Infernopolis

Horror / Novellák (533 katt) Xenothep
  2023.05.24.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2023/8 számában.

A nevem David Jones.

Itt ülök az autómban az Új Földek határán, vagy közismertebb nevén a 123-as elkerülő gyorsforgalmi leálló sávjában, egy átlagos naplemente utolsó fénylobbanásainak színjátékát figyelve. Egy jelentéktelen újság fotóriporter munkatársaként dolgoztam valaha; megvolt még az igazolványom, ennek segítségével jutottam be magánterületekre a mai napig is. Még mindig újságírónak adtam ki magam, többnyire persze a kontinens túlsó oldalán székelő irodákat nevezve meg munkahelyemként. Az egyszerű emberek, akiknek a tulajdonában történtek azok a jelenések, amik engem érdekeltek, mindig elfogadták ezt, sosem feltételezték, hogy más vagyok, mint akinek mondom magam.

Az autó jobb oldali ablakán kitekintve, a szalagkorláton túl egy csenevész bozótos halódó ágai közt rálátok a szélesen elterülő szántóföldre. Az úttól kelet felé emelkedni kezd, körülbelül kétszáz méternyire felfelé pedig egy düledező fabódét látok. Maga a föld elhanyagoltnak tűnik, évtizedek óta nem vetettek ide semmit. A gaz meglepően ritka rajta mégis.

Tettem egy látogatást a helyi földhivatalban, ahol némi készpénz fejében hozzájuthattam az itt elterülő parcellák légi felvételeihez és rajzaihoz. Természetesen semmi érdekes nem látszik rajtuk, sem a folyómeder, sem a rajta átívelő híd, sem a vasútvonal, amely itt húzódott valaha. A könyvtárban tett látogatásom már hasznosabbnak bizonyult, találtam régi rajzokat, festményeket, útleírásokat, sőt, még korabeli fotókat is. A Chrysalis Village-i vasútállomásról (most már csak Chrysvill-nek hívják a települést), az átadási ceremóniáról, magáról a vonatról, ami ezen a vonalon közlekedett majdnem száz éve Chrysalis Village, és Green Valley között. Század eleji öltözék, kalapok, integető tömeg, és egy hatalmas, újonnan csillogó gőzmozdony. Jól látszik a sorozatszáma: A-24561. Végigkövettem a vasútvonal minden nagyobb eseményét az átadástól a körülbelül hatvan évvel ezelőtti üzemen kívül helyezésig, amikor is a 123-as elkerülő új szakasza kiváltotta a fölöslegessé vált vasútvonalat. Negyven éven keresztül minden fennakadás nélkül hordta az utasokat, és a szállítmányt az A-24561-es két személyszállító kocsival, két szálfaszállító szerelvénnyel, valamint egy olajtartály kocsival. Kisebb problémák persze adódtak; a ’26-os áradás meggyengítette a folyó felett átívelő hidat, ezt javítani kellett, vagy a ’36-os vihar, amelyben pár öregebb fa a sínekre dőlt. Ám a leírásokban soha nem szerepel katasztrófa vagy halálesettel járó szerencsétlenség. Az A-24561-es működőképes, de elavult, ezért lenyugdíjazták. Most New Hill közlekedési múzeumának egyik büszkesége. A néhai Green Valley megállóból felszedték a síneket, és azokra telepítették a szerelvényt az épületben. Fényesre suvickolva, leolajozva, újra festve áll ott, és soha többé nem gurul már a pályán. A folyót, amit egyszerűen csak Green Rivernek hívtak, a 123-as építése miatt elterelték dél felé majdnem a forrásánál, így az eredeti folyómeder kiszáradt, és az erózió következtében lassan kezdett eltűnni.

Kiszálltam autómból, nyújtózkodtam, majd megkerültem, és a szalagkorláthoz állva beélesítettem fényképezőgépemet. A mögöttem lenyugvó nap utolsó sugarai lángvörösbe borították a földet, ami misztikussá varázsolta a tájat. A kép elkészülte után elmosolyodtam.

– Valami mégis robog még az éjszakában, igaz...? – kérdeztem félhangosan.

Ezért vagyok itt. Ennek a földnek a tulajdonosa tizenkét évvel ezelőtt hunyt el, örökösök hiányában így visszakerült Chrysvill önkormányzatának tulajdonába. Nem kell kerítést másznom, se engedélyekért folyamodnom, egész egyszerűen besétálok, és szembenézek azzal, ami hitem szerint itt van. Amikor a vasút megszűnt, az önkormányzat áruba bocsátotta a környező földeket. Ez a 24-es parcella, az utolsó föld, amelyet északról a néhai Green River kiszáradt medre határol, nyugatról a 123-as, keletről a 46-os elkerülő, délről pedig a következő, szintén gazdátlan föld.

