles fájdalom követte.

– A kurva életbe! – ez így nem lesz jó. Ez a hely nemcsak a testnek, de az elmének is börtön.

Próbáltam megnyugodni és összpontosítani.

„Csak a fegyelmezett elme láthatja a valóságot”

Törökülésben leültem a padlóra, államat ujjaimon, könyökeimet térdeimen megtámasztva. Transzcendens állapotban figyeltem minden egyes zörejt, zajt, vagy fényváltozást. Együtt lélegeztem a szobával. Tökéletes szimbiózis ember és környezete között, de semmi nem történt. Ugyanolyan volt minden. Állandó hőmérséklet, néma csend, ugyanaz a vakító fehérség.

Fogalmam sincs, mennyi ideje ültem már e között a négy fal között, öt perc vagy öt óra, de ha éveket is ültem volna itt, akkor is minden ugyanolyan végeláthatatlanul unalmas lett volna.

A fülemben nyomást éreztem, mintha egy buborék tágulna és próbálna szétrobbanni. A fejem elnehezedett…

– Halló? Halló!
– Mi a… Ki az?
– Nem fontos. A lényeg a tudat pontos kontrollálása. Nem bukhat el. Az élete függ tőle.
– Ki beszél?
– Képes lennél meghalni az elveidért? – szünet. – Vigyázz mit válaszolsz, mert figyelnek téged!
– Nem tudom. Hol vagyok?
– El akarnak pusztítani. A szemükben, te csak egy társadalmat bomlasztó kór vagy, amit ki kell metszeni és meg kell semmisíteni.
– Miről beszél?
– Az emberi lélek egy labirintus, szenvedéllyel, vágyakkal, emlékekkel.
– Ezt most nem igazán értem.
– Képes lennél meghalni az elveidért, azért, hogy ember maradj, hogy önmagad maradj?
– Ez mit jelent?
– Ne hagyd, hogy elpusztítsanak!

A gyomrom görcsölni kezdett.
Összekuporodtam a földön, akár egy labda.
Nincs mit tenni, könnyítenem kell magamon. A görcsös fájdalomtól úgy tekeregtek a beleim, akár egy villán a spagetti.
Nem bírom tovább!
Letoltam a nadrágom és...
Egy perc múlva ott guggoltam a saját, bűzlő, gőzölgő szarom felett.
Megkönnyebbülés futott végig rajtam, mikor lenéztem a barna kupacra, aztán ezt az érzést, szégyenérzet váltotta fel.
Olyan mocskos vagyok.
A kényszer nagy úr – mondogattam magamban.
Olyan mocskos vagyok.
Miféle világ az, ahol a test természetes biológiai megnyilvánulásai szégyenletes dolgok? Avagy szégyen emberinek lenni?

– Szomjas vagyok. Hallasz engem? Tudom, hogy hallotok.

Az agyam felfogja a helyzetet, de a félelem és a magányosság felülkerekedik a józanságomon.

Nem tudom, mit tegyek. Az ösztönöket nehéz irányítani, mint mikor olyan dolgot mondunk ki, amit már abban a pillanatban megbántuk, mielőtt kimondtuk volna.

– Tudom, hogy hallasz. – Az ujjaim hangosan ropogtak. A homlokomon és a tarkómon izzadság folyt. – Mit akarsz tőlem? – csend – a kurva anyád. MUTASD MAGAD!

Taccs.
A meleg ürülék, barna foltot hagyva a fehér falról a földre pottyant.
Innen már nincs visszaút.
A kezem csurom ürülék volt. A falat pedig egy emberi alak, akinek a végtagjai spirálisan önmaga körül tekeregtek, tarkította.

Azt nem tudom, hogy mikor, vagy, hogy miért rajzoltam ezt a figurát, de számomra az élet szimbóluma volt. Egy kicsiny emberség a magány és a semmi közepén. Ki gondolta volna, hogy a szar a falon a lélek utolsó mentsvára? De az is lehet, hogy megőrültem és elment a maradék eszem.

