Az ócskás – 26. rész – Kemp grófja
A várkastély baljóslatú épülte úgy uralta a tájat, ahogy Kemp grófja a népét. Eltakarta az alatta terpeszkedő városka elől a nap fényét roppant tömegével, csakúgy, ahogy a gróf elvette az emberektől a reményt és a hitet, ha kedve úgy tartotta. Keménykezű zsarnok hírében állt és nem is minden ok nélkül. Kegyetlensége nem ismert határokat, ezért messze földön rettegték a nevét. Ha valaki az útjában állt, azt eltiporta, olyan módszerekkel, hogy eszébe se jusson másnak még a gondolata sem, hogy vele ujjat merjen húzni.
– Magasabbra! – kiáltott oda a gróf a bakónak, és nagyot harapott a sült húsba, amit a kezében tartott. Megszokott reggeli pillanatkép volt ez Kemp várának belső udvarán, amikor a nap első kivégzését tartották. A gróf az udvar közepén megterített asztal mellett reggelizett, vele szemben két hatalmas húskampóra lógatott rángatózó, ordító embert húzott egyre magasabbra a bakó. Néha meg is forgatta, hogy a szerencsétlen húsába vájt kampók minél nagyobb fájdalmat okozzanak neki. Kemp grófjának egyetlen intésére egy hatalmas üstben bugyogó forró vizet húztak a szenvedő alá. A gróf belekortyolt egyet a kupába, ami hűvös bort tartalmazott, majd biccentett a fejével. Lassan, hogy minél hosszabb szenvedést okozzanak neki, beleengedték a szerencsétlent a forró vízbe. Először még megpróbálta a lábait minél magasabbra húzni szabadulást remélve, de a sorsa már meg volt írva a gróf tollával. Az üvöltése visszhangzott az udvaron, miközben a gróf jóízűen falatozott. Teste fájdalmas táncot járt, miközben egyre mélyebbre merült a forró vízbe. A bőre felpüffedt és lassan lemállott a húsról, ami vörösen táncolt a felvert forró habokban. Miután az evilági szenvedései véget értek, a szerencsétlen ember puhára főtt testét az üsttel együtt kitolták az udvarról.
Mivel a gróf még nem végzett a reggelijével, folytatódott a móka. Még négy kivégzést tartottak különböző és nagyon agyafúrt módszerekkel. Volt itt élve nyúzatás, karóba húzás, kerékbe törés és elevenen elégettetés is. Mindennapos szokása volt ez Kemp grófjának, és roppant mód szórakoztatta is az efféle játék.
Kyassnur a városka főterén tolta kordéját és közben a várkastély masszív tömegét nézte. Oda kell ma bejutnia, ami nem is lett volna nehéz, viszont élve el is akarta hagyni. Egy jó terven törte a fejét, amihez segítségül hívta segítőjét, és egyben parancsolóját, a sötétség gonosz hercegét is. Ősi varázsszavakat kántált magában, és a sötét amulettet szorongatta, ami a hűsége pecsétje és egyben védelmezője is volt. A gonosz válasza nem is váratott sokáig magára. Nem szavakkal, hanem képekkel, érzésekkel kommunikált vele, amit ugyanolyan jól megértett, mintha a fülébe súgták volna. A terv készen áll. Lassan, egyesével, ahogy a baromfi elé a magot, úgy szórt el maga mögött egy-egy rézgarast. Jól ismerte az embereket, így az észjárásukat is, tehát tudta, hogy azt gondolják, ahol van egy kevés ott van több is. Nem kellett sokáig várnia, hamarosan egy tolvaj lépett mellé és az övéről letépve az erszényét futásnak eredt. Kyassanur erre várt, egy korbácsot vett elő és a menekülő hátára csapott vele. Cseles kis jószág volt, mert ahogy elérte a tolvaj bőrét, utat vágott magának az alá és szétnyílt négy szigonyágra a bőr alatt és a húsba kapaszkodott, óriási fájdalmat okozva. Nyüszítve rogyott a földre az eddig menekülő fickó, és egy pár pillanat múlva már fogdmegek vették körbe mindkettejüket. Gyorsan és szakszerűen vasra verték őket, és a kastély kapuja felé terelték őket.
– Nemsokára fogad benneteket a gróf úr. – Röhögött az egyik fogdmeg, amit a tolvaj rettegve, sírva, Kyassanur mosolyogva hallgatott.