Mélyet lélegeztem, aztán megfordultam, és felkaptam a hátizsákomat a hátsó ülésről. Felcsatoltam övtáskámat is, aztán benyomtam a műszerfalon az elakadásjelzőt, és lezártam járművemet. Körülnéztem, megvártam, míg kiüresedik kissé az autópálya, aztán átmásztam a szalagkorláton, és a bozótosba vetettem magam. Tíz percnyi harc után keveredtem a túloldalra, ott letérdeltem, és végiggondoltam újra mindent. Hátizsákomba egy több napos túra összes fontosabb kellékét bepakoltam, úgymint viharsátor, élelem, takaró, mellényzsebeimben iránytű, két térképvázlat, egy erős fényű elemlámpa, cigaretta, öngyújtó, övemen egy túlélőkés, övtáskámban pedig az Mp3 lejátszó, és a GPS. A lejátszó több órányi hangfelvételt tartalmazott, amiket kazettákról digitalizáltam, és örültem neki, hogy a csúcstechnika modern vívmányaival rendelkezem. Nagyban megkönnyítette a pár grammos szerkezet a terepmunkát, ahelyett, hogy vagy húsz audiokazettával csörögtem-zörögtem volna itt…

Feltettem a homlokomra a LED-es fejlámpát, és felvettem az ultrakönnyű fejhallgatót. A felvétel egy tizennégy évvel ezelőtti expedíció egész hanganyagát tartalmazta; egy hasonló lázban égő riporter készítette őket, mint én. Jó részét pont itt rögzítette a 24-es parcellában. A kazettákhoz igen kalandos úton jutottam hozzá, mondhatni a vakszerencsének köszönhetően. Még régebben Chrysvill-en keresztül hajtva megálltam egy főút menti kis étkezdében késő este, ahol egy rossz külsejű fiatal fiú ajánlotta megvételre őket. Egy koszos vászonzsákban nyújtotta felém, és állította, hogy értékét a megtalálás körülményi adják. Magánemberként csak mosolyogtam volna az egészen, de riporter orrom zsákmányt szimatolt. Különben sem árulta sokért; fizetnem kellett a vacsoráját. Elmondta, hogy a zsákot az út mentén találta, a 24-es parcella mellett. Nyilván évek óta ott heverhetett. Benne volt a diktafon is, amivel a felvételek készültek, persze használhatatlan állapotban. Ám a ráragasztott matrica szerint tulajdonosa egy bizonyos E. Wood volt. A név túlságosan ismerősnek tűnt ahhoz, hogy elfelejtsem a dolgot, így ráálltam az alkura. Otthon aztán a szerkesztőségi archívumot átböngészve rátaláltam hamar. Mr. Elliot Wood a földöntúli dolgok megszállott kutatója volt, és rögeszmésen kitartott azon hite mellett, hogy a kísértetek világa közelebb van, mint gondolnánk. Egy középszerű bulvárlapnak dolgozott, de mivel lassacskán már semmilyen témában nem publikált ezen kívül, így menesztették. Az utolsó hivatalos információ róla annyi, hogy felkeresett egy médiumot, név szerint Daniel Murdock-ot, akivel közösen valamilyen titokzatos vállalkozásba fogtak. Mindketten pontosan 14 évvel ezelőtt tűntek el. Földi maradványaikat ezeken a földeken találták meg egymástól mérföldnyi távolságban. A holttestek bomlásának előrehaladottsága miatt a halál körülményei és okai nagyrészt tisztázatlanok maradtak. Hogy akkor miért nem találtak rá arra a vászonzsákra, az örök rejtély marad. Felszerelésük nagyrészt a közelükben hevert, de írásos feljegyzést a nyomozók nem találtak. Ha nem tévedek, akkor per pillanat én vagyok az egyetlen ember a Földön, aki többet tud mindenki másnál, kivéve persze Mr. Wood-ot, és Mr. Murdock-ot, de ők sajnos már nem mondhatják el. Amiket Wood a szalagokon rögzített, azok pedig az idő viszontagságainak kitett hanghordozók állapota, és maga az eredeti felvétel készítés közbeni rossz feltételeinek köszönhetően sajnos nagyrészt érthetetlenek. Az első tizenvalahány szalag a könyvtárbeli kutakodásuk, rengeteg archív felvétel, amiket gondolom Chrysvill-ben vettek fel. Engem az utolsó kazetta tartalma kavart fel, így ennek a kidolgozására áldoztam a legtöbb időt. Bármennyire igyekeztem is, nagyon keveset tudtam megmenteni a felvételből.

A lejátszót normál hangerőre állítva indítottam a lejátszást, így a környezeti zajokat is hallhattam, és a felvétel is tisztán érthető maradt. Digitalizálás közben címkékkel láttam el a fájlokat a könnyebb azonosíthatóság miatt, most kikerestem a „Belépés” címűt, és elindítottam. Wood hangja eleinte fiatalosan, energikusan cseng a felvételeken, mondanivalóját logikusan, érthetően közli, ám ez a későbbiekben egyre kevésbé jellemző.

Wood: – …oda is késő este érkeztünk, de én már égtem a tettvágytól, fiatal barátom nem különben, így most itt kutyagolunk a sötétben, elemlámpáink fényénél tájékozódva. Rémlik, hogy feljebb… (statikus zörej) …a bódé üresen áll már évtizedek óta nyilván…

Szüneteltettem a lejátszást, amíg odaértem a bódéhoz, ott újra elindítottam.