Ekkor egy hang szólalt meg:

– Gregory! Figyeljen ide! Emlékezzen! Emlékezzen Gergory!
– Micsoda?
– Emlékezzen! Használja a vizuális memóriáját!
– Oh édes istenem!
– Itt nincs Isten – csend. – Emlékezzen!
– Ki vagy te?
– Az most nem lényeg. Emlékezzen!
– Mire?
– Egy képre, egy érzésre, önmagára. Mit lát?
– Nem tudom... Nem értek semmit.
– Emlékezzen!
– Nem tudok.
– Mi az utolsó emléke? Emlékezzen!
– Azt hiszem... látok valamit.
– Tovább!
– Egy nő. Látok egy nőt.
– Tovább!
– A neve... A neve... A neve Carolanna.
– Ismeri?
– Nem tudom.
– Tovább!
– Embereket látok. Olyan... Olyan reménytelenek és szomorúak. Látok egy férfit. Fegyvere van.
– Tovább! Tovább!
– Halottak. Mind meghaltak.
– Tovább!
– Nem tudom... Minden olyan kusza és zavaros.

Sötétség.

– Gregory! GREGORY!
– Micsoda? Ki az a Gregory?
– Az ön neve.
– Mi van?
– Ezek az emberek nem léteznek, úgy ahogy maga sem.
– Micsoda? Ezt nem értem.
– Az ön igazi neve Wresczak.
– Mi?
– Gregory Wresczak.
– Hazugság!
– Emlékezzen!
– Csak álmodom. Ez csak egy rossz álom.
– A neve Gregory Wresczak. Született 2038. február 16-án.
– Hazugság. Hazugság. HAZUGSÁG!
– Anyja neve Miriam Wresczak. Apja neve Flaber Wresczak.
– Nem. Ez nem igaz.
– A 49-es Nagy Klíma Katasztrófában vesztette el őket.
– Ez az egész csak a fejemben van.
– Maga nem létezik. Legalábbis nem úgy, ahogy azt gondolja.

A szemhéjam alatt a bal szemem rángani kezdett.

Ekkor minden eszembe jutott. Akár egy őrült reveláció. A szüleim, az iskola, a munkám, a csalódások, a fájdalom, az unalom, a magányosság, a valódi életem.

Az egész olyan volt, mintha egy másik ember emlékei lennének, aki én vagyok, de mégsem én vagyok.

– Már régóta figyeljük magát.
– Hol vagyok?
– A Krakkói Rehabilitációs és Elmegyógyintézetben. Ez egy amolyan klinika a mentálisan zavarodott emberek számára, ami egyben kutatóközpont is. Az ország legkiválóbb orvosai dolgoznak az intézményben. Én Dr. Larnov vagyok, az ön kirendelt orvosa – csend. – Tud valamit a Krakkói plázarobbantásról?
– Valamit láttam róla a neten, de...
– Mondd magának valamit az a név, hogy Beliál?
– Igen. Már hallottam ezt a nevet, de nem tudom, hogy hol.
– Gondolkodjon!
– Nem, tudom. Nem emlékszem.
– Tudja, mi az a disszociatív önazonosság-zavar?
– Nem.
– Nos, ez egy mentális rendellenesség, amit többszörös személyiség-zavarnak is neveznek. A betegben több személyiség létezik egyszerre. Olykor tudnak is egymás létezéséről, sőt vannak, akik kontrollálni is képesek ezeket az identitásokat.
– Értem.
– Úgy látszik, önnél is ez a diagnózis.
– Micsoda?
– Önnek több személyisége van.
– Ezt nem értem. Hogy lehet ez?
– Pontosan mi sem tudjuk, hogy az agya miképpen szelektál a személyiségek közt, vagy, hogy miért nem képes emlékezni bizonyos személyiségekre, miért nyomja el őket. Ez általában már a korai gyermekkorban kialakul az egyénben a személyiségfejlődése során. Kiváltó ok lehet valamilyen gyermekkori trauma, rossz emlék, vagy a stressz is, de gyógyszerek és rendszeres pszichoterápia segítségével, gyógyítható. Azonban... – a doktor itt megköszörülte a torkát – némely esetekben, gyógyíthatatlan.

„A valóság az emberi agyban létezik, és sehol másutt.”

