Az ócskács – 11. rész – Csak egy rágcsáló
Állatias üvöltés visszhangzott a fehér csempével borított, ma elhagyatott, ám hajdan szebb napokat is látott teremben. York egykori legnagyobb mentális betegeket kezelő intézete ma már a növényzet által részben visszahódított, elhagyatott, a forgalomtól távol eső telken terpeszkedett el. A néhai vizsgáló fala, de még a mennyezete is csempével volt borítva, gyaníthatóan a hajdani, nem éppen emberbarát kezelések során keletkező mocsok könnyebb tisztítása végett. A padlót ma már szeméthalmok, konzervdobozok és használt injekciós tűk borították, utalva a mai kor vendégeire, akik nagy ritkán betették ide a lábukat.
Johnatan is eme ritka vendégek közé tartozott, és nincs is mit szépíteni rajta, hősünk csavargó életmódot folytató drogos volt. Amint hozzájutott napi betevő adagjához, máris elvonult ide a kíváncsi tekintetek elől, hódolni szenvedélyének. Egy csempével borított asztalon feküdt mozdulatlanul, ugyanis egy mosdótál borult a hasára miközben a szer hatásait élvezte éppen. A tál valószínűleg márványból készült, mert baromi nehéz volt, eredetileg egy fémállványon trónolt az asztal mellett mielőtt ráborult Johnatan hasára, megroppantva a gerincét. Ennek a ténynek a mozgásképtelenséget, a drognak pedig az alig érezhető fájdalmat köszönhette. Pedig nem is ez volt a legnagyobb baj, ezt már élték túl páran, hanem az, ami a mosdótál alatt van, gondolta Johnatan, míg a nem messze tőle egy széken ülő, hófehér arcú, fekete ruhát viselő alakra nézett. Az alak nem volt itt mindig, még akkor sem, mikor belőtte magát, hanem valamikor később érkezhetett, de az is lehet, hogy ez is csak a szer hatása.
A nagyobbik baj, amit említettünk, az az volt, hogy a hasán heverő mosdótál alatt valami kaparászott. Egy patkány volt és a szerencsesüti maradékát rágcsálta, amit Johnatan egy vándor ócskástól vásárolt, mielőtt elindult ide. Hogy hogyan került a süti a hasára, az rejtély, de tulajdonképpen a történetünk lényegét tekintve nem is fontos. Ami lényeges, az az, hogy a süti egyszer el fog fogyni, a patkány pedig csak egy irányba tud menekülni: lefelé. Ezzel hősünk is tisztában volt, de mivel mozogni nem tudott így segíteni sem magán. A különös alak pedig csak nézett rá fagyos tekintettel és semmi hajlandóságot nem mutatott arra, hogy segítsen.
A szer hatása kezdett csökkenni, és mivel a patkány már a hasfalán kaparászott, a fájdalom is erősödött. Miután a kis rágcsáló megette a sütimaradékot, rájött, hogy csapdába esett ezért szabadulni próbált az egyetlen lehetséges irányba. A kaparászással nem sokra jutott, ezért a fogait is használni kezdte a cél elérésének érdekében. Johnatan egyre tisztuló tudattal érezte a kínt, mikor a patkány rágta az izmokat a hasfalán. Sírt, könyörgött, elájult. Az utóbbi volt számára a megváltás, hiszen akkor nem érezte a fájdalmat. Ám vissza-visszatért a tudata, és akkor csak a szenvedés maradt, a mérhetetlen fájdalom és undor. Undor attól a ténytől, hogy belei között egy élő szervezet kutakodik, keresve a szabadulás útját.
Két dolog volt, amit Johnatan kihunyó tudattal látott halála előtt, az egyik egy vérmaszatos patkány kibukkanó feje a felszakadt mellkasán, a másik a fekete ruhás sápadt ember jeges tekintete, aki egyre jobban hasonlított az ócskáshoz, akitől a szerencsesütit vásárolta.