Wood: – …A túloldalán még kicsit emelkedik, a domb gerincéig. Gyönyörű időnk van szerencsére, az égbolt tiszta, és a telihold erőteljes ragyogásában fürdik a sejtelmes éjszakai táj. Dan azt mondja… (statikus zörej) …de persze, ha csak az újságcikkekben leírtakra támaszkodunk, soha nem lépünk előre. Fantazmagória, teóriák, kísértetsztorik, zagyvaság az egész, bár… (huppanás hangja a felvételen, tompa szitkozódás) …Dan, nem tudnál szólni...? (távoli, érthetetlen beszéd) …Persze, hogy van lámpám, az ég megáldjon! Csak nem figyeltem… Hol is tartottam...? Ja igen, a vonat. Végignéztem minden dokumentációt ezzel kapcsolatban, sehol nem említik, hogy az itt áthaladó szerelvényt bármilyen nagyobb szerencsétlenség érte volna. Nemsoká elérjük azt a helyet, ahol valaha a sínpár húzódott, már nagyon… (statikus zörej) …Különös látvány. Az eltelt hat évtized szinte nyom nélkül eltüntette az emberi kéz nyomait. Dan azt mondja, ha nem tudná, mit kell nézni, soha nem találta volna meg a…

Megálltam, és kissé hangosítottam.

…pedig itt van, valóban. Ha az ember észak felé fordul, pont a híddal egy vonalban, megfelelő fényviszonyok mellett valóban észrevehető, hogy hol is húzódott a töltés. Mintha ott világosabb sáv lenne a talajon. Úgy gondoltam, elsétálunk a hídig, addig is… (statikus zörej, aztán halk sípolás)

Ismét megállítottam, és előhúztam a GPS-t, meg a térképvázlatokat. Kicsit jobbra tértem a tervezett iránytól, de kis kóválygás után végül megtaláltam azt a pontot, amiről Wood beszélt. Igyekeztem minden részletében a beszámolóhoz igazítani a körülményeket, hogy megközelítőleg ugyanazt láthassam, mint ők ketten. Türelmetlenül bár, de megvártam a dátumot, a megfelelő napszakot, még a teliholdat is. Amint felpillantottam, szinte azonnal feltűnt a talajon a világosabb nyomvonal, elmosolyodtam. Pontosan tizennégy évvel ezelőtt Wood éppen ezt látta, mint én most. Az A-24561-es nyomvonala az azóta sokszor megtépázott földön. E szerint egy vonalban vagyok most a híd roncsaival, és ha elindulok észak felé, követve a beszámoló utalásait, akkor nemsoká meg is találom. Az elemlámpát a kezemben tartottam, de semmi szükségét nem éreztem, hogy felvillantsam, a terep könnyen járhatónak bizonyult. Könnyed séta tempót vettem fel, és a történetre koncentráltam. Wood egy helyi legenda nyomán jutott idáig. Hosszas kutatómunkával kiderítette ugyanazt, amit én is, mindent tudott az A-24561-esről. De sem őt, sem pedig engem nem az a szerelvény érdekelt. Az itt gazdálkodó farmer bejelentése nyomán alakult ki a legenda. Egy nap meghibásodott a traktor, amivel dolgozott, és a javítás késő éjszakába nyúlóan elhúzódott. A traktor az A-24561-es nyomvonala közelében robbant le, egészen a föld északi felében, majdnem a folyómedernél. Elmondása szerint már éppen azon volt, hogy hagyja a munkát aznapra, és készülődik haza, amikor különös, halk pattogás töltötte meg az éjszakát. A hang mindenhonnan jött, és sehonnan sem, meghatározhatatlan rossz érzést keltett benne, míg fel nem ismerte, hogy ez a sínek hangja. A vasútvonal ad ilyen hangot, amikor közeledik rajta a szerelvény. Alig pár másodperc után már hallani vélte a gép robaját is távolian; eltávolodott a traktortól az út felé, próbált rájönni, honnan jöhet ez a hang, amikor a semmiből vad szélroham rontott rá, a pattogó hangból csattogás lett, és a következő pillanatban pedig tőle alig három méternyire iszonyú sebességgel robogott elő a híd irányából egy hatalmas sötét tömeg. A rettegéstől bénultan állt ott, és nézte, amint a pokoli mozdony elvágtat előtte, számtalan fekete szerelvényt vontatva, felkavarja a föld porát, beterítve őt a kiszaggatott fűcsomókkal, és kaviccsal, percekig tartó őrült káoszba taszítva az éjszakát, aztán ugyanolyan hirtelen, ahogy érkezett, elsuhant előtte az utolsó kocsi is, a szélroham elcsendesült, és ő ott maradt a sápadt holdfényben egyedül. Nem látta, hogy a szerelvényeken lett volna lámpa, még az első vontató mozdonyon sem, de megítélése szerint ilyen gépeket sehol nem gyárthattak. Az akkori idők robosztus dízel vontatói nem vehették volna fel a versenyt ezzel a szörnyeteggel, amelyet legalább hat méter magasra építettek, viszont ugyanolyan szélesnek tűnt, mint egy normál mozdony, így szinte karcsúnak hatott a felépítménye.

