Az ócskás – 19. rész – Mások
Geyer már vagy tíz esztendeje dolgozott ápolóként a mentális betegségeket kezelő, különös nevet viselő Lima intézményben, de még csak hasonlóan furcsa esettel sem találkozott eddigi pályafutás során. Néhány gondozott egy különös kis társaságot alapítva az intézmény parkjában egy nyírfa alatt gyülekezve meredten bámulta egymást műanyag kerti székekben ücsörögve. Semmi sem kötötte össze őket azon kívül, hogy mindannyian az intézmény lakói voltak Találhatunk közöttük demenciában szenvedőket ugyanúgy, mint hétköznapi pszichopatákat. Heten voltak, a „hét más”, ahogy Geyer hívta őket magában, mivel teljes mértékben másként viselkedtek a többi gondozottól. A többiek inkább magukban lődörögtek a parkban, saját szellemeikkel viaskodva, de együtt nem igazán töltötték az idejüket.
Ha jobban belegondolt, mindez akkor kezdődött, mikor egy vándor ócskás járt a kerítés mellett egy szép napon, és messziről úgy tűnt Geyernek, mintha beszélt volna némelyik „Mással”, de ebben nem volt biztos, mert mire odaért a kerítéshez, már csak az ócskás bevásárlókosarának a nyikorgását hallotta. Ezóta az eset óta gyűltek össze a nyírfa alatt, és csak bámulták egymást néha olyan tekintettel, mintha beszéd nélkül is kommunikálnának egymással. Geyer számára minden nappal ijesztőbbnek tűntek a „ Mások”, lassan már szinte félni kezdett tőlük, bár oka nem igazán volt rá.
Egy szeles délutáni napon, mikor a gondozottakat terelgette be az épületbe, a nyírfa felé nézve csak az üres székeket látta, a díszes kompánia nem volt sehol sem. Első gondolata az volt, hogy a közelgő vihar elől bementek az épületbe, de ezt gyorsan elvetette, mert eddig egyedül akkor sem mentek be, ha ömlött az eső. Ijedten nézett körbe a parkban, ám sehol sem látta őket, de a szerszámok tárolására szolgáló fészer ajtaja tárva-nyitva volt, ami eddig mindig zárva volt, ezért arrafelé vette az irányt.
Mikor Geyer a fészerbe lépett, meghűlt benne a vér. A „Mások” a helyiség közepén álltak mind a heten, és a távolba néző szemeikkel őt bámulták szó nélkül. Ijedtében hátrahőkölt, ám valamiben elakadt a lába, így azonnal hanyatt is esett. Nagyot koppant a feje a padlón, de nem ez volt a legnagyobb, legrosszabb amit ekkor érzett, a bokájába hasító hatalmas fájdalom betöltötte egész valóját. Felemelte a fejét, és a lábára nézve a bokájában egy baltát látott, aminek a nyelét az egyik kifejezéstelen tekintetű „Más” tartotta a kezében. A rémület és az életösztön arra sarkallta, hogy minél előbb fusson el innen, viszont ennek két fizikai akadálya is volt, az egyik a balta a bokájában, a másik, hogy a többi „Más” elzárta közben a kijáratot a testével. Ekkor egyikük egy kapát emelt a feje fölé amit Geyer hasfalába csapott olyan erővel, amit ki sem lehetett belőle nézni. Az ápoló fájdalmában és menekülési kényszerében a padlót kaparta olyan erővel, hogy leszakadtak a körmei is. Amit ezek után érzett, ahelyett inkább a halált választotta volna. Puszta kézzel estek neki a „Mások” és tépték, szaggatták a testét. Kihunyó tudatával még látta, ahogy egyikük a beleit tömködi a szájába, miközben a szemébe néz kifejezéstelen tekintettel.
A „Mások” vérrel borított arccal, kifejezéstelen tekintettel tántorogtak ki a fészerből, ahol Geyer szétszaggatott teste hevert. A szél susogásán kívül csak egy kocsi távoli nyikorgása és egy sátáni kacaj hallatszott.
