Az ócskás – 29. rész – Úton
Nagyot döccent a szekér, amivel Kyassanur utazott Hullken báró földjei felé. Kemp grófja ellátta mindennel, amire az úton vagy küldetése teljesítése közben szüksége lehet. A küldetése világos volt, de korántsem egyszerű. Meg kellett szabadulnia a bárótól, és meggyengítenie annyira a seregeit, hogy a gróf be tudjon vonulni a földjeire. Kyassanur az ócskás elsősorban nem a saját erejében, vagy ügyességében bízott, hanem a mindig, mint most is, a szekéren lévő mágikus tárgyaiban. A mágikus erejüket egy ősi sötét hatalom kölcsönözte nekik, és az ócskás is tulajdonképpen az ő játékszere volt. A gonosz ereje úgy nőtt, ahogy az emberek között terjedt, és ebben Kemp grófja nagy segítséget jelenthetett a sötét erők számára.
Az út hosszúnak ígérkezett, ugyanis a gróf földjei hatalmasak voltak, de az ócskás nem sietett. Ideje az volt rengeteg, mint az, amin éppen keresztülhaladt szekerével. Ősi tölgyfák és áthatolhatatlannak tűnő bozótok között haladt az útja egy dombság felé, ami mögött hegyek magasodtak. Ott fent a hegyekben volt valahol célja, a báró fellegvára.
Este letáborozott egy kis réten, a lovat kikötötte egy fához, és a szekéren megvetett magának éjszakára. Apró tábortüze felett melegítette éppen a vacsoráját, mikor a ló felhorkant, és hangos reccsenés hallatszott az erdőből. Négy megtermett, marcona kinézetű férfi lépett a tűz mellé, kezükben husánggal és tőrökkel. Az egyikük hatalmasat rúgott Kyassanurba, és ráförmedt:
– Elő a pénzzel! – Nyomatékosítva mondanivalóját még egyet rúgott az ócskásba.
Sok lehetősége nem maradt Kyassanurnak, átadta az övén lógó erszényét, amiben a gróf által biztosított néhány arany csilingelt pár garasa mellett. A három másik rabló a szekerét kutatta át, és kitörő örömmel fogadták a zsákmányt. Az ócskás sok becses tárgya volt ott fellelhető, az egyik érdekesebb mint a másik. Egyetlen dolgot nem tudtak a rablók, hogy roppant veszedelmes dolgok voltak a markukban. Kyassanur tudta, hogyha nem történik valami csoda, az élete már nem tart sokáig, viszont érezte, hogy fog.
Állatias üvöltés riasztotta az erdő már alvó lakóit álmaiból. A megriadt rablók azt látták, hogy egyik társuk jobb szeméből egy kaparófa meredezik, ami ki tudja, hogy került oda. A fickó próbálta kirántani szeméből de a csontig hatoló fájdalom erősebb volt az akaratnál. A szekérről világító halvány zöldes fény festette alá a kísérteties jelenetet. Tépte rángatta a kaparófát, majd néhány pillanat alatt holtan rogyott össze. A másik rabló, aki belerúgott az ócskásba, ijedtében hátra hőkölt, belelépett a tűzbe, majd lángoló fáklyaként lobogva rohangászott a mezőn fel, s alá. A bőre lassan levált a húsáról és vergődve a füvön tépte zúzta önön testét. Ez sem tartott örökké, egy perc múlva átadta lelkét valakinek, aki rémisztőbb volt magánál a halálnál. A megmaradt két zsivány rémülettől kitágult szemekkel futásnak eredt az erdő felé, ám csak a széléig jutottak. Sötét test tört elő az erdőből, egy nem evilági lény állította meg futásukat. Hatalmas fogakkal teli száját kitátva mind a két fickó torkát feltépte, majd zölden világító szemeit Kyassanurra vetve visszavonult a rengetegbe.
Az ócskás nyugodt pihenését ezek után már semmi sem zavarta tovább, így hajnalban folytathatta útját sötét küldetésének célja felé.