A farmer eleinte félve mesélte csak, mit látott azon az éjszakán, majd amint a dolognak híre ment, és egyre nagyobb volt körülötte a felhajtás, elkezdte kiszínezni a történetet, büszkén mutogatta az idevetődő kísértetvadászoknak a nyomvonal feltételezett helyét, meg a puszta földet, vagyis tulajdonképpen a nagy semmit. De mivel fizettek neki ezért, bárkit szívesen beengedett a birtokának ezen részébe. Persze, mivel hosszú ideig nem történt semmi érdekes, a történet legendává vált, amit hosszasan lehetett mesélni esténként. Elmaradoztak a kísértetvadászok, a turisták, már maga a farmer is úgy gondolta, talán a fáradtság tréfálta meg. Ám aztán egy éjjelen valaki megállt a leállósávban könnyíteni magán, és elmondása szerint a föld felől egy irdatlan gépezet hangját hallotta. Bemászott, és felfutott a domb tetejére, mert kíváncsi lett a zaj forrására. Az általa előadott történet szinte hajszálra egyezett a farmer történetével, azzal az apró különbséggel, hogy ő az út felől látta a jelenést, így neki a szerelvény a jobb oldalát mutatta. Innentől aztán megszaporodtak az észlelések, bár látni ezután ritkán látták magát a titokzatos járművet. A hangja még számtalan éjszakán hallatszott a pusztává vált földön, és a helyiek említenek egy borzalmas éjszakát, amikor hallották a kísértetmozdony iszonyú kürtjét is felharsanni. E rejtély nyomába indult el a Wood-Murdock páros, és ezért vagyok itt én is. Amennyire tudom, a farmer már 15 évvel ezelőtt egy otthonba került, mert egészsége nagyon leromlott, ott is érte a vég rá három évre. Amikor Wood és Murdock itt járt, még élt az öreg, de már rég nem foglalkozott a tulajdonával.

Gondolataimból a terep lejtése riasztott fel. Elértem a folyómedret. Elnéztem keletnek, majd nyugatnak, de semmi különöset nem figyelhettem meg. A hold erőteljes ragyogásában a meder éles árnyékot vetett, és a híd romjait is tisztán láttam. Elindítottam a lejátszót:

Wood: – Ha nem tudnám, hogy ez itt valaha egy erős szerkezetű vasúti híd volt, azt gondolnám, csak pár elkorhadt rönk valami faház alapjából. A folyómedret észlelni éppoly’ nehéz, mint a töltést, szinte teljesen feltöltődött. A túloldalán kezdődik a nyers sziklafal, benne még látszik a régi átjáró a falak közt, amelyik Green Valleyba vezetett, de nemrég beomolhatott… Valamiféle sziklák zárják el a nyílást. De azt hiszem, helyben vagyunk. Átrágtuk magunkat a sok sületlenségen, amiket Chrysvill-ben hallottunk, és igyekeztük a rengeteg sallangból kihámozni a történet gerincét. Robert farmer mezőgazdasági vontatója egy nap a földnek ezen a részén hibásodott meg. Ő nekilátott a javításnak, ám megfelelő szerszámok nélkül ez egészen estig elhúzódott. Akkor valamiféle zörejeket hallott ebből az irányból… (a felvételen lépések zaja hallatszik, majd Daniel Murdock hangja)
Murdock: – … Ez a nyomtáv. Ha ideállsz, és a híd felé nézel, tisztán látszik, merről érkezhetett, már feltéve, hogy a kísértetvonatunk valóban a régi töltés vonalán haladt.
Wood: – Igen. Akkor kezdjük a woodoo-t! (nevetés) Dan barátom a médiumok azon kategóriájában nyújt kiemelkedő teljesítményt, miszerint képes megérezni a túlvilág egészen gyenge, apró rezdüléseit is. Ha itt kísértetvonat jár, akkor ő ezt megerősítheti. (kis szünet után) Dan, mit érzel?
Murdock: – Fázok, és éhes vagyok, ha éppen tudni akarod. Maradt szendvicsünk?... (nevetés)
Wood: – Micsoda botcsinálta szellemvadász vagy te? (nevetés)

Féltérdre ereszkedtem a nyomtávtól úgy két méternyire jobbra, tehát kelet felé, és bal kezem a talajra tettem. A hangfelvételen Elliot és Dan ugratják egymást, hallatszik egy termosz kinyitásának hangja, jó kedvűen élcelődnek a településen hallott történeteken. Én nem voltam médium, és igazából nem is hittem a kísértetvonat létezésében. De valami volt itt, ami felkavarta a környéken élők fantáziáját, és érzéseit, nem beszélve arról, hogy tizennégy éve ugyanennek a rejtélynek a megoldása közben két ember meghalt itt.