– Az életem egy illúzió? Valójában, nem is létezem.
– Sajnos nem ez a legnagyobb baj. Az ön egyik ilyen személyisége, akit Beliálnak hívnak, embereket ölt – szünet – maga, illetve a maga elméjének egyik személyisége a plázarobbantó.
– Ez lehetetlen.
– Sajnos igaz. Ezért van most itt. Ez a Boelle terem, ahol a mentálisan zavarodott elmék megfigyelése zajlik. A kórképe szerint legalább még három személyisége van. Úgy vélem, hogy részben valamelyikükkel kapcsolatot is fenntart, és tudatában van a létezésüknek, de úgy látszik a gyilkos személyiség, nincs közöttük.

A szívem a torkomban dobogott. Nem tudtam mit mondjak. Bing-bang zúgta egy távoli harang.
Hátra mentem a sarokba...

– Gregory!
lefeküdtem a padlóra...
– Gre...
becsuktam a szemem és mindent kitöröltem az elmémből.

* * *

Név: Gregory Wresczak.
Személyi azonosító szám: 0247-3182
Született: 2038. február 16.
Neme: Férfi
Epikrízis: disszociatív önazonosság-zavar, mániás depresszió. Katatón állapotra és erőszakra való hajlam. Társadalmi beilleszkedésre alkalmatlan.
Utasítások: Folyamatos megfigyelés. Gyógyszeres pszichoterápia, 2x40 mg Ziprazidon.

* * *

– „Na? Mi legyen?” – kérdezte a torz arcú férfi.
– Ki maga?
– Nem az a kérdés, hogy én ki vagyok, hanem az, hogy te ki lehetnél.
– Ezt nem értem.
– Emlékezz arra az unalmas vegetálásra, amit te életnek neveztél! Emlékezz, hogy mennyire egyedül voltál!
– Mit akarsz tőlem?
– Az tőled függ. Te mit szeretnél?

Nem tudtam, hogy mit feleljek.

– „Na? Mi legyen?”
– Ki vagy te valójában?
– Hát nem ismersz meg? – Hirtelen gúnyos kacaj harsant torkából. – Tudod te azt nagyon jól.

Ekkor lehajtotta a fejét, aztán kezeit lassan az arcához emelte, majd ujjait mélyen a bőr alatt lévő húsba mélyesztette, s komótos, de mégis könnyed, határozott mozdulatokkal letépte azt.

Rosszul lettem, de a kíváncsiságom erősebb volt, s leküzdöttem az ingereket.

A folyamat során a fájdalom legkisebb jelét sem mutatta. Miután végzett, lassan felemelte a fejét és rám nézett.

– Ez nem lehet igaz – mondtam, de valójában tudtam, hogy mit fogok látni. Saját magamat láttam. Ő én voltam és én ő voltam.
– Most miért játszod meg az ostobát?
– Nem. Én nem...
– Mindvégig tudtad.

Még mindig nem akartam hinni sem a szememnek, sem az elmémnek.

– Mi egyek vagyunk Gregory. Te vagy a test, én pedig a lélek. Én vagyok a valódi lényed.
– Én... én már emlékszem – itt volt a neve a nyelvemen, majd nehezen, de végül kimondtam – Beliál.

Amint kimondtam, a fejem majd szétrobbant ezer meg ezer aprócska darabkára. Tudtam, hogy ez nem a valóság. Ő nem létezik, csak a fejemben. Élősködik, akár egy parazita, de tudtam, hogy ahogy ő sem élhet nélkülem, én sem élhetek nélküle, mert mi egyek vagyunk. Elválaszthatatlanok egymástól.

A sötétből két másik alak lépett elő. Arcuk nem volt, csak amolyan körvonalak és vonások, amik emberi arcot sejtettek, akár az eleven próbababák.

Mindnyájukat ismertem. A tudatom különböző megnyilvánulásai voltak.

„Na? Mi legyen? ”

Ők csak a fejemben léteznek.

– Mi mind te vagyunk.
– Nincs szükségem többé rátok.
– Nem létezhetsz, ha mi nem akarjuk.
– Én uralom a testem, és én uralom az elmém. Én. Én! Csakis egyedül ÉN!

Hirtelen furcsa érzésem támadt. Lebegtem, s körülöttem minden sötét és simogató volt. Aztán bongó harangok kakofóniája kezdett ringatni ide-oda, akár az őszi szél a már lehullott, vörösessárga faleveleket. Jobbra-balra, jobbra-balra.

Majd minden újra csendes lett.