Az ócskás – 7. rész – Az ugrás
Érezte a lüktetést, ami körbevette, érezte a sötét energiák áramlását maga körül. Kyasanur a vándor ócskás már néhányszor megtapasztalta ezt az érzést, az oka és időpontja megjósolhatatlan volt, egy dolgot biztosan tudott, hogy bekövetkezik. Magában az ugrásnak nevezte, bár fogalma sem volt róla, hogy miképpen, és mi történik, de pár évenként egyszer, ha érzi a lüktetést, hirtelen egy más helyen és más időben találja magát. Legtöbbször a változás csak ennyi volt, becses tárgyait, ami a küldetése részét képezte, az ugrás után azonnal megtalálta valahol a közelben. Egyszer fordult elő hosszú élete során, hogy az ugrás után egy tárgyat sem talált meg. Veszélyes és nehéz kalandok között sikerült újra begyűjtenie a portékáit. Remélni tudta csak, hogy ez többé nem fog előfordulni. Izgatottan várta az eseményt, hiszen nem tudta hol, és mely időben fog felbukkanni.
A város határában a köd lassan ereszkedett alá, egyre jobban korlátozta a látótávolságot, ezért Bill fokozatosan vette vissza sebességet. Nem szerette volna, ha egy hirtelen felbukkanó szarvas miatt összetörné a kamiont. Még vagy tíz évig fizetheti a kamion részleteit, és a családja is várja haza, gyönyörű felesége és két kisfia már biztosan örömmel készül a hazatértére. Egy éjszakát tudott ugyan csak a családjával tölteni, hiszen a vontatmányon lévő fémidomokat holnap estig le kell szállítania, de már ez az egy éjszaka is nagy öröm számára.
Gyomra kavargott, és látómezejében idegen épületek, tárgyak és emberek tűntek fel, miközben megkezdődött az ugrás. Szédülés fogta el, majd a fejébe nyilalló hatalmas, bár kis ideig tartó fájdalom jelezte, hogy vége is van. Kyasanur látása kitisztult, és egy ködös erdő szélén találta magát egy országút közepén. Hirtelen hatalmas, erős fénycsóva csapott a szemébe, majd egy hangos fémes csattanás után csend lett.
– Azannyaistenit! – kiáltott fel Bill, mikor meglátta az út közepén a vézna embert. Az utolsó szavai is ezek voltak, mert miután elrántotta a kormányt egy fának csapódott, és a rosszul rögzített szállítmány a fülkére csúszott.
Kyssanur körbenézett, és egy hatalmas, részéről még sohasem látott fémtárgyat látott füstölögni egy kidőlt fa mellett. Közelebb óvakodott, és a fémszörnyhöz sétálva meglátott egy férfit, akinek egy fémrúd szúrta át a koponyáját. Még voltak idegi rángásai, és szörcsögve zihált, de Kyasanur tudta, hogy menthetetlen. Apró plüssmackó volt a még rángó férfi kezében, amit, miután az ujjait lefeszítette róla, az ócskás azonnal zsebre is vágott. Erről jutottak eszébe a portékái, amiket az ugrás során elveszített. Pár perces kutatás után egy furcsa kocsiban az út szélén meg is találta. Nem a már megszokott fakordé volt ez, hanem valami fémalkotmány, amilyent még sohasem látott. Viszont örömmel tapasztalta, hogy megvan minden dolga és érezte rajtuk a sötét erőt is. A kis plüssmackót is közéjük dobta, amit kivett a férfi kezéből.
Kyassanur vidáman tolta nyikorgó bevásárlókocsiját a távoli fények felé, ahol egy várost sejtett. A köd eltakarta mellette a táblát, amire foszforeszkáló zöldel egy nyíl és egy felirat volt festve:
New York