Wood: – Na de fordítsuk most már komolyra a szót. Megkérlek, hogy koncentrálj, és dolgozz meg a pénzedért! (nevetés)

A felvételen itt percekig csak Murdock motyogása hallatszik, néha pedig Wood türelmetlen közbeszólása. Utána vagy húsz percig a megszokott statikus zörej, benne nagyon ritkán egy-egy felismerhető szó, mint: „...Ide!... Végig a… nem tudom, majd…” végül:

Wood: – Itt alszunk. A híd romjai mellett Dan már fel is állította a táborhelyünket. Nagyon lelkes, azt mondja, volt egy pár pillanat, amikor úgy érezte, mintha a nyomtávban melegebb lenne jó pár fokkal a talaj. Ez persze semmit nem bizonyít számomra, ő pedig nem tudta szavakba önteni tapasztalatait még. Kétszáz méter hosszan kiraktuk a mozgásérzékelőket. Sok fejtörést okozott, hogy milyen érzékenyre állítsuk be, elvégre nem óhajtok minden mezei pocok miatt felugrálni. Aztán abból indulva ki, amit a farmer mondott a szélviharról, amit a jármű kavart maga körül, minimumra állítottuk a szenzitivitást. Ez még kevés egy kutyához is talán, de egy embert, netalántán egy mozdonyt már jelezne. Dan teljesen felpörgött, ami engem is felvillanyozott, úgy gondolom, kizárt, hogy aludjunk most… (statikus zaj, tompa mormolás) …kor láttad, vagy nem láttad?
Murdock: – Ezt nem lehet ilyen fekete-fehéren kijelenteni Eliot! Ne úgy képzeld el, mint egy mozgóképet, sokkal kevesebb annál. Épp csak egy villanás, egy kósza érzés. Nem abban rejlik a dolog nehézsége, hogy ráhangolódj egy-egy adott helyszínre vagy eseményre. Sokkal inkább az, hogy az érzéseidet kontrollálni tudd. Érted? Különválasztani az ismertet, az emléket, és az éppen megsejtett információkat. Az agyad mindenáron asszociálni akar. Minden érzékszerved másodpercenként több millió információt dolgoz fel, aminek tudatában sem vagy. Nem gondolod végig, hogy a levegő tiszta, de hűvös, vagy hogy érzed-e benne a föld ősi szagát, hallani véled a Chrysvillből ide hallatszó kutyaugatást, de nem vagy biztos benne, nem ismered fel, ezeket agyad elvégzi helyetted. Behelyettesíti az érzékelést, összeveti a tapasztalattal, és csak akkor riadóztat, ha valamit nem tud azonosítani. Na most, amikor én… (statikus zaj) egyáltalán nem próbálok tudatosan belelátni valamit! Amennyire lehetséges kiürítem az agyam, mert nem akarom, hogy befolyásoljanak a megismert dolgok. Az előbb percekig a nyomvonalat néztem, de hagytam, hogy elterelődjön a figyelmem, mert nem akartam arra gondolni, hogy valaha ott sínek futottak. A sínre azonnal asszociálok valamilyen járművet, én pedig nem fantáziálni jöttem ide veled. Elkezdett zsibbadni a térdem, ez remek figyelemelterelő volt, és amint előredőltem, hogy helyzetet váltsak, egyszer csak bumm! Egy villanás volt az egész, egy kép, és egy hang, de mielőtt megfigyelhettem volna már el is tűnt. Azért koncentráltam olyan nagyon, hogy vissza tudjam idézni. De… nem merném állítani, hogy valóságos volt. Úgy értem: amit láttam az egy nagy sötét villanás volt. Egy villanás… illetve inkább egy mozgássorból kiragadott jelenet, mint amikor villognak a lámpák, és a mozgás széttöredezik. Nem tudom másképp leírni. Egy sötét villanás, alatta pedig élesen hallatszott valamiféle mechanikus visítás, és robajlás keveréke.
Wood: – Mint egy vonat fékezés közben?
Murdock: – Mint egy nehéz mechanika, ami kenetlenül nyikorog. Nem vonat.
Wood: – De gép?
Murdock: – (sóhajtás) Ne akard nevesíteni még. Lehetett gép igen. Talán… De hogy miféle gép, vagy mechanika, azt korai lenne megmondani. Adj nekem időt, rendben?

A felvétel itt egy éles csattanással ér véget, amint Wood kikapcsolta a diktafont. Betöltöttem a következő fájlt, aztán ledobtam hátizsákomat, rágyújtottam, és a holdat nézve elindítottam a lejátszót.

Murdock: – (suttogva) Dan már negyedórája ül a nyomtáv mellett törökülésben. Két kezét lazán pihenteti a térdén, úgy látom, hunyorogva néz a távolba. Légzése lassú, nem merem megzavarni, olyan, mintha transzban lenne. Körülbelül húsz perccel ezelőtt a híd nyugati felénél leszúrt érzékelő egy pillanatra felvisított. Megnéztük a helyet alaposan, a föld teljesen kopár több négyzetméteren, még egy fűszál sem nő ott. Az érzékelő mégis jelzett valamit, ami nagyobb egy kutyánál. Leellenőriztem: elé álltam, körbesétáltam többször is, de csak akkor jelzett, amikor vadul hadonászni kezdtem. Különös… (halk zörgés, hallani, ahogy rágyújt, majd) idegölő ez a várakozás. Néha úgy érzem, mintha mindez nem is velünk történne. Pattanásig feszültek az idegeim, az imént, amikor feldőlt a kulacsom, felugrottam a rémülettől. Szinte tapintható a csend a tájon. Persze hallom a tücsköket, de például az alig kétszáz méterre lévő 123-as gyorsforgalmi felől semmit. Egész éjjel járnak erre autók, kamionok, hogy-hogy nem hallom őket? A fényüket sem látni, pedig azért a bozót nem annyira sűrű. Arról nem beszélve, hogy itt a dombgerincen még magasabban is vagyok, mint az út. Hová tűnt a zaj? Hová tűnt a civilizáció?... (halk kattanás. Lefogta a gombot, hogy ne csattanjon, mikor leállítja a felvételt)

Ástam egy kicsi gödröt a földbe, és oda temettem cigarettámat. Nyugodtnak éreztem magam, bár itt a helyszínen hallgatva a tizennégy évvel ezelőtti éjszaka eseményeit kissé kedélyborzoló hatású volt. Persze minden hanganyagot végighallgattam már számtalanszor, készítettem jegyzeteket hozzájuk, a rosszabb részekhez alternatív kiegészítéssel, de az utolsó felvétel megmaradt misztikusnak továbbra is. Előhúztam a kávés termoszomat, és míg ittam, levettem a fejhallgatót. Valóban idegesítőnek éreztem a csendet. Én még a tücsköket sem hallottam, se semmilyen zajt a légzésemen kívül. Eszményi hely lenne ez egy magányt kedvelő számára. Magamban nevettem, nem akartam elrontani a hangulatot. Visszavettem a fejhallgatót, és elindítottam újra az Mp3-ast.

Wood: – (továbbra is suttogva) Dan negyven perce ül ott… Közben közelebb jött a hold. Nyilvánvaló ostobaság, de én így érzem. A légkörben lehet valami, ami ennyire felnagyítja, de ekkorának még sohasem láttam. Ugyanakkor érdekes módon homályosabb is, és nem a megszokott sápadt színt látom, hanem valami furcsa kékes-lilás árnyalatot sugároz. És az érzékelők… mind fényjelzést ad. Villognak, de nem sípolnak. Felváltva villognak lassan, a híd irányából Dan felé. Ijesztő látvány, hogy őszinte legyek. Nem tudom barátom látja-e; az biztos, hogy annak nincs tudatában, hogy a háta mögött lévő érzékelők nem csinálnak semmit. Úgy érzem… ehh, tényleg úgy érzem, hogy valami… történik. Valami jön. Emlékszem, mennyit nevettünk a helybeliek történetein, amelyek a táj titokzatos voltáról szóltak. Itt és most eszembe jutott mind, és a hideg futkos a hátamon. Dan nem adott instrukciókat, mit tegyek ilyenkor. Merhetem megzavarni...? Az előbb egy rémületes másodpercig azt hittem, hogy halott. Teljesen tisztán láttam, amint kiterülve hever ott, üveges szemeit az égre meresztve, aztán pislantottam, és csak a megszokott kép. Még várok tíz percet, aztán lesz, ami lesz, odamegyek hozzá. (tompa kattanás)

Felsóhajtottam. Innentől a beszámoló egyre ködösebb, most jött el az a rész, amire hetek óta készülök. Elképzeltem a helyszínt; körülbelül ott ülhettem, ahol annak idején Wood. Szinte láttam magam előtt a valószínűtlen képet, amint Daniel Murdock törökülésben ül a nyomvonal mellett, arccal a híd felé, előtte két sorban pedig piciny vörös felvillanásokkal jeleznek az érzékelők.
Elindítottam a lejátszót.

Wood: – (halkan) Dan...! Daniel...! (zörej, lépés zaj, aztán mintha a mellényzsebébe csúsztatta volna a diktafont) Daniel! Ébredj Daniel! Én vagyok...! Végre… Látsz engem...?
Murdock: – (elhalóan) Uramisten…
Wood: – No jól van pajtás, elég lesz mára, teljesen…
Murdock: – Uramisten… ÚRISTEN!
Wood: – Dan, ne ordíts! A frászt hozod rám… Mi a baj...? Te jó ég, hiszen te…
(nyögés, egy nehéz puffanás, megint nyögés)
Wood: – Gyere igyál… Brandy, jót fog tenni. Hol jártál?
Murdock: – Elliot...? Mi…? Mi történt...? Mióta...?
Wood: – Majdnem ötvenöt perce bámulod azt a rohadt sziklafalat ott a hídromok mögött. Már azt hittem, én vagyok vak. Emlékszel valamire...? Mi volt ez, transz? Transzba estél?
(nyögés)
Murdock: – Várj… nem vagyok jól…
(rosszullét hangjai, csuklás, zihálás)
Wood: – Úgy… jobban vagy? Na most idd meg ezt. Mondom, idd meg! Teljesen sápadt vagy. Reszketsz is. Mi történt?
Murdock: – Nem… nem tudom Elliot. Úgy érzem magam, mintha rémálomból ébredtem volna fel… És… Nézd, hogy remeg a kezem… Rettenetesen féltem. De már nem… már jobb. Nézd! Az érzékelők!
Wood: – Ja...? Ezt csinálják egy ideje. Villognak. Megmarhult mind, ne törődj vele… Láttál… valamit?
(tétova hümmögés)
Murdock: – Nem tudom, Elliot… mintha most éltem volna túl valami… borzalmat… Nem akarok rá emlékezni.
(kattanás)

Felálltam, és nyújtózkodtam egyet. Nekem is volt brandym, és úgy éreztem, hogy ebben a hűvösben kifejezetten jól esne pár korty. Előhúztam az üveget, és három hatalmasat kortyoltam. Azonnal átmelegített, elégedetten csettintettem. Jöhet a végjáték.

Wood: – Daniel már összeszedte magát, úgy érzem. Az összes kijelző villog már végig a soron. Hogy egy meghibásodhatott azt el tudom képzelni, de hogy mind...? Dan, meséld el, amire emlékszel.
Murdock: – Jó… hát rendben, de nem tudom… szóval ezek is csak ilyen felvillanás jellegűek voltak. Olyan… mint amilyet az ember nagyon részegen lát, vagy drog hatása alatt. Még soha nem voltam ilyen hosszú ideig ilyen mély transzban, és igazából nem is tudom, mikor estem bele… Huh! Hát jól van. Szóval odamentem a nyomtáv mellé, és leültem. A hídra koncentráltam, próbáltam elképzelni fényes nappal, amikor épült. Vidám munkásokra gondoltam, zöld környékre, ilyesmik. És akkor, mintha… szóval mintha villámlott volna fényes nappal. Eltűntek a munkások, és a villámfényben minden sötét lett. Pont fordítva, mint egy éjszakai viharnál érted? Ott minden nappali világosságba borul a hihetetlen energia kisülésekor, itt pedig egyszer csak eltűnt minden egy sötét villanásban. Utána megint láttam a hidat, de embereket nem, és tudom, hogy nem volt éjszaka, mégis nagyon sötét volt a kép. Talán valóban vihar lehetett, bár nem esett az eső, csak… sűrű homályba borult minden. Mintha sűrű füst terült volna a vidék fölé. Hangokat hozott a szél, olyan gépieseket, mint amiről már meséltem. Néha erősebben, néha gyengébben, de… (statikus zörej) …az egész fölött volt valami. Elliot, nem tudom, érted-e… Ez nem kísértetvilág volt, vagy efféle… (sóhaj) A valóságot láttam. Nem, nem a jövőt! És nem is a múltat. Ez… bárcsak meg tudnám fogalmazni! Itt van most is, érted? Ez most is létezik, most e percben is folyik. Volt az a mechanikus hang, az a visítás, egyszer (statikus zörej) …körülbelül tíz, tizenöt méter magas lehetett. Nem láttam jól, mert mindent elborított arrafelé a füst. Nem láttam tüzet, a föld repedéseiből ömlött, ezért nem láthattam részleteket. De ott volt. Lassan haladt, három vagy négy pókszerűen ízelt lábon, az alján… (statikus zörej) …tudom, hogy lehetett fény, néha erősödni tűnt dél felé. Vörös, mint a tűz fénye, de pulzált, mint az elektromosság, benne… (statikus zörej) …a legrosszabb rémálmomban sem! Ez a domb volt az Elliot, felismertem, itt voltak a sínek, és azokon úgy vélem, hogy embe…(ri holttestek? Maradványok?) …mindenhol. Rengetegen Elliot! Egy pokolbéli vízió, ilyet az ember csak… (statikus zörej) …nem embereknek épült. Minden teljesen automata, és valahogy mindenestől mocskos…(statikus zörej) …a fenébe is! Rettegtem, értsd meg! Ott voltam, belenéztem, és éreztem, hogy az is rám nézhet bármikor! Semmi emberi nem volt bennük! Ahogy kúszott a törmelékek közt, mintha csak… (statikus zörej) …nem láttam. Sem a vonatot, se más felismerhető járművet. De a sínek… (statikus zörej) …ni, hogy valóban valami vonathoz hasonló jármű számára épült, bár… (statikus zörej) …edések fölött. Talán aszfaltút lehetett, vagy beton, magam sem tudom, nagyon… (statikus zörej) (sípolás) …en végig… Valahogy annyira nyilvánvalónak tűnt Elliot! Akkora fémtartályok, mint egy koporsó, benne az… (statikus zörej) …ghaltak, de ez megy tovább, minden értelmet vagy emberi logikát nélkü… (statikus zörej, recsegés percekig)
Wood: – (rémülten) …ted azt, hogy itt van?
Murdock: – Hát nem érzed? Nem látod...? Feltámadt a szél… A híd! Nézd a sziklá…
(futás hangja, aztán puffanás, a háttérben egy gép semmivel össze nem téveszthető zaja)
Murdock: (távolról) …Ez az! Itt van Elliot! Jön fel a… (statikus zörej)
(lihegés, nyögés, a háttérben egy sikoly és fémes csattogás, dübörgés, ami végül teljesen eltorzítja a hangokat, és csak elektromos recsegés hallatszik)


Álltam a sötét éjszakában, és próbáltam magam előtt látni, mi történt. A felvételen most újra ritmikus zaj hallatszott, és a végén egy éles mechanikus visítás, tompa kondulások kíséretében. A felvétel véget ért, levettem a fejhallgatómat, és megdörzsöltem arcom. A képek, amiket Murdock leírt, valami iszonyatot jelentettek, de semmiképpen nem tudtam őket azonosítani a csendes éjszakával, ami körülvett. És pláne nem adtak magyarázatot, hogy ők ketten miképpen veszítették életüket. A felvétel semmilyen információval nem szolgál, semminek a bizonyítására nem használható. Lágy szellő simította végig homlokom, gondolataimba merülve néztem észak felé. Sehogyan sem értettem. Még ha láttak is valamiféle kísértetvonatot ott száguldozni, hogyan függ ez össze a halálukkal?

Feltámadt a szél. Megfordultam, és lehajoltam a hátizsákomért. A távolban kürtszó harsant, hosszan, elnyújtottan. Elővettem a nagy teljesítményű szerelőlámpámat, arra gondoltam, körülnézek kicsit. Nem is tudom, mit reméltem találni. Talán egy érzékelőt…

Amint visszafordultam, megdermedtem. Most ismét tisztán hallottam a felharsanó kürtszót, de valami beteg felhang is vegyült bele, mintha emberi sikoltás lenne. Nyilván a 123-ason egy kamion. Léptem egyet, majd ismét megálltam. Kamion?

Lassan fordultam észak felé, és a sötétbe meresztettem a szemem. Ez…

Tényleg úgy jött, mint a tornádó. Egyszer csak kirobbant a hídon túli sziklafalból, dübörögve és visítva, fém kerekeinek őrjöngő sivítása éles késként hatolt agyamba a hideg iszonyattal együtt, amint tőlem alig kétméternyire elszáguldott az éjfekete, páncélozott szörnyeteg. Elgyengülten rogytam a földre, és szédülve néztem fel a robogó valamire, aminek menetszele elég lett volna, hogy felborítson, vagy akár magához szippantson. Egy-egy pillanatra élesen kirajzolódott egy kisebb részlet; láthattam szegecselt oldalát, a különös karcolásokat, a mocsokban fürdő kerekeinek sziluettjét, hatalmas felépítményeit, és mindeközben hallottam azt a hangot, amit már ismertem a hangfelvételekről, azt a nyikorgó mechanikus zajt. Alattam dübörgött a talaj, pillanatnyilag semmi nem lehetett valóságosabb, mint az előttem száguldó rémség; nem akartam látni, de képtelen voltam levenni a szemem a látványról. A kocsik hosszában végigfutó tengelyekre aggatott fémtartályokról, amik a kocsik minden döccenésekor kongva egymáshoz, vagy a méteres páncéllemezhez csapódtak, a bennük függő emberi lényekről, a tartályok oldalán végigfolyó sötétbíbor patakokról, amint a szerelvények egymás után haladtak el előttem hihetetlen sebességgel. Fel sem fogtam és az utolsó kocsi is elszáguldott előttem, ez torpedó alakú volt, hosszan elnyúlóan követte a borzalmat, éktelen, és valahogy gonosz elektromos zúgás kíséretében. Ahogy követtem tekintetemmel, láthattam úti célját, a délen elterülő irdatlan metropoliszt, amely a hatalmas kráterek, és hasadékok közt húzódott, karcsú, sötét tornyait, páncéllemezes útjait, és a rajtuk kúszó gonoszságot, az égre lövellő füstfelhőkben kirajzolódó nemtelen öntudatot, a Pokol Fővárosát.

A nevem David Jones.

Itt ülök az autómban az őrület határán, és azt hiszem, soha többé nem akarok látni semmit az ismeretlenből. Nem akarom tudni, miért haltak meg azok a szerencsétlenek tizennégy évvel ezelőtt, bár az ok elég nyilvánvaló. Követték a vonatot.

Én nem voltam ilyen ostoba.

Most beindítom az autómat, besorolok a forgalomba, és soha nem jövök erre többet. Úgysem fogom soha elfelejteni azt a képet… Mindig kísérteni fog, örökké hallani fogom kerekeinek visító csattogását, amint a vértől, és mocsoktól iszamós síneken végigrobog.

Minden éjjel.

Előző oldal Xenothep